Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Pearce lehet, hogy döntőbe vezette ezt a csapatot, de sajnos pont ugyanolyan gyávának és töketlennek tűnt, mint mentora, Szexi Sven. Eleve képes volt két csatárt (!) jelölni egy 23-as keretbe (ez eggyel kevesebb támadó, mint amennyit a jogosan támadott Eriksson vitt ki magával három éve a németországi vb-re), és történetesen mindkettő kipontozódott a svédek elleni mozgalmas elődöntőn. Úgyhogy a döntőre ott maradt egy szem csatárnak Theo Walcott, akiről sok minden jót lehet mondani, csak pont azt nem, hogy használható lenne csatárként. Innentől kezdve már csak abban lehetett bízni, ami a korábbi meccseken is sikert hozott az angoloknak: a szögletekben és a szabadrúgásokban, de hát sorozatban ilyen taktikával azért nem szokott meccset nyerni senki. Walcott súlytalanul kínlódott elöl, és hiába volt mellette két jó szélső (Milner és Johnson), ha egyszerűen középen nem volt senki, akit érdemes lett volna keresni a labdákkal.

Az első pár perc reményteljes angol akciói után aztán a németeknek is leesett, hogy itt nincs mitől tartani, és miután kiismerték az angol védelem leggyengébb pontját, gyorsan rúgtak is róla egy gólt. Anglia válaszként ugyanolyan veszélytelenül passzolgatott a kezdőkörben, mint azelőtt, de akkor még lebegett valami halovány esély, hogy majd a szünetben Psycho leordítja a fejüket, és akkor majd... majd. Hát nem tette. Egyetlen változtatása az volt, hogy az egyik indiszponált védő helyett beküldött egy másikat, a támadójátékhoz nem nyúlt. Úgyhogy maradt elöl három súlytalan fiú, mögöttük meg három középpályás sarabolt reménytelenül, de mielőtt bárki is elkezdhetett volna reménykedni bármiben, az eltiltott Joe Hartot helyettesítő kapus, Scott Loach bakizott egy akkorát, amekkorát csak angol kapus tud sorsdöntő szituációban, és ezzel el is dőlt a meccs.

Anglia ekkor egy kicsit elkezdett küzdeni: Lee Cattermole lőtt egy kapufát (csaknem egy órát kellett várni az első angol kapuralövésre), James Milner pedig parádés cselek után gólpasszt adott Adam Johnsonnak, de ő csak ki tudta hagyni azt a ziccert is. És ennyi volt. Az angolok egyre kevesebb meggyőződéssel mentek előre, a németek pedig olyan könnyedén mentek át a fellazuló védelmen, mint Guderian páncélosai Észak-Franciaországon. Csak idő kérdése volt az újabb német gól, de a két főbűnös, Cranie és Loach gyorsan összehozta ezt is, a negyedik után pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi elég is lesz - fizettünk és elmentünk kurválkodni a Gödörbe.

Persze jól tudjuk, hogy az utánpótlás-tornák lényege úgysem a trófea, hanem az, hogy minél több játékost adjanak majd a felnőtt csapatnak. A döntőben látottak alapján azonban nem tudom, ki az, akinek Walcotton kívül van minimális esélye arra, hogy Capello felfigyeljen rá. Az ezer éve U21-es Milnernek talán, meg a döntőt kihagyó Hartnak és Agbonlahornak úgyszintén, de a többiekből csak ugyanaz a töketlenség látszott, amit már megszoktunk az angol válogatottól. Még annyit, hogy a döntőbe kerülés azért nagy eredmény, hiszen ez igazság szerint nem volt egy túl erős csapat. Csak néhány játékos, aki kora alapján befért volna, de ilyen-olyan okok miatt hiányzott: Aaron Lennon, Tom Huddlestone, Matt Derbyshire, Cameron Jerome, Steven Taylor, Danny Welbeck, Sylvan Ebanks-Blake, David Wheater, Matty Fryatt. Nélkülük egy szárnyaszegett, fásult, súlytalan csapatot láttunk a döntőben, megfejelve egy vérlázítóan impotens edzővel, és a nagyrészt ügyes törökökből és afrikaiakból álló német válogatottnak így nem is volt nehéz dolga. A csapat nagyobbik része még utánpótláskorú marad két évig, a többieket viszont sanszos, hogy nem nagyon fogjuk már látni a háromoroszlános mezben.