Rúgd és fuss!

Az angol válogatott simán verte az amerikait. Labdarúgásban.

Ahogy ez a dolog kinéz, közel mindenki rém elégedett lesz az eredménnyel, a játékkal, a pályával, a himnuszokat éneklő hölgyekkel, az üdítővel stb. John Terry most megvigasztalódott, mondta a magyar kommentátor, amiben a legszomorúbb az, hogy a Chelsea és az angol nemzeti csapat kapitányának gólörömét elnézve még az is lehet, hogy tényleg. A magyar fiúk örülnek így/ennyire a barátságos meccseken.

Pedig ez a másfél óra nem volt valami nagy szám. Ezt az ellenfelet a fű alatti agyagba kellett volna döngölni, minden további nélkül lehetett volna rúgni/fejelni nekik kétszer vagy akár háromszor ennyit. A Team USA egyetlen komoly megmozdulást mutatott be az egész meccs alatt (az mondjuk, az öreg Eddie Lewis csele a jobb szélen, parádés volt).

A Team Capello ehhez képest a meccs végén, 2-0-nál szomorúan passzolgatott a saját térfelén, őrizve a korántsem világmegváltó eredményt. Mi derült ki addig? Hogy Terry (aki az első gólt fejelte) tényleg nagyon átéli a dolgokat. Hogy Gerrard tényleg korunk tíz (de lehet, hogy öt) legnagyobb labdarúgójának egyike. Hogy Crouch nem létezik, mint egyetlen csatár.

Ami a szomorú, az az, hogy mindezt tudtuk eddig is. Amit nem tudtunk, az az, hogy Capello ugyanúgy összevissza cserél, ha kell, ha nem, a barátságos találkozókon, mint tette azt a kellemetlen emlékű Sexy Sven. És ugyanúgy nincsen semmilyen koncepciója arról, hogy mit is kéne játszania a csapatnak.

Semmi nem nyomja el olyan hatékonyan a szar szagát, mint egy győzelem, sajnos.

A legfrissebb hírek szerint az angol szövetségi kapitány, Fabio Capello úgy véli, hogy Wayne Rooney bár fiatal, de egy napon a válogatott csapatkapitánya lehet, hiszen amolyan igazi vezéregyéniség a pályán. Steven Gerrard, John Terry, Rio Ferdinand és Wayne Rooney. Hogy mi a közös bennük? Az angol válogatott has been, wanna be és will be csapatkapitányai. A Liverpool, a Chelsea és a Man United labdarúgói. Igazából persze úgy volna igazságos, ha a Fat Fourból az Arsenal is képviseltetné magát csapatkapitány-jelölttel, de ebben az évezredben a Hetvenéves Vénasszony még nem küldött pályára angol játékost az egyedüli Theo Walcotton kívül, őt meg Fabio Capello úgysem teszi majd be soha a csapatba, mert nyilván nem fér bele az elképzeléseibe (bár múltkor a Liverpool elleni valamelyik meccsen a gól előtti szólója az ifjú Michael Owent idézte 1998-ból az argentinok ellen). Szóval Capello még nem döntötte el, hogy a következő meccsen kit jelöl kapitánynak, de folytatja a rotációs politikát (??) mindaddig, amíg meg nem találja a tökéletes személyt, aki Anglia válogatottját kivezeti majd a gyepre az ősszel kezdődő VB-selejtezőkön. Az összeállítás, a taktika, a csatársor másodlagos. Tényleg meg kell bolondulni.

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.

Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"

Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.

Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.

***

*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.

Gyorsan az elején be kell vallanom, hogy nem láttam a tegnap esti meccset, ami persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le Fabio Capello angol válogatottjának párizsi fellépéséről. Sőt, talán jobb is így, mivel bőven elegendő volt a meccs előtti összeállítást, valamint a mai meccsbeszámolókat átfutni. Az egyedüli különbség talán az, hogy így nem ettem tegnap este csirkeszárnyakat és nem ittam meg három-négy korsó sört.

1. Anglia soha, semmilyen körülmények között, senki ellen nem léphet pályára egy csatárral, főleg, ha az az egyedüli csatár Wayne Rooney, aki egészen egyszerűen nem arra termett, hogy a beadásokat elfejelgesse, az előrevágott labdákat megtartsa és visszapasszolja a második hullámban érkezőknek. Pontosan ő az, akinek a második hullámban érkeznie kellene. Márha egyáltalán lenne olyan szövetségi kapitány, aki meg merné kockáztatni azt a hadrendet, hogy Rooney-t amolyan hátravont középcsatárként küldje pályára. De azért ne kivánjunk túl sokat.

2. Azonnal vissza kell térni a four bloody four two-hoz. Az angol válogatott csak és kizárólag a 4-4-2-es hadrendben tud és szokott jól játszani. Lehet azt mondani, hogy nem korszerű, vagy divatos és úgy egyáltalán unalmas, de mi az ilyen véleményekre szoktunk pont vastagon szarni. 4-2-3-1. De miért, könyörgöm? Az angol válogatott kéremszépen az nem a Juventus. Az új szövetségi kapitánnyal nem jött el más, csak jó unalmas meccsek, ahol legfeljebb egy gól esik, azt is inkább az ellenfél szerzi majd ismerve a védelem szokásos balfaszkodásait.

3. Nagyon gyorsan el kell felejteni, hogy létezik egy úgynevezett Golden Generation az angol futballban. Nem, nincs és nem is létezett. Ellenben van egy nagy csomó játékos, aki ha nem sérült, bérelt helye van a kezdőcsapatban. 2004 óta ezek a játékosok egyszer nem játszottak úgy, ahogyan azt a szurkoló joggal elvárná. És itt nem a szemetgyönyörködtető játékra gondolok (azt meghagyjuk a latin futball szerelmeseinek, akármi is legyen az, amit latin futballnak hívnak egyesek), hanem arra, hogy hátravan még öt perc és a csapat nyom, megy előre és nagyobb eséllyel szerez egy seggről a hálóba pattanó gólt, mint nem. Na, ez az, ami nincs többé.

4. Érdekes egyébként megnézni, hogy a kezdőcsapatból csak ketten nem voltak a Fat Four tagjai: Gareth Barry és David James (meg persze Beckham, de hát ő most nem számít). Egész egyszerűen ezek a játékosok, akármilyen közhelyesen hangzik is, nem alkotnak csapatot. Vagy egészen egyszerűen szarnak rá? A válogatott újdonatúj csapatkapitánya, Rio Ferdinand (kérdés persze, hogy Capello a második meccsén miért bízta a karszalagot egy másik játékosára, ha az első kapitánya, Gerrard szintén ott volt a kezdőben) azt nyilatkozta a meccs után, hogy mennyire megtisztelő volt kivezetni a pályára a nemzet válogatottját, ja és amúgy másodlagosan a csapat nem azt az eredményt érte el, amit szerettek volna. Most olvasom, hogy John Terry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a kapitányi karszalagot. Na pontosan erről beszélek. Baszki fiúk, hahó, nem az számít, hogy ki a kapitány, hanem az, hogy nyer-e az angol válogatott!

5. Lehet azon is lamentálni, hogy miért David James védte az angol válogatott kapuját, akinek természetesen magam is nagy rajongója vagyok, mivel a brit futball egyik legkúlabb arca és mindig egy lépéssel a divatot megelőző frizurája plusz arcszőrzete van, de tényleg meg kell várni Robert Green 40. szülinapját, hogy stabil kezdővé váljon? Meg úgy egyáltalán, miért nem lehet a fiatal tehetséges játékosokat fokozatosan beépíteni a válogatottba? Vagy valami?

6. A mérkőzés egyedüli pozitívuma az volt, hogy David Beckham századszor öltötte magára a háromoroszlános dresszt (aranyszínű cipő ide vagy oda). Sokakkal ellentétben ugyanis úgy vélem, igenis Beckham az egyedüli, aki a többi hólyaggal ellentétben (mert azért, hogy ő is egy hólyag, az ugye nem kétséges) megpróbálja és ha nem megy neki, akkor az talán még bántja is.
 

A bárányszemű gnóm megmentette Angliát. Mitől is? Még szerencse, hogy ilyen hosszú a neve, így simán elérte Stevie „Seggnyaló” Gerrard csodás keresztpasszát, és egy óra után beállította az úgynevezett „kulturált végeredményt”. Kettő-egy a törökökből, arabokból és mongolokból verbuvált Svájc ellen, akiknél az egyik legényt viccen kívül úgy hívták, hogy Nkufo. Az utóbbi hallatán viszont rögtön kedvem támadt megrendezni a „leghülyébb nevű futballisták Angliában” vetélkedőt. Meg is fogjuk rendezni.  

Ami a meccset (derbit? örökrangadót?) illeti, az új főnök, az a Pó-vidéki csalogány, nem okozott csalódást. Ahogy megjövendöltük, csatárt csak dísznek nevezett a kezdőbe, Wazza lett az előretolt ék, hogy a levegő másik ura, Joe Cole segíthesse a rohamozásban. Vagyis egyik sem oda került, ahol lennie kellett volna. Rooonaldo fiú életében nem volt klasszik befejező, Colenak pedig valamivel jobban áll a bal szellő. Így persze, nem meglepő módon, az első félidő egzisztencialista modorban csordogált, tanácstalankodás, feleslegesség, álmosító közöny mindkét oldalon. Új Beckhamünk, David Bentley (jól jegyezzék meg ezt a nevet!!) két-három, fotósok közé kanyarodó beíveléssel vetette észre magát, James unalmában megeresztett néhány sutáskodást a kapu előtt (az egyiknél pl. Eggiman, azaz a Tojásember fejelhetett!!), a többiek pedig, mint Fischerpali fénykorában, igyekeztek sebesen szabadulni a labdától. Sokat rontott az amúgy is lehangoló összképen, hogy a csapat most debütáló új piros meze a Vasas röplabdaszakosztályának nyolcvanötös viseletét idézi, vagyis kurvabéna. Még szerencse, hogy volt egy zseni is a pályán, na ő végül bebőrözött két-három szőkített törököt az alapvonalnál és Jermaine „Jackson” Jenas lezseren bepöckölte a vezetést. De amúgy: dermesztő unalom.  Kutya egy érzés, nem kívánom senkinek, amikor egy angol válogatott mérkőzésről elkalandozik a figyelem...  

Láss csodát, a második félidőben megtáltosodott a három oroszlán! Egymást követték a szemet gyönyörködtető angol támadások, félelmetes cselsorozatoknak, távoli bombáknak, bámulatos trükköknek tapsolhatott a Wembley népe. Csak vicceltem. Senki sem táltosodott meg, viszont Svájc egyenlített. Rájuk fért tehát az élénkülés, és azért ne legyünk igazságtalanok, jött is hamar a válasz, és a Cole-t váltó Robotikus Pálcatest vezérletével végül mintegy három és fél perc erejéig még nyomasztó angol fölény is kialakult a pályán. Mindenki várta a végét, ne tagadjuk, de azt sem, hogy jó volt viszontlátni ezt a felforgatott kompániát, ezeket a szeretnivaló, tehetséges fiatalembereket. Sok még a formálnivaló és kell majd némi rendettevés a fejekben, bár a labda gömbölyű stb., de javaslom higgyünk a Mesternek, aki így morfondírozott a meccs után: „I think we did some very good things and created many chances.”  Kár, hogy pont akkor nem néztünk oda.

Sebaj, megvan a három pont, ez a lényeg. Fabio bácsi köszönjük! Csak így tovább! Come On England!

És akkor kezdődjék a beígért vetélkedő. Aki a legjobbat mondja, az kap egy szerkesztőségi meglepetést.

Szerintem a leghülyébb nevű futballista, aki valaha pályára lépett Angliában:

BAKARY SAGNA *

Ti jöttök.

*Ok, elismerem, nála az arcberendezés is szépen harmonizál a névvel.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel olvasom, hogy Capello úr máris rácáfolt egyik komoly aggályunkra.

Beszél angolul. Már töri. Ismer angol szavakat. Megtartott egy edzést angol nyelven!!!

"It was all English. It surprised me, he was really good," - mondja Stevie G.

Azért javaslom kezeljük némi fenntartással homlokmentes barátunk hízelgő szavait:

1. Gerrard egyértelműen a csapatkapitányi címre aspirál, ez a minimum, hogy összevissza fényezi az új edzőbát.

2. Korábban 6 évig dolgozott együtt egy svéd úriemberrel, aki a huzamos angliai tartózkodás ellenére sem volt képes közepesre gyúrni megközelítőleg 100 szóból álló angol nyelvtudását.

Hozzá képest Capello motyogása egy Laurence Olivier nagymonológ.

Tudjuk, hogy késő bánat, de képtelenek vagyunk kiheverni a végtelen csalódást, amit Fabio Capello kinevezése okozott. Miért is bosszantó ez ennyire?

Először is: a szövetség - szokás szerint - a leggyávább megoldást választotta. Tegye fel a kezét, aki angol kapitány akar lenni, sikították a horvát meccs másnapján, és aki a legjobban nyújtózkodott, az kapta a melót. Ja nem is, először még bravúrosan bedőltek a páholyban ásítozó Józsika, a kis zsenigyerek tréfájának, pedig ő nem is jelentkezett, csak a fejét vakarta, és persze gúnyosan legyintett, amikor megpróbálták a kispadra csalogatni.
Természetesen nem várhattunk mást. A kijutás elbukása abból a szánalmasan gyenge csoportból kódolva volt az FA utóbbi években tanúsított ügyetlenkedéseiben. A felejthetetlen müncheni 5-1 óta eltelt hat év alatt sikerült közös erővel a közröhej szintjére süllyeszteni az angol nemzeti tizenegyet. Pedig már 2002-ben látni kellett volna, hogy Sexy Sven képtelen használható és pláne izgalmas csapatot formálni a primadonnák gőgös bandájából. Meggyőződésem, hogy a Brazília elleni második félidővel kezdődött az a rémálom, amiből azóta sincs ébredés. A negyeddöntőben kiesés kifinomult specialistája lett Anglia, a kiszámíthatóság és középszer nagyhatalmává. Mindeközben a kifogáskeresés és magyarázkodás tudományában még a mágikus magyarokat is sikerült túlszárnyalni. Kedvencünk a balszerencse. Meg a pálya talaja. Továbbá az elbizakodottság. Máskor meg a kishitűség. És a Gerrard-Lampard. Ne feledjük a kapusgondokat. Az utánpótlás hiánya. Az idegenajkúakkal felhígult Premiership. A hőség. A sajtó nyomása. A lelki teher. Az orosz műfű. A taktikai sivárság. Formánkívüliség. És persze Beckham. A balszerencsét mondtuk már? Na jó.

És akkor végre jönnek a félelmetes horvátok és összeomlik a kártyavár és McClaren hazamegy és mindenkitől esernyőt kap karácsonyra és új kor hajnala virrad Angliára.

A tényt, hogy Capello egy fasz, sose vitatta senki. Ismerjük a sztorit, de nem árt felidézni: legutóbbi munkahelyén arra a nem kis varázslatra volt képes, hogy a bajnoki cím ellenére kirúgták, mert megálmodta és össze is hozta minden idők legcsúnyábban futballozó Real Madridját. Persze a diktátor úr az erély és a következetesség fedettpályás championja is. Tavaly januárban bejelenti, hogy Becks-szel nem hosszabbít, az gyorsan aláír egy soccer-csapathoz, Capello erre teátrálisan kirakja a kezdőből, majd mikor látja, hogy a csúnya játék ezúttal kevés lesz a sikerhez, visszaengedi őt, és sebesen visszavonja a sok gonoszságot, amit összehisztizett Beckhamről. Egy edző, aki nem tűri, ha támadásokat kezdeményez a csapata. Kedvenc kézmozdulata a „mindenki tűnés hátra” kódjelű lendítés, valószínűleg szíve szerint az 5-5-0 formációt alkalmazná, és egy interjúban így teszi helyre a látványos futballért reklamálókat: „ugyan, elmúltak már azok az idők.” Értse meg, kedves mester, vastagon leszarjuk a sok scudettóját, és a lilakeretes szemüvegeit, a kortárs képzőművészeti gyűjteményét, a vasfegyelem iránti elhivatottságát, továbbá, hogy mekkora motivátor hírében áll. Eleget bosszankodtunk Sexy Sven és Macca kínkeserves évei alatt. Angolhon futballt akar látni.

Hogy látunk-e futballt a három oroszlántól a közeljövőben, valószínűleg nem a szerdai Svájc elleni barátságos meccsen dől majd el. Viszont egy ilyen bohóctalálkozó pompás alkalom lehetne, hogy Capello megmutassa, alaptalanok a gonosz előítéleteink. A napokban kihirdetett, és vasárnapra 23-asra szűkített keret nem sok meglepetést tartogat. Abban ugyanis semmi furcsa nincs, hogy a debütáló mester lezseren kihagyta a századik válogatottsága előtt álló Beckhamet. Ugyan már, mit képzelt ez a széttetovált plakátfiú? Majd pont az EB-re készülő, félelmetes formában érkező Svájci gladiátorok ellen ajándékozzuk meg ezzel szép jubileummal? Hiszen nem is vagy játékban, öcsi! Hiszen ennyi kihagyás után tutira elfelejtettél beívelni, a szabadrúgásokról nem is beszélve. Az mind menne a sorfalba. You must be joking, David Beckingham! Az igazi vicc az, hogy közelgő selejtezők előtt a mostaninál ezerszer több kifogás merül majd fel, és az az ember, aki számtalan botrányos blamától mentette meg Angliát az utóbbi tíz évben, akinek gyakran a játékosok közül egyedüliként csillogott a lelkesedés és a büszkeség a szemében, hogy Angliáért futballozhat, valószínűleg örökre megragad kilencvenkilencen.

Ami a keret további újdonságait illeti, ha leszámítjuk az Aston Villa játékosok feltűnő elszaporodását, ezt a bandát McClaren is összerakhatta volna. Én speciel nem értem ezt az Agbonlahor mániát. Hivatkozhatunk arra, hogy nem klasszikus befejező csatár, de akkor is: ez a fickó november óta egyetlen gólt lőtt a Premiershipben, azt is a Wigan ellen. Apropó, tudja valaki, hogy a 70-es évek végén hol üzemelt a világ legjobb diszkója? Wiganben. Casinónak hívták és annyira menő hely volt, hogy a 78-as évvégi összesítésében a new york-i Paradise-t is megelőzve végzett a Billboard diszkóranglistájának élén. Pedig a Paradise az elektronikus zene Wembley-je ugyebár.

De vissza a csodacsapathoz. Lampard sérült, tehát még nem tudhatjuk meg, mi lesz Capello válasza a Nagy Gerrard – Lampard Dilemmára. Bár, ha belegondolunk, már nem is akkora nagy dilemma ez. Fat Frank annyira elviselhetetlenül gyengén futballozik a válogatottban (és újabban klubjában is), hogy igazából csak az a kérdés, hogy hosszútávon ki lehet helyette Stevie G párja középen. Mert ott a középpályán elég komoly gondokkal szembesülhet a mesterünk. Jobboldal üresen tátong, Wright-Phillipst egy formánkívüli Kellerjózsi is kilapítja, Bentleyben pedig egyelőre kevéssé tapinható a világverő őstehetség. Még szerencse, hogy van egy Joe Cole-unk. A keret egyébként első látásra tökéletesen rímel a fenti nyavalygásainkra. Összesen tizenegy védő, illetve védekező lelkületű labdarúgó, és 4 darab csatár, köztük egy gólképtelen újonc, továbbá egy liverpooli kispadkoptató. Lesz itt forradalom.

Capello mentségére szolgál, túl sok tér amúgy sincs a variálásra. Lássuk be, a kapust leszámítva minden poszton van legalább két ember, akinek mindig helye lesz a kezdőben. Hátul Ferdinand és Terry, középen Gerrard és Joe Cole, elöl meg Owen és Rooney. A kistörpe mondjuk mostanság tehetetlenül ficánkol a Newcastle támadósorában, de amíg a crouch-ok és walcottok a trónkövetelők, Misi fiú nyugodt lehet. Bazmeg, vessetek a mókusok elé, de akkor is az Owen – Heskey csatársorral mennénk a legtöbbre. Fájdalmas ezt kimondani 2008-ban, de akinek van jobb ötlete, kap tőlem egy dedikált Lineker sálat ajándékba.

De elég a borúlátásból és berzenkedésből.

Szétbasszuk a csokifaszú svejcieket és minden szép lesz.