Rúgd és fuss!

Amikor októberben Anglia végre bebiztosította a részvételét a jövő nyári Európa-bajnokságon, Fabio Capello megfogadta, hogy a két novemberi barátságos meccset arra fogja felhasználni, hogy kipróbáljon pár új játékost, illetve felkészítse a csapatot a Wayne Rooney nélküli játékra. Ez elméletben nagyon jól hangzik, azonban a jelenleg Capello rendelkezésére álló játékosokat elnézve könnyen lehet, hogy már megbánta ezt az elhamarkodott kijelentést, és valójában már annyira hiányzik neki különösen a spanyolok elleni meccs, mint púp a hátára.

Sosem titkoltuk, hogy gyűlöljük a spanyol futballt, de azért mi is pontosan tudjuk, hogy a világ ténylegesen legjobb válogatottja érkezik jövő szombaton a Wembleybe, amely ellen Angliának a legerősebb felállásában sem lenne most sok esélye, így viszont még egy nagy, önbizalom-romboló pofon is benne van a pakliban. Azt ugye nem nagyon kell ragozni, hogy ha van angol játékos, aki gond nélkül beférne a spanyol csapatba is, akkor az Wayne Rooney. Ő ugye már eleve nincsen, de sérülés miatt biztosan hiányozni fog a középpályáról Steven Gerrard, Jack Wilshere és az a Tom Cleverley is, akinek ez lett volna a nagy alkalom, hogy a vetélytársak távollétében végre bizonyíthasson, de hát nem fog. Szintén sérült a balszélen egyértelmű választásnak tűnő Ashley Young, és akkor a barátságos meccsek előtt menetrendszerűen váratlanul sérültet jelentő három-négy játékosról még nem is tudunk.

A helyzet a középpályán a legnehezebb: az említett sérültek nélkül csak Scott Parker, James Milner, Gareth Barry és Frank Lampard áll rendelkezésre, ráadásul Capello utalt rá korábban, hogy Fat Frankre csak csereként számít, Barryt pedig jó lenne végre elfelejteni. Így azonban nehéz lesz, főleg, ha Capello átáll a 4-3-3-ra, ami önmagában nem lenne rossz döntés, most viszont egyszerűen nincsenek meg a kellő emberek hozzá. A fentieken kívül nem nagyon van olyan angol középpályás, aki rendszeresen játszik és válogatott szintű teljesítményt is nyújt. Illetve dehogy: Joey Bartont például gond nélkül bevetnénk, de Capello nyilvánvalóan nem meri, pedig Rooney játékában sokkal inkább benne van a piros lap, mint az övében. Rajta kívül csak fiatalok jöhetnek szóba, akik talán nyárig fejlődnek annyit, hogy beférjenek a felnőtt válogatottba: Jack Rodwell például, de őt a norvégok és a belgák ellen tétmeccset játszó U21 csapattól kéne kikönyörögni. De az ellen a spanyol csapat ellen pályára küldeni őket, ahová a PL idei szezonjának talán legjobb játékosa, David Silva sem biztos, hogy befér, olyan, mintha a vágóhídon debütálnának.

Az remélhetőleg biztos, hogy a 4-4-2-t elfelejti Capello az Eb-re, és erre a 4-3-3 mellett a német válogatott által divatossá tett 4-2-3-1-es felállás is szóba jöhet még. A gond ezzel csak az, hogy Rooneyn kívül nem nagyon van játékos, akinek feküdne a csatár mögötti szerepkör, amiben például Özil játszik a németeknél, vagy Sneijder a hollandoknál. A többi csatár közül egyiknek sincs ilyen játékintelligenciája, szélsőt (például Youngot) behozni középre pedig már csak azért is kockázatos, mert nem véletlenül játszanak a klubjukban sem középen. Egyetlen játékos van, akinek szerintünk feküdne ez a pozíció: kár, hogy a harmincéves Joe Cole az, aki ugyan a Lille-ben rendszeresen játszik, és nem is rosszul, de félő, hogy ő már túl van a pályafutása csúcsán. Ha őt nem hívja meg Capello a keretbe, akkor ezt a játékrendet nem is kéne erőltetni.

Furcsa módon több olyan poszt is akad ugyanakkor, ahol viszont túljelentkezés van: ilyen a jobbszélsőé, ahol Theo Walcott, Adam Johnson, Aaron Lennon és Gabriel Agbonlahor is bevethető, továbbá Capello számolna a fiatal Alex Oxlade-Chamberlainnel is, és ne feledjük, hogy a csatárok közül Daniel Sturridge és Danny Welbeck is gyakran játszik jobbszélsőt a klubjában. Ezzel szemben a balszélre Young távollétében csak a nem túl nagy formában játszó Stewart Downing jut eszünkbe, esetleg valakit átprogramozni a jobb oldalról. Csatárposztra egyértelműen Sturridge és Welbeck közül valamelyik a jelölt – Bent, Crouch vagy Defoe nyilvánvalóan csak Montenegró szintű csapatok ellen lehet megoldás, a két fiatalban viszont ennél sokkal több van, még ha most egyelőre nem is tartanak ott.

Nem beszéltünk még a védelemről: Rio Ferdinand hála istennek nem lesz, és Terrynek sem szám most sok szerepet a kapitány, Chris Smalling hiánya viszont bosszantó, őt megnéztük volna középen. Jobbhátvédként Kyle Walkert és Micah Richardsot is inkább kipróbálnánk, mint Glen Johnsont, viszont Phil Jonestól kicsit tartunk: nagyon jó dolgokra képes, de középhátvédként elég sok helyezkedési hibát is vét. Mi Gary Cahill, Phil Jagielka és Joleon Lescott közül választanánk ki a két kezdő belső védőt, Ashley Cole helye pedig biztos a kezdőcsapatban, noha vélhetően Leighton Bainest is ki akarja próbálni komolyabban Capello. Vagyis az előjelek alapján egy Hart – Walker, Cahill, Lescott, Baines – Milner, Parker, Barry – Walcott, Welbeck, Downing kezdő tizenegyet vízionálnánk a spanyolok ellen. De hogy ez jó lenne-e nekünk, abban már jóval kevésbé vagyunk biztosak.

(A poszt még a két meccsre készülő keret kihirdetése előtt íródott.)

A szombati Európa-bajnoki selejtező után az angol válogatott csak annak örülhet, hogy továbbra is vezeti a csoportot, köszönhetően egyrészt annak, hogy otthon tartott egy pontot a félelmetes svájci válogatottal szemben, másrészt pedig a bolgárok montenegrói pontszerzésének. Anglia tehát jobb gólkülönbségével vezeti a csoportot, és továbbjutásra áll, de aki látta a Svájc elleni 2-2-es meccset ma, az nem lehet nyugodt.

Fabio Capello ugyanis megint csak érthetetlen dolgokat művelt, és most még bakiparádéba illő védelmi- és kapushibák, illetve a meccs végére látványosan elfáradó angol játékosok árnyalták tovább a képet. Akik látták az angol válogatott tavaszi meccseit, azok számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a csapat támadójátékának kulcsfigurája az eltiltott Rooney hiányában csakis Ashley Young lehet. Az Aston Villa játékosa azonban meglepő módon nem került be a kezdőcsapatba, és Capello kudarca akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, ahogy a szünetben beálló Young a pályára lépése után pár perccel egy nagyszerű góllal egyenlített is. Egyszerűen nincs rá normális magyarázat, miért gondolta az olasz, hogy a statikus Milnerrel a bal szélen bármilyen esélye is van annak, hogy az angol válogatott jó legyen. A három középpályás ugyanaz volt, akik legutóbb Wales ellen jól játszottak (Parker, Wilshere és Lampard), most viszont előttük egy súlytalan Walcott és egy nehézkes Milner feladata lett volna bevonni a játékba Darren Bentet, ami persze nem is sikerült.

A szívós svájciak egyértelműen jobban játszottak az első félidőben, bár a két gólhoz ennek nem sok köze volt: az elsőnél Joe Hartot tréfálta meg Tranquillo Barnetta távoli szabadrúgása. A kapus ugyan joggal bízhatott abban, hogy a felugró Rio Ferdinand elfejeli a labdát, de ettől még ez nem menti fel őt, hiszen azért van a kapuban, hogy akkor is elkapjon egy ilyen labdát, ha a védőknek nem sikerült tisztázniuk. A második Barnetta-gólnál viszont igazságtalanul bírálták a kapust, hiszen nem véletlenül állítanak sorfalat a kapusok, Milner azonban érthetetlenül elugrott a labda elől. Null-kettő után, az angol válogatott addigi játékát látva nem sok esélyt adtunk volna a döntetlenért, de aztán úgy alakult, hogy a helyzetek alapján győzelmet szalasztott el Anglia.

Az első gól leginkább Wilshere lelkesedésének volt köszönhető, és utána Capello a szünetben mindenkit meglepett azzal, hogy hozzányúlt a szent tehénhez, és lecserélte Frank Lampardot. A helyére beálló Youngnak köszönhetően pillanatok alatt megélénkült az angolok támadójátéka, és akkor jó húsz percig tényleg úgy játszott a csapat, ahogy azt joggal várjuk tőle. Az egyenlítés után több nagy helyzet is akadt elsősorban Darren Bent előtt, de ő most nem tudott betalálni, a mérkőzés végére pedig úgy tűnt, mintha az egész csapat elfáradt volna, ami csak azt erősíti, hogy júniusban ne nagyon várjunk kirobbanó formát angol játékostól, és ez némiképp előre is vetíti, mire számíthatunk jövőre az Eb-n, már ha persze sikerül kijutni.

A mai meccsen látottak mindenesetre nem túl biztatóak: Joe Hart először élt át igazán nehéz pillanatokat a válogatott kapujában. Ez bárkivel előfordulhat, a kérdés csak az, hogyan tudja ezt feldolgozni a jövőben. A védelem hiába kezdett a papíron legerősebb felállásában, nem volt meggyőző: Glen Johnson továbbra is egy időzített bomba hátul, Terry és Ferdinand többször is hibázott, a sérült Cole helyére beálló Leighton Baines viszont kimondottan tetszett. A középpályán egyértelműen Jack Wilshere volt az úr, neki most már biztos helye van a válogatottban, és nyáron pihenhet is végre. Scott Parker most nem tudta ugyanazt a játékot hozni, amivel Wales ellen a mezőny egyik legjobbja volt, de fogjuk ezt arra, hogy a bajnokság utolsó pár fordulójában sérülése miatt alig játszott. Fat Frank belőtte a tizenegyest, bár az sem sokon múlott, Milner pedig feljavult ugyan a szünet után, de a második svájci gól előtti bakiját ezzel sem menti. Walcott sokadszorra nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja használni a legendás gyorsaságát, Bent pedig nemzetközi szinten még mindig nem túl meggyőző.

Semmi sincs veszve tehát, de ettől még nagyon nehéz meccsek várnak az ősszel a válogatottra, és Capellónak bizony lesz még dolga elég. Bár ha ennyire makacsul szereti figyelmen kívül hagyni a tényeket, akkor úgyis mindegy az egész.

A Wales elleni Eb-selejtező és a Ghána elleni barátságos meccs legfontosabb hozadéka az angol válogatott szempontjából az, hogy Fabio Capello talán végleg búcsút int a hagyományos 4-4-2-es felállásnak. Mindkét meccsen három angol játékos szállta meg a középpályát, és ez mindkét meccsen jól is működött, leszámítva a Ghána elleni mérkőzés utolsó húsz percét, ahol már egy értelmetlenül szétcserélt tizenegy szaladgált fejetlenül. A Wales elleni meccs után Capello hét helyen változtatott a kezdőcsapatban, az összes ún. nagy sztár hiányzott, és a végére egyedül Joe Hart maradt a pályán a walesiek elleni kezdőből. Hogy aztán ebből a Ghána elleni meccsből mit tudott meg Capello, az jó kérdés.

Andy Carroll mindenesetre meglőtte első válogatott gólját, Gary Cahill elég jól játszott hátul, Leighton Baines is megbízható volt, Ashley Young pedig újra a legveszélyesebb angol játékosnak bizonyult. Bemutatkozott végre Matt Jarvis is, igaz, ő már sajnos pont a szétcserélt csapatba szállt be, de azalatt igen agilisnak tűnt, már amikor eljutott hozzá a labda, hiszen folyamatos játékról ekkor már nem nagyon beszélhettünk. Sőt, beszállt Danny Welbeck is újoncként, aki majdnem lőtt egy gólt. A legnagyobb sztárját végig pályán hagyó Ghána aztán az utolsó percben egyenlített, a végén pedig az addig rengeteget hisztiző játékosaik úgy örültek, mintha vébét nyertek volna, pedig csak barátságos meccsen ikszeltek egy olyan csapat ellen, amely a lefújás pillanatában így nézett ki: Hart - Jagielka, Cahill, Lescott, Baines - Milner, Barry, Downing - Jarvis, Defoe, Welbeck.

Ami tehát fontos lehet Capello számára, hogy az első félidő tanúsága alapján ez a csapat az úgynevezett sztárjai nélkül is képes jó játékra, ha megfelelő felállásban küldik pályára - pedig most nem is játszott a középpálya oszlopa, Scott Parker. Az is jó hír, hogy vélhetően soha többet nem kell egyszerre a pályán látnunk Gerrardot és Lampardot a válogatottban - ugyan ha ugyanezekre egy évvel korábban jön rá a kapitány, az még sokkal jobb lett volna, de talán jobb későn, mint soha.

Anglia barátságos mérkőzésen kettő-egyre legyőzte Dániát idegenben. Ez már önmagában tök jó, de minek lehetett még örülni szerda este azon kívül, hogy megadták Darren Bent 9 centis lesről lőtt egyenlítő gólját? Megpróbáltuk összeszedni, még úgy is, hogy Frank Lampard és Gareth Barry is játszott a meccsen, amire még mindig nem találunk épkézláb magyarázatot.

1. Jack Wilshere. Ugyan az Arsenal 19 éves középpályása csak az első félidőt töltötte a pályán, nagyon meggyőző volt, amit mutatott. Mivel Capello csak papíron játszott 4-4-2-t (hamar kiderült, hogy az angolok felállása valójában a divatos 4-2-3-1, mivel Rooney visszalépett "irányítónak"), Wilshere-nek nem kellett "szűrőt" játszania, hanem Lamparddal váltották egymást, hol az egyik, hol a másik lépett fel a támadásokhoz. Wilshere ebben is és a labdaszerzésben is otthon volt. Ha mondjuk tétmeccsen Fat Frank helyett Gerrard játszik ugyanezen a poszton, az még akár működőképes is lehet. Mellesleg igazi cuki pasi!

2. Sebesség. Emlékszünk még a focivébén lassított tempóban játszó angol válogatottra? Na, hát ebből Koppenhágában keveset láttunk. Láthattunk viszont korszerű akciókat, gyors kontrákat, elszántságot, ráadásul a második félidőben Anglia úgy nyerte meg a meccset, hogy egyetlen ún. világklasszisa sem volt a pályán (bár aki látta Wayne Rooney első félidőbeli teljesítményét, annak az életben nem jutott volna eszébe ez a szó róla). Sokat szerencsétlenkedtek a fiúk, de mindkét gólt lendületes támadások idézték elő, szó sem volt itt ívelgetésről.

3. Sztárok nélkül is megy. Igen, a meccs végére már tényleg csak John "JT" Terry maradt a pályán a nemzetközileg is jegyzett futballisták közül, ám a két gólt Aston Villa-játékosok lőtték, a visszatérő és hónapok óta élete formájában játszó Scott Parker megmutatta, hogy nem csak a West Hamben tud villogni (a dánok a szünet után már kevesebbszer is rohantak át a középpályán), Stewart Downingnak pedig tényleg jót tett, hogy áthozták a jobbszélre.

4. James Milner. Őt sokat szokás szidni, már a vébén is, meg azóta is szinte egyfolytában, és még mi magunk is úgy gondoljuk, hogy neki nem a balszélen van az igazi helye, hanem középen, egy sorral hátrébb (mondjuk ahol ma Lampard, majd Barry sétálgatott), de ő tényleg jól játszott. Gólpasszt nem adott, mint Walcott a másik szélen, de végig magabiztosan, erőteljesen futballozott, hol a saját kapuja előtt mentett fejjel, hol a dán tizenhatosnál trükközött - örülünk, hogy rá lehet számítani.

5. Glen Johnson gólpassza. Szegénynek pedig nincs jó éve, múlt év végén még az akkori managere, Roy Hodgson bírálta nyilvánosan, azóta pedig balhátvédet játszik a Liverpoolban, mert Martin Kelly semmivel sem rosszabb idén, mint ő, illetve nincs arra a posztra nagyon senki más. Most ugyan megint volt könnyelműen eladott labdája a saját térfelén, de abból szerencsére nem lett gól, viszont mindenki arra fog emlékezni ebből a meccsből, ahogy erőszakosan elvette a labdát Krohn-Delhitől, és aztán kitűnő ütemben tálalt Ashley "Wanker" Young elé, aki az első gólját lőtte a válogatottban.

+1. Bennünket ugyan hivatalosan nem érdekel, de a dánok 18 éves 8-asa, Christian Eriksen tényleg nagyon jó játékos. Lehet, hogy jövő ilyenkor már a Premier Leauge-ben látjuk viszont?

Hát ennyi volt, hazudik, aki azt mondja, hogy ezek a meccsek teljesen feleslegesek. És ezen az sem változtat, hogy a lényeg majd a fontos mérkőzéseken dől el.

Fabio Capello tegnap újra keretet hirdetett, és elég a névsorra egyetlen pillantást vetni azonnal megállapítható, hogy hiába az egy héttel ezelőtt tett reménykeltő nyilatkozat, semmi sem változik Capello válogatási elveiben: egy-két név kivéletével ez a tavaly nyári világbajnokságra utazó keret is lehetne. Továbbra is ott vannak azok a játékosok, akikre legfeljebb a 2012-es Európa-bajnokságig lehet számítani, a beharangozott fiatalokból pedig senki sem kapott meghívót, mondjuk közülük Andy Carroll és Adam Johnson is sérültek. Az üzenet nyilvánvaló: Capello valószínűleg ugyanazokkal a játékosokkal húzza majd ki a hátralévő másfél évét angol szövetségi kapitányként, akikkel tavaly leszerepelt. Lehet, hogy papíron neki van igaza, és jelenleg nem lehetne ennél erősebb keretet kiállítani, de az is biztos, hogy a névsor és a közelmúlt teljesítménye alapján senki sem lehet biztos abban, hogy ez a csapat képes lesz legyőzni szerda este a dán válogatottat, akkor meg már inkább jöjjenek a fiatalok.

Néhány új név azonban ismét szerepel a meghívottak között: a már pár éve óriási tehetségként berobbant jobbhátvéd Kyle Walker beválogatása tűnik a leginkább figyelemreméltónak, hiszen ezen a poszton eddig Glen Johnson nem tudta meggyőzni a kétkedőket, és ugye ő sem lesz már fiatalabb. Walker jelenleg a Villánál van kölcsönben (de a szezon korábbi részét a QPR-nál töltötte), mivel a Spursnél egyelőre nem számít a kezdőcsapat összeállításánál Harry Redknapp az egykori Sheffield United-neveléssel. Walkerről tudjuk, hogy gólérzékeny, az már más kérdés, hogy védekezni is olyan jól tud-e, mint a kapu előtt kavarni, ha igen, nem kell tovább keresni Glen Johnson utódát. Harmadik kapusnak ezúttal a Fulham hálóőrét David Stockdale-t hívta be Capello, aki nagyjából annyi szerephez fog jutni, mint a harmadik számú kapusok általában: dobálja a labdát kollégáinak az edzésen. Ez a szerep legutóbb (nekünk is utána kellett nézni!) Robert Greennek jutott.

Röviden egy pár szó a többi régi-új kerettagról: a világbajnokságról éppen lemaradt Scott Parker meghívása meglepetés, nem mintha nem bírnánk a West Ham tüdejét, kár, hogy 30 éves korára kezdett igazán komolyan felvetődni a neve a válogatottnál; úgy tűnik, hogy a 24 millió fontos átigazolási díj és egy pár gól meggyőzte Capellót, hogy Darren Bent mégsem olyan rossz csatár, sőt Carroll hiányában még kezdeni is fog talán; a Villa csatára Gabriel Agbonlahor viszont biztos, hogy nem a pillanatnyi formája alapján került be a keretbe, klubjában nála még talán Robert Pires és Emile Heskey is több gólt szerzett mostanában, ráadásul Gérard Houllier éppen eleget kritizálta a csatárt, hogy túlzásba vitte a gyúrást, amitől egyrészt kövérnek néz ki, másrészt meg ugye gyorsabb sem nagyon lesz tőle.

Íme a keret teljes névsora:

Kapusok: Ben Foster (Birmingham), Joe Hart (Man City), David Stockdale (Fulham)

Hátvédek: Leighton Baines (Everton), Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Glen Johnson (Liverpool), Joleon Lescott (Man City), John Terry (Chelsea), Kyle Walker (Aston Villa)

Középpályások: Gareth Barry (Man City), Stewart Downing (Aston Villa), Steven Gerrard (Liverpool), Frank Lampard (Chelsea), James Milner (Man City), Scott Parker (West Ham), Theo Walcott (Arsenal), Jack Wilshere (Arsenal), Ashley Young (Aston Villa)

Csatárok: Gabriel Agbonlahor (Aston Villa), Darren Bent (Aston Villa), Peter Crouch (Tottenham), Jermain Defoe (Tottenham), Wayne Rooney (Man Utd)

A világbajnoki kudarctól megneszült angol labdarúgó szövetség (az FA) nyilvánosságra hozta úgynevezett Fiatal Labdarúgó Fejlesztési Vizsgálatának eredményeit, illetve azt a 25 pontos ajánlást, amelyet az átvilágítás nyomán megfogalmaztak.

A Rúgd és fuss! olvasóinak nem lesz meglepetés, hogy Trevor Brookingnál igazán kevés bárkit is becsülünk többre az angol futballban úgy általában, de amit az FA labdarúgás-fejlesztési igazgatójaként most produkált, arra sajnos nem lehetünk büszkék: a 25 pont csupa általánosság és/vagy magától értetődő dolog. Nem kizárt persze, hogy éppen mostantól javul majd meg a fiatal focisták kiválasztásának, felkészítésének és versenyeztetésének egész rendszere Angliában, hiszen általánosságokra hivatkozva is lehet jó programot csinálni, de a dokumentum maga elég bánatos egy olvasmány a sok "azonosítani kell", "gondoskodni kell róla", "felül kell vizsgálni" és "együtt kell működni" miatt.

A szobában mindeközben van egy elefánt, amit ez a dokumentum egyáltalán nem érint: az angol első osztály élcsapataiban nincs valami sok angol játékos, és aki ott van, gyakran az is keveset játszik. Amíg ez nem változik meg, addig egyszerűen nincs miről beszélni. Kinevezhetnek akárhány ifiügyi fődezőt (állítólag Gareth Southgate lesz az, és az U21-főnök Stuart Pearce-t is magában foglaló Capello-stábtól függetlenül dolgozik majd; összehangolt fejlesztés, oh!), amíg a PL-managerek nem látják úgy, hogy jól járnak az angol játékosokkal, a válogatott sem fog jobb eredményeket elérni.

Lehet persze azt mondani, hogy a fiatalok tudatos fejlesztésének-felépítésének éppen ez a távlatos célja, de - még ha négy országnyi távolságból mondjuk, akkor is igaz - akkor érdemes lett volna a sok óhajtó mondat közé legalább egynek ezt is bevenni, drága Sir Trevor!

Hosszú hallgatás után állt újra a sajtó képviselői elé az angol válogatott szövetségi kaptánya. Fabio Capello a dánok elleni február 9-én Koppenhágában megrendezésre kerülő barátságos meccsel kapcsolatban többek között azon sajnálkozott, hogy nem vitte ki a világbajnokságra a jelenleg egyre jobb formába lendülő Theo Walcottot, de ami már sokkal érdekesebb, az az, hogy előállt azzal az ötlettel is, hogy ezentúl a védősor előtt fog számítani az Arsenal tehetséges tinédzserére, Jack Wilshere-re!

Ugyan mi itt a blogon egy decemberi írásunkban már temettük Capellót, és a funkciótlan ragaszkodását a vébén leszerepelt játékosokhoz, de úgy látszik, hogy az olasz mégis komolyan gondolja a fiatalítást. Ugyan Capello nem feltétlenül gondolja azt, hogy Wilshere képes lenne betölteni az irányító posztot (mivel szerinte a hosszú indítások nem éppen a srác erőssége, amivel mi vitatkoznánk, gondoljunk csak az Ipswich ellen Bendtnernek adott álompasszára), de a technikai képzettsége abszolút alkalmassá teszi az angol válogatottban hiányposztnak számító középső (kicsit védekezőbb stílusú) középpályás szerepkörére (itt persze nem egy Makelele-típusú szűrőre kell gondolni, Capello ezt sugalló hasonlata nyilván nettó hülyeség). Mi annak idején James Milnert javasoltuk erre a posztra, de Wilshere talán még nála is jobb választás, és nem csak azért, mert a klubjában is ezen a poszton játszik. Ráadásul Capello látszólag a többi fiatallal (Adam Johnson, Welbeck, Henderson, Carrol és Gibbs) is elégedett, úgyhogy a végén lehet, hogy még valami jó is kisülhet az egészből.

Éppen elég idő telt el az angol válogatott utolsó idei mérkőzése óta (sőt időközben az is kiderült, hogy Anglia nem fog nyolc év múlva vébét rendezni), hogy higgadtan lehessen értékelni a fájdalmas kudarccal végződött nyári világbajnokságot követő félév teljesítményét. Öt meccsből három győzelem, egy döntetlen és egy vereség, ami így elsőre nem is tűnik rossz mérlegnek, főleg, hogy mindezt tíz rúgott és négy kapott gól mellett sikerült elérni. Ha azonban ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem világos, milyen elképzelésekkel vágott neki Anglia a 2012-es Európa-bajnokság selejtezősorozatának, és nagyon úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kapitánynak sincsen több fogalma minderről, akkor már korántsem ennyire bíztató a helyzet.

A balul sikerült világbajnoki szereplést követően Fabio Capello a korábbiakhoz képest bátrabban (bár szerintünk korántsem elég bátran) kezdett tehetséges fiatal játékosokat meghívni az angol keretbe az unalomig megszokott nevek helyett. Capello válogatási elvei azonban nem csak a fiatalokkal kapcsolatosan változtak meg, hanem egyik elődjéhez hasonlóan előszeretettel kezdett meghívót küldeni olyan játékosoknak, akiknek a neve korábban szinte fel sem merült, ha az angol válogatottról volt szó. Így került a válogatott közelébe régi kedvencünk, Bobby Zamora, aki talán még a világbajnokságra is kiutazott volna, ha nem sérül le, vagy a mindenki által gyűlölt Kevin Davies, akinek a beválogatását éppen ezeken az oldalakon üdvözöltük. Úgy tűnik azonban, hogy a sor folytatódik, mivel a holnapi franciák elleni barátságos meccsre készülő angol keretbe számos feltörekvő tehetséges fiatal mellett Capello a fiatalnak nem igazán mondható Jay Bothroydot is meghívta. Bothroyd beválogatása több szempontból is különleges: egyrészt ugye a másodosztályú klubok játékosainak nem nagyon szokás meghívót küldözgetni, másrészt meg ha netán pályára is lépne az eddig remek szezont produkáló csatár, akkor ő lehetne a Cardiff City első angol válogatott labdarúgója.

Ennyi idő után reméljük minden olvasónk számára világossá vált, hogy itt a blogon enyhén szólva nem rajongunk az angol futballt elárasztó hisztiző primadonnákért, vagy a mihaszna import piperkőcökért, viszont az igazi régivágású futballistákat mindennél jobban kedveljük, mégha tőlük aztán nem igazán lehet számítani olyan kunsztokra, hogy például az ellenfél csapatának összes játékosát kicselezve szereznek gólt, de az ilyesmit igazából meg is hagyjuk inkább a latin futball szerelmeseinek. Bizony az ilyesfajta futballista kihalófélben van, csakúgy mint az igazi becsúszó szerelés, ráadásul a közvélemény leginkább lenézi őket, sőt gyakran mindenféle gúnyos megjegyzések céltáblái. Nehéz elhinni, de nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ezt mégsem így gondoljuk, hiszen Fabio Capello a minap behívta a válogatott keretbe az utolsó igazi angol futballistát, a Premier League leggyűlöltebb alakját és messze legalulértékeltebb játékosát, Kevin Daviest!