Rúgd és fuss!

Valamiért az az érzésünk, hogy lesznek még izgalmas átigazolási hírek a transfer window hátralévő öt napja alatt, amikről be is számolunk majd itt a blogon, például rögtön itt is van egy: az Everton csatára, James Vaughan a szezon végéig visszatér kölcsönbe a Crystal Palace-hoz. Bizonyára sokán már nem is emlékeznek a még mindig csak 22 éves csatárra, aki öt évvel ezelőtt óriási tehetségként robbant be az angol futballba.

Vaughan, aki egyébként 13 évesen korosztályában Nagy-Britannia harmadik legjobb idejét futotta 100 méteren, az Everton történetének legfiatalabb játékosa lett, amikor Moyes mester pályára küldte a Crystal Palace elleni bajnokin a 16 éves és 271 napos csatárt. Ugyan azóta ezt a rekordot már megdöntötte Jose Baxter, viszont Vaughan továbbra is a Premier League legfiatalabb gólszerzőjének mondhatja magát (korábban Michael Owen, Cesc Fabregas, Wayne Rooney és James Milner is büszkélkedhettek ezzel a címmel), mivel annak a meccsnek a 87. percben be is talált Király Gábor kapujába, beállítva ezzel a 4-0-ás végeredményt.

A folytatás azonban már nem volt ennyire sikeres, mint a bemutatkozás: az elkövetkező 18 hónapot folytonos térdproblémái miatt az oldalvonalon kívül töltötte, és egy porcleválás miatt háromszor is a kés alá kellett feküdnie még 18 éves kora előtt. A sérüléséből való visszatérést követően sem tudott azonban sok időt a pályán tölteni, mivel mikor már éppen kezdett volna formába lendülni (és két gólt is lőtt már a szezonban) egy Bolton elleni meccsen újra megsérült, miután Meite csúnyán letalpalta Vaughan lövésre lendülő balját, elpattant egy ér a bokájában, és ömlött a vér Vaughan lábából. Ugyan emiatt a sérülés miatt nem kellett hónapokat kihagynia, az idény utolsó szakaszában már további gólokat is szerzett, sőt a szurkolók a szezon legjobb fiatal játékosának is megválasztották. A kálváriája azonban ezzel együtt még mindig nem ért véget, a következő szezonban kifordult a válla, és a térde továbbra is rakoncátlankodott, úgyhogy felgyógyulását követően rá sem várt más, mint a többi fiatal angol játékosra: kölcsönadták alsóbb osztályú kluboknak, hogy játékba lendüljön.

Egy év kölcsönben töltött idő után a mostani idény elején Vaughan a Palace-hoz került, ahol rögtön az első meccsén mesterhármassal debütált, azonban egy buta kiállítás és az azt követő eltiltás miatt már nem tudta ott folytatni, ahol abbahagyta. Az eredeti háromhónapos kölcsönidőszak végén Vaughan visszatért anyaegyesületéhez, de lábra kaptak olyan pletykák, hogy a Celtic, a Derby és a Leicester is szívesen vinné.  Vaughan azonban mégis a Palace-t választotta (talán a szép emlékek miatt!), és a megállapodás értelmében a klubnak a szezon végén opciója van, hogy végleg megszerezze a játékost. A Palace nagyon kényes helyzetben van, és bár a játékosállomány nem indokolná a rossz szereplést, a kiesőhelyek elkerüléséért vívott harcban bizony gólokra lesz szükség.

Nemrégiben közzétettük itt a blogon London szurkolói térképét, amiből kiderül, hogy melyik klubnak hol van a pályája, és nagyjából merre található a szurkolói bázisa. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a térkép hamarosan át fog rajzolódni, mivel két nagymúltú londoni klub, a Tottenham Hotspur és a West Ham United is harcba szállt, hogy megkaparintsa a 2012-es londoni olimpiára London észak-keleti felében található Stratfordban épülő stadiont a játékok lebonyolítását követően.

Legutóbbi bejegyzésünk óta sem csillapodik a managerkeringő Angliában, szedjük össze gyorsan, mi minden történt Roy Keane menesztése óta a Football League-ben!

Maradjunk is az Ipswichnél, ahol gyorsan meglett Keano utódja, a két éve munkanélküli Paul Jewell személyében. A 46 éves Jewell (a képen) eddig két bravúrnak köszönheti edzői hírnevét: a kilencvenes évek végén a Bradford csapatát vitte fel 77 év után újra az első osztályba, ráadásul sikerült is bent tartania az első évben, majd ugyanezt vitte véghez a Wigannel, mely azóta is a Premier League-ben szerepel. A nagyfejű liverpooli továbbá egyik csapattal sem esett ki, hiszen a Bradford első PL-szezonja után (melyet az idióta klubelnök csalódásnak minősített, amiért csak 17. lett a klub) lemondott, míg a Wigant a második PL-évad után hagyta ott, mert úgy érezte, mindent kihozott a csapatból. Azóta viszont egy rosszul sikerült húzás megtépázta kissé a hírnevét. Az, hogy vele esett ki a Derby a Premier League-ből három éve, az senkit se lepett meg, hiszen reménytelen helyzetben, bevallottan a Championshipre készülve vette át a Kosokat Billy Daviestől, de ott is folytatódott a szenvedés és 2008 karácsonyára már nyilvánvaló volt, hogy ebből egyhamar nem lesz visszajutás. Jewell lemondott és most az Ipswichnél mutathatja meg, hogy ez csak kisiklás volt.
Szerintünk: Egy esélyt mindenképpen érdemel, mindenesetre a csapat az Arsenal ellen megmutatta, hogy nem reménytelen eset.

Ennél jóval bátrabb húzás, hogy a Crystal Palace a klub élő legendáját, a semmilyen komoly edzői tapasztalattal nem bíró Dougie Freedmant nevezte ki managernek. A 36 éves Freedmanről itt már írtunk egyszer, és fontos róla megjegyezni, hogy összesen tíz évet töltött el a Palace-nél játékosként, ahol csatárként 330 meccsen 95 gólt szerzett. Ő tavaly március óta segédedzőként dolgozott a klubnál, ahol George Burley távozása miatt ürült meg a kispad január legelején.
Szerintünk: Kétféleképpen is elsülhet, de lehet, hogy pont erre az új lendületre várt a Palace.

Még nem jelentették be hivatalosan, de mindenki tudni véli, hogy Eddie Howe, a Bournemouth managere egy osztállyal feljebb, a Burnley kispadján folytatja. Howe-ról itt már megírtuk, hogy a legtehetségesebb fiatal edzőnek tartják Angliában, aki még mindig csak 33 éves, és mivel a Bournemouth kitűzött célját, a bennmaradást már gyakorlatilag most elérte, azt se lehet mondani, hogy cserbenhagyja a Cseresznyéket.
Szerintünk: Lehet, hogy még túl korai ez neki, de igazából nem sok okot látunk rá, hogy ne sikerülne neki a jóval komolyabb anyagi lehetőségekkel bíró Burnley-nél, ami a Bournemouth-nál.

Darren Fergusont december végén rúgták ki a Prestontól, és most visszamegy oda, ahonnét alig több mint egy éve kellett távoznia: igen, az ifjabbik Ferguson lesz ismét a Peterborough managere. Ne feledjük, ő volt az, aki két feljutást is produkált a Posh-sal, bár most, hogy Darrag MacAnthony tulajdonos elzárta a pénzcsapot, sokkal nehezebb dolga lesz, ha megint a Championshipbe akar jutni. Gary Johnsonért pedig kár, de most rosszkor volt rossz helyen.
Szerintünk: Van az a mondás a folyóról, meg hogy kétszer nem szokás belelépni, lehet, hogy ez most se hülyeség.

A Crystal Palace-hoz hasonlóan a Charlton is egy nemrég visszavonult klublegendát kért fel managernek: Chris Powell, az egykori ötszörös angol válogatott balhátvéd legszebb éveit a Charltonnál töltötte, de előtte és utána is sok klubban játszott, még tavaly tavasszal, negyvenévesen is pályára lépett a Leicesterben. Most ő lett Phil Parkinson utódja, és Paul Ince mellett jelenleg ő a másik fekete manager a teljes Football League-ben.
Szerintünk: Ez is mélyvíz a javából, de valamiért bízunk Powellben.

A Bristol Roversnél David Penney váltotta Paul Trollope-ot. A 46 éves Penney hozta fel annak idején a Doncastert előbb a negyed-, majd a harmadosztályba, ahonnét aztán a Darlington kispadjára ült át, az anyagi gondok sújtotta klubbal viszont nem ért el hasonló eredményeket. 2009-ben az Oldham következett, de egy év után mennie kellett, fő indokként a csökkenő nézőszámokat hozták fel.
Szerintünk: Egy nagy dobás még van Penney-ben, bár nem biztos, hogy pont a Gázfejekkel.

Végül a negyedosztályú Aldershot menesztette Kevin Dillont, aki ugyan tavaly a playoffba vitte a csapatot, idén viszont mindössze 22 meccsből hatot nyert meg. Utódja az egykori Wimbledon- és Bolton-csatár, a most 42 éves Dean Holdsworth lett, aki tavaly a Newport County csapatát vitte fel a Conference legmagasabb osztályába, most pedig playoff-helyen hagyta a klubot az eggyel magasabb osztályban küzdő Aldershot kedvéért.
Szerintünk: Hajrá!

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Amióta a Rúgd és fuss! kiemelten rajong George Burley-ért, a Szexistenért, azóta nem jönnek neki össze a dolgok. Előbb a skót válogatottnál bukott meg, majd nyártól a Crystal Palace managere lett, de sajnos ott se jöttek össze neki a dolgok: a Palace szinte végig a kiesőzónában tanyázott, és néha ugyan szerencséje sem volt, de a jelek szerint az utóbbi időben már a játékosok sem hittek Burleyben, és január 1-jén 3-0-ás sima vereséget szenvedtek a Millwall otthonában. Pedig az összeállítás (Speroni, Clyne, McCarthy, Barrett, Ambrose, Danns, Garvan, Scannell, Bennett, Marrow, Counago) egyáltalán nem rossz, főleg az Ambrose, Garvan kettőst irigyelhetné meg nagyon sok csapat a Championshipben.

Jason Puncheon klasszikus mesterhármasával azonban a Millwall könnyedén nyert, és még ugyanazon a délután megjelent a Palace honlapján a hír: Szexistent menesztették. Gyaníthatóan legközelebb valami gyenge skót csapat kispadján találkozhatunk vele, pedig amikor egy évtizede felvitte az Ipswichet a Premier League-be, a legtehetségesebb új edzők egyikének tűnt. A Palace ideiglenesen az egykori legendát, Dougie Freedmant ültette a helyére, és kíváncsian várjuk, sikerül-e megúszni a kiesést.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.

Szóval akkor a sorrend: 1. WBA, 2. Stoke City, 3. Hull City, 4. Bristol City, 5. Crystal Palace, 6. Watford. A különbség a Championship 46. fordulója előtti táblázathoz képest szinte fel sem tűnik. A tabella eleje vasárnap kora délután annyiban különbözött csak az imént felsorolt végeredménytől, hogy az ötödik és a hatodik helyezett Crystal Palace és Watford helyet cseréltek. Na de a brit sajtó által már jó előre "Climax Day"-ként beharangozott és kivételesen vasárnap megrendezett utolsó forduló két órája a látszat ellenére bővelkedett izgalomban, talán még az egy nappal korábban lezárult League One thrillerjét is messze lepipálva. Az események nagyjából a Rúgd és fuss! előrejelzéseinek megfelelően alakultak, kivéve egy apró, ám annál fájdalmasabb részletet.

Abban ugye mindenki jó előre biztos lehetett, hogy a West Brom egyeneságon feljut a Premiershipbe, a magyar sportcsatorna meccset közvetítő kommentátorát kivéve, aki látva a hétfő esti WBA-Southampton meccset követően a Hawthorns gyepére özönlő fékevesztetten ünneplő tömeget, kicsit tamáskodva megjegyezte, hogy azért kelleni fog majd az a londoni egy pont a West Bromwichnak a QPR ellen. Na persze. Abban az esetben, ha a Hull 13-0-ra nyerne a Portman Roadon az Ipswich vendégeként. A Stoke-nak ahhoz, hogy a West Bromot már vasárnap háromnegyed négy (GMT) magasságában kövesse az első osztályba viszont akár már egy lagymatag döntetlen is elég lett volna a kieséstől menekülő Leicester ellen, ráadásul otthon. Ami a rájátszást érő helyeken való osztozkodást illeti, a már tutira play-off szereplő Hull City (vagy éppen a Stoke City?) és Bristol mellett sem a Watford, sem a Crystal Palace nem mehetett biztosra a Blackpool és a Burnley ellen, ugyanis a Wolves, Ipswich és Sheff Utd alkotta hármas ott lihegett a nyakukban, lesve vajon megbotlanak-e. Na de ahhoz, hogy beelőzzenek, persze nekik is nyerniük kellett.

De nem csak a feljutásért és a play-off helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért is nagy csata volt várható, hiszen patinás, korábban az első osztályban hosszú éveket eltöltő alakulatokat csapott meg hirtelen a kiesés szele. Az utolsó forduló eredményei úgy is alakulhattak, hogy a Coventry, a Sheffield Wednesday, a Leicester és a Southampton közül bármelyik klub csatlakozhatott a már kiesett Scunthorpe-hoz és Colchesterhez.

Még szinte alig tudtuk kényelembe helyezni magunkat a gép előtt, a Blackpool máris vezetést szerzett a Watford ellen, méghozzá Ben Burgess révén, aki nem kis meglepetésünkre a FourFourTwo legutóbbi számában rövid írást tett közzé a lelátói bekiabálásokról, ugyanis a csatár az edzések mellett a Staffordshire University újságírószakos kurzusait is látogatja. A többi pályán sem tétlenkedtek sokáig a csapatok: a Selhurst Parkban például tíz perc alatt már 2-0-ra vezetett a Palace a 10 főre fogyatkozott Burnley ellen, míg délebbre a Bristol tette még biztosabbá a helyét a rájátszásban Lee Trundle révén, aki talán még tavaly augusztusban zörgette meg a hálót utoljára. Viszont egy nagy meglepetés is volt készülőben, mivel a Sheffield United megszerezte a vezetést Southamptonban, így a Pengék a hatodik helyre ugrottak kilökve a Watfordot a rájátszásból, a Szenteket pedig a kiesés szélére sodorva.

Nem születtek gólok viszont ott, ahol azokra égető szükség lett volna: a szünetben 0-0-ra állt a QPR-WBA, az Ipswich-Hull, a Stoke-Leicester és a Wolves-Plymouth meccs is. Gyanítható volt azonban, hogy a West Brom előbb-utóbb bedarálja (a sérült Buzsákyt nélkülöző és időközben emberhátrányba kerülő) londoniakat, mivel a QPR volt talán az egyedüli csapat a 24-es mezőnyből, amelyik több forduló óta már a feljutásban sem volt érdekelt és a kieséstől sem kellett félnie. Így is történt: a koreai Kim Gera beadását bólintotta a szinte üres kapuba, majd Chris Brunt bombázott be egy szabadot. Stoke-ban maradt a döntetlen pedig a Leicester kapufát ért el és egy állítólagos büntetőt sem ítélt meg nekik a bíró, míg a finn-koszovói albán Shefki Kuqi (a liga talán leghaszontalanabb játékosa, aki legfeljebb önveszélyes gólöröméről híres) helyére beálló Alan Lee vezetéshez jutatta a Traktoros Fiúkat a Hull ellen, megpecsételve ezzel a Tigrisek automata feljutásról szövögetett álmait. Időközben a Crystal Palace ötre, míg a Bristol háromra növelte az előnyét.

Egy nagyon rövid pillanatra minden klappolni látszott, hiszen a Watford csatárát, Darius Hendersont második sárga miatt kiállították, de még a levegőbe bokszolni sem volt időnk, mire Tommy Smith egy percen belül egyenlített. Addigra egyébként már a Sheffield Utd sem állt nyerésre, mivel Stern John révén a Southampton megfordította a meccset. Ekkor kezdett nagyon érdekessé válni a Wolves-Plymouth összecsapás, ahol már előre tudni lehetett, hogy a Zarándokok csapatkapitányi szalagját viselő Tímár Krisztián súlyos fejsérülése miatt valószínűleg 10 perces ráadás fog következni. A blog egyik, a Hetvenéves Vénasszony iránti rajongó szerelméről ismert szerzőjének meggyőződése szerint az utóbbi 30 évben talán az egyedüli Kiprichen kívül semelyik magyar futballista nem vitte ilyen sokra, mint a Beast (!!) becenévre hallgató kőkemény védő, akinek neve megbízható források szerint többek között a Rúgd és fuss! egy korábbi posztja miatt került Várhidi kapitány noteszébe. A Wolvesnak (Sylvan Ebanks-Blake ide, Sylvan Ebanks-Blake oda) gyatra gólkülönbsége miatt hármat kellett volna bepréselnie, de Seji Olofinjana révén csak egyet sikerült. Bejött az, amitől mindannyian féltünk: a legtehetségesebb fiatal brit játékosokat a soraikban tudó Farkasok képtelenek voltak bejutni a rájátszásba, ami úgy látszik nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt megnyerni talán.

Mivel a pályákon az eredmények nem változtak, az első hat sorrendjén és így a play-off elődöntők párosításán (Crystal Palace-Bristol City és Hull City-Watford) kívül az is eldőlt, hogy a Leicester City jövőre története során először a harmadosztályban folytatja majd, ami nem lesz egyszerű (gondoljunk csak a Forest többéves kálváriájára), persze talán nem kellett volna Milan Mandaricot a klub közelébe engedni és három különböző menedzser kinevezése egy szezon alatt is túlzónak tűnik. Ian Hollowayt sajnáljuk, de a végefelé úgy tűnt, hogy a népszerű Ollie sem nagyon tudja mit csinál, például Matty Fryattet érthetetlen módon megint csak az utolsó tíz percre küldte be. A Rókák mellett búcsúzik ugye a Scunthorpe (Hajrá Vas!) és a Colchester (akik búcsúzóul egymás ellen egyébként nyomtak egy klassz 3-3-at), helyükre pedig a Swansea, a Forest és remélhetőleg a Leeds jön. Egyszóval jövőre is lesz kinek szurkolni!

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.