Rúgd és fuss!

Nem sokkal azután, hogy a BBC életműdíjjal jutalmazta David Beckhamet (azt egyébként nem teljesen értjük, hogy aktív sportolók miért kaphatnak életműdíjat, az persze más kérdés, hogy Beckham már legkevésbé sem számít annak), az a pletyka kapott szárnyra, hogy az MLS, azaz az észak-amerikai futball liga téli szünetét egy angol csapatnál szeretné kihúzni. Úgy tűnik a számos önkéntes jelentkező közül a legtöbb esélye erre a bajnoki cím (és a Bajnokok Ligája?) titkos esélyesének, a londoni Tottenham Hotspurnek van. De vajon szüksége van-e a remek formában lévő Spursnek Beckhamre és Beckhamnek feltétlenül Angliában kell-e kihúznia a téli szünetet?

Harry Redknapp keze alatt a Spurs a hagyományosan látványos focit játszó klubból a Premier League olyan alakulatává vált, amelyik sokkal többre is képes lehet annál, minthogy csak belepiszkítson a Fat Four évek óta tartó hegemóniájába, ahogyan azt egyébként tavaly tette. Az nem újdonság, hogy a Spurst általában a semleges szurkolók is kedvelni szokták, az már sokkal inkább, hogy a nehéz meccseket is tudják hozni idén, akár tíz emberrel is. Úgy tűnik, hogy a Spurs tényleg nagy formában van és egyelőre szinte megállíthatatlannak látszik. Ez többek között az angol focira annyira jellemző klasszikus szélsőjátéknak köszönhető, hiszen a középpálya két szélén rohangáló Aaron Lennon és Gareth Bale elfutásaiból és az azt követő beadásokból rengeteg gól születik, de legalábbis helyzet alakul ki. Nehéz elképzelni, hogyan illeszkedne ebbe a sikeresen alkalmazott játékrendszerbe a fénykorában is a pontrúgásairól híres Beckham, főleg, hogy a keretben van már egy játékos, aki nagyjából azt tudja hozni (persze nem azon a színvonalon), mint a válogatott egykori csapatkapitánya. David Bentley (hiszen róla van szó!) egyébként meg pont azért nem tud a kezdőcsapat közelébe kerülni, mert nem elég gyors, még akkor is ha a szabadrúgásai és a beadásai néha Beckhamet idézik. De nem csak arról van szó, hogy Beckham egyáltalán nem passzolna a Piszkos Harry által kialakított játékstílusba, hanem jelenléte fel is borítaná a csapategységet, akár felesleges feszültséget is szülve az öltözőben. Ráadásul csupán elvileg két hónapról lenne szó, hiszen nem hisszük, hogy klubja, a Los Angeles Galaxy vezetői belemennének abba, hogy Beckham a szezon végéig Londonban maradjon. Akkor meg tényleg mi értelme lenne az egésznek?

Beckham esetleges angliai visszatérése még azért is meglepő lenne, mert évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nem lenne képes más angol csapat mint a Manchester United mezét magára húzni. Ugyanakkor az eddigi kérők (Leicester, West Ham és Newcastle) nem jelentettek akkora kísértést Becks számára, mint a manapság őrülten divatos Spurs. Állítólag Beckhamnek nagyon tetszik a csapat játékstílusa, ráadásul ugye Posh Spice-nak sem lenne mindegy, hogy Londonban vagy valahol fenn Északon kell dekkolnia a hét legalább két napján. Az viszont biztos, hogy a válogatott szempontjából Capello szeme előtt lenne, aki kijelentette, hogy nem számít a középpályásra, ha nem játszik rendszeresen egy európai bajnokságban, más kérdés, hogy ebben a Spursben legfeljebb csak a "szupercsere" szerepét tölthetné be. Ráadásul azt még az ellenségei sem kívánhatják neki, hogy Angliába hazatérve majd mindenki rajta röhögjön, mert még a kezdőcsapat közelébe sem tud férkőzni. Akkor már sokkal inkább a jól bejáratott Milan, vagy akár a Bayern München.

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

Harry Redknapp kinevezése meglepő és egyben bátor lépés a tulajdonos Daniel Levy részéről (akinek a fejében az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg az, hogy megszabadul a klubjától), ugyanis azok a klubok, amelyek a Fat Fourhoz kívánnak csatlakozni a jól bevált trendi recept alapján kizárólag a gyűlöletes szakmai-igazgató-plusz-külföldi-menedzser-modellel képzelik el a sikeres jövőt. Na, ha egyvalamire mérget vehetünk, akkor az az, hogy a Spursnél, amíg Dirty Harry marad a menedzser, a director of football poszt betöltetlen marad.

A West Ham United-játékosként nem sok emlékezeteset alkotó Redknapp ("Hiába játszott nálunk Moore, Hurst és Peters, átlagos helyezésünk nagyjából mindig a 17. körül volt, el lehet képzelni tehát, hogy mi, a többi nyolc mennyire szarok is voltunk.") menedzseri karrierje úgy indult, hogy kevesen gondolhatták azt akkoriban, hogy ez az ember még huszonöt év múlva is a kispadon fog ücsörögni, nemhogy egy menő londoni klub menedzsere lesz. 1983 telén ugyanis a Bournemouth frissen kinevezett menedzsereként a Lincoln City ellen 9-0-ás vereséget szenvedett, és ha ez még nem lett volna elég, a következő meccsüket pedig 5-0-ra bukták el a Cseresznyék. A bizalom azonban ennek ellenére 9 évig töretlen maradt vele szemben, ebbe az időszakba kupabravúr, feljutás és kiesés is belefért bőven.

Nagyjából tíz évvel később azonban már korábbi klubját dirigálta menedzser asszisztensként egy felkészülési meccsen, ahol egy dühödt szurkoló az egész első félidőben a csapat játékát gyalázta, és Redknapp megunva a lelátó felől érkező folyamatos szitkozódást, megkérdezte tőle, hogy tudná-e esetleg jobban csinálni? A várható választ követően azonban 'Arry váratlan lépésre szánta el magát: a vagánykodó drukkert mindenki megdöbbenésére a pályára küldte. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis a csávó gólt szerzett, őt magát pedig alig egy hónap múlva menedzserré nevezték ki.

Érdekes, hogy Redknapp negyedszázados karrierje során a Bournemouth és a West Ham United mellett csupán két csapatnál fordult meg: a Portsmouthnál (kétszer is) és a Southamptonnál. A Szenteket egyébként éppen a szomszédvár Pompey miatt hagyta ott bajnokság közben, ami érthető módon nem annyira tetszett a szurkolóknak. Az egyedüli igazi sikerét is a Portsmouth-szal érte el, nem véletlenül tartotta a klubot spirituális otthonának, bármit is akart ezzel mondani.

Piszkos Harry azonban a West Ham Unitednél töltött évei alatt alapozta meg mindazt, amiért Anglia-szerte egyszerre vált híressé és hírhedtté: előszeretettel épített be tehetséges fiatalokat a csapatába (az ő nevéhez fűződik Rio Ferdinand, Joe Cole, Jermaine Defoe, valamint saját unokaöccse, Frank Lampard mélyvízbe dobása is), kitűnő érzékkel választotta ki az általa leszerződtetni kívánt játékosokat, kétes átigazolási ügyekbe keveredett, gyakorlatilag folyamatosan káromkodott, és állítólag nem csak akkor, amikor élő adásban interjú közben fejbe találta egy eltévedt labda, valamint végtelenül vicces nyilatkozatokat adott, amelyekben még saját játékosait sem kímélte: "John Hartsonnak rosszabb az előélete, mint Hasfelmetsző Jacknek"; "Dani annyira jóképű srác, hogy még a feleségem is ráindulna, sőt még én magam sem tudom eldönteni, hogy pályára küldjem vagy inkább megdugjam"; "A külföldi játékosokkal minden sokkal nehezebb: többségük leszarja a golfot, nem járnak lóversenyre, és még csak nem is isznak".

Mindezeken felül Redknapp jellemzően előszeretettel visz be egy-két gyomrost a Csatornán túlra valószínűleg a külföldi menedzserek bőröndjében átkerülő hóbortnak: a dietetikának. Ugyanis Dirty Harry a Hetvenéves Vénasszonnyal, új észak-londoni kollégájával ellentétben nem hisz a korszerű táplálkozásban: "Szóljanak majd, ha valaki bebizonyítja, hogy egy tányér tészta elfogyasztása segít a pontosabb passzolásban". Redknapp szintén teljesen értetlenül áll az új divat előtt, miszerint a játékosoknak a meccsek utáni mihamarabbi regenerálódás érdekében enniük kell valamit, legyen akár hajnali kettő, mivel az ő játékoskorában "még bőven elegendő volt másfajta módon tankolni reggel fél háromig - bár lehet, hogy ezért régimódinak fognak majd tartani".

Bárhogyan is fog alakulni Henry James Redknapp és a Tottenham Hotspur közös sorsa, abban biztosak lehetünk, hogy a Spurs játékosai megnyugodhatnak: valószínűleg nem fog többé előfordulni az, ami a hálistennek gyakorlatilag a teljes feledés homályába vesző svájci menedzser, Christian Gross alatt, aki megpróbálta megtiltani a klub veteránjának, Gary Mabbuttnek, hogy meccsnapokon hagyományos, kiadós angol reggelit fogyasszon. 

Most van az, hogy nem hallgathatunk tovább. Amúgy is egy vicc, ami a Premier League-ben történt mostanában, legyen szó akár Robinhóról, akár Berbatovról, de az elmúlt két nap végképp betelt a pohár. Először Kevin Keegan helyzete lehetetlenül el a saját klubjánál, egy nappal később pedig Alan Curbishley áll fel a West Ham kispadjáról. Senkinek ne legyen kétsége: mindketten ugyanazért távoznak (jó, Keegan még nem, de ez most mindegy is tulajdonképpen).

Az angol elsőosztályú klubok tulajdonosai ugyanis valamiért azt gondolják, hogy jó ötlet, ha van egy úgynevezett szakmai igazgató, aki a teljes szakmai munkát felügyeli, beleértve az igazolásokat is, és gyakorlatilag a főnöke a managernek. Pedig mint azt tudjuk, az angol futballban a manager mindenható: ő állítja össze a csapatot, ő vesz és ad el játékosokat, és ebbe maximum annyi beleszólása lehet a tulajdonosnak, hogy megmondja, mennyi pénz jut minderre. Nos, az új modell szerint a manager gyakorlatilag csak egy tréningruhás edzőbá', és a stratégiai döntéseket a mindenkori szakmai igazgató hozza. Nézzük meg, hogy működött idáig ez a kontinensen elterjedt, de Angliában újnak számító megoldás. Pontosabban nem teljesen új, hiszen van rá példa, hogy a director of football kicsit visszább vesz az arcából (lásd Nick Hammond a Readingnél), és akkor működőképes a dolog. Viszont a klasszikus modell eddig csak bajt szült.

A Portsmouth 2004-ben Harry Redknapp vezetésével elég jól haladt, hogy azzá váljon, amivé mostanában lett: erős középcsapattá. Az akkori tulaj, Milan Mandaric úgy gondolta, hogy még jobb lesz, ha beülteti régi haverját és honfitársát, Velimir Zajecet szakmai igazgatónak. Rossz ötlet volt: Piszkos Harry feldühödött 2004 őszén és lemondott, a helyére pedig természetesen a bézbólsapkás hiéna, Zajec ült. Aki emlékszik rá, tudja, hogy katasztrofális eredménnyel: miután hozott egy-két balkáni cimborát a kezdőcsapatba, egymás után jöttek a vereségek, csoda, hogy kiesés nem lett a dologból. Zajec végül Mandariccsal együtt távozott, és azóta senki sem emleget director of footballt Portsmouthban.

A Tottenhamnél Frank Arnesen, a volt dán klasszis lett szintén 2004-ben szakmai igazgató, de hamar lelépett a Chelsea kedvéért. Helyére a francia Damien Comolli érkezett, aki aztán gyakorlatilag egyszemélyben volt felelős Martin Jol, a rokonszenves holland maci bukásáért. Comolli nevéhez fűződnek ugyanis az olyan katasztrofális igazolások, mint Younes Kaboul, Kevin-Prince Boateng, Ricardo Rocha, Gilberto, Hossam Ghaly, Paul Stalteri, Benoit Assou-Ekotto és még sorolhatnánk a sok flop-ot, akik nem kevés pénzbe kerültek a Spursnek, és legtöbbjüktől még mindig nem sikerült megszabadulni. Amikor tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a Spurs védelme rendkívül sebezhető, Comolli válasza Younes Kaboul volt, a balhét viszont nem ő, az igazolásokért felelős szakmai igazgató, hanem Jol vitte el. Juande Ramosnak talán valamivel nagyobb a tekintélye, de nem lennénk meglepve, ha a szemüveges francia neki is beleköpne a levesébe előbb vagy utóbb.

Emlékezhetünk rá, hogy viselte José Mourinho, amikor Avram Grant került fölé direktornak (segítünk: rosszul), és lehet, hogy van még több példa is, de most nincs energiánk megkeresni őket. Mindenesetre ezek eddig fényesen igazolták, hogy ez a koncepció bizony egy méretes baromság.

A Newcastle United hájfejű tulajdonosa, Mike Ashley most januárban nevezte ki Dennis Wise-t szakmai igazgatónak, de a hír kicsi nyilvánosságot kapott a Keegan visszatérése miatti eufória közepette. Pedig érdemes elgondolkodni ezen: Dennis Wise, aki sem játékosként, sem edzőként nem említhető egy lapon Kevin Keegannel, hirtelen a főnöke lesz az utóbbinak. Micsoda képtelen baromság ez, már bocsánatot kérek. És persze nem is tartott sokáig. Wise - két spanyol bűntársával együtt - idejekorán magához ragadta a hatalmat, és az átigazolások is az ő szája ízük szerint történtek. Sejtettük, hogy a La Ligából érkező noname játékosok nem King Kev kívánságára jöttek a St James' Parkba, ám az igazi kenyértörés oka az volt, hogy Keegan kérését semmibe véve adták el a Villának James Milnert. Történetünk szempontjából lényegtelen, mi lesz az Ashley-Wise-Keegan konfliktus vége, a baj már megtörtént.

Végül itt van Curbs. A West Hamnél idén márciusban az olasz Gianluca Nani (ki hallott már róla?) lett a szakmai igazgató. Oké, hogy Curbishley-nek voltak tavaly megkérdőjelezhető igazolásai, de az egy dolog, az pedig egy másik dolog, hogy idén nyáron már nem ő az, aki dönt az igazolásokról, viszont ettől még a felelősség az övé. Tessék öreg, itt vannak ezek a játékosok, csinálj belőlük jó csapatot! - ez lehet, hogy Olaszországban így megy, de Angliában nem. Így aztán az átigazolási időszak legvégén a West Ham eladott két alapembert (Anton Ferdinand és George McCartney), és hozott kölcsönbe egy kivénhedt olasz csatárt meg valami nigériai balhátvédet. Sőt, a Daily Mail azt is tudni véli, hogy Naniék megpróbálták eladni a tudta nélkül Dean Ashtont is a Spursnek, illetve Craig Bellamyt a Manchester Citynek, de ez végül nem jött össze. Nem csoda, hogy Curbs arcul csapva érezte magát, mint ahogy gyakorlatilag mindenki, akinek van véleménye az ügyről és nem teljesen hülye, függetlenül attól, hogy érdekli-e a West Ham, vagy sem.

Magunk részéről már várjuk, hogy mikor ültetnek az arab sejkek Mark Hughes nyakára valami svájci nagyágyút szakmai igazgatónak, mint ahogyan azt is, hogy előbb vagy utóbb vágják ki ezt az egész director of football-modellt a kukába.

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Tulajdonképpen a Pompey ugyanazt csinálta, mint a többi, hasonlóan egy góllal megnyert kupameccsén: hagyta játszani és támadni az ellenfelet (melyek közül egyébként az emberhátrányban játszó Ipswich és a peches West Brom is keményebb ellenfélnek bizonyult a walesieknél). Mint ismeretes, a Portsmouth ugyanis négy Championship csapatot is búcsúztatott (Ipswich 1-0, Plymouth 2-1, Preston 1-0, West Bromwich 1-0), és volt közben egy hasonlóan szerencsés 1-0 a Manchester United ellen is. Utóbbinak még örültünk is (noha ott sem érdemelték meg igazán a továbbjutást), a többi esetben viszont sajnáltuk, hogy pont ez a sótlan, műanyag, unalmas célfutballt játszó csapat jutott tovább, sőt, végül meg is nyerte a kupát.

Azért megér egy bekezdést az, hogy miért kell egy lényegesen jobb erőkből álló csapatnak öt középpályással és egyetlen csatárral felállnia egy Championship-középcsapat ellen, úgy, hogy a meccs nagy részében az egy szál Kanu kivételével minden mezőnyjátékos a saját térfelén álldogált. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Dirty Harry a szegény ember Arsenalját építi a Fratton Parkban (Campbell, Diarra, Kanu és Lauren egyszer, feltűnően és indokolatlanul sok afrikai játékos kétszer, plusz egy trükkös kelet-európai irányító harmadszor), viszont a hetvenéves vénasszonnyal ellentétben még azt sem mondhatja el a csapatáról, hogy legalább időnként tetszetősen futballozik. Igaz, ettől függetlenül Dirty Harrytől nem sajnáljuk a kupát, mint ahogy David Jamestől vagy akár a lelkes, kékgalléros portsmouthi szurkolóktól sem, viszont Milan Barostól vagy Utakától már igen.

Ami a Cardiff csapatát illeti, hát örültünk volna, ha ennél többet mutatnak, de sajnos már a gól előtt is nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is leginkább bakijáról ismert Enckelman kapussal valami nagyon nem stimmel. Nem volt lövés, amit megfogott volna, egy idő után már figyeltük, hogy tényleg minden egyes labda kijön róla, és annyira elbizonytalanodott, hogy meg se próbálta megfogni a beadásokat. A gól előtt ugyan veszélyesen ment középre a beadás, de az ismétlésből jól látszott, hogy ha Enckelman nem ér hozzá, simán elmegy a kapu előtt, így viszont pont jó lett a Szívbeteg Gibbonnak, aki a második nagy helyzetét már nem hagyta ki.

A Cardiff másik gyenge pontja a kapusán kívül a támadósora volt, sajnos nem volt egyetlen gólveszélyes csatár sem a csapatban. Jimmy Floyd Hasselbaink már súlytalan és veszélytelen, Paul Parry pedig szélsőből lett csatár, aki eleinte veszélyes is volt, de a gól után még jobban visszaálló Portsmouth védelemmel szemben már nem érvényesült a gyorsasága. És bár a balszélső Joe Ledley megmutatta, hogy már most is beférne a PL csapatok többségébe, és a csereként beállt szupertinédzser, Aaron Ramsey is felvillantott valamit a tehetségéből, azért van jó pár csapat a Championshipben, amelynek nem a lepényszájú holland középhátvédje a legveszélyesebb játékosa a kapura, őket inkább elnéztük volna a döntőben. Mindennek ellenére azért szép volt, Bluebirds, David Jones pedig vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.

Vagy lehet, hogy mégis összejön? Bár a Jermaine Defoe-Benji cserével sem Piszkos Harry, sem a jóérzésű futballszurkoló nem jár rosszul, a Pompey sem lesz szarabb, sőt. Gondoljunk csak egy esetleges Defoe-Nugent csatársorra. Hhmmmmm...

Az átigazolási időszak általában a remény és a bizakodás ideje, még ha a januári transfer window általában nem is annyira izgalmas. Vagyunk azonban páran, akiknek ez az egy hónap konstans stresszt jelent, és összeszűkült gyomorral kapcsoljuk be a gépet, hogy esetleg nem érkezett-e egy újabb funkciótlan brazil, elefántcsontparti vagy olasz futballista a szigetországba. Persze tudjuk jól, hogy komolyabb érdekek forognak kockán annál, minthogy valakik szánt szándékkal akarnák tönkretenni a szórakozásunkat azzal, hogy folyamatosan hígítják az angol bajnokságot a többnyire középszerű, ám kétségtelenül olcsó légiósokkal, akikre egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak.

A 2008. januári átigazolási időszakot most nem áll szándékunkban teljes egészében górcső alá venni, ezért kiválasztottuk a tíz legbosszantóbbat: tíz igazolás, ami kicsapta nálunk a biztosítékot, és amelynél a monitorba verve a fejünket kérdeztük: szükséges ez?!

Tamir Cohen (Bolton Wanderers)
A 23 éves izraeli középpályás a Maccabi Netanya csapatától érkezett, és nyilván akkor keltette föl a menedzserek figyelmét, amikor a válogatottjuk megverte az oroszokat most novemberben. Azon a meccsen Cohen is játszott, biztos nem volt rossz, de valamennyien jól tudjuk, mi szokott történni a világszenzációt okozó válogatottak felkapott játékosaival (lásd Salif Diao szomorú karrierjét). Cohen rögtön első bajnoki meccsén kezdő volt a Blackburn ellen, és olyan rosszul játszott, hogy a BBC újságírója nem hitt a szemének, többször is kitért rá online közvetítésében: „The most interesting element to this match so far is how bad Tamir Cohen looks.” Meglepődnénk, ha néhány sárga lapnál többet tudna felmutatni ebben a sótlan Boltonban is – jövő ilyenkor már otthon lesz.

Milan Baros (Portsmouth)
Pedig már azt hittük, megszabadultunk tőle. Miután az amúgy nem túl meggyőző Rafa Benitez nagyon helyesen kipenderítette Liverpoolból, az Aston Villát boldogította a csehek wannabe világklasszisa, aki azonban csatár létére csak két dolgot nem tud: passzolni és gólt lőni, minden más remekül megy a srácnak. Miután a Villánál sem marasztalták túlzottan, Lyonban próbált szerencsét, de ott sem ment neki túlzottan. Ekkor jött a képbe Piszkos Harry, aki nemcsak a francia-nyugat-afrikai futballisták iránt táplál beteges vonzalmat, de szereti Kelet-Európát is. Kíváncsiak vagyunk, Barosból ki tudja-e majd hozni azt, ami egyszer állítólag benne volt. A tippünk: NEM, NEM, SOHA!

Jimmy Kébé (Reading)
Be kell, hogy valljuk: fogalmunk sincs, kicsoda Jimmy Kébé. Egy kis nyomozással ugyan kiderítettük, hogy 24 éves, Mali válogatottjában játszik, és a francia másodosztályú US Boulogne csapatából érkezett Readingbe (papíron egyébként a Lens játékosa, de ott még sosem lépett pályára). Mindezek alapján élünk a gyanúperrel, hogy Jimmy Kébé semmi olyat nem tud, ami arra predesztinálná, hogy angol első osztályú klub foglalkoztassa. Legjobb esetben is hasonlóan tizenkettő-pont-egy-tucat játékos lesz belőle, mint Kalifa Cissé vagy Emerse Faé, akiket pont ugyanazért vett meg szegény Steve Coppell, mint Kébét: mert nincs pénze. Ezt őszintén sajnáljuk, Steve, de azért túlzásokba akkor sem kéne esni.

Gilberto (Tottenham Hotspur)
Pedig 31-én délután még az volt a hír, hogy nem ment át az orvosi vizsgálaton, és mi fellélegeztünk, de sajnos korán tettük. A Hertha brazil balhátvédje áprilisban lesz 32 éves, szóval sokáig nem fogja már rontani a levegőt Londonban, de akkor is. A Bundesligából igazolni eleve saját kudarcunk beismerése (erről pont a Tottenham és Paul Stalteri tudnának mesélni), a braziloknak pedig (főleg a védőknek) rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy nagyot bukjanak a Premiershipben. Egy név: Roque Junior. Még egy: Kléberson. Egy harmadik: Cacapa. Hát senki sem fog tanulni a múltból?

Nery Castillo (Manchester City)
Sexy Svenből elegünk van. Nem elég, hogy minden idők legunalmasabb angol válogatottját hozta össze, most feltett szándéka, hogy egy C kategóriás világválogatottat faragjon a jobb sorsra érdemes Manchester Cityből. Eleinte úgy tűnt, össze is jöhet neki, de most már végre kezd megmutatkozni, hogy Gelsonokkal, Geovannikkal és Garridókkal nem lehet rohammal bevenni Angliát. Az olasz Bianchi esetében Sexy Sven már be is ismerte önnön csődjét, de ahelyett, hogy megbízna saját kiváló utánpótlásában (ott van a kitűnő Daniel Sturridge!), eladja az általunk már többször is látott, rendkívül tehetséges Ishmael Millert, és hoz egy mexikói csodacsatárt, Castillót, aki aztán kapásból el is törte a vállát. Nem, csakazértsem fogjuk sajnálni.

Kim Do-Heon (West Bromwich Albion)
Imádjuk Tony Mowbray-t, mert tényleg egy nagyszerű manager, de azért ő is szeret ám guberálni. Legújabb zsákmánya ez a koreai középpályás, akinek még egyszer le sem vagyok hajlandó írni a teljes nevét. Tudjuk jól, miért igazol valaki távol-keleti futballistát, és ez tényleg a mai futball legszomorúbb hordaléka. Gyakorlatilag valamennyi koreai megbukott a szigetországban, de azért lassan minden csapat bespájzol egyet, most a West Brom is. Mondanunk sem kell, hogy Kim nem fog sokat játszani, amikor pedig véletlenül mégis, abban sem lesz köszönet. Meddig kell még ezt tűrnünk?!

Georgiosz Szamarasz (Celtic)
Ő ugye még Stuart Pearce hülyeségének élő mementója, a Man Citynél bukott akkorát, mint az ólajtó. A kérdés igazából csak az: mit keres ez az ember még mindig az Egyesült Királyságban? Nem vitás, hogy sokkal boldogabb hely lenne a világ, ha Szamarasz még most gyorsan visszatérne Hollandiába.

Braniszlav Ivanovics (Chelsea)
Ó, pont a Chelsea maradna ki a szórásból? Abramovics most egy szerb hátvédet vett, megközelítőleg annyi pénzért, amennyiből egy tisztességes League One csapatot már össze lehetne rakni, cserejátékosokkal együtt. Az pedig, hogy Ivanovics a Lokomotiv Moszkvától jött orosz rekordösszegért cserébe, elülteti a fülünkbe a bogarat, hogy valami bonyolult olajüzlet részeként szerződött Londonba. Ivanovicsot egyébként nem ismerjük, de ezt nem is szégyelljük, nem káptalan a mi fejünk sem. Van viszont egy olyan sejtésünk, hogy három év múlva se nagyon fogjuk tudni, hol is játszik éppen a jó öreg Braniszlav, de hogy nem Angliában lesz, abban egyenesen biztosak vagyunk.

Filippo Mancini (Manchester City)
Filippo Mancini az Internazionale játékosa, 17 éves, édesapja Roberto Mancini, aki annak idején még Sexy Sven játékosa volt a Sampdoriában és a Lazióban. A svéd pedig most tesz egy szívességet a papának, és elhozta kölcsönbe Filippót. Igen, kölcsönbe, vélhetően azért, hogy játéklehetőséghez jusson. 17 évesen. A Manchester Cityben. Rossz vicc, Sven, ellenben abszolúte szükségtelen.

Felipe Caicedo (Manchester City)
Ecuadori futballistákat úgy tűnik, csak viccből igazolnak a managerek. Említhetnénk Agustin Delgadót, aki a Southampton történetének egyik legkatasztrofálisabb igazolása volt, vagy Ulysses De La Cruzt, akit az Aston Villa szurkolói a nem túl hízelgő Useless becenévvel ajándékoztak meg. Nos, Sexy Sven úgy döntött, hogy itt az ideje a mókázásnak, és 5 millió fontért megvette ezt a fiatal ecuadori csatárt. Ha nem lesz állandóan sérült, mint Delgado, vagy szimplán ügyetlen, mint De La Cruz, akkor majd biztosan az időjárás meg a honvágy tesz be neki. Mi időben szóltunk.