Rúgd és fuss!

Az elhamarkodottság vádját is vállalva máris kiosztjuk az FA Kupa harmadik fordulója legjobban öltözött managerének járó díjat. A nyertes pedig nem lehet más, mint Paul Peschisolido, a Burton Albion főnöke!

A League Two-ban jelenleg a tizenkilencedik helyen álló Sörösök managere a csapat sárga-fekete színeivel csíkozott nyakkendőt, galambszürke mellényt, két árnyalattal sötétebb, elegáns öltönyt és barna bőrcipőt választott a Championshipben játszó (nemrég még Premier League-es) Middlesbrough elleni meccshez. És milyen jól tette, hiszen csapata bombameglepetésre, Shaun Harrad két góljával, győzött, és története során először a kupa negyedik fordulójába jutott.

Mr. Peschisolido, ha valaki nem emlékezne rá, ötvenháromszoros kanadai válogatott, 1992 és 2008 között végig angol csapatokban játszott - Birminghamtől Lutonig - csatárként. 2009 májusában ötven jelentkező közül választották ki a Burton manageri posztjára. Mindezidáig egyébként arról volt a leghíresebb, hogy az ő másfél méterről küldött fejesét ütötte ki földöntúli módon David Seaman, amikor bemutatta Élete Legnagyobb Védését (az Arsenal Sheffield United elleni FA-elődöntőjén, 2003-ban). Valamint arról, hogy az ő felesége a csinosnak mondott Karren Brady, aki a Birmingham City igazgatójaként az angol első osztály első női klubvezetője volt (napjainkban pedig a west Ham alelnöke).

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Tulajdonképpen a Pompey ugyanazt csinálta, mint a többi, hasonlóan egy góllal megnyert kupameccsén: hagyta játszani és támadni az ellenfelet (melyek közül egyébként az emberhátrányban játszó Ipswich és a peches West Brom is keményebb ellenfélnek bizonyult a walesieknél). Mint ismeretes, a Portsmouth ugyanis négy Championship csapatot is búcsúztatott (Ipswich 1-0, Plymouth 2-1, Preston 1-0, West Bromwich 1-0), és volt közben egy hasonlóan szerencsés 1-0 a Manchester United ellen is. Utóbbinak még örültünk is (noha ott sem érdemelték meg igazán a továbbjutást), a többi esetben viszont sajnáltuk, hogy pont ez a sótlan, műanyag, unalmas célfutballt játszó csapat jutott tovább, sőt, végül meg is nyerte a kupát.

Azért megér egy bekezdést az, hogy miért kell egy lényegesen jobb erőkből álló csapatnak öt középpályással és egyetlen csatárral felállnia egy Championship-középcsapat ellen, úgy, hogy a meccs nagy részében az egy szál Kanu kivételével minden mezőnyjátékos a saját térfelén álldogált. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Dirty Harry a szegény ember Arsenalját építi a Fratton Parkban (Campbell, Diarra, Kanu és Lauren egyszer, feltűnően és indokolatlanul sok afrikai játékos kétszer, plusz egy trükkös kelet-európai irányító harmadszor), viszont a hetvenéves vénasszonnyal ellentétben még azt sem mondhatja el a csapatáról, hogy legalább időnként tetszetősen futballozik. Igaz, ettől függetlenül Dirty Harrytől nem sajnáljuk a kupát, mint ahogy David Jamestől vagy akár a lelkes, kékgalléros portsmouthi szurkolóktól sem, viszont Milan Barostól vagy Utakától már igen.

Ami a Cardiff csapatát illeti, hát örültünk volna, ha ennél többet mutatnak, de sajnos már a gól előtt is nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is leginkább bakijáról ismert Enckelman kapussal valami nagyon nem stimmel. Nem volt lövés, amit megfogott volna, egy idő után már figyeltük, hogy tényleg minden egyes labda kijön róla, és annyira elbizonytalanodott, hogy meg se próbálta megfogni a beadásokat. A gól előtt ugyan veszélyesen ment középre a beadás, de az ismétlésből jól látszott, hogy ha Enckelman nem ér hozzá, simán elmegy a kapu előtt, így viszont pont jó lett a Szívbeteg Gibbonnak, aki a második nagy helyzetét már nem hagyta ki.

A Cardiff másik gyenge pontja a kapusán kívül a támadósora volt, sajnos nem volt egyetlen gólveszélyes csatár sem a csapatban. Jimmy Floyd Hasselbaink már súlytalan és veszélytelen, Paul Parry pedig szélsőből lett csatár, aki eleinte veszélyes is volt, de a gól után még jobban visszaálló Portsmouth védelemmel szemben már nem érvényesült a gyorsasága. És bár a balszélső Joe Ledley megmutatta, hogy már most is beférne a PL csapatok többségébe, és a csereként beállt szupertinédzser, Aaron Ramsey is felvillantott valamit a tehetségéből, azért van jó pár csapat a Championshipben, amelynek nem a lepényszájú holland középhátvédje a legveszélyesebb játékosa a kapura, őket inkább elnéztük volna a döntőben. Mindennek ellenére azért szép volt, Bluebirds, David Jones pedig vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó hete az angol futballnak, mint ez az első márciusi hét volt az idén. A félreértések elkerülése végett, ennek a ténynek semmi köze ahhoz, hogy mi történt a Bajnokok Ligájának nevezett plebszcirkuszban, hiszen az ott szereplő Arsenal, Chelsea, Liverpool, Man Utd négyesnek túl sok köze nincs az angol futballhoz – lassan mindegyikről elmondható lesz, hogy sem a tulajdonosaik, sem a játékosaik, sem az edzőik, sem pedig a szurkolóik nem angolok. Akkor meg miről beszélünk?

A most rosszul sikerült UEFA-kupára már inkább odafigyelnénk, hiszen a Tottenhamhez, az Evertonhoz, de még a Boltonhoz is inkább van valami közünk, mint a Big Fourhoz, mely négyesből a Rúgd és Fuss blog egy – kaukuszokban is otthonosan mozgó – tagját leszámítva elmondhatatlanul elegünk van itt mindannyiunknak.

Éppen ezért volt felüdítő, hogy ezen a hétvégén az FA kupa végre ismét megmutatta, hogy érdemes rá odafigyelni, sőt, azt is, hogy a mi kis mentsvárunk marad ezekben a silány időkben. Mert miről is szólt az elmúlt években ez a patinás kupasorozat? Én megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs. Volt ugye egy Liverpool-West Ham döntő két éve, amire tényleg van miért emlékezni, de ezt leszámítva most az égvilágon semmi nem jut az eszembe. Ami nem is csoda, hiszen rendszerint ilyenkorra a kupa minden évben elvesztette az érdekességét, és nyilvánvaló volt, hogy John Terry, Gary Neville vagy Thierry Henry fogja a magasba emelni a kupát, és ki az, aki nem látta már ezt ezerszer?

Ez különösen azért volt bosszantó, mert a „nagyok” úgy csinálták mindezt, hogy közben egyre látványosabban legyintettek az anyagilag nem túlzottan jövedelmező kupasorozatra. Idén azonban végre ráfáztak. A Championship gyenge középcsapatának számító Barnsley-nak és MSZP-s önkormányzati képviselő külsejű managerének, Simon Davey-nek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen a Liverpool után kitakarította az útból a félelmetesen alulmotivált Chelsea-t is, méghozzá egy olyan meccsen, amit még sokáig fogunk emlegetni. Az első félidőben kimondottan jól is játszottak, és hiába pörgött fel a másodikban kicsit a Chelsea, pont akkor sikerült gólt szerezni. És lehet, hogy az utolsó 15 percben arra rúgták a labdát, amerre az orruk állt, a Barnsley játékosai minden épeszű néző szerint rászolgáltak a győzelemre, nagyképű és unalmas ellenfelükkel szemben, ahol Joe Cole-on kívül senki nem mutatott semmit. Ellenben a csupaszív Bobby Hassellt és Rob Kozlukot, na meg társaikat a szívünkbe zártuk, és mivel a szánalmas Borót könnyedén búcsúztató Cardiff ellen sem esélytelenek, akár láthatjuk még őket a döntőben is. Big Steve pedig Tímár Krisztiánhoz hasonlóan egy tündérmese főszereplője lett, hiszen az milyen már, hogy valaki 30 éves koráig gyakorlatilag folyamatosan csődöt mond hazája bajnokságában, aztán kikerül Angliába, ahol az edzője rájön, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy az előreívelt labdákat megtartsa, illetve visszapasszolja a lendületből érkező társaknak, és ezt tök jól is csinálja, életében először végre elismert futballista lesz belőle. Respekt Big Steve-nek!

És mivel előzőleg egy Baros-műesésnek köszönhetően a Portsmouth hatalmas szerencsével kiverte a Manchester Unitedet is, eldőlt, hogy 1995 óta először nem Big Four-csapat nyeri majd a kupát. Vagyis ismét lesz miért meccset nézni ahelyett, hogy programot keresnénk magunknak hétvégére a hatszázadik Arsenal-Man Utd vagy Chelsea-Liverpool helyett. Persze vannak, akik minden nap csakis töltött káposztát hajlandóak ebédelni, és minden este elnéznék Cristiano Ronaldót, Fernando Torrest vagy Cesc Fabregast. Nos, ők most megszívták. És ha a hülyéknek rossz, az nekünk már csakis jó lehet.

Tudjuk, hogy késő bánat, de képtelenek vagyunk kiheverni a végtelen csalódást, amit Fabio Capello kinevezése okozott. Miért is bosszantó ez ennyire?

Először is: a szövetség - szokás szerint - a leggyávább megoldást választotta. Tegye fel a kezét, aki angol kapitány akar lenni, sikították a horvát meccs másnapján, és aki a legjobban nyújtózkodott, az kapta a melót. Ja nem is, először még bravúrosan bedőltek a páholyban ásítozó Józsika, a kis zsenigyerek tréfájának, pedig ő nem is jelentkezett, csak a fejét vakarta, és persze gúnyosan legyintett, amikor megpróbálták a kispadra csalogatni.
Természetesen nem várhattunk mást. A kijutás elbukása abból a szánalmasan gyenge csoportból kódolva volt az FA utóbbi években tanúsított ügyetlenkedéseiben. A felejthetetlen müncheni 5-1 óta eltelt hat év alatt sikerült közös erővel a közröhej szintjére süllyeszteni az angol nemzeti tizenegyet. Pedig már 2002-ben látni kellett volna, hogy Sexy Sven képtelen használható és pláne izgalmas csapatot formálni a primadonnák gőgös bandájából. Meggyőződésem, hogy a Brazília elleni második félidővel kezdődött az a rémálom, amiből azóta sincs ébredés. A negyeddöntőben kiesés kifinomult specialistája lett Anglia, a kiszámíthatóság és középszer nagyhatalmává. Mindeközben a kifogáskeresés és magyarázkodás tudományában még a mágikus magyarokat is sikerült túlszárnyalni. Kedvencünk a balszerencse. Meg a pálya talaja. Továbbá az elbizakodottság. Máskor meg a kishitűség. És a Gerrard-Lampard. Ne feledjük a kapusgondokat. Az utánpótlás hiánya. Az idegenajkúakkal felhígult Premiership. A hőség. A sajtó nyomása. A lelki teher. Az orosz műfű. A taktikai sivárság. Formánkívüliség. És persze Beckham. A balszerencsét mondtuk már? Na jó.

És akkor végre jönnek a félelmetes horvátok és összeomlik a kártyavár és McClaren hazamegy és mindenkitől esernyőt kap karácsonyra és új kor hajnala virrad Angliára.

A tényt, hogy Capello egy fasz, sose vitatta senki. Ismerjük a sztorit, de nem árt felidézni: legutóbbi munkahelyén arra a nem kis varázslatra volt képes, hogy a bajnoki cím ellenére kirúgták, mert megálmodta és össze is hozta minden idők legcsúnyábban futballozó Real Madridját. Persze a diktátor úr az erély és a következetesség fedettpályás championja is. Tavaly januárban bejelenti, hogy Becks-szel nem hosszabbít, az gyorsan aláír egy soccer-csapathoz, Capello erre teátrálisan kirakja a kezdőből, majd mikor látja, hogy a csúnya játék ezúttal kevés lesz a sikerhez, visszaengedi őt, és sebesen visszavonja a sok gonoszságot, amit összehisztizett Beckhamről. Egy edző, aki nem tűri, ha támadásokat kezdeményez a csapata. Kedvenc kézmozdulata a „mindenki tűnés hátra” kódjelű lendítés, valószínűleg szíve szerint az 5-5-0 formációt alkalmazná, és egy interjúban így teszi helyre a látványos futballért reklamálókat: „ugyan, elmúltak már azok az idők.” Értse meg, kedves mester, vastagon leszarjuk a sok scudettóját, és a lilakeretes szemüvegeit, a kortárs képzőművészeti gyűjteményét, a vasfegyelem iránti elhivatottságát, továbbá, hogy mekkora motivátor hírében áll. Eleget bosszankodtunk Sexy Sven és Macca kínkeserves évei alatt. Angolhon futballt akar látni.

Hogy látunk-e futballt a három oroszlántól a közeljövőben, valószínűleg nem a szerdai Svájc elleni barátságos meccsen dől majd el. Viszont egy ilyen bohóctalálkozó pompás alkalom lehetne, hogy Capello megmutassa, alaptalanok a gonosz előítéleteink. A napokban kihirdetett, és vasárnapra 23-asra szűkített keret nem sok meglepetést tartogat. Abban ugyanis semmi furcsa nincs, hogy a debütáló mester lezseren kihagyta a századik válogatottsága előtt álló Beckhamet. Ugyan már, mit képzelt ez a széttetovált plakátfiú? Majd pont az EB-re készülő, félelmetes formában érkező Svájci gladiátorok ellen ajándékozzuk meg ezzel szép jubileummal? Hiszen nem is vagy játékban, öcsi! Hiszen ennyi kihagyás után tutira elfelejtettél beívelni, a szabadrúgásokról nem is beszélve. Az mind menne a sorfalba. You must be joking, David Beckingham! Az igazi vicc az, hogy közelgő selejtezők előtt a mostaninál ezerszer több kifogás merül majd fel, és az az ember, aki számtalan botrányos blamától mentette meg Angliát az utóbbi tíz évben, akinek gyakran a játékosok közül egyedüliként csillogott a lelkesedés és a büszkeség a szemében, hogy Angliáért futballozhat, valószínűleg örökre megragad kilencvenkilencen.

Ami a keret további újdonságait illeti, ha leszámítjuk az Aston Villa játékosok feltűnő elszaporodását, ezt a bandát McClaren is összerakhatta volna. Én speciel nem értem ezt az Agbonlahor mániát. Hivatkozhatunk arra, hogy nem klasszikus befejező csatár, de akkor is: ez a fickó november óta egyetlen gólt lőtt a Premiershipben, azt is a Wigan ellen. Apropó, tudja valaki, hogy a 70-es évek végén hol üzemelt a világ legjobb diszkója? Wiganben. Casinónak hívták és annyira menő hely volt, hogy a 78-as évvégi összesítésében a new york-i Paradise-t is megelőzve végzett a Billboard diszkóranglistájának élén. Pedig a Paradise az elektronikus zene Wembley-je ugyebár.

De vissza a csodacsapathoz. Lampard sérült, tehát még nem tudhatjuk meg, mi lesz Capello válasza a Nagy Gerrard – Lampard Dilemmára. Bár, ha belegondolunk, már nem is akkora nagy dilemma ez. Fat Frank annyira elviselhetetlenül gyengén futballozik a válogatottban (és újabban klubjában is), hogy igazából csak az a kérdés, hogy hosszútávon ki lehet helyette Stevie G párja középen. Mert ott a középpályán elég komoly gondokkal szembesülhet a mesterünk. Jobboldal üresen tátong, Wright-Phillipst egy formánkívüli Kellerjózsi is kilapítja, Bentleyben pedig egyelőre kevéssé tapinható a világverő őstehetség. Még szerencse, hogy van egy Joe Cole-unk. A keret egyébként első látásra tökéletesen rímel a fenti nyavalygásainkra. Összesen tizenegy védő, illetve védekező lelkületű labdarúgó, és 4 darab csatár, köztük egy gólképtelen újonc, továbbá egy liverpooli kispadkoptató. Lesz itt forradalom.

Capello mentségére szolgál, túl sok tér amúgy sincs a variálásra. Lássuk be, a kapust leszámítva minden poszton van legalább két ember, akinek mindig helye lesz a kezdőben. Hátul Ferdinand és Terry, középen Gerrard és Joe Cole, elöl meg Owen és Rooney. A kistörpe mondjuk mostanság tehetetlenül ficánkol a Newcastle támadósorában, de amíg a crouch-ok és walcottok a trónkövetelők, Misi fiú nyugodt lehet. Bazmeg, vessetek a mókusok elé, de akkor is az Owen – Heskey csatársorral mennénk a legtöbbre. Fájdalmas ezt kimondani 2008-ban, de akinek van jobb ötlete, kap tőlem egy dedikált Lineker sálat ajándékba.

De elég a borúlátásból és berzenkedésből.

Szétbasszuk a csokifaszú svejcieket és minden szép lesz.