Rúgd és fuss!

Raheem Sterling (született 1994. december 8.) tavaly került a QPR-tól a Liverpoolhoz, akkor még csak 15 éves volt. A szélsőt már akkor is a legtehetségesebb angol játékosok egyikeként emlegették, és azóta a reputációja csak nőtt. Sterling most hétvégén az FA ifjúsági kupasorozatában alkotott maradandót, amikor egymaga öt góllal vette ki a részét a Southend elleni 9-0-ás Liverpool-győzelemből. Sterling gyors és jól cselez, valamint a kaput is érzi. A mérkőzésen jelen volt Kenny Dalglish is, és annyira meggyőzőnek találta Sterling teljesítményét, hogy a Mirror információi szerint betette a Sparta Praha elleni Európa Liga-mérkőzésre utazó keretbe. Ha pályára lép csütörtökön, ő lesz a legfiatalabb játékos, aki valaha játszott a Vörösök első csapatában. A jelenlegi rekordot egyébként (16 évesen és 250 naposan) az a Jack Robinson tartja, aki ugyancsak játszott a Southend elleni meccsen, balhátvédként, és szintén tagja az utazó keretnek, még pár fiatal társaságában. Őt Rafa Benitez dobta mélyvízbe még májusban a Hull ellen, amikor utoljára ült a Liverpool kispadján.

"Torres, mi az állás?" - énekelték a Liverpool szurkolói a Stamford Bridge-en. Ancelotti kezdőként vetette be az 50 milliós Torrest, aztán a 73. percben utánaküldte a 25 milliós David Luizt is. De akkor Torres már nem volt a pályán: a 66. percben Kalou állt be helyette; addig Torres volt az a mezőnyjátékos, aki a legkevesebbszer ért a labdához. Dalglish közben be se hozta az új igazolás Suarezt, pedig nem is volt másik rendes csatára.

Ha az őrült szombatra nem is tudott rátenni ez a vasárnap, a poén megvan a forduló végére: a sértett/felbőszített Liverpool a hazai pályán nagyon nehezen verhető Chelsea-n feszült, izgalmas, bár nem túl jó meccsen állt bosszút. Ízlés szerint lehet ennek a vélhető lelki összetevőit, a Liverpool-szívet kiemelni, vagy éppen Dalglish ósdi (vagy ellenkezőleg: forradalmi?!) ötvédős taktikáját.

Az biztos, hogy a Liverpool nem játszott jól (hosszú labdák, bizonytalan szélsők), de a Chelsea meg még rosszabbul játszott. Azzal együtt alakulhatott volna fordítva is, a végeredményhez kellett Cech és Ivanovic bénázása (aminek volt egy nem elhanyagolható előzménye már az első félidőben, akkor zavarták egymást, utána meg nagyot ordítoztak egymással; a gól előtt aztán udvariasan egymásra vártak, amit az utóbbi fordulókban roppant termékeny Raul Meireles köszönt meg szépen), a Chelsea egy-két tizenegyest kért számon a bírón, de a Liverpoolnak meg volt Rodriguez Miksa révén egy egy méterről kapufára lőtt helyzete.

0-1, de ettől még persze lőhet majd győztes gólt Torres BL-döntőben, meg a Liverpool is lehet a szezon végén tizenkettedik. Ancelotti - vagy aki ragaszkodott a pár napja igazolt Torres szerepeltetéséhez - mindenesetre elgondolkodhat azon, amit Trevor Francis a minap elmesélt: amikor őt 1979-ben (rekordösszegért!) Brian Clough a Nottingham Forestbe vitte, akkor bizony nem negyvenezer ember előtt,  rangadón játszott először új csapatában, hanem a Notts County tartalékjai ellen szervezett alkalmi meccsen, amit "húsz néző látott, meg két kutya".

És Drogba és Anelka is, Ancelotti nem viccel. Joe Cole sérült, Carroll szintén, úgyhogy Dalglish ha akarna sem tudna hasonló felállásban kiállni. (De nyilván nem akar, mert Suarezt cserének nevezte megint.)

Az emberemlékezet legvadabb meccseit és eredményeit produkálták a Premier League csapatai szombaton: a 8 meccs közül egyetlen olyan volt, amit az első gólt elérő csapat meg tudott nyerni, 5 fölött volt a meccsenkénti gólátlag, született egy mesterhármas (Tevez) és egy mesternégyes (Saha), a Newcastle egyenesen történelmi módon (egy nagyképű Arsenal és egy szétesett Dowd bíró hathatós segítségével) állt fel négygólos hátrányból. Folytatódott a januárban igazolt játékosok jó szereplése: Carew másfél góllal járult hozzá a lelőhetetlen Stoke hazai győzelméhez a kétszer is vezető Sunderland ellen, az ifjú - Tottenham-tulajdonú, a QPR után most a Villának kölcsönadott - jobbhátvéd Kyle Walker pontot érő góllal ünnepelte a Fulham ellen, hogy behívták a felnőtt válogatottba, Sturridge ismét gólt lőtt a Boltonban (sokra ugyan nem mentek vele végül). A nap embere mindettől függetlenül George Elokobi, a Wolverhampton kameruni védője, aki egy bombafejessel és egy nagylelkűen Kevin Doyle-nak ajándékozott góllal gondoskodott arról, hogy a Manchester United semmiképpen ne lehessen veretlenül a bajnok: a magasan első Vörös Ördögök és a tökutolsó Farkasok meccsében az volt talán a legmeddöbentőbb, hogy a MU sztárjai mennyire nem tudták nyomás alá helyezni a Wolves védelmét: nem voltak kétségbeesett becsúszások a gólvonalon, mázlival kipattanó labdák vagy ilyesmi. Merlin McCarthy fiai fegyelmezetten lehozták a meccset, pedig a mostanában az ilyesmit rutinszerűen gyakorló Manchesternek egy teljes félideje volt a fordításra.

Na, hát erre a felfordulásra kéne rátenni egy lapáttal a forduló eredetileg csúcsmeccsnek kinéző párosításának, a Chelsea-Liverpoolnak. Torres, blabla, ezt mindenki tudja, nem ragozzuk, beharangozóként inkább az előző forduló egy méltatlanul kevés figyelmet kapott momentumára emlékeztetünk, már csak azért is, mert ez is alátámasztja: néha onnan jönnek a legszórakoztatóbb dolgok, ahonnan az ember a legkevésbé várná.

Salomon Kalou, a Chelsea elefántcsontparti csatára ugyanis olyan gólörömet mutatott be kedden, a Sunderland elleni elegáns gólja után, ami egyszerre tanúskodott politikai tudatosságról, összafrikai szolidaritásról és humorérzékről:

A Bangles együttes Walk Like an Egyptian című múlt századi slágerének videójából kölcsönvett mozdulattal Kalou a kairói tüntetőknek üzent (az ötletet pedig talán a ghanai válogatottól vette, melynek tagjai a három évvel ezelőtti Afrikai Nemzetek Kupa bronzmeccsén éppen a Kalout is felvonultató Elefántcsontpart ellen ünnepelték így a győzelmet), a vasárnapi meccsen pedig, ebben biztosak lehetünk, Torresnek fognak ennél sokkal vaskosabb dolgokat üzenni a vendégszurkerek, akár játszik a spanyol, akár nem. Ő viszont, ezt megígérte, nem fog üzenni, és nem csókolja meg a Chelsea-jelvényt, akármi is legyen.

Magyar idő szerint délután 5-kor kezdődik a meccs.

Az 1997-es finn-magyar vb-selejtező klasszikusát idéző mega-bénázással ajándékozott szerda este győzelmet a Fulham a Liverpoolnak: Torres lövése Hangelandon irányt változtatva lett kapufa, a kipattanóval pedig a Stockdale-ben megbotló Pantsil minden liverpooli segítség nélkül bevette saját kapuját. A végén az egykor szebb napokat látott hazaiakat hosszú percekre beszorította a kiesőzóna veszélyes közelségét érző Fulham (Gera a 63. percben állt be, de, ahogy a sportnapilapos kollégák írnák, MÉG Ő SEM tudott fordítani az eredményen), a védők arra rúgták a labdát, amerre álltak, de a 3 pont az 3 pont. Hughes mesternek volt viszont egy szép dekázása az oldalvonalnál.

"Új mélységekbe" süllyedt Joe Cole karrierje, legalábbis az ESPN Soccernet így minősíti azt a tényt, hogy az elmúlt évtized egyik legkreatívabb, legügyesebb, de sérülésekkel megvert angol középpályása szerda este a Lancashire Senior Cup nevű versenysorozatban rendezett meccsen lépett fel a Liverpool színeiben a Manchester City ellen. Ebben a kupában neve ellenére általában nem öregfiúk, hanem ifjúsági játékosok képviselik klubjukat, a rövid tudósítás ki is tér arra, hogy mig Cole 238-szor kezdett és 82-szer vort csere a Premier League-ben, csapattársai - köztük a kapus Gulácsi Péter - összesen hétszer játszottak a bajnokságban, mindannyiszor csereként. Cole egy félidőt játszott, a mérkőzés egyetlen gólját az ő lövése után kipattanó labdából egy bizonyos Gerardo Bruma szerezte.

Ha spekuláció is, de érdekes helyzet állhat elő a Daily Mirror mai információja szerint, hiszen Kenny Dalglish a múlt hétvégén állítólag megfigyelőket küldött a Barnsley meccsére, a 23 éves Adam Hammill miatt. Lehet, hogy már elkésett ezzel, ugyanis a Sky úgy tudja, a Wolverhampton áll a legközelebb az 500 ezer fontért vihető remek szélső leigazolásához.

Ha a Liverpool mégis komolyan ringbe szállna Hammillért, az pikáns lenne, hiszen a klub saját nevelésű játékosáról van szó, aki 2009 augusztusáig állt a csapat alkalmazásában. Sőt, tagja volt a 2006-ban ifjúsági FA kupát nyert csapatnak is, de felnőtt tétmeccsen nem kapott lehetőséget a Liverpoolban. Hammill eddig is biztatóan játszott, de tavaly valósággal kivirágzott a Barnsleyban, és nem véletlenül lett a Championship egyik legkeresettebb játékosa. Ráadásul egy gyors, gólerős, jól cselező szélsőről van szó - pont ilyet nagyítóval is hiába keresnénk a Liverpool keretében.

Hogy Hammill akkor is itt tartana-e, ha annak idején Rafa Benitez nem mond le róla, azt persze senki sem tudja, az viszont tény, hogy valamiért abból a bizonyos ifjúsági FA kupagyőztes csapatból senkinek sem sikerült az áttörés, pedig a Liverpool egymás után két évben is megnyerte a sorozatot. Akkor sokan reménykedtek abban, hogy itt az új liverpooli aranygeneráció, ehhez képest az egy szem Jay Spearingen kívül senki nem került az első csapat közelébe sem, pedig, hogy mást ne mondjunk, Adam Johnson, Jack Wilshere, David Wheater vagy Daniel Sturridge is megnyerte a sorozatot egykor a csapatával. Az egykori liverpooli hősök közül Hammill mellett Jack Hobbs (Leicester) és Paul Anderson (Nottingham Forest) játszanak még a másodosztályban, a többieket lejjebb kell keresni. Van olyan klub (a League Two alsó felében található Accrington Stanley), ahol négyen (!) is játszanak az egykori győztes csapatból: Jimmy Ryan, Charlie Barnett, Ray Putterill és Craig Lindfield. Hogy a liverpooli fiatalokból miért nem került ki új Carragher vagy Gerrard, arra csak Rafa Benitez és a fiatalok egykori edzője, Steve Heighway tudhatja a választ.

Most viszont Hammill bizonyíthat, vélhetően a Wolvesnál. Más kérdés, hogy a spekulációban szintén erős Daily Mail tudni véli, hogy Hammill érkezése megnyithatja az utat a hasonló stílusban játszó Matt Jarvis előtt - akit szerintük épp a Liverpool figyel...

A Liverpool honlapján megjelent közleményben a tulajdonos John Henry megköszönte Hodgson erőfeszítéseit. A szezon végéig Kenny Dalglish irányítja a csapatot.

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.