Rúgd és fuss!

Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.

Az első sokk akkor ért bennünket, amikor előző nap átvettük a jegyeinket, amiből kiderült, hogy a Football League vendégei között helyeznek el bennünket egy semleges szektorban („No club shirts”), illetve az, hogy hivatalosak vagyunk a meccs előtti ünnepélyes fogadásra is, ahol viszont „smart” dresscode van érvényben („no jeans & trainers”). Ez utóbbi nem kis pánikot keltett és több órás kétségbeesett rohangálást az Oxford Streeten, de végül is abszolváltuk a feladatot, sőt, mint később kiderült, túl is aggódtuk a problémát.

„Ez a környék itt totál Afrika, az ember nem is gondolná, hogy Londonban van” – mutatott ki a taxisofőr a Wembley felé menet másnap, és nem is vitatkoztunk vele, főleg, hogy ahogy a stadion fölötti védjegyszerű ív közeledett, egyre több narancs- és kékmezes szurkolót láttunk az út mentén. A stadionhoz érve még több lett belőlük, és még csak el sem kellett választani őket, jól megfértek egymással keveredve is. Kicsit akklimatizálódtunk, majd a Bobby Moore szobornál levő bejáraton bejutottunk a stadionba, amely onnantól kezdve sokkal inkább emlékeztetett egy szupermodern konferenciaközpontra, mint egy futballpályára, kivéve, hogy megtaláltuk kiállítva azt a bizonyos felső kapufát, amelyről Sir Geoff Hurst mindent eldöntő lövése a gólvonalra pattant ’66-ban.

A fogadás helyszínéül szolgáló különteremben mind a hat, idén play-offot játszó ligacsapat neve és fotómontázsa kint volt a falon (a League 1 és 2 rájátszásaira most hétvégén kerül majd sor), és ugyan reménykedtünk, hogy a rendkívül igényes műsorfüzet mellé megkapunk ajándékba néhány megfigyelőként részt vevő híres edzőt is, de sajnos sem Piszkos Harry, sem Moyes mester nem volt ott a helyszínen. Szpottoltuk viszont Nigel Adkinst, a Scunthorpe-ot bravúrral a másodosztályban tartó managert, a mellettünk levő asztalnál pedig Sean O’Driscoll, a remek idényt záró Doncaster Rovers managere lapátolta a salátát. Náluk is jobban örültünk annak, hogy a Cardiff játékosa, Gyepes Gábor feleségét, Póth Diána műkorcsolyázónőt is kiszúrtuk, akivel egy liftben is utaztunk. Nem is akart hinni a fülének, amikor magyar szót hallott, majd közösen szidtuk a magyar sportcsatornát, amiért csak felvételről adja a meccset, és a végén még utánunk is szólt, hogy aztán a Cardiffnak drukkoljunk ám. Lehet, hogy akkor még nem is tudta, hogy Gyepest nem nevezte edzője a cserepadra sem.

Jegyünk a stadion „cardiffi” részébe szólt, még ha nem is szurkolókkal ültünk egy szektorban, hanem a játékosok családtagjaival és igen, feleségeivel-barátnőivel. Ez utóbbi már önmagában élmény volt, hiszen mikor néz meccset együtt az ember Ross McCormack csajával, aki egyébként „a szegény ember Victoria Beckhamje” imitációját igen hitelesen adja elő? Na ugye! Azt pedig már nem is mondjuk, hogy Londonban ottlétünk alatt végig sokkal jobb idő volt, mint idehaza, egy felhőt nem láttunk az égen, itt pedig örültünk, hogy árnyékba szólt a jegyünk, hiszen a délutáni nap alaposan telibe kapta a Wembley szerencsétlenebb részén tartózkodó blackpooliakat. Mondani sem kell, hogy csaknem teltház volt, és szükséges pufferzóna miatt voltunk csak 82 ezren. Óriási hangulat, amit még az sem tudott elrontani, hogy egy Coldplay-számra vonultak ki a csapatok, minket pedig meg is osztott a párosítás, hiszen ketten a Blackpool, ketten pedig a Cardiff sikerének szurkoltunk.

Az első félidő ráadásul olyan focit hozott, amiről nem is álmodtunk, lévén, hogy az elmúlt évek play-off döntői általában ideges, egygólos meccseket hoztak, amikre rányomta a bélyegét a csaknem százmillió fontos tét. Hát itt nem: rögtön az elején Michael Chopra egy kapufával indított, majd nem sokkal később kapott Peter Whittinghamtől egy álompasszt, és az ilyen helyzeteket pont ő nem szokta kihagyni: 1-0 a Cardiffnak! Alig négy perccel később egy kissé talán túl szigorúan megítélt szabadrúgást kap a Blackpool, és a csapat sztárja, Charlie Adam olyan tökéletesen kanyarítja a pipába, mint … (és most mindenki tegye ide a kedvenc rúgótechnikájú világsztárját). 1-1. Közben a Cardiff erőcsatára, Jay Bothroyd sérülés miatt lekéredzkedik, ami nem jó jel, és kezdi is átvenni az irányítást a Blackpool, mégis egy újabb zseniális Whittingham-passz után a Cardiff örülhet: Joe Ledley kapja az indítást és be is rúgja, 2-1. Ugyanannyi idő telik el, mint az első gól után, amikor újra válaszol a Blackpool: egy beívelésre Marshall kapus ritka szerencsétlenül mozdul ki, és egy kísérletet még mentenek a gólvonalon álló védők, Gary Taylor-Fletcher fejesét viszont már nem: 2-2. Mi, akik a Cardiff sikeréért szorítunk, reménykedünk, hogy a szünetig nem is változik már az eredmény, mert sokkal veszélyesebb a Blackpool, amely könnyedén játssza át a walesiek középpályáját, de hiába, egy újabb védelmi bizonytalanság végén a veterán Brett Ormerod lő gólt, 3-2. És még mindig nincs vége a félidőnek, Whittingham bal lába újra megvillan, Darcy Blake fejel… gól! Felugrunk, de a mellettem ülő Cardiff-szurkoló férfi megütögeti a vállam és a partjelzőre mutat: les, marad a 3-2. Öt érvényes és egy érvénytelenített gól, plusz két kapufa (a Blackpoolnak is volt egy) egy félidőn belül – kell ennél több?

A szünetben nagy nehezen szerzünk sört a büfében, de azzal nem engednek ki a lelátóra, úgyhogy a felét bent kell hagynunk, de inkább ez, minthogy lemaradjunk egy újabb gólról. Kicsit azonban csalódnunk kell, mert a második félidő már nem olyan őrült, ugyanakkor nem kevésbé izgalmas. Chopra megint lő egy kapufát az előttünk levő oldalon, de a Cardiff csak rövid időre tudja rákényszeríteni akaratát a Blackpoolra, amely kifejezetten ügyes, rövidpasszos játékot játszik, és hiába áll jóval gyengébb erőkből papíron a Cardiffnál, érezhető, hogy ma ők a jobbak. Remekül tartják a labdát, a védelmük magabiztos, míg a Cardiff csak helyzetecskékig jut: a csereként beállt McCormack lő az oldalhálóba, és nagyjából ennyi is. A Cardiffnak még arra se futja, hogy a végén olyan istenesen beszorítsák a Blackpoolt, mintha fel is adnák a végére, hiába a négy perc hosszabbítás.

A stadion túlsó felén hatalmas ünneplés kezdődött, miközben szomorú cardiffiak ültek magukba roskadva körülöttünk, és hiába nem játszott Gyepes, még Póth Diána sem bírt a könnyeivel, mi is kicsit elszomorodtunk, de hamar a pályára figyeltünk inkább, ahol a legviccesebb angol edző, Ian Holloway legényei a Fratellis Chelsea Dagger című számára locsolták egymásra a pezsgőt. A kopasz edzőnek eddig is voltak stílusosan futballozó csapatai (QPR, Plymouth), két éve azonban ő sem tudta megállítani a Leicester zuhanórepülését, ami kicsit rontott a renoméján, úgyhogy most mindenkinek megmutatta, hogy a leginkább kiesőjelöltként emlegetett Blackpoolt feljuttatta a Premier League-be. Ráadásul úgy, hogy támadó 4-3-3-as felállásban játszottak, és a védelmi megingások ellenére is nyilvánvaló volt, ez a mai az ő napjuk. Bár mostanában rendre az underdog csapatok nyerik a play-offot (Burnley, Hull), úgyhogy ezek ismeretében pénzt is tettünk volna akár a Blackpoolra, mert annyira nem volt veszítenivalója a csapatnak.

Ellenben a Cardiffnak sokkal inkább: nem elég, hogy a csapat rendre elbukik a sorsdöntő pillanatokban – tavaly például egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottak a play-offot játszó első hat helyezett közé –, elég komoly pénzügyi nehézségekről is cikkeztek az újságok mostanában, úgyhogy el lehet képzelni, mit jelentett volna a csapatnak a Premier League. Nem jött össze, és ugyan egy maláj befektetőcsoport a klub hóna alá nyúl, mégsem vennénk rá mérget, hogy meg tudják tartani a sztárjaikat (Chopra, Bothroyd, Whittingham és az a Ledley, akinek le is jár a szerződése), akikkel Premiership-csapatokat is hírbe hoztak már. Dave Jones viszont remek edző, és ha nem lehetetlenítik el a munkáját a pénzügyi nehézségek (a legfrissebb hírek szerint egyébként nem fogják), akkor jövőre bármi lehet abban a Championshipben, ahol most nem lesz új Newcastle.

És miközben a Dave Clark Five Glad All Overjére még a Wembley legendásan rossz talaján megsérülő Gary Taylor-Fletcher is bemankózik a többiek közé ünnepelni (ki gondolná róla, hogy a programfüzet szerint ő „Chocaholic Fletch”, akinek a szobája minden edzőtáborban olyan, mint egy édességbolt?), elkezdünk gondolkodni, hogy mi is lesz a Blackpool sorsa jövőre. Elsőre nyilván arra jutunk, hogy ahogy jöttek, úgy mennek is, a Cardiffnak több sansza lett volna. De aztán jobban belegondolunk, és a fene tudja. Holloway fogadkozik, hogy támadó focit fognak játszani, bárki legyen is az ellenfél, és hogy az ő „working class” csapata majd a seggére ver az elkényeztetett milliomosoknak, az ilyesmit pedig nagyon is szeretjük. Már most megy a hiszti a Blackpool stadionja, a jelenleg 12 ezres befogadóképességű Bloomfield Road miatt, hogy egyáltalán megfelel-e a PL standardjeinek, de hát könyörgünk, miért ne felelne? Hol van az előírva, hogy csak luxusstadionokban lehet játszani, amikor csak zöld gyep kell, két kapu, egy öltöző, lelátó és szevasz. Valamelyik blackpooli játékos azt is hozzátette ehhez, hogy John Terry panaszkodott a Wembley-re, mint a legrosszabb talajú pályára, amin valaha is játszott – várjuk meg, mit fog majd szólni, amikor karácsonykor játszik a Bloomfield Roadon. A klubban húsz százalékos tulajdonrésze van egy narancssárga öltönyös lett üzletembernek, Valeri Belokonnak, míg a többségi tulajdonos, Owen Oyston éveket ült börtönben nemi erőszakért. Minden adott tehát, hogy a nagycsapatok szurkolói utálják a Mandarinokat, főleg, hogy mindenki keverni fogja őket a Blackburnnel. És akkor még Sir Stanley Matthewsról nem is beszéltünk, úgyhogy jövőre hajrá Blackpool!

Most viszont kanyarodjunk vissza május 22.-re, amikor is a meccs utáni fogadáson még elcsípjük a Wigan managerét, „Spanyol” Bob Martinezt a fehér striciöltönyében, hazafelé pedig együtt veszünk metrójegyet régi haverunkkal, Nigel Adkinsszel – lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, hogy igen: a British Airways sztrájkja miatt egy nappal csúszik a hazautunk, ami azt jelenti, hogy pont kimehetnénk az Anglia-Mexikó barátságos meccsre a Wembleybe, két nappal később. Hamar kiderül azonban, hogy az összes jegy elkelt, és ugyan a meccs napján találunk eladó jegyet 110 fontért, azért 36 ezer forint egy ratyi barátságos meccsért még az őrülteknek is sok. De nem is baj, láttuk a Wembley-t így is, benne egy nagyszerű meccset, fantasztikus hangulattal, ami akkor se forgott veszélyben, amikor hazafelé egy metrókocsiban utaztunk szópárbajt vívó cardiffi és blackpooli szurkolókkal, és amikor előbbiek kicsit heveskedni kezdtek és elkezdtek dörömbölni a szerelvény tetején, egyből jött is pár rendőr, és csend lett. Valahogy egy pillanatra sem volt benne a levegőben, hogy ezt a szép napot elronthatná bármi is.

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

A múlt héten két dolog is bizonyítást nyert: egyrészt, hogy a futball mégiscsak egy igazságos játék, másrészt, hogy vannak még tündérmesék. Mivel szerda este a Chelsea nem nyerte meg a régóta áhított nagyfülű serleget, így nem valósulhatott meg Roman Abramovics nagy álma, hogy övé legyen Európa legjobb klubcsapata. Ha a Chelsea végre-valahára megnyerte volna a legrangosabb európai kupát, akkor ráadásul minderre Moszkvában került volna sor, ami lássuk be azért tényleg túlzás lett volna. Persze a szőnyeg szélében megbotló John Terryt borzasztóan sajnálom, és legnagyobb meglepetésemre az is kiderült, hogy Abramovics amúgy lehet, hogy egy vicces alak (arra gondolok ahogy hüledezve a szívéhez kapkodott a tizenegyesrúgások alatt), azonban mindez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy a Man Utd helyett mégis a Chelsea-nek kellett volna nyernie a Bajnokok Ligáját. Másrészt pedig mi más lenne, ha nem tündérmese, hogy a Hull, azaz a legnagyobb olyan angol (vagy európai?) város futballklubja, amelyik sosem szerepelt az elsőosztályban és kilenc éve még a futball ligából is majdnem kipottyant, két veterán játékosa, Nicky Barmby és Dean Windass vezérletével, akik ráadásul mindketten a város szülöttei, megnyeri a play-off döntőjét egy csodagóllal és feljut a Premiershipbe?

A Championship play-off döntője egyébként nagyjából már az első félidő 38. percében eldőlt, amikor a meglóduló Barmby passzával az egyébként visszataszítóan nyegle Fraizer Campbell egy-két pimasz csel után az alapvonalig táncolt, majd jobb belsővel a tizenhatos vonalára emelte vissza a labdát, ahol Dean Windass érkezett és kapásból bevágta a kapu bal oldalába a labdát. Miután az intenzív sikoltozás után próbáltam megnyugodni rögtön az jutott eszembe, hogy ilyen gólokat az ember a gimiben rúgat az osztály sztárjával az iskolabajnokságban, mikor kapásra felemeli a szabadhoz leállított labdát és mindeközben azt sziszegi, hogy "Kúrd fel a jobb fölsőbe!" De rögtön ezután arra is gondoltam, hogy ilyen ihletett pillanat sem történik mindennap és ilyen tökéletes gólt utoljára nagyjáből akkor láttam, amikor azon a csodálatosan izgalmas nyáron a Gascoigne-Sheringham-Shearer hármas tökéletes hülyét csinált a teljes holland védelemből.

A minden szombat éjszakát az őrszobán töltő dokkmunkásra emlékeztető Dean Windass (aki futballista pályafutása során, miután kőművesként és fagyasztott zöldség csomagolóként is kereste a kenyerét, az Aberdeennél, a Bradfordnál, mindkét sheffieldi csapatnál és a Borónál is megfordult) ezzel a góljával valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szülővárosa végre levethesse magáról a legnyomasztóbb angol város címkéjét, amit a kiugró munkanélküliségi rátára, a szombat esti kocsmai bunyókra és a tinédzser terhességek magas számára tekintettel aggatnak rá előszeretettel.

Kicsit aggasztó ugyan, hogy a Tigrisek menedzsere, Phil Brown mialatt a játékosok még a Wembley gyepén ünnepeltek már kijelentette, hogy megfelelő recepttel rendelkezik ahhoz, hogy a csapat túlélje a frissen feljutott klubok számára egyre nehezebb első idényt a Premiershipben. A Hugh Laurie-t idéző őrült tekintetű menedzser természetesen a Bolton Wanderersre gondolt, ahol az azóta egyelőre állástalanul tengődő "Big" Sam Allardyce segítőjeként dolgozott hosszú éveken keresztül. Ebből az időszakból nemcsak a biztonsági főnökre emlékeztető hedszett, hanem a gépiesen szervezett futball és a feleslegessé váló, kiöregedett külföldi sztárok iránti furcsa vonzalom is bekerült a tarisznyájába. Szinte meg sem lepődtem, amikor a történelmi diadal másnapján a Hull Cityt a feljutást követő első erősítésként a Boltontól frissen kiebrudalt Ivan Campóval hozta hírbe a brit sajtó.

Mikor többen még mindig azon bosszakodunk, hogy a Bolton idén valahogy megúszta a kiesést, úgy tűnik sajnos, hogy máris egy újabb Bolton rémképe kezd körvonalazódni a Premiershipben. De valahogy most még ez sem akadályozott meg abban, hogy meglett családapa létemre több napon keresztül arról ábrándozzak, hogy reggel a hálószobából kibotorkálva egy csodálatosan csillogó narancssárga mezt találok majd a kanapén, a hátán egy nagy 9-es számmal és Windass felirattal.

Szóval akkor a sorrend: 1. WBA, 2. Stoke City, 3. Hull City, 4. Bristol City, 5. Crystal Palace, 6. Watford. A különbség a Championship 46. fordulója előtti táblázathoz képest szinte fel sem tűnik. A tabella eleje vasárnap kora délután annyiban különbözött csak az imént felsorolt végeredménytől, hogy az ötödik és a hatodik helyezett Crystal Palace és Watford helyet cseréltek. Na de a brit sajtó által már jó előre "Climax Day"-ként beharangozott és kivételesen vasárnap megrendezett utolsó forduló két órája a látszat ellenére bővelkedett izgalomban, talán még az egy nappal korábban lezárult League One thrillerjét is messze lepipálva. Az események nagyjából a Rúgd és fuss! előrejelzéseinek megfelelően alakultak, kivéve egy apró, ám annál fájdalmasabb részletet.

Abban ugye mindenki jó előre biztos lehetett, hogy a West Brom egyeneságon feljut a Premiershipbe, a magyar sportcsatorna meccset közvetítő kommentátorát kivéve, aki látva a hétfő esti WBA-Southampton meccset követően a Hawthorns gyepére özönlő fékevesztetten ünneplő tömeget, kicsit tamáskodva megjegyezte, hogy azért kelleni fog majd az a londoni egy pont a West Bromwichnak a QPR ellen. Na persze. Abban az esetben, ha a Hull 13-0-ra nyerne a Portman Roadon az Ipswich vendégeként. A Stoke-nak ahhoz, hogy a West Bromot már vasárnap háromnegyed négy (GMT) magasságában kövesse az első osztályba viszont akár már egy lagymatag döntetlen is elég lett volna a kieséstől menekülő Leicester ellen, ráadásul otthon. Ami a rájátszást érő helyeken való osztozkodást illeti, a már tutira play-off szereplő Hull City (vagy éppen a Stoke City?) és Bristol mellett sem a Watford, sem a Crystal Palace nem mehetett biztosra a Blackpool és a Burnley ellen, ugyanis a Wolves, Ipswich és Sheff Utd alkotta hármas ott lihegett a nyakukban, lesve vajon megbotlanak-e. Na de ahhoz, hogy beelőzzenek, persze nekik is nyerniük kellett.

De nem csak a feljutásért és a play-off helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért is nagy csata volt várható, hiszen patinás, korábban az első osztályban hosszú éveket eltöltő alakulatokat csapott meg hirtelen a kiesés szele. Az utolsó forduló eredményei úgy is alakulhattak, hogy a Coventry, a Sheffield Wednesday, a Leicester és a Southampton közül bármelyik klub csatlakozhatott a már kiesett Scunthorpe-hoz és Colchesterhez.

Még szinte alig tudtuk kényelembe helyezni magunkat a gép előtt, a Blackpool máris vezetést szerzett a Watford ellen, méghozzá Ben Burgess révén, aki nem kis meglepetésünkre a FourFourTwo legutóbbi számában rövid írást tett közzé a lelátói bekiabálásokról, ugyanis a csatár az edzések mellett a Staffordshire University újságírószakos kurzusait is látogatja. A többi pályán sem tétlenkedtek sokáig a csapatok: a Selhurst Parkban például tíz perc alatt már 2-0-ra vezetett a Palace a 10 főre fogyatkozott Burnley ellen, míg délebbre a Bristol tette még biztosabbá a helyét a rájátszásban Lee Trundle révén, aki talán még tavaly augusztusban zörgette meg a hálót utoljára. Viszont egy nagy meglepetés is volt készülőben, mivel a Sheffield United megszerezte a vezetést Southamptonban, így a Pengék a hatodik helyre ugrottak kilökve a Watfordot a rájátszásból, a Szenteket pedig a kiesés szélére sodorva.

Nem születtek gólok viszont ott, ahol azokra égető szükség lett volna: a szünetben 0-0-ra állt a QPR-WBA, az Ipswich-Hull, a Stoke-Leicester és a Wolves-Plymouth meccs is. Gyanítható volt azonban, hogy a West Brom előbb-utóbb bedarálja (a sérült Buzsákyt nélkülöző és időközben emberhátrányba kerülő) londoniakat, mivel a QPR volt talán az egyedüli csapat a 24-es mezőnyből, amelyik több forduló óta már a feljutásban sem volt érdekelt és a kieséstől sem kellett félnie. Így is történt: a koreai Kim Gera beadását bólintotta a szinte üres kapuba, majd Chris Brunt bombázott be egy szabadot. Stoke-ban maradt a döntetlen pedig a Leicester kapufát ért el és egy állítólagos büntetőt sem ítélt meg nekik a bíró, míg a finn-koszovói albán Shefki Kuqi (a liga talán leghaszontalanabb játékosa, aki legfeljebb önveszélyes gólöröméről híres) helyére beálló Alan Lee vezetéshez jutatta a Traktoros Fiúkat a Hull ellen, megpecsételve ezzel a Tigrisek automata feljutásról szövögetett álmait. Időközben a Crystal Palace ötre, míg a Bristol háromra növelte az előnyét.

Egy nagyon rövid pillanatra minden klappolni látszott, hiszen a Watford csatárát, Darius Hendersont második sárga miatt kiállították, de még a levegőbe bokszolni sem volt időnk, mire Tommy Smith egy percen belül egyenlített. Addigra egyébként már a Sheffield Utd sem állt nyerésre, mivel Stern John révén a Southampton megfordította a meccset. Ekkor kezdett nagyon érdekessé válni a Wolves-Plymouth összecsapás, ahol már előre tudni lehetett, hogy a Zarándokok csapatkapitányi szalagját viselő Tímár Krisztián súlyos fejsérülése miatt valószínűleg 10 perces ráadás fog következni. A blog egyik, a Hetvenéves Vénasszony iránti rajongó szerelméről ismert szerzőjének meggyőződése szerint az utóbbi 30 évben talán az egyedüli Kiprichen kívül semelyik magyar futballista nem vitte ilyen sokra, mint a Beast (!!) becenévre hallgató kőkemény védő, akinek neve megbízható források szerint többek között a Rúgd és fuss! egy korábbi posztja miatt került Várhidi kapitány noteszébe. A Wolvesnak (Sylvan Ebanks-Blake ide, Sylvan Ebanks-Blake oda) gyatra gólkülönbsége miatt hármat kellett volna bepréselnie, de Seji Olofinjana révén csak egyet sikerült. Bejött az, amitől mindannyian féltünk: a legtehetségesebb fiatal brit játékosokat a soraikban tudó Farkasok képtelenek voltak bejutni a rájátszásba, ami úgy látszik nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt megnyerni talán.

Mivel a pályákon az eredmények nem változtak, az első hat sorrendjén és így a play-off elődöntők párosításán (Crystal Palace-Bristol City és Hull City-Watford) kívül az is eldőlt, hogy a Leicester City jövőre története során először a harmadosztályban folytatja majd, ami nem lesz egyszerű (gondoljunk csak a Forest többéves kálváriájára), persze talán nem kellett volna Milan Mandaricot a klub közelébe engedni és három különböző menedzser kinevezése egy szezon alatt is túlzónak tűnik. Ian Hollowayt sajnáljuk, de a végefelé úgy tűnt, hogy a népszerű Ollie sem nagyon tudja mit csinál, például Matty Fryattet érthetetlen módon megint csak az utolsó tíz percre küldte be. A Rókák mellett búcsúzik ugye a Scunthorpe (Hajrá Vas!) és a Colchester (akik búcsúzóul egymás ellen egyébként nyomtak egy klassz 3-3-at), helyükre pedig a Swansea, a Forest és remélhetőleg a Leeds jön. Egyszóval jövőre is lesz kinek szurkolni!

Hát őrületes izgalmakkal, de véget ért a League One 46 fordulós küzdelemsorozata idén, és már csak a rájátszás van hátra. Bár az már eldőlt korábban, hogy a Swansea menthetetlenül megnyeri idén a bajnokságot, mint ahogy az is, hogy a Leeds United nem kapja vissza a levont 15 pontját, ezzel maradt számukra a rájátszás. Ha visszakapta volna, akkor lényegesen kevesebb a kérdőjel az utolsó fordulóra, hiszen ebben az esetben a yorkshire-i klub kéz a kézben jutott volna fel a walesiekkel, ami tükrözné is az erőviszonyokat, ám nem így történt, és így valódi thrillernek bizonyult az utolsó játéknap.



Ugyebár néhány hete mi leírtuk a Nottingham Forestet, mint az egyenes feljutásra esélyes csapatot, ám az azóta eltelt fordulók ránk cáfoltak – de ettől még örül a Rúgd és fuss! teljes alkotógárdája. A már-már páholyban levő Carlisle ugyanis megtette azt a szívességet, hogy egymás után háromszor is kikapott, így az utolsó fordulóra az erőn felül teljesítő Doncaster és az egy ponttal mögötte álló Forest is beelőzte a Carlisle-t, amelynek így már nem a saját kezében volt a sorsa.

Egyszerű volt a képlet: ha a Doncaster nyer a Cheltenham otthonában, akkor feljut. Ha nem, akkor a Forest léphet előre győzelem esetén, és a vele azonos pontszámú, de jóval gyengébb gólkülönbségű Carlisle-nak csak az első kettő bukása esetén lett volna esélye. A tábla alsó fele is érdekes volt: a Luton és a Port Vale már kiesett, de a csodával határos módon menekülő Bournemouth-nak megvolt az esélye a bennmaradásra, ehhez vagy a Crewe, vagy a már említett Cheltenham gárdáját kellett volna megelőznie, míg a náluk egy ponttal kevesebbet gyűjtő Gillingham már csak óriási szerencsével maradhatott bent.

Az várható volt, hogy a Doncasterre pokoli nehéz feladat vár az életéért küzdő Cheltenham ellen, míg a Forest a már biztonságban levő Yeovilt fogadta – igen, azt a csapatot, amely tavaly egy ötössel szégyenítette meg a Nottinghamet saját szurkolói előtt a playoffban. A Carlisle-nak a szintén menekülő Bournemouth jutott, a Gillingham Leedsben próbált csodát tenni, míg a Crewe a playoffról lemaradó Oldham ellen bizonyíthatott. Nem tette, az Oldham hamar elhúzott, és végül egy négyest osztott ki az Alexnek, amely innentől kezdve csak a többi eredményben bízhatott.

A Cheltenham is hamar megszerezte a vezetést, és onnantól irtózatos küzdelem indult meg a pályán. A Donny – köszönhetően főként a Stock, Wellens kettősnek a középpályán – a kapujukhoz szögezte a házigazdákat, de csak helyzetekig jutott. Eközben a Forest gyorsan kétgólos előnyre tett szert a Yeovil ellen, és amikor a vendégek szépítettek, Lewis McGugan egy szép szabadrúgásgóllal újra visszaállította rendet. A Carlisle meccsén nem esett gól, viszont a Gillingham egy-nullra vezetni tudott az Elland Roadon. A szünetben tehát a Forest volt a direkt feljutó, a Gillingham imádkozhatott, hogy a Doncaster fordítson, és a Bournemouth ne szerezzen gólt.

A második félidőben aztán egy darabig csend volt, csak a Carlisle szerezte meg a vezetést, hogy aztán a Cherries tíz percre rá kiegyenlítsen, míg a Leeds Bradley Johnson szép kapásgóljával egalizált. Aztán negyedórával a vége előtt felpörögtek az események: Paul Green berúgta a Doncaster sokadik helyzetét, és nem sokkal később a Yeovil is talált még egy gólt, így a Forest szurkolói kezdhették rágni a körmüket. A nottinghami játékosok is elkezdtek pánikolni, félő volt, hogy a nyomás nélkül játszó Yeovil talál még egy gólt, miközben a Doncaster minden erejével a győzelmet hajszolta a Cheltenham ellen. Hiába lőttek azonban kapufát, gólt a Cheltenham csatára, Paul Connor szerzett egy ritka ellenakció végén, és mivel az eredmény már egyik pályán sem változott az automatára hajtó csapatok meccsein, a Forest két év után visszakerült a Championshipbe!

A Leeds a végén még sót dörzsölt a Gillingham sebeibe, és Trésor Kandol révén a győzelmet is megszerezte. És mivel az ötödik Southend sovány döntetlent játszott a kieső Port Vale-lel, mindez azt jelentette, hogy Gary McAllister legényei beelőztek, és ők játszhatnak majd a tavaszt csúnyán elszúró Carlisle-lal, míg a csalódott Doncasternek a Southend jut majd. A hősies Cheltenham mellett a leszereplő Crewe is megúszta a kiesést, szegény Bournemouth pedig az elmúlt hetek erőfeszítései dacára mégis búcsúzni kénytelen.

Néhány szó még a harmadosztály idei idényéről: azt senki sem vitatta, hogy idén a Swansea teljes mértékben rászolgált a feljutásra. A spanyol Roberto Martinez – korábban a klub játékosa is volt – rögtön első managerként töltött évében sikerre vitte csapatát, és a spanyol és holland futballistákkal megerősödött Swansea októbertől kezdve végig ott volt az élbolyban, szinte végig kiemelkedve a mezőnyből. Hogy a Championshipben ez mire lesz elég, az odébb van, mindenesetre a csapat trinidadi gólgyárosa, Jason Scotland (aki tényleg skót csapattól, a St. Johnstone-tól érkezett múlt nyáron) igazi egyéniség lehet egy osztállyal feljebb is.

A Nottingham nagyon úgy tűnt, hogy idén is képes elcseszni a feljutást, és a többiek bénázása is kellett ahhoz, hogy végül ne így legyen. Colin Calderwood nagyon fiatal és tehetséges keretet hozott össze, melyben van perspektíva, mi inkább magát a managert érezzük gyenge láncszemnek, de remélhetőleg tanult az elmúlt két év hullámvasútjából, és egy-két tapasztalt harcos leigazolásával jövőre nem a kiesés ellen fog majd küzdeni a Forest.

Le a kalappal a Doncaster előtt: lesz ami lesz a playoffban, számunkra Martinez mellett Sean O’Driscoll az év managere. Korlátozott anyagi erőforrások mellett egy stílusosan focizó, egységes csapatot rakott össze a Bournemouth-tól érkező ír edző, és tényleg kevésen múlott a feljutás. A drámai bukás viszont nem hinnénk, hogy jó hangulatba hozza a fiúkat a playoffra, mi inkább az unalmas pontgyűjtő Southendet tartjuk esélyesnek a győzelemre. Steve Tilson együtt tartotta a tavaly még a Championshipben vitézkedő csapat magját, és még a gólgyáros Freddy Eastwoodot is sikeresen pótolta a Spurs nevelés Lee Barnard révén. Nincs is komolyabb bajunk a Rákászokkal, de azért lehetőleg ne ők jussanak fel, na.

A másik párosításban szinte minden a Leeds mellett szól. A pillanatnyi forma, az elmúlt hetek eredményei, a pályán elért eredmények (ne feledjük, pontlevonás nélkül a Leeds jó tíz pontot verne a Carlisle-ra), a játékoskeret – ezek mind a Fehérek sikerét ígérik, de azért ne írjuk le a Carlisle csapatát sem. A cumbriai klub az év elején azzal keltett feltűnést, hogy rögtön az első forduló után (!) kirúgta a managert, Neil McDonaldot – aki most éppen a Leeds edzői teamjében dolgozik McAllister mellett. Utódja, a szigorú arcú John Ward a Cheltenham csapatát hagyta ott a komolyabb ambíciókat dédelgető Carlisle kedvéért, és egészen április elejéig úgy is tűnt, felviszi a legészakibb angol város csapatát a másodosztályba, de aztán jött a bolondos hónap katasztrofális eredménysora. Nem jött jókor a rekordigazolás, a Blackburnből érkező csatár, Joe Garner kiesése sem – a mindössze húszéves támadó 14 gólt szerzett az idényben, mielőtt megsérült volna február végén. Az a sejtésünk, hogy akármi is lesz a klubjával, őt rövidesen magasan osztályban láthatjuk majd.

Említést érdemel a hoppon maradottak közül még az Oldham: John Sheridan csapata jó focit játszott, elsőként verte meg a Leedset az Elland Roadon, és kiverte az FA kupából az Evertont. Az újságokba leginkább viszont annak kapcsán került be, hogy itt játszik az a Lee Hughes, aki hároméves börtönbüntetése utána az Oldhamnél térhetett vissza a profi futballba, és a bizalmat nyolc góllal hálálta meg. Az év meglepetéscsapata lehetett volna a Brighton, ha kicsit hamarabb ébred, így a Ray Wilkins öccse, Dean által vezetett klub éppen csak, de lemaradt a rájátszásról. Hosszú hónapokig úgy nézett ki, hogy a londoni kiscsapat, a Leyton Orient lesz a bajnokság hőse, ám a Martin Ling vezette csapat parádés szezonkezdet után télen kipukkadt, és a helyére került. Örülünk, hogy bennmaradt a brit futball egyik utánpótlás-nevelő fellegvára, a Crewe Alexandra (egyebek között Dean Ashton és Danny Murphy is a klub akadémiájának növendéke), viszont vérzik a szívünk a Bournemouthért. A csődközeli helyzetben is csaknem csodát tevő Cseresznyéket visszavárjuk jövőre, de vélhetően ezt a harcot már a 18 éves walesi tinicsatár, a Premier League klubok által figyelt Sam Vokes nélkül kell megvívniuk. A szintén pontlevonással sújtott Luton Town története még szomorúbb, főleg, ha azt nézzük, hogy két éve ilyenkor még egy sokra hivatott kerettel és managerrel csatázott a Championshipben. Azóta viszont se játékosok, se Mike Newell, se Championship. Kár.

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.