A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

 

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

 

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.