Rúgd és fuss!

Nem nézhet nyugodt hetek elé az a szurkoló, akinek a kedvenc csapata a Premier League-ben szerepel, és a klub neve történetesen B-vel vagy W-vel kezdődik, kivéve persze a Boltont, ahol Owen Coyle néhol egész látványos támadójátékot játszó csapatot faragott Big Sam legendásan bunkó alakulatából, na meg a West Bromwich Albiont, hiszen a Liverpooltól idényközben kiutált Roy Hodgson nagyjából hasonló csodát visz véghez, mint pár éve, amikor a Fulhamet mentette meg a szinte biztosnak tűnő kieséstől. A többiek (Birmingham, Blackburn, Blackpool, Wigan, Wolves, West Ham) viszont nagy bajban vannak, négy fordulóval a bajnokság vége előtt régen nem látott kiélezett küzdelem várható a tabella alján, mivel elvileg még bármelyikük kieshet, ahogy persze meg is menekülhet a kieséstől. A tavalyi tudományosabb elemzés után ezúttal kevésbé az eszünkre, hanem sokkal inkább a szívünkre hallgattunk, amikor megpróbáltuk megjósolni melyik csapat fog jövőre a mihamarabbi visszakerüléséért a Championshipben küzdeni.

Az emberemlékezet legvadabb meccseit és eredményeit produkálták a Premier League csapatai szombaton: a 8 meccs közül egyetlen olyan volt, amit az első gólt elérő csapat meg tudott nyerni, 5 fölött volt a meccsenkénti gólátlag, született egy mesterhármas (Tevez) és egy mesternégyes (Saha), a Newcastle egyenesen történelmi módon (egy nagyképű Arsenal és egy szétesett Dowd bíró hathatós segítségével) állt fel négygólos hátrányból. Folytatódott a januárban igazolt játékosok jó szereplése: Carew másfél góllal járult hozzá a lelőhetetlen Stoke hazai győzelméhez a kétszer is vezető Sunderland ellen, az ifjú - Tottenham-tulajdonú, a QPR után most a Villának kölcsönadott - jobbhátvéd Kyle Walker pontot érő góllal ünnepelte a Fulham ellen, hogy behívták a felnőtt válogatottba, Sturridge ismét gólt lőtt a Boltonban (sokra ugyan nem mentek vele végül). A nap embere mindettől függetlenül George Elokobi, a Wolverhampton kameruni védője, aki egy bombafejessel és egy nagylelkűen Kevin Doyle-nak ajándékozott góllal gondoskodott arról, hogy a Manchester United semmiképpen ne lehessen veretlenül a bajnok: a magasan első Vörös Ördögök és a tökutolsó Farkasok meccsében az volt talán a legmeddöbentőbb, hogy a MU sztárjai mennyire nem tudták nyomás alá helyezni a Wolves védelmét: nem voltak kétségbeesett becsúszások a gólvonalon, mázlival kipattanó labdák vagy ilyesmi. Merlin McCarthy fiai fegyelmezetten lehozták a meccset, pedig a mostanában az ilyesmit rutinszerűen gyakorló Manchesternek egy teljes félideje volt a fordításra.

Na, hát erre a felfordulásra kéne rátenni egy lapáttal a forduló eredetileg csúcsmeccsnek kinéző párosításának, a Chelsea-Liverpoolnak. Torres, blabla, ezt mindenki tudja, nem ragozzuk, beharangozóként inkább az előző forduló egy méltatlanul kevés figyelmet kapott momentumára emlékeztetünk, már csak azért is, mert ez is alátámasztja: néha onnan jönnek a legszórakoztatóbb dolgok, ahonnan az ember a legkevésbé várná.

Salomon Kalou, a Chelsea elefántcsontparti csatára ugyanis olyan gólörömet mutatott be kedden, a Sunderland elleni elegáns gólja után, ami egyszerre tanúskodott politikai tudatosságról, összafrikai szolidaritásról és humorérzékről:

A Bangles együttes Walk Like an Egyptian című múlt századi slágerének videójából kölcsönvett mozdulattal Kalou a kairói tüntetőknek üzent (az ötletet pedig talán a ghanai válogatottól vette, melynek tagjai a három évvel ezelőtti Afrikai Nemzetek Kupa bronzmeccsén éppen a Kalout is felvonultató Elefántcsontpart ellen ünnepelték így a győzelmet), a vasárnapi meccsen pedig, ebben biztosak lehetünk, Torresnek fognak ennél sokkal vaskosabb dolgokat üzenni a vendégszurkerek, akár játszik a spanyol, akár nem. Ő viszont, ezt megígérte, nem fog üzenni, és nem csókolja meg a Chelsea-jelvényt, akármi is legyen.

Magyar idő szerint délután 5-kor kezdődik a meccs.

Ha spekuláció is, de érdekes helyzet állhat elő a Daily Mirror mai információja szerint, hiszen Kenny Dalglish a múlt hétvégén állítólag megfigyelőket küldött a Barnsley meccsére, a 23 éves Adam Hammill miatt. Lehet, hogy már elkésett ezzel, ugyanis a Sky úgy tudja, a Wolverhampton áll a legközelebb az 500 ezer fontért vihető remek szélső leigazolásához.

Ha a Liverpool mégis komolyan ringbe szállna Hammillért, az pikáns lenne, hiszen a klub saját nevelésű játékosáról van szó, aki 2009 augusztusáig állt a csapat alkalmazásában. Sőt, tagja volt a 2006-ban ifjúsági FA kupát nyert csapatnak is, de felnőtt tétmeccsen nem kapott lehetőséget a Liverpoolban. Hammill eddig is biztatóan játszott, de tavaly valósággal kivirágzott a Barnsleyban, és nem véletlenül lett a Championship egyik legkeresettebb játékosa. Ráadásul egy gyors, gólerős, jól cselező szélsőről van szó - pont ilyet nagyítóval is hiába keresnénk a Liverpool keretében.

Hogy Hammill akkor is itt tartana-e, ha annak idején Rafa Benitez nem mond le róla, azt persze senki sem tudja, az viszont tény, hogy valamiért abból a bizonyos ifjúsági FA kupagyőztes csapatból senkinek sem sikerült az áttörés, pedig a Liverpool egymás után két évben is megnyerte a sorozatot. Akkor sokan reménykedtek abban, hogy itt az új liverpooli aranygeneráció, ehhez képest az egy szem Jay Spearingen kívül senki nem került az első csapat közelébe sem, pedig, hogy mást ne mondjunk, Adam Johnson, Jack Wilshere, David Wheater vagy Daniel Sturridge is megnyerte a sorozatot egykor a csapatával. Az egykori liverpooli hősök közül Hammill mellett Jack Hobbs (Leicester) és Paul Anderson (Nottingham Forest) játszanak még a másodosztályban, a többieket lejjebb kell keresni. Van olyan klub (a League Two alsó felében található Accrington Stanley), ahol négyen (!) is játszanak az egykori győztes csapatból: Jimmy Ryan, Charlie Barnett, Ray Putterill és Craig Lindfield. Hogy a liverpooli fiatalokból miért nem került ki új Carragher vagy Gerrard, arra csak Rafa Benitez és a fiatalok egykori edzője, Steve Heighway tudhatja a választ.

Most viszont Hammill bizonyíthat, vélhetően a Wolvesnál. Más kérdés, hogy a spekulációban szintén erős Daily Mail tudni véli, hogy Hammill érkezése megnyithatja az utat a hasonló stílusban játszó Matt Jarvis előtt - akit szerintük épp a Liverpool figyel...

A fenti kép alapján úgy tűnik, hogy John Terry éppen durván megfenyegeti a Wolves menedzserét Mick McCarthyt, miután a Farkasok tegnap este legyőzték a totálisan szétesett Chelsea-t. Aztán kiderült, hogy nem is erről van szó, hanem Terry állítólag éppen azt magyarázta, hogy játszott úgy a Wolves, mint bárki más a PL-ben idén, akivel a Chelsea találkozott.

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.

1. Múlt: Az angol futballban mindig is fontosak volt a tradíciók, és nekünk is sokat számít, mennyire patinás egy adott klub, miket ért el a múltban és mennyire hű a hagyományaihoz. Sose tagadtuk, hogy közelebb áll a szívünkhöz az első bajnokságot 1889-ben megnyerő Preston North End, mint mondjuk egy gyökértelen Milton Keynes Dons.

2. Jövő: Még ennél is fontosabb az utánpótlás. Milyen már, hogy vannak klubok, amelyeknek nincs saját akadémiájuk, és deklaráltan az olcsó külföldi importra vannak berendezkedve, az utánpótlás-nevelésre meg magasról tesznek. Mi is rájuk!

3. Tömegbázis: Bár Angliában nincsenek Stadler FC vagy Volán szintű szörnyszülött csapatok, amikre a kutya se kíváncsi, azért nem mindegy, hogy Leedsben egy harmadosztályú meccsre is kétszer annyian mennek ki, mint Wiganben egy első osztályúra. Ugyancsak hazai példa, de itthon is utáltuk, amikor a fél NB1 budapesti volt, az se volt jó senkinek.

4. Játékospolitika: Kinek jó az, ha egy csapat éveken át mindenféle koncepció nélkül vásárol futottak még játékosokat külfölről, leginkább a gyors haszonszerzés reményében? A cél meg éveken át csak annyi, hogy ne essünk ki. Nagyon nem díjazzuk az ilyet.

5. Játékszemlélet: Mert azért nekünk sem mindegy, hogy egy csapat akar-e legalább támadni, vagy minden meccsén beparkol a busszal a kapu elé és szevasz.

20. Portsmouth

Múlt: Az aránylag későn alapított Portsmouth sikeres klub lett a negyvenes-ötvenes évekre, bár igazi legendás csapata sosem volt, az ötvenes évek végén meg gyakorlatilag négy évtizedre eltűnt a színről. De azért volt mit lábbal tiporni az elmúlt évben. 3

Jövő: Utánpótlás-akadémia van, Harry Redknapp óta, bár az eredményei nemigen érezhetők – még ebbe a mostani hulladék csapatba se nagyon fér be a fiatalok közül senki. 2

Tömegbázis: A Pompey-szurkolókra tényleg senkinek nem lehet egy rossz szava sem, lelkes tábor az övéké. Más kérdés, hogy a Fratton Parkot nem lenne nehéz megtölteni, de még ez sem sikerül mindig. 3

Játékospolitika: Kapkodás, tűzoltás, pénzé tett sztárok, csőd. 1

Játékszemlélet: Ilyen szedett-vedett csapattal még jó, hogy nincs ilyen, bár becsületükre legyen mondva, nem estek szét. 2

Összesen: 11

19. Bolton Wanderers

Múlt: Az 1874-ben született klub a Football League alapítója volt, bár igazán komoly szerepet sosem játszott, leszámítva pár kupagyőzelmet. Az ötvenes évek vége óta a klub jobbára csak vegetál és liftezik, és akkor rendesek vagyunk, hiszen a Reebok Stadiumért nem is vontunk le pontot. 4

Jövő: Academy van, de ebből Kevin Nolan óta egyelőre még nem sokat profitált az első csapat. 2

Tömegbázis: Greater Manchesternek lassan annyi Premier League-csapata lesz, mint Londonnak. Szükséges ez? Nyilván nem, és ez a nézőszámon is megmutatkozik. Ráadásul a Bolton-szurkolók általában csak akkor hallatják a hangjukat, ha utálni kell a managert. 1

Játékospolitika: A nemrég jött új manager, Owen Coyle egyelőre az elődje, Gary Megson által összerakott kerettel dolgozik, aminél van sok ellenszenvesebb is a ligában, ez már nem Big Sam állatkertje. 3

Játékszemlélet: Ugyebár a Bolton Allardyce alatt Anglia egyik leggyűlöltebb csapata volt, Megson alatt meg szimplán kilátástalanul unalmas. Coyle-nak lesz dolga elég, ha a Burnley-nél látott támadófocit akarja ide is. 2

Összesen: 12

18. Burnley

Múlt: Még egy ligaalapító klub, amely egészen a hetvenes évek közepéig nagyon is rajta volt a futballtérképen, nyert bajnokságot és még az európai kupákban is vitézkedett. Azóta meg semmi, egészen mostanáig. 4

Jövő: Owen Coyle sok fiatalt hozott, van a keretben nem egy saját nevelésű játékos is, vagyis a jövő akár szép is lehet. 3

Tömegbázis: A klubnak a legkisebb város ad otthont a Premier League-ben idén képviselt települések közül, viszont ehhez képest dicséretesen sokan járnak meccsre. 3

Játékospolitika: Coyle szigetországiakra építette csapatát, amely az egyik legszimpatikusabb volt a ligában, de utóda, Brian Laws is ebben a szellemben folytatta tovább. 4

Játékszemlélet: A Burnley hazai pályán bárkire veszélyes, idegenben meg szinte senkire. Legalábbis Coyle alatt így volt, Laws saját stílusa pedig még nem látszik. 3

Összesen: 17

17. Hull City

Múlt: A klubnak több mint száz évet kellett várnia a megalakulásától kezdve, hogy végre az első osztályban játszhasson, és az a száz év bizony csak a legritkább esetben szólt a Hullról, bár a tigriscsíkos mezük a kilencvenes évek elején tényleg unikum volt. 2

Jövő: Academy nincs, de van pár saját nevelés a keretben, közülük Tom Cairney még a kezdőcsapatba is bejátszotta magát. 2

Tömegbázis: Hull népes és lelkes északi város, kevés az üres folt a 25 ezres KC Stadium nézőtérén. 3

Játékospolitika: Phil Brownnak néha lasszóval kell összefogdosni a játékosokat, mert a jelek szerint kevesen akarnak „Fishing Townban” játszani, de Bullard vagy Hunt megszerzése mutatja, hogy ambíció azért van. 3

Játékszemlélet: Küzdenek ugyan a Tigrisek, de kevés emlékezetes húzásuk volt idén. 2

Összesen: 12

16. Wigan Athletic

Múlt: Na ne vicceljünk. A Wigan a klasszikus felkapaszkodott újgazdag csapat. 1

Jövő: Academy nincs, saját nevelésű játékos Leighton Baines óta a keret közelébe se került. 1

Tömegbázis: Nem sokaknak tűnne föl, ha kiesne ez a csapat, el vannak arrafelé foglalva túlságosan is a rögbivel. Meg különben is, Greater Manchester. 1

Játékospolitika: Roberto Martinez nem sokat tesz azért, hogy szerethető csapat legyen a Wigan – zsoldosok Latin-Amerikából és a spanyol bajnokságból, hiányoznának bárkinek is? 1

Játékszemlélet: Az tény, hogy a Wigan-meccsek ritkán fulladnak unalomba, nem is játszik feltétlenül rossz futballt a Wigan, de ettől még simán ki is eshetnek. 3

Összesen: 7

15. Wolverhampton Wanderers

Múlt: Ligaalapító klub, bajnoki címek és kupagyőzelmek, Billy Wright, győzelem tévés meccsen a Puskás-féle Honvéd ellen, UEFA-kupadöntő – a Wolves igazi legendás csapat, világszerte sok szurkolóval, még akkor is, ha az utóbbi 30 év nem éppen róluk szólt. 5

Jövő: A Wolves utánpótlás-nevelése hagyományosan erős, és ugyan a mostani csapatban kevés a saját nevelés, Robbie Keane vagy Joleon Lescott nem a klubon múlott, hogy nem játszanak már itt. Egyébként meg így is dicséretesen sok a brit és ír fiatal a keretben. 3

Tömegbázis: A 28 ezres Molineux szinte minden meccsen tele van, itt tényleg jobban szeretik a focit a rögbinél. 4

Játékospolitika: Mick „Merlin the Magician” McCarthy példaértékűen építkezett korábban, kár, hogy idén megtorpant, és elkezdett kapkodni. 3

Játékszemlélet: A tavaly Championshipet nyerő Wolves olyan látványos futballt játszott, amilyet évtizedek óta nem láttak a Molineux-ben, idén viszont nincs önbizalom, defenzív és riadt játék van, és csak ritkán villan meg a tavalyi mágia. 2

Összesen: 17

14. West Ham

Múlt: Hát ezt a csapatot végképp nem kell bemutatni senkinek. És lehet, hogy nem nyert bajnokságot, meg sokszor kiesett, de Bobby Moore vagy Trevor Brooking csapata nélkül nem az igazi a Premier League. 5

Jövő: A West Hamé Anglia egyik, ha nem a legsikeresebb futballakadémiája, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan játékosokat adott a világnak, mint Rio Ferdinand, Frank Lampard vagy Joe Cole. A mostani keretben is sok a saját nevelés. 5

Tömegbázis: A West Ham vérmes szurkolóiról mindenki tudja, hogy hozzátartoznak a klub történetéhez, meg is töltik az Upton Parkot rendszeresen. 5

Játékospolitika: Ez visszavezethető ugyan a pénzügyi nehézségekre is, de a West Ham a középszer foglya lett az utóbbi egy-két évben, és ebben azért szerepe van Gianfranco Zolának is, akit valamiért imádnak a buta angolok, akik Alan Curbishley-t ennél sokkal jobb eredményekkel is utálták. 2

Játékszemlélet: A West Ham hagyományosan jó támadófocit játszik, és valami ilyesmivel próbálkozik Zola is, de mondjuk közepes sikerrel. 3

Összesen: 20

13. Sunderland

Múlt: A Sunderland a hőskorszak igazi nagy csapata volt, amely az ötvenes évek óta viszont már nem tölt be olyan fontos szerepet. Azért eredményei voltak azóta, még ha csak elvétve is, a Roker Parkért pedig kár. 4

Jövő: A futballakadémia az utóbbi években lett igazán meghatározó, és éppen most törhet át egy generáció a közeljövőben, közülük Jordan Henderson már gyökeret is vert a nagycsapatban, őt követhetik még többen is. 3

Tömegbázis: A Stadium Of Light a harmadik legnagyobb befogadóképességű stadion idén a Premier League-ben, és az átlagosan 40 ezer szurkoló az észak-angolokra jellemző vehemenciával ordibálja végig a meccset. 5

Játékospolitika: Roy Keane ugyebár telepakolta írekkel a csapatot, míg most Steve „Hájfejű Mank Geci” Bruce egy elég sokra hivatott csapat gerincét alakította ki, amelyben kulcsszerepet kapnak az angol fiatalok is. 4

Játékszemlélet: A Fekete Macskáknak még nincs igazán kiforrott stílusuk, ha kijön a lépés, bárki ellen képesek jól játszani, most viszont hetek óta csak szerencsétlenkednek. Lesz ez jobb is. 3

Összesen: 19

12. Blackburn Rovers

Múlt: Igen, a Blackburn is Football League-alapító, amely a harmincas évekig hozzá is tette a magáét az angol futballtörténelemhez, utána több mint hatvan év szünet, hogy aztán Jack Walker milliói hozzásegítsék a klubot egy bajnoki címhez 1995-ben. 3

Jövő: Academy van, de ahol Sam Allardyce kezében van a gyeplő, ott csak a legritkább esetben támaszkodnak a fiatalokra, de a Blackburn sosem az utánpótlásáról volt híres. 1

Tömegbázis: A Blackburnre híresen kevesen voltak kíváncsiak 15 éve is, most pedig pláne. 1

Játékospolitika: Big Samnek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje a liga legellenszenvesebb trógereit. Diouf, Chimbonda, meg a holt fölösleges Michel Salgado, és még az Arsenalnál is kevesebb angol - ehhez tényleg csak gratulálni tudunk. 1

Játékszemlélet: Már Mark Hughes, sőt elődje, Graeme Souness idején is népszerűtlen volt a Blackburn durvasággal határos játékstílusa, akkor Allardyce Boltonja volt a testvércsapat. Úgyhogy, ha lehet mondani, a legmegfelelőbb ember jött Blackburnbe, akinek annyira ellenszenves a mindenkori csapata, hogy az valahol már szimpatikus tulajdonság. 2

Összesen: 8

11. Stoke City

Múlt: A Premier League legrégebbi klubja (1863!), természetesen ligaalapító is, aztán Sir Stanley Matthews és Gordon Banks, ezek nagy dolgok, még akkor is, ha a Stoke nem nyert soha bajnokságot, csak majdnem. 4

Jövő: A Stoke akadémiája ha nem is messze földön híres, de legalább van már egy ideje, és van is pár fiatal a keretben. 2

Tömegbázis: A Britannia Stadiumba nem véletlenül érkeznek remegő lábbal az ellenfelek, ez a leghangosabb közönség a ligában, és a 28 ezer ember majdnem mindig szavatolható a lelátón. 4

Játékospolitika: Tony Pulis szerencsére kigyógyult abból a betegségéből, amikor másfél éve válogatás nélkül kétméteres szenegáliakat hozott a klubhoz, egészséges egyensúly van a keretben a külföldiek és a szigetországiak között. 3

Játékszemlélet: Igen, még ezen a blogon is volt rá példa, hogy a Stoke játéka és Rory Delap bedobásai közé egyenlőségjelet tettek, pedig idén fehéren-feketén kiderült, hogy ez nem igaz. A Stoke amellett, hogy távolról sem csak az általunk amúgy csodált Parittyaemberre támaszkodik, saját karakteres stílussal rendelkezik, remek szélsői vannak, semmi baj nincs velük. 4

Összesen: 17

A táblázat alsó fele tehát ideális esetben így fest majd májusban:

11. West Ham
12. Sunderland
13. Stoke City*
14. Wolverhampton Wanderers
15. Burnley
16. Hull City*
17. Bolton Wanderers
18. Portsmouth
19. Blackburn Rovers
20. Wigan Athletic

(*egyenlő pontszám esetén a valódi tabellán elfoglalt helyezés döntött)

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Szóval akkor a sorrend: 1. WBA, 2. Stoke City, 3. Hull City, 4. Bristol City, 5. Crystal Palace, 6. Watford. A különbség a Championship 46. fordulója előtti táblázathoz képest szinte fel sem tűnik. A tabella eleje vasárnap kora délután annyiban különbözött csak az imént felsorolt végeredménytől, hogy az ötödik és a hatodik helyezett Crystal Palace és Watford helyet cseréltek. Na de a brit sajtó által már jó előre "Climax Day"-ként beharangozott és kivételesen vasárnap megrendezett utolsó forduló két órája a látszat ellenére bővelkedett izgalomban, talán még az egy nappal korábban lezárult League One thrillerjét is messze lepipálva. Az események nagyjából a Rúgd és fuss! előrejelzéseinek megfelelően alakultak, kivéve egy apró, ám annál fájdalmasabb részletet.

Abban ugye mindenki jó előre biztos lehetett, hogy a West Brom egyeneságon feljut a Premiershipbe, a magyar sportcsatorna meccset közvetítő kommentátorát kivéve, aki látva a hétfő esti WBA-Southampton meccset követően a Hawthorns gyepére özönlő fékevesztetten ünneplő tömeget, kicsit tamáskodva megjegyezte, hogy azért kelleni fog majd az a londoni egy pont a West Bromwichnak a QPR ellen. Na persze. Abban az esetben, ha a Hull 13-0-ra nyerne a Portman Roadon az Ipswich vendégeként. A Stoke-nak ahhoz, hogy a West Bromot már vasárnap háromnegyed négy (GMT) magasságában kövesse az első osztályba viszont akár már egy lagymatag döntetlen is elég lett volna a kieséstől menekülő Leicester ellen, ráadásul otthon. Ami a rájátszást érő helyeken való osztozkodást illeti, a már tutira play-off szereplő Hull City (vagy éppen a Stoke City?) és Bristol mellett sem a Watford, sem a Crystal Palace nem mehetett biztosra a Blackpool és a Burnley ellen, ugyanis a Wolves, Ipswich és Sheff Utd alkotta hármas ott lihegett a nyakukban, lesve vajon megbotlanak-e. Na de ahhoz, hogy beelőzzenek, persze nekik is nyerniük kellett.

De nem csak a feljutásért és a play-off helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért is nagy csata volt várható, hiszen patinás, korábban az első osztályban hosszú éveket eltöltő alakulatokat csapott meg hirtelen a kiesés szele. Az utolsó forduló eredményei úgy is alakulhattak, hogy a Coventry, a Sheffield Wednesday, a Leicester és a Southampton közül bármelyik klub csatlakozhatott a már kiesett Scunthorpe-hoz és Colchesterhez.

Még szinte alig tudtuk kényelembe helyezni magunkat a gép előtt, a Blackpool máris vezetést szerzett a Watford ellen, méghozzá Ben Burgess révén, aki nem kis meglepetésünkre a FourFourTwo legutóbbi számában rövid írást tett közzé a lelátói bekiabálásokról, ugyanis a csatár az edzések mellett a Staffordshire University újságírószakos kurzusait is látogatja. A többi pályán sem tétlenkedtek sokáig a csapatok: a Selhurst Parkban például tíz perc alatt már 2-0-ra vezetett a Palace a 10 főre fogyatkozott Burnley ellen, míg délebbre a Bristol tette még biztosabbá a helyét a rájátszásban Lee Trundle révén, aki talán még tavaly augusztusban zörgette meg a hálót utoljára. Viszont egy nagy meglepetés is volt készülőben, mivel a Sheffield United megszerezte a vezetést Southamptonban, így a Pengék a hatodik helyre ugrottak kilökve a Watfordot a rájátszásból, a Szenteket pedig a kiesés szélére sodorva.

Nem születtek gólok viszont ott, ahol azokra égető szükség lett volna: a szünetben 0-0-ra állt a QPR-WBA, az Ipswich-Hull, a Stoke-Leicester és a Wolves-Plymouth meccs is. Gyanítható volt azonban, hogy a West Brom előbb-utóbb bedarálja (a sérült Buzsákyt nélkülöző és időközben emberhátrányba kerülő) londoniakat, mivel a QPR volt talán az egyedüli csapat a 24-es mezőnyből, amelyik több forduló óta már a feljutásban sem volt érdekelt és a kieséstől sem kellett félnie. Így is történt: a koreai Kim Gera beadását bólintotta a szinte üres kapuba, majd Chris Brunt bombázott be egy szabadot. Stoke-ban maradt a döntetlen pedig a Leicester kapufát ért el és egy állítólagos büntetőt sem ítélt meg nekik a bíró, míg a finn-koszovói albán Shefki Kuqi (a liga talán leghaszontalanabb játékosa, aki legfeljebb önveszélyes gólöröméről híres) helyére beálló Alan Lee vezetéshez jutatta a Traktoros Fiúkat a Hull ellen, megpecsételve ezzel a Tigrisek automata feljutásról szövögetett álmait. Időközben a Crystal Palace ötre, míg a Bristol háromra növelte az előnyét.

Egy nagyon rövid pillanatra minden klappolni látszott, hiszen a Watford csatárát, Darius Hendersont második sárga miatt kiállították, de még a levegőbe bokszolni sem volt időnk, mire Tommy Smith egy percen belül egyenlített. Addigra egyébként már a Sheffield Utd sem állt nyerésre, mivel Stern John révén a Southampton megfordította a meccset. Ekkor kezdett nagyon érdekessé válni a Wolves-Plymouth összecsapás, ahol már előre tudni lehetett, hogy a Zarándokok csapatkapitányi szalagját viselő Tímár Krisztián súlyos fejsérülése miatt valószínűleg 10 perces ráadás fog következni. A blog egyik, a Hetvenéves Vénasszony iránti rajongó szerelméről ismert szerzőjének meggyőződése szerint az utóbbi 30 évben talán az egyedüli Kiprichen kívül semelyik magyar futballista nem vitte ilyen sokra, mint a Beast (!!) becenévre hallgató kőkemény védő, akinek neve megbízható források szerint többek között a Rúgd és fuss! egy korábbi posztja miatt került Várhidi kapitány noteszébe. A Wolvesnak (Sylvan Ebanks-Blake ide, Sylvan Ebanks-Blake oda) gyatra gólkülönbsége miatt hármat kellett volna bepréselnie, de Seji Olofinjana révén csak egyet sikerült. Bejött az, amitől mindannyian féltünk: a legtehetségesebb fiatal brit játékosokat a soraikban tudó Farkasok képtelenek voltak bejutni a rájátszásba, ami úgy látszik nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt megnyerni talán.

Mivel a pályákon az eredmények nem változtak, az első hat sorrendjén és így a play-off elődöntők párosításán (Crystal Palace-Bristol City és Hull City-Watford) kívül az is eldőlt, hogy a Leicester City jövőre története során először a harmadosztályban folytatja majd, ami nem lesz egyszerű (gondoljunk csak a Forest többéves kálváriájára), persze talán nem kellett volna Milan Mandaricot a klub közelébe engedni és három különböző menedzser kinevezése egy szezon alatt is túlzónak tűnik. Ian Hollowayt sajnáljuk, de a végefelé úgy tűnt, hogy a népszerű Ollie sem nagyon tudja mit csinál, például Matty Fryattet érthetetlen módon megint csak az utolsó tíz percre küldte be. A Rókák mellett búcsúzik ugye a Scunthorpe (Hajrá Vas!) és a Colchester (akik búcsúzóul egymás ellen egyébként nyomtak egy klassz 3-3-at), helyükre pedig a Swansea, a Forest és remélhetőleg a Leeds jön. Egyszóval jövőre is lesz kinek szurkolni!

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.

A Championshipben, csakúgy mint a héten egy osztállyal feljebb, olyan csapatok kerültek egymással szembe, akik pár nappal korábban a kupában már találkoztak. A Farkasok egy héttel a Watford felett aratott 4-1-es idegenbeli kupabravúr után újra a Vicarage Roadra látogattak, de az ember biztos lehetett benne, hogy az eredmény nem 1-4 lesz, az tuti. Nem úgy, mint az Arsenal és a Newcastle meccsein, ahol 3 nap alatt kétszer is ugyanaz az eredmény született, sőt, ha lett volna egy harmadik is, azon is a hetvenéves vénasszony bandája nyert volna. Sajnos.

A Hat Nemzet Tornája keretében lejátszott Lloegr-Cymru meccs miatt sikerült lemaradni Steve Kabba első percben szerzett fejesgóljáról, amit a két nappal korábban a Sheffield Unitedtől érkezett Leigh Bromby hatalmas bedobását és a Milwallt és a Crystal Palace-t megjárt Darren Ward (aki levágta ugyan a haját, de hajmeresztő dolgokat művel a tizenhatoson belül, amiről Király Gábor tudna sokat mesélni) szerencsétlenkedését követően a hálóba bólintva szerzett. Nagyjából talán egyébként ennél több izgalom nem is történt a pályán. Bár egyikünk sem tudta megmondani mennyi ideig tart egy rögbi mérkőzés (ahol egyébként Cymru hihetelen módon kapaszkodott fel és remek hajrával végül le is győzte Lloegr csapatát), de végül kevéssel a második félidő kezdetét követően kapcsolhattunk át a Twickenhamből a Vicarage Roadra.

Mind a Watford, mind a Wolves pályára küldte az új igazolásait: így a hazaiknál, nemcsak Bromby, de a Stoke korábbi csapatkapitánya, John Eustace is pályára lépett, míg a túloldalon a volt Plymouth-gólfelelős, Sylvan Ebanks-Blake került a kezdőbe. A Fulhamtől kölcsönvett csatár, Collins John ugyan még a padra sem került oda a Watfordnál, de ezzel együtt ezúttal Priskin Tamás részére még mackófelsőt sem készített ki a szertáros, ugyanis Aidy Boothroyd a Kabba-Ellington csatárkettősnek szavazott bizalmat. Mióta nem láttuk, Nathan "Duke" Ellington nagyon komoly bajusz nélküli körszakállt növesztett, olyat, mint amilyet amit annak idején az afro-amerikai önvédelmi és emberi jogvédő szervezet, a Fekete Párducok tagjai viseltek (utólag kiderült, hogy Duke nem annyira funky mint azt elsőre hittük, mivel a szakáll valószínűleg azzal lehet összefüggésben, hogy a játékos 2004 óta gyakorló muzulmán).
 

Ellington majdnem megszerezte a szezonban harmadik gólját, de miután egy szöglet után a hálóba került a labda, a csatár a fejét fogta. Ellington reakciója után először azt hittük, hogy a biró nem adta meg a gólt, de kiderült, hogy Ellington lövése a középpályás Tommy Smith lábán irányt változtatott, így valószínűleg csak saját magát sajnálta Ellington, bizonyítva ezzel korábbi klubja (WBA) szurkolóinak egyöntetű véleményét, azaz, hogy ő csak egy önző, lusta, haszontalan csatár. Bármennyire is kedveltem őt, főleg a hihetetlen flegma, Panenkát simán leköröző tizenegyesrúgása miatt, sajnos egyet kell értenem velük.

Tommy Smith egy perccel az Ellingtontól elcsent gólja után háromra növelte a Watford előnyét, miután éppen Ellington céltalanul előrevágott labdáját a sérüléséből felépült Darius Henderson (hogyan hívhatnak egy fehér angolszász férfit Dariusnak?) fejelte le Tommy Smith elé, aki beügetett a tizenhatosra és tanári módon gurított az egyébként rettenetes napot kifogó Wayne Hennessey alatt a hálóba.

A meccs nagy pillanata azonban már a végeredmény beállítása után, a 84. percben jött el, amikoris Boothroyd mester a pályára küldte Al(hassan) Bangurát, akinek az élettörténete Ken Loach után kiált. A sierra leonei srác 16 éves korában hagyta el szülőhazáját (mivel apja halála után neki kellett volna átvenni helyét egy titkos szektában) és Guineába szökött, ahol megismerkedett egy francia férfival, aki Franciországba vitte magával, hogy ott férfiprostituáltként futtassa. Alhassan miután átkerült Angliába egyből menekülti státuszért folyamodott. A Watford egyik játékosmegfigyelője egy parkban focizva szúrta ki Bangurát, aki 2005 áprilisában 17 évesen be is mutatkozott a Watford első csapatában. Bangura aztán kisebb-nagyobb sikerrel szerepelt a Lódarazsaknál, még 16 meccsen a Premieshipben is játszott, de a tündérmese tavaly decemberben rémtörténetbe fordult: a 9 napos kisgyermek édesapját a hatóságok kiutasították az Egyesült Királyságból és úgy tűnt visszatoloncolják Sierra Leonéba. Bangura ekkor azt nyilatkozta, hogy ha vissza kellene térnie, az nemcsak a karrierje, hanem az élete végét is jelentené utalva a polgárháborús állapotokra és a korábbi szökésére. A politika (a bevándorlási ügyekért felelős államtitkár), a futball (a professzionális labdarúgók világszervezete) és a zene (Elton John, tiszteletbeli Watford-elnök) példás összefogása nyomán azonban Al Bangura nemcsak hogy az Egyesült Királyágban maradhatott, hanem munkavállalási engedélyt is kapott. Ez volt az első meccse azóta.

A Watford október óta először tudott nyerni otthon, de még így is visszakapaszkodott az egyenes feljutást érő második helyre. A Farkasok viszont a 11. helyre csúsztak vissza és igaz, hogy csak két pontra vannak a még rájátszást érő 6. helytől, de nem kizárt, hogy Mick "Merlin" McCarthynak mégiscsak varázsolnia kell majd a végén.