Rúgd és fuss!

Újabb rekord fűződik Arsène Wenger nevéhez, mivel elsőként a Bajnokok Ligája történetében csapatát ugyanabból az országból származó külföldi játékosokból álló védelemmel küldte pályára a Braga elleni múlt hét szerdai csoportmeccsen. Egyébként ez bajnokin korábban is előfordult (a 2008/2009-es idényben négy alkalommal is a Sagna-Gallas-Silvestre-Clichy négyes alkotta a hátvédsort), de az ilyesmi az embernek szinte már fel sem tűnik, mondjuk olykor azt is nehéz megmondani, hogy egyáltalán francia játékosról van szó, vagy éppenséggel olyanról, aki az egykori francia gyarmatokról jön. És, hogy mivel magyarázza a jelenséget maga a Hetvenéves Vénasszony? Hát azzal, hogy jobban ismeri őket, lévén ő maga is francia, meg hát ugye könnyebben is szót ért velük. Dolgozott azonban már Wenger keze alatt színtiszta angol védelem is, és még ott sem voltak nagyon gondjai azzal, hogy megértesse magát, pedig velük kapcsolatban nyilván nem csak a nyelvi nehézségekkel kellett megküzdenie. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy akár teljesen máshogy is alakulhatott volna a francia menedzser londoni karrierje, ha nem az angol klubfutball történetének egyik legjobb védelmét örökli meg elődeitől.

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

JVC - Arsenal

Az egyik legkorábbi mezreklám volt az Arsenalé, ami az ember emlékezetében összekapcsolódik a George Graham által fémjelzett korszakkal, amikor az Ágyúsok hosszú idő után először elkezdtek nyeregetni ezt-azt. Például 1989-ben a bajnokságot az utolsó másodpercben lőtt Michael Thomas-góllal. Természtesen akkor is a JVC szerepelt a játékosok mezén, mint ugye akkor is, amikor évekkel később Dennis Bergkamp megérkezett a Highburybe. Talán nem véletlen, hogy amióta a japán elektronikai cég logója helyett egyéb szponzorok neve került az Arsenal mezére, már a csapat is egyre kevésbé rokonszenves?

HOLSTEN - Tottenham Hotspur

A Spurs óriási szolgálatott tett a magyar embernek, ugyanis bizonyítást nyert, hogy a német sörgyár nevében nem szerepel "I" betű! Különben önmagában is menő volt, hogy egy csapat mezén sörreklám szerepeljen, pláne, hogy ahhoz a sörhöz akkoriban még hozzá is lehetett férni. Az meg külön szívderitő volt, hogy a számítástechnika világába tett négy szezonos kitérő után az észak-londoni klub visszatért a megszokott sörhöz. Az már más kérdés, hogy a korábbi sikerek és a szemet gyönyörködtető támadófutball nem tért vissza a White Hart Lane-re, így három szezon után úgy látszik örökre elváltak a Spurs és a Holsten útjai.

SHARP - Manchester United

Egykor az volt az érzésünk, hogy a Man United mezén amíg világ a világ a japán elektronikai konszern neve fog szerepelni. Azonban mint mindennek, egyszer ennek is vége lett: 2000-ben jött a Vodafone és visszautasíthatatlan ajánlattal tett pontot egy 18 (!!!) éves gyümölcsöző együttműködés végére. Még belegondolni is szédítő: a MU mezszponzora már akkor a SHARP volt, amikor a Videoton kiverte őket az UEFA-kupából 1985 tavaszán, és David Beckham és barátai is még SHARP feliratú mezben emelték magasba a nagyfülű serleget 1999-ben! Nem véletlenül nevezik a szurkolók a Man United legsikeresebb korszakát úgy, hogy "The Sharp Years".

NEC - Everton

A liverpooli kékek ugyan az első sikerüket nem NEC-feliratú mezben érték el, ugyanis a nagy menetelés kezdetét jelentő 1984-es kupadöntőben az Everton mezén még a bizarr hangzású HAFNIA szerepelt (ami állítólag egy hűtőszekrénymárka, de erre azért nem vennénk mérget), de utána tíz éven keresztül le sem jött a bűvös három betű a dresszről. Az ember akkoriban csak sejtette, hogy itt valami elektronikai cuccról lehet csak szó, és mindenét odaadta volna egy NEC gyártmányú 60 perces magnókazettáért.

Carlsberg - Liverpool

Meglepő, hogy a Liverpool klasszikus szponzorának logója pont a nagy sikereket követően került fel a mezre: amikor a csapat sorban nyerte a bajnokságokat, hazai és európai kupákat a nyolcvanas években, Dalglish és társai Crown Paints (festék) és Candy (mosógép) feliratú mezekben feszítettek. Ugyan az egyik leghosszabban tartó együttműködés az, ami a Liverpool és a dán sörfőzde között jött létre 1992-ben, nagy sajnálatunkra azonban a jövő szezontól már a gyarmati időket idéző nevű Standard Chartered Bank neve és logója fog a Liverpool mezén díszelegni.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

A kapuban magától értetődően a szezon legrosszabb kapusa áll. Nyolcmillió fontot fizetett ki érte a rosszemlékű Ramos-Comolli duó, ami mondani sem kell, hogy elképesztően nagy pénz egy kapusért, pláne egy olyanért, akinek egy sima beadás lehúzása is problémát jelent. Számolni se lehet a kabaréba illő jeleneteket, amiket a méltán népszerű Hernyó szerencsétlenkedése okozott a Spurs védelmében, és hiába játszik meggyőzően Piszkos Harry csapata, ha közben folyton attól kell félniük a fiúknak, hogy minimum hárommal kell többet rúgni, mert Gomes bármikor egymaga felhozhatja az ellenfelet.

Igen, tudjuk, Belletti azok közé tartozik, aki annyira nem rossz, sőt, lőtt is pár nagy gólt már idén, ettől függetlenül nem tud meggyőzni bennünket arról, hogy nélkülözhetetlen lenne. Tipikusan az európai futballarisztokrácia kisinasa, aki pályafutása nagy részét úgy töltötte, hogy sztárcsapatok cserepadján üldögélt. Most ezt teszi a Chelsea-ben, ahol ő csak egy a hozzá hasonló, bosszantóan céltalan zsoldosok közül, de ettől még előlünk nem rejtőzhet el.

Egy öregedő és lassú középhátvéd, aki annak köszönheti szerencséjét, hogy ingyen volt tavaly, azóta pedig hiába mentek meccsek a hibáin, nem lehetett elzavarni, ami mutatja, mekkora káosz van Newcastle-ban. Cacapáról nyilvánvaló volt, hogy túl a pályafutása zenitjén soha az életben nem fogja felvenni a Premiership ritmusát, és kevesebb, mint másfél év alatt sikerült elhomályosítania Titus Bramble, a Szarkák addigi bakikirálya emlékét. Röviden: Cacapa csapnivaló védő, és semmi keresnivalója Angliában.

Róla már az érkezésekor megírtuk a magunkét, és nem is tudott ránk cáfolni. Gilberto rögtön bemutatkozásán, a PSV Eindhoven elleni UEFA-kupa negyeddöntőn rúgatott egy gólt az ellenféllel, és hiába kapta le Juande Ramos a szünetben, a meccs elment, a Spurs pedig a visszavágón ugyan nyert, de mégsem volt elég a továbbjutáshoz. Gilberto aztán kapott még pár meccset, de nélkülözhetetlenségét egyszer sem tudta bizonyítani, és remélhetőleg már csak idő kérdése, amikor – a sok haszontalan Comolli-szerzeménnyel együtt – ’Arry ajtót mutat a brazilnak.

Rafa Benitez az utóbbi két évben végre megvalósítani látszik régi tervét, melynek keretében az Internazionale angol megfelelőjét faragja a Liverpoolból. Vagyis egy-két kivétellel középszerű dél-amerikai vagy ibériai importcikkek, nézhetetlenül unalmas játék és saját nemzetbeli játékos csak mutatóban van a csapatban. Fabio Aurelio amikor éppen nem sérült, akkor legjobb esetben is egy tucatfutballista benyomását kelti, és ugyan van egy veszélyes bal lába, de védekezni már jóval kevésbé tud. Az, hogy most állandó kezdő a csapatban, nem azt jelenti, hogy olyan jó, hanem azt, hogy vetélytársa, az olasz Dossena még nála is sokkal rosszabb.

Elképzelhető, hogy lesz, aki úgy gondolja, hogy Fabio Aurelióval szemben igazságtalanok voltunk (egyébként nem), de hogy nem lesz épeszű ember, aki Lucas Leiva védelmére keljen, az száz százalék. Azt, hogy Benitez mégis mit lát ebben a súlytalan, haszontalan és ellenszenves kis primadonnában, még a spanyol edző legvérmesebb hívei sem értik, és a liverpooli szurkolók türelme fogytán is van vele szemben. Nem véletlenül, hiszen bárki tudná ezt a teljesítményt produkálni a tartalékcsapatból. Ha van iskolapéldája a FELESLEGES brazil játékosnak Angliában, akkor az Lucas Leiva.

Denilson nagyjából hasonló szerepet tölt be a Hetvenéves Vénasszony csapatában, mint Lucas Leiva a Liverpoolban. Elvileg védekező középpályást játszik, ami csak azért érdekes, mert ütközni, labdát szerezni nem nagyon tud, viszont ez még elnézhető lenne, ha legalább egyvalami lenne, amiben jobb az átlagnál, de ilyenről Denilson esetében nem nagyon tudunk. A pehelysúlyú brazil középpályás útját eladott labdák és megakasztott saját akciók szegélyezik, és csak a jóisten (meg a Hetvenéves Vénasszony) tudja, hogy ez miért jó bárkinek is.

8 Anderson (Manchester United)

A Premiership egyik leghülyébb külsejű futballistája tavaly nyáron óriási tehetségként beharangozva jött együtt a portugál Nanival, de egyelőre egyikük sem mutatott ebből túl sokat. Nem azt mondjuk, hogy Anderson reménytelen és kutyaütő futballista, de azért nézzük meg, hogy egy 18 millió fontba került labdarúgóról van szó, ehhez képest eddig egyetlen gólja sincs, pedig állítólag támadó középpályásról beszélünk, mégis rossz nézni, amikor megpróbál kapura lőni. Egyébként lehet, hogy sokat fut, meg szorgalmas, de hogy neki feltétlenül csillagászati összegekért kéne futballoznia a világ állítólagosan legjobb csapatában? Na ne vicceljünk.

Őt ugyan szükségből igazolta szezon közben a Chelsea, amikor Essien kiesése miatt hirtelen szükség lett egy védekező középpályásra, Mineirónak pedig éppen nem volt csapata, ráadásul brazil is volt, úgyhogy Scolarinak nem kellett több. Mindezek ellenére érkezése óta mégis csak alig pár percet játszott, ami csak egyet jelenthet: hogy teljességgel felesleges.

Iskolapéldája annak, hogy attól, hogy valaki az orosz bajnokságban sorozatban rúgja a gólokat, még nem kellene rekordösszeget fizetni érte. Jo – ez is milyen komolytalan név már? – eddig 18 millió fontért összesen egy bajnoki gólt rúgott (a Portsmouth ellen), az se számított sokat, hiszen követte még további öt a társaktól. Most viszont már a cserepadra sem fér oda, és ahogy a City ambícióit elnézzük, túl sok szerepe a jövőben sem lesz. (Ha már City: természetesen Robinhót is egy túlértékelt törpének tartjuk, de ő legalább lőtt néhány gólt, amivel ha nem is bizonyította, hogy tényleg olyan sokat ér, de feleslegesnek nem nevezhető.)

Még egy vicces rekordigazolás. Alfonso Alvest csaknem 13 millió fontért hozta az anyagiakban annyira nem dúskáló Middlesbrough a télen Hollandiából, ahol lehet, hogy számolatlanul rugdosta a gólokat, de mint annyiszor, most is kiderült, hogy a Premier League kicsit más szint. Tavasszal hosszú hetekig kellett várni, amíg végre beköszönt, és a végére még úgy is tűnt, mintha belelendült volna, ehhez képest idén eddig van csatár létére két darab akciógólja, viszont cserébe rengeteg ziccert kihagyott. Ha ezt a mutatót egy angol fiatal produkálja, sokan legyintenek, hogy hát igen, gyenge a brit utánpótlás, de egy brazilnál biztos csak átmeneti üzemzavarról lehet szó. Lehet, hogy így van, mindenesetre örülnénk, ha Alves és a haverjai is inkább valahol a kontinensen ügyeskednének a jövőben.

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A Swansea egyik lakótelepén felnövő nagydarab vörös srácért a Luton Town menedzsere, David Pleat jelentkezett be és rövid próbajátékot követően le is igazolta a 16 éves Hartsont a London környéki klubhoz. Hartson, ahogy várható volt nem sokáig maradt az akkoriban már csak az alsóbb osztályokban vitézkedő Lutonnál, 1995 januárjában George Graham az addig tinédzserért még soha le nem szurkolt rekordösszegért (és egyben utolsó igazolásaként) csábította át az Arsenalhoz. John igyekezett is meghálálni a belévetett bizalmat: rögtön az első meccsén kiállították. Az első fél észak-londoni szezonja végén azonban fontos gólt szerez: ő az aki egyenlít a Zaragoza elleni KEK-döntőben kiharcolva ezzel a hosszabbítást, azon a meccsen, ahol egy bizonyos Nayim negyven méterről vette be Seaman kapuját. Hamarosan azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Highburyben: új edzésmódszerek, táplálkozási tanácsadás és percről-percre megszervezett napirend. Hartson hamar rájött, hogy a Hetvenéves Vénasszony terveibe nem nagyon fog beleférni (mint ahogy őt követően sok tehetséges brit fiatal sem), így kapva kapott Piszkos Harry és a West Ham United ajánlatán és rögvest Kelet-Londonba költözött, természetesen ismét klubrekordot jelentő összegért.

Hartson a West Hamnél aztán igazán kivirágzott, elkezdte termelni a gólokat, nem volt olyan összefoglaló akkoriban, ahol a Kitson-Hartson ékpár fordulónként legalább kétszer-háromszor ne lőtt volna bődületes nagy gólokat. Aztán Big Bad John életében saját bevallása szerint egy nehéz periódus következett: a játék nem ment neki annyira, a szurkolók is kikezdték és nagy pénzeket kezdett veszteni a bukiknál. Így már nem is annyira érthetetlen, hogy egy ártalmatlannak tűnő jelenetet követően lerúgta csapattársa, az izraeli Eyal Berkovitz fejét, miután az egy összecsapás után nem fogadta el Hartson kéznyújtását, hogy talpra segítse, sőt belebokszolt emberünk combjába. Berkovitz, aki egyébként nagy öltözői szarkeverő hírében állt, így nyilatkozott az eset után: "Ha a fejem labda lett volna, sűvítve vágódott volna a pipába". Hartson az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ami persze töredéke volt annak, mint amennyit a lóversenypályák pénztáraiban hagyott akkoriban. 

Azonban formahanyatlása és állandósuló kocsmai balhéi miatt kezdett kiszorulni a West Ham kezdőcsapatából, így éppen kapóra jött Hartsonnak az akkor még az első osztályban vitézkedő Wimbledon ajánlata, ahová pályafutása során harmadszor szerződött klubrekordot jelentő összegért. Logikus lépés volt ez Big Bad Johntól, hiszen a Wimbledon híresen a legőrültebb (a pályán és azon kívül) játékosok gyűjtőhelye volt már a nyolcvanas évek vége óta, méltán kiérdemelve a Crazy Gang becenevet. Ugyan ez már nem a Vinnie Jones által fémjelzett Wimbledon volt, de Big Bad Johnnak nem okozott gondott, hogy a walesi válogatottbeli társával egy-két jó murit azért bevállaljon. A leghíresebb ezek közül persze az volt, amikor a két játékos feleségestül megvacsorázott egy étteremben és miután az asszonyok (?) elmentek összeszedni a kabátokat a két barom összeverekedett, hogy eldöntsék melyikük az erősebb.

Miután a Wimbledon 14 év után kipottyant a Premiershipből (hiába nevezték ki menedzsernek a korábbi sikeres norvég szövetségi kapitányt, Egil Olsent, akinek híres gumicsizmáit a játékosok rendszeresen elégették), Hartsonnak ismét új munkaadó után kellett néznie. A Glasgow Rangers és a Spurs is érdeklődött iránta, de egyik klubbal sem jött végül össze az üzlet, miután Hartson megbukott az orvosi vizsgálatokon. Így végül a kiesés ellen küzdő Coventrynél kötött ki a walesi fenegyerek, ahol azonban 12 meccsen szerzett 6 gólja sem volt elég a bennmaradáshoz. Mivel a klub a kiesést követően kezdte eladogatni sztárjait (a szintén walesi, szintén nagy bunkó Bellamyt a Newcastle-nak, valamint Hadjit a Villának), Hartson számára egyhamar világossá vált: a Coventry nem tervezi egyhamar a visszajutást az elsőosztályba.

És ekkor nagy meglepetésre Hartsonnak végre összejött a big deal: a tőle teljesen eltérő habitusú, papos külsejű Martin O’Neill menedzser 2001 nyarán leszerződtette a másik glasgow-i klubhoz, a Celtichez. Big Bad Johnnak nem volt könnyű helyet szorítani magának a kezdőben, ahol elöl az előző szezonban Henrik Larsson és Chris Sutton alkotta támadóegység 67 gólt termelt. Hartsonnak azonban ez mégis sikerült és másodvirágzását élte Skóciában, ahol egyhamar a Parkhead közönségének egyik legnagyobb kedvencévé vált. Természetesen nemcsak remekbeszabott góljaival lopta be magát a szurkolók szívébe, hanem a futballal nem annyira szoros összefüggésben álló, a pályán és azon kívül bemutatott alakításaival.

Az O’Neillt váltó menedzser, Gordon Strachan világossá tette számára, hogy nem tud neki a kezdőben helyet garantálni, így vagy megküzd érte, vagy egy másik klubhoz szerződik. A csatár nyaralás közben a Sky Sports híradásából értesült, hogy eladták a West Bromwich Albionnak, ahol viszont igazán jól indult a karrierje: rögtön a bemutatkozó meccsén az ő két góljával nyert a csapat. Azonban az őt szerződtető menedzsert, Bryan Robsont két hónappal a szezonkezdet után kirúgták, és Hartson nehezen tudott újra a kezdőcsapat közelébe férkőzni állandó súly és erőnléti problémái miatt. 2007 őszén ugyan kikölcsönözték a Norwich Citynek, de a pár meccs után a Peter Grantet váltó Glenn Roeder menedzser már nem kért a nagypofájú csatárból és visszaküldte Birminghambe.

John Hartson, az 50-szeres walesi válogatott csatár, azonban nem kívánt még egy pár évig alsóbb osztályú csapatoknál bohóckodni és bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Így legalább nem kell továbbfolytatnia 12 éves küzdelmét a kilókkal és nyugodt lelkiismerettel elpusztíthat egy burgert vagy akár kettőt is. Fair enough, Big Bad John.

De ki fogja mostantól péntek este a taxisofőröknek fizetés helyett a csupasz seggét mutogatni?