Újabb rekord fűződik Arsène Wenger nevéhez, mivel elsőként a Bajnokok Ligája történetében csapatát ugyanabból az országból származó külföldi játékosokból álló védelemmel küldte pályára a Braga elleni múlt hét szerdai csoportmeccsen. Egyébként ez bajnokin korábban is előfordult (a 2008/2009-es idényben négy alkalommal is a Sagna-Gallas-Silvestre-Clichy négyes alkotta a hátvédsort), de az ilyesmi az embernek szinte már fel sem tűnik, mondjuk olykor azt is nehéz megmondani, hogy egyáltalán francia játékosról van szó, vagy éppenséggel olyanról, aki az egykori francia gyarmatokról jön. És, hogy mivel magyarázza a jelenséget maga a Hetvenéves Vénasszony? Hát azzal, hogy jobban ismeri őket, lévén ő maga is francia, meg hát ugye könnyebben is szót ért velük. Dolgozott azonban már Wenger keze alatt színtiszta angol védelem is, és még ott sem voltak nagyon gondjai azzal, hogy megértesse magát, pedig velük kapcsolatban nyilván nem csak a nyelvi nehézségekkel kellett megküzdenie. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy akár teljesen máshogy is alakulhatott volna a francia menedzser londoni karrierje, ha nem az angol klubfutball történetének egyik legjobb védelmét örökli meg elődeitől.

A négy név (Lee Dixon, Tony Adams, Steve Bould, Nigel Winterburn, hiszen róluk lesz itt szó!) legalább annyira forrt össze, mint ahogy a legendás csatárkettősök nevei szoktak (Dalgish és Rush, Shearer és Sheringham, vagy Bright és Wright, ahol az egyik név említése nélkül valahogy mindig hiányérzetünk támad), ami nem véletlen, hiszen ez a védelem majdnem változatlan felállásban (a védősor közepén a veterán David O'Leary vagy később Martin Keown is megfordult néha) több mint egy évtizeden keresztül riogatta az ellenfél támadóit.

Az Arsenal fiatal menedzsere, George Graham miután 1986 nyarán átvette az Arsenal irányítását, új alapokra próbálta építeni a csapatát, egyrészt az ifjúsági csapatból hozott fel fiatal játékosokat, másrészt újjászervezte a védelmet. Utóbbi bizony nem volt egyszerű feladat, mivel többek között két angol válogatott szélsőhátvéd (Viv Anderson és Kenny Sansom) utódát kellett megtalálnia. Elsőként egy fiatal balhátvédet (Nigel Winterburn) hozott el a Wimbledontól, aki az első időkben kényszerűségből a jobboldalon szerepelt, mivel egyrészt Graham nem akarta Sansomot kitenni a csapatból, másrészt eleinte nem talált megfelelő jobbhátvédet a Man Unitedhez távozó Anderson helyére, de fél évvel később aztán megérkezett az új jobbhátvéd is, a Stoke City fiatal védője, Lee Dixon személyében. Sőt, miután a szintén a Stoke-nál izzító (újdonász Arsenal-rajongók figyelem: volt olyan idő, amikor a klub a Stoke-tól igazolt játékosokat!) korán kopaszodó középhátvédet, Steve Bouldot is megszerezte a Highbury egykori kedvence, Gorgeous George, összeállt a később legendássá váló védelem, mivel a másik középhátvéd posztját a védelem irányítója, a már 21 évesen csapatkapitánnyá kinevezett Tony Adams (a későbbi Mr Arsenal) töltötte be.

A kezdetekben azonban kevesen hitték volna, hogy az 1988/1989-es idény nyitómeccsén debütáló védelem egy teljes korszak Arsenalját fogja meghatározni. A szögletnél az emberéről méterekkel lemaradó Steve Bouldról nemcsak a Highbury közönsége, hanem a pályán lévő másik tíz játékos is azt gondolta magában, hogy vajon mit keres itt ez a "vézna balfasz". Nem volt még annyira távoli emlék az sem, amikor az abszolút egylábas Winterburn a jobboldali oldalvonal mellett szerencsétlenkedett, hogy ballal előrevágja a labdát, vagy amikor a ligakupa döntőjében megmagyarázhatatlan módon ő végzett el egy tizenegyest, kihagyta, a Luton pedig megfordította a meccset, és az Arsenal pedig elbukta a kupát (szerencséjére azonban Gus Caesart kiáltották ki bűnbaknak, ahogy arról Nick Hornby is részletesen beszámol a könyvében).

A menedzser, George Graham azonban komolyan gondolta, hogy a jövőbeli sikerek záloga csakis egy betonbiztos védelem lehet, így elszántan látott munkának, hogy az általa összeválogatott játékosokból biztos lábakon álló, megingathatatlan hátsó alakzatot faragjon. Edzéseken unalomig gyakoroltatatta velük az egyes taktikai elemeket, rossznyelvek szerint még egy kötelet is kifeszíttetett a pályán keresztbe, hogy játékosai ahhoz igazítsák a védővonalukat: azt akarta, hogy a hátvédei annyira összeszokjanak, hogy akár csukott szemmel is tudják, éppen mit csinálnak társaik. Tökélyre fejlesztette a Milantól ellesett lestaktikát is, ami nagyon ritkán mondott csődöt, talán nem véletlen, hogy akkoriban Graham Arsenalját Anglia-szerte a legunalmasabb csapatnak ("Boring Arsenal") tartották.

Az izzasztó edzések és a rengeteg gyakorlás azonban hamar meghozták a várva várt eredményt, hiszen az új védelem első szezonjában rögtön a bajnoki címért harcolt az Arsenal. A versenyfutás a bajnokság legutolsó mérkőzésén dőlt el, ahol a már kupagyőztes és duplázni készülő Liverpoolhoz látogattak az Ágyúsok, hogy valamiféle csodát hajtsanak végre, azaz legalább két góllal legyőzzék azt a Liverpoolt, amelyik az Anfield Roadon 20 éve nem kapott ki egy gólnál többel. Ebből az egészen hihetetlen meccsből mindenki Michael Thomas utolsó másodpercekben szerzett góljára emlékszik leginkább, arra már csak kevesebben, hogy az első gólt Alan Smith Nigel Winterburn szabadrúgásából fejelte, vagy hogy a legutolsó támadás éppen Lee Dixon előreíveléséből indult (a meccs másnapján megjelent Népsport nem véletlenül tett címlapjára egy, az Arsenal hátvédeiről készített fotót).

A védelem két évvel később végképp beírta magát a klub történetébe, amikor a bajnokságot egy elvesztett mérkőzéssel és csupán 18 kapott góllal nyerte meg, ráadásul úgy, hogy Adams ittas vezetés miatt három hónapot a sitten töltött. Ekkoriban terjedt el az a lelátói rigmus, amit éveken keresztül énekeltek a Highburyben ("One-nil to the Arsenal"), utalva arra, hogy bizony a csapatnak elég egy gólt szerezni a győzelemhez, mivel hátul nagyon ritkán hoznak össze akár egyet is. A klub szépen gyűjtögette tovább a trófeákat: 1993-ban például az FA kupát és a ligakupát is elhódították, egy évvel később pedig a kor legjobb támadóival (Asprilla, Brolin, Zola) felálló Parma ellen a Kupagyőztesek Európa Kupájának döntőjét is megnyerték, nem kis mértékben a hősies védekezésüknek köszönhetően, természetesen 1-0-ra.

Mikor Arsène Wenger 1996 szeptemberében megérkezett Londonba, hogy átvegye az Arsenal irányítását, minden jel arra utalt, hogy a szezon végén új arcokkal helyettesíti majd a züllésnek indult társaságot (Tony Adams például az egyik első közös edzésük alkalmával vallotta be az öltöző nyilvánossága előtt több éve tartó súlyos alkoholizmusát). Mindenki legnagyobb megdöbbenésére azonban a négy védő annyira összekapta magát, hogy Wenger korai Arsenaljának is a legmeghatározobb tagjai maradtak, sőt szinte teljesen újjászülettek, és többek között nekik is köszönhetően söpörte be az Arsenal történetének második dupláját 1998-ban, amit Wenger úgy hálált meg, hogy fizetésüket a frissen igazolt új sztárokéihoz (Bergkamp és Platt) igazította.

Nem sokkal ezután azonban már felbomlott a legendás négyes: elsőként Steve Bould igazolt el a Sunderlandhez 1999-ben, akit egy évvel később Nigel Winterburn követett, de ő csak Kelet-Londonig (WHU) merészkedett, viszont Dixon és Adams még egy pár évig húzták, és így a Wenger-éra második duplázásából is kivehették a részüket. Ami viszont igazán meglepő, az az, hogy ez a négy ember sohasem szerepelt egyszerre az angol válogatottban, bár egyszer előfordult olyan, hogy Dixon, Adams és a Bouldot helyettesítő Keown a kezdőben kapott helyet, míg Winterburn a padon ücsörgött. Abban viszont megegyezhetünk, hogy Sol Campbell ide, Ashley Cole oda (az utódaikról meg ugye ne is nagyon beszéljünk), ilyen védelme azóta sem volt és valószínűleg nem is nagyon lesz egyhamar az Arsenalnak.