Rúgd és fuss!

Zajlik az élet a Championshipben és lejjebb is, minden egyes forduló váratlan eredmények sorozatát hozza, közben azonban el is veszítettünk pár játékost: van, akit hónapokra, és van, akit többet már nemigen láthatunk a futballpályán. Chris Armstrong, a Reading balhátvédje például ilyen. Rá leginkább a Premier Leauge-ben is szereplő, Neil Warnock-féle Sheffield United sziklakemény balhátvédjeként emlékezhetünk, de egy sorral előbbre is feltalálta magát. Armstrong 2008 nyarán szerződött a Readinghez, ahol rögtön első szezonjában a szurkolók a szavazatok 80 százalékával az év játékosának választották. Azóta viszont nem sokat láthattuk játszani, hiszen 2009 decemberében sclerosis multiplexet állapítottak meg nála az orvosok, de Armstrong (az alábbi képen) még ezzel együtt is játszott hét meccset a Championshipben ebben a szezonban, de kiderült, a súlyos betegség mellett sajnos nem folytathatja tovább és a héten bejelentette visszavonulását.

Charlie Austint már néhány hete bemutattuk ezen a blogon: a 21 éves csatár most januárban került a Swindontól egy osztállyal feljebb, a Burnley csapatához. Utóbbi managere, Eddie Howe azonban nem sokáig örülhetett a jó vételnek, hiszen Austin a múlt héten edzésen olyan szerencsétlenül esett a vállára, hogy az kificamodott, és meg is kell operálni, ami azt jelenti, hogy ebben a szezonban már nem is léphet többet pályára. Mivel a Burnley csatárai közül Martin Paterson és Steve Thompson is sérült, Howe gyorsan cselekedett, és elhozta kölcsönbe az Aston Villa húszéves tehetségét, Nathan Delfounesót, aki rögtön első meccsén tegnap győztes gólt lőtt a Hull otthonában. Mindenesetre Charlie Austinnak gyors gyógyulást kívánunk!

Hasonlóan teszünk Anthony Pilkingtonnal is: aki látta az Arsenal – Huddersfield kupameccset, annak feltűnhetett a vendégek jól cselező, agilis szélsője, aki többször is zavarba hozta a londoniak védőit (a fenti képen Almunia kapussal versenyez a labdáért), és vele nem akart mezt cserélni Fabregas. A 22 éves játékos abszolút kulcsember idén a Terriereknél, a szezonban eddig 14 gólt szerzett, ezért is nagy csapás Lee Clark manager számára, hogy tegnap a Rochdale elleni meccsen nagyon súlyos sérülést szenvedett: a legelső jelentések szerint a szárkapocs-csontja és a bokája is eltört, egyelőre nem tudni, mennyi ideig lesz majd távol. Hát nem vagyunk túl vidámak, na, de reméljük, fog ő még újra ilyen gólokat lőni!

A hétfőn véget ért átigazolási időszakra úgy fogunk visszaemlékezni, mint arra a januárra, amikor megint elszabadult a hülyeség, és horribilis összegek röpködtek kisebb szünet után újra a Premier League-ben. Erről azonban mindenki értesülhetett már, úgyhogy mi inkább öt olyan üzletet választottunk ki, amik nem hozták lázba a médiát, szerintünk azonban fontosak.

1. Jason Puncheon (Southampton - Blackpool)

Jason Puncheon még csak 24 éves, de már rengeteg klubban megfordult, legutoljára a Southamptonban, ahol azonban az új managerrel, Nigel Adkinsszel nem találta meg a hangot, ezért kölcsönadták az eggyel magasabb osztályban (!) játszó Millwallnak. Itt rögtön az első meccsén mesterhármast ért el a Crystal Palace ellen, úgyhogy érthető, hogy a Millwall meg is akarta végleg vásárolni. Közbeszólt azonban Ian Holloway, és ugyan kölcsönben, de megszerezte a szélsőt, aki mostantól már a Premier League szélsőhátvédei ellen bizonyíthat. Arra, hogy az ugrás nem lesz túl nagy neki, maga Holloway a biztosíték.

2. Charlie Austin (Swindon - Burnley)

Charlie Austin az angol futball egyik legújabb sikersztorija: két éve ilyenkor még kőművesként dolgozott, mellette lőtt 46 gólt 48 meccsen a liga kilencedik vonalában szereplő Poole Town csapatában. Innét hozta el 2009 nyarán a Swindon, ahol szintén jól folytatta: 57 meccsen 32 gól volt az eredménye. A Swindon már nyáron is nehezen tudta csak megtartani a jó felépítésű, 21 éves csatárt, most pedig már nem volt kiút: több klubbal is tárgyalhatott, végül a Burnley lett a nyertes. Sokat várunk tőle a Champóban is!

3. Bradley Wright-Phillips (Plymouth - Charlton)

A mostanában annyiszor bántott Shaun Wright-Phillips féltestvére, Bradley sokáig nem találta a helyét, sem a Manchester Cityben, sem utána a Southamptonban (itt egy kínos lopási ügybe is belekeveredett), végül a Plymouth Argyle csapatában egy hosszú sérülést követően, a harmadosztályban kezdett el villogni, olyannyira, hogy ő vezeti a League One góllövőlistáját az idén. Az anyagi nehézségekkel küzdő Zarándokok végül nem is tudták megtartani, és január 24-én eladták a feljutásért harcoló Charltonnak, ahol rögtön az első meccsén győztes gólt lőtt a Colchester ellen.

4. Gary Madine (Carlisle - Sheffield Wednesday)

A Carlisle saját nevelésű csatára már 17 évesen bemutatkozott az első csapatban, de aztán sokáig nem tudta állandósítani a formáját, még akkor sem, amikor tavaly kölcsönvette a Coventry. Az idei szezonban viszont végre magára talált, több gólt lőtt, mint eddigi pályafutása alatt összesen, és nem csoda, hogy elvitte a Sheffield Wednesday, ahol az első három meccsén két gólt is szerzett. Madine még mindig csak húszéves, 196 centijével pedig el lehet képzelni, mennyire nem szeretnek ellene játszani a védők.

5. Elliot Benyon (Torquay - Swindon)

A Swindon Charlie Austint újra egy alacsonyabb osztályból érkező csatárral pótolta - igaz, Benyon nem olyan lentről, hanem csak egy vonallal lejjebbről jött. A Torquay csatáraként tavaly és idén is nagyon jó szezont produkált, és ugyan sok extrát nem csinált, viszont valahogy mindig jókor érkezett a kapu elé - ez az, amiről azt szokás mondani, hogy nem lehet megtanulni. A Swindon gyakorlatilag aprópénzért, 65 ezer fontért vásárolta meg a 23 éves Benyont, és Danny Wilson manager nagyon várja, hogy náluk is minél előbb formába lendüljön, mert egyelőre nagy csalódás az idei szereplésük.

Legutóbbi bejegyzésünk óta sem csillapodik a managerkeringő Angliában, szedjük össze gyorsan, mi minden történt Roy Keane menesztése óta a Football League-ben!

Maradjunk is az Ipswichnél, ahol gyorsan meglett Keano utódja, a két éve munkanélküli Paul Jewell személyében. A 46 éves Jewell (a képen) eddig két bravúrnak köszönheti edzői hírnevét: a kilencvenes évek végén a Bradford csapatát vitte fel 77 év után újra az első osztályba, ráadásul sikerült is bent tartania az első évben, majd ugyanezt vitte véghez a Wigannel, mely azóta is a Premier League-ben szerepel. A nagyfejű liverpooli továbbá egyik csapattal sem esett ki, hiszen a Bradford első PL-szezonja után (melyet az idióta klubelnök csalódásnak minősített, amiért csak 17. lett a klub) lemondott, míg a Wigant a második PL-évad után hagyta ott, mert úgy érezte, mindent kihozott a csapatból. Azóta viszont egy rosszul sikerült húzás megtépázta kissé a hírnevét. Az, hogy vele esett ki a Derby a Premier League-ből három éve, az senkit se lepett meg, hiszen reménytelen helyzetben, bevallottan a Championshipre készülve vette át a Kosokat Billy Daviestől, de ott is folytatódott a szenvedés és 2008 karácsonyára már nyilvánvaló volt, hogy ebből egyhamar nem lesz visszajutás. Jewell lemondott és most az Ipswichnél mutathatja meg, hogy ez csak kisiklás volt.
Szerintünk: Egy esélyt mindenképpen érdemel, mindenesetre a csapat az Arsenal ellen megmutatta, hogy nem reménytelen eset.

Ennél jóval bátrabb húzás, hogy a Crystal Palace a klub élő legendáját, a semmilyen komoly edzői tapasztalattal nem bíró Dougie Freedmant nevezte ki managernek. A 36 éves Freedmanről itt már írtunk egyszer, és fontos róla megjegyezni, hogy összesen tíz évet töltött el a Palace-nél játékosként, ahol csatárként 330 meccsen 95 gólt szerzett. Ő tavaly március óta segédedzőként dolgozott a klubnál, ahol George Burley távozása miatt ürült meg a kispad január legelején.
Szerintünk: Kétféleképpen is elsülhet, de lehet, hogy pont erre az új lendületre várt a Palace.

Még nem jelentették be hivatalosan, de mindenki tudni véli, hogy Eddie Howe, a Bournemouth managere egy osztállyal feljebb, a Burnley kispadján folytatja. Howe-ról itt már megírtuk, hogy a legtehetségesebb fiatal edzőnek tartják Angliában, aki még mindig csak 33 éves, és mivel a Bournemouth kitűzött célját, a bennmaradást már gyakorlatilag most elérte, azt se lehet mondani, hogy cserbenhagyja a Cseresznyéket.
Szerintünk: Lehet, hogy még túl korai ez neki, de igazából nem sok okot látunk rá, hogy ne sikerülne neki a jóval komolyabb anyagi lehetőségekkel bíró Burnley-nél, ami a Bournemouth-nál.

Darren Fergusont december végén rúgták ki a Prestontól, és most visszamegy oda, ahonnét alig több mint egy éve kellett távoznia: igen, az ifjabbik Ferguson lesz ismét a Peterborough managere. Ne feledjük, ő volt az, aki két feljutást is produkált a Posh-sal, bár most, hogy Darrag MacAnthony tulajdonos elzárta a pénzcsapot, sokkal nehezebb dolga lesz, ha megint a Championshipbe akar jutni. Gary Johnsonért pedig kár, de most rosszkor volt rossz helyen.
Szerintünk: Van az a mondás a folyóról, meg hogy kétszer nem szokás belelépni, lehet, hogy ez most se hülyeség.

A Crystal Palace-hoz hasonlóan a Charlton is egy nemrég visszavonult klublegendát kért fel managernek: Chris Powell, az egykori ötszörös angol válogatott balhátvéd legszebb éveit a Charltonnál töltötte, de előtte és utána is sok klubban játszott, még tavaly tavasszal, negyvenévesen is pályára lépett a Leicesterben. Most ő lett Phil Parkinson utódja, és Paul Ince mellett jelenleg ő a másik fekete manager a teljes Football League-ben.
Szerintünk: Ez is mélyvíz a javából, de valamiért bízunk Powellben.

A Bristol Roversnél David Penney váltotta Paul Trollope-ot. A 46 éves Penney hozta fel annak idején a Doncastert előbb a negyed-, majd a harmadosztályba, ahonnét aztán a Darlington kispadjára ült át, az anyagi gondok sújtotta klubbal viszont nem ért el hasonló eredményeket. 2009-ben az Oldham következett, de egy év után mennie kellett, fő indokként a csökkenő nézőszámokat hozták fel.
Szerintünk: Egy nagy dobás még van Penney-ben, bár nem biztos, hogy pont a Gázfejekkel.

Végül a negyedosztályú Aldershot menesztette Kevin Dillont, aki ugyan tavaly a playoffba vitte a csapatot, idén viszont mindössze 22 meccsből hatot nyert meg. Utódja az egykori Wimbledon- és Bolton-csatár, a most 42 éves Dean Holdsworth lett, aki tavaly a Newport County csapatát vitte fel a Conference legmagasabb osztályába, most pedig playoff-helyen hagyta a klubot az eggyel magasabb osztályban küzdő Aldershot kedvéért.
Szerintünk: Hajrá!

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.

1. Múlt: Az angol futballban mindig is fontosak volt a tradíciók, és nekünk is sokat számít, mennyire patinás egy adott klub, miket ért el a múltban és mennyire hű a hagyományaihoz. Sose tagadtuk, hogy közelebb áll a szívünkhöz az első bajnokságot 1889-ben megnyerő Preston North End, mint mondjuk egy gyökértelen Milton Keynes Dons.

2. Jövő: Még ennél is fontosabb az utánpótlás. Milyen már, hogy vannak klubok, amelyeknek nincs saját akadémiájuk, és deklaráltan az olcsó külföldi importra vannak berendezkedve, az utánpótlás-nevelésre meg magasról tesznek. Mi is rájuk!

3. Tömegbázis: Bár Angliában nincsenek Stadler FC vagy Volán szintű szörnyszülött csapatok, amikre a kutya se kíváncsi, azért nem mindegy, hogy Leedsben egy harmadosztályú meccsre is kétszer annyian mennek ki, mint Wiganben egy első osztályúra. Ugyancsak hazai példa, de itthon is utáltuk, amikor a fél NB1 budapesti volt, az se volt jó senkinek.

4. Játékospolitika: Kinek jó az, ha egy csapat éveken át mindenféle koncepció nélkül vásárol futottak még játékosokat külfölről, leginkább a gyors haszonszerzés reményében? A cél meg éveken át csak annyi, hogy ne essünk ki. Nagyon nem díjazzuk az ilyet.

5. Játékszemlélet: Mert azért nekünk sem mindegy, hogy egy csapat akar-e legalább támadni, vagy minden meccsén beparkol a busszal a kapu elé és szevasz.

20. Portsmouth

Múlt: Az aránylag későn alapított Portsmouth sikeres klub lett a negyvenes-ötvenes évekre, bár igazi legendás csapata sosem volt, az ötvenes évek végén meg gyakorlatilag négy évtizedre eltűnt a színről. De azért volt mit lábbal tiporni az elmúlt évben. 3

Jövő: Utánpótlás-akadémia van, Harry Redknapp óta, bár az eredményei nemigen érezhetők – még ebbe a mostani hulladék csapatba se nagyon fér be a fiatalok közül senki. 2

Tömegbázis: A Pompey-szurkolókra tényleg senkinek nem lehet egy rossz szava sem, lelkes tábor az övéké. Más kérdés, hogy a Fratton Parkot nem lenne nehéz megtölteni, de még ez sem sikerül mindig. 3

Játékospolitika: Kapkodás, tűzoltás, pénzé tett sztárok, csőd. 1

Játékszemlélet: Ilyen szedett-vedett csapattal még jó, hogy nincs ilyen, bár becsületükre legyen mondva, nem estek szét. 2

Összesen: 11

19. Bolton Wanderers

Múlt: Az 1874-ben született klub a Football League alapítója volt, bár igazán komoly szerepet sosem játszott, leszámítva pár kupagyőzelmet. Az ötvenes évek vége óta a klub jobbára csak vegetál és liftezik, és akkor rendesek vagyunk, hiszen a Reebok Stadiumért nem is vontunk le pontot. 4

Jövő: Academy van, de ebből Kevin Nolan óta egyelőre még nem sokat profitált az első csapat. 2

Tömegbázis: Greater Manchesternek lassan annyi Premier League-csapata lesz, mint Londonnak. Szükséges ez? Nyilván nem, és ez a nézőszámon is megmutatkozik. Ráadásul a Bolton-szurkolók általában csak akkor hallatják a hangjukat, ha utálni kell a managert. 1

Játékospolitika: A nemrég jött új manager, Owen Coyle egyelőre az elődje, Gary Megson által összerakott kerettel dolgozik, aminél van sok ellenszenvesebb is a ligában, ez már nem Big Sam állatkertje. 3

Játékszemlélet: Ugyebár a Bolton Allardyce alatt Anglia egyik leggyűlöltebb csapata volt, Megson alatt meg szimplán kilátástalanul unalmas. Coyle-nak lesz dolga elég, ha a Burnley-nél látott támadófocit akarja ide is. 2

Összesen: 12

18. Burnley

Múlt: Még egy ligaalapító klub, amely egészen a hetvenes évek közepéig nagyon is rajta volt a futballtérképen, nyert bajnokságot és még az európai kupákban is vitézkedett. Azóta meg semmi, egészen mostanáig. 4

Jövő: Owen Coyle sok fiatalt hozott, van a keretben nem egy saját nevelésű játékos is, vagyis a jövő akár szép is lehet. 3

Tömegbázis: A klubnak a legkisebb város ad otthont a Premier League-ben idén képviselt települések közül, viszont ehhez képest dicséretesen sokan járnak meccsre. 3

Játékospolitika: Coyle szigetországiakra építette csapatát, amely az egyik legszimpatikusabb volt a ligában, de utóda, Brian Laws is ebben a szellemben folytatta tovább. 4

Játékszemlélet: A Burnley hazai pályán bárkire veszélyes, idegenben meg szinte senkire. Legalábbis Coyle alatt így volt, Laws saját stílusa pedig még nem látszik. 3

Összesen: 17

17. Hull City

Múlt: A klubnak több mint száz évet kellett várnia a megalakulásától kezdve, hogy végre az első osztályban játszhasson, és az a száz év bizony csak a legritkább esetben szólt a Hullról, bár a tigriscsíkos mezük a kilencvenes évek elején tényleg unikum volt. 2

Jövő: Academy nincs, de van pár saját nevelés a keretben, közülük Tom Cairney még a kezdőcsapatba is bejátszotta magát. 2

Tömegbázis: Hull népes és lelkes északi város, kevés az üres folt a 25 ezres KC Stadium nézőtérén. 3

Játékospolitika: Phil Brownnak néha lasszóval kell összefogdosni a játékosokat, mert a jelek szerint kevesen akarnak „Fishing Townban” játszani, de Bullard vagy Hunt megszerzése mutatja, hogy ambíció azért van. 3

Játékszemlélet: Küzdenek ugyan a Tigrisek, de kevés emlékezetes húzásuk volt idén. 2

Összesen: 12

16. Wigan Athletic

Múlt: Na ne vicceljünk. A Wigan a klasszikus felkapaszkodott újgazdag csapat. 1

Jövő: Academy nincs, saját nevelésű játékos Leighton Baines óta a keret közelébe se került. 1

Tömegbázis: Nem sokaknak tűnne föl, ha kiesne ez a csapat, el vannak arrafelé foglalva túlságosan is a rögbivel. Meg különben is, Greater Manchester. 1

Játékospolitika: Roberto Martinez nem sokat tesz azért, hogy szerethető csapat legyen a Wigan – zsoldosok Latin-Amerikából és a spanyol bajnokságból, hiányoznának bárkinek is? 1

Játékszemlélet: Az tény, hogy a Wigan-meccsek ritkán fulladnak unalomba, nem is játszik feltétlenül rossz futballt a Wigan, de ettől még simán ki is eshetnek. 3

Összesen: 7

15. Wolverhampton Wanderers

Múlt: Ligaalapító klub, bajnoki címek és kupagyőzelmek, Billy Wright, győzelem tévés meccsen a Puskás-féle Honvéd ellen, UEFA-kupadöntő – a Wolves igazi legendás csapat, világszerte sok szurkolóval, még akkor is, ha az utóbbi 30 év nem éppen róluk szólt. 5

Jövő: A Wolves utánpótlás-nevelése hagyományosan erős, és ugyan a mostani csapatban kevés a saját nevelés, Robbie Keane vagy Joleon Lescott nem a klubon múlott, hogy nem játszanak már itt. Egyébként meg így is dicséretesen sok a brit és ír fiatal a keretben. 3

Tömegbázis: A 28 ezres Molineux szinte minden meccsen tele van, itt tényleg jobban szeretik a focit a rögbinél. 4

Játékospolitika: Mick „Merlin the Magician” McCarthy példaértékűen építkezett korábban, kár, hogy idén megtorpant, és elkezdett kapkodni. 3

Játékszemlélet: A tavaly Championshipet nyerő Wolves olyan látványos futballt játszott, amilyet évtizedek óta nem láttak a Molineux-ben, idén viszont nincs önbizalom, defenzív és riadt játék van, és csak ritkán villan meg a tavalyi mágia. 2

Összesen: 17

14. West Ham

Múlt: Hát ezt a csapatot végképp nem kell bemutatni senkinek. És lehet, hogy nem nyert bajnokságot, meg sokszor kiesett, de Bobby Moore vagy Trevor Brooking csapata nélkül nem az igazi a Premier League. 5

Jövő: A West Hamé Anglia egyik, ha nem a legsikeresebb futballakadémiája, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan játékosokat adott a világnak, mint Rio Ferdinand, Frank Lampard vagy Joe Cole. A mostani keretben is sok a saját nevelés. 5

Tömegbázis: A West Ham vérmes szurkolóiról mindenki tudja, hogy hozzátartoznak a klub történetéhez, meg is töltik az Upton Parkot rendszeresen. 5

Játékospolitika: Ez visszavezethető ugyan a pénzügyi nehézségekre is, de a West Ham a középszer foglya lett az utóbbi egy-két évben, és ebben azért szerepe van Gianfranco Zolának is, akit valamiért imádnak a buta angolok, akik Alan Curbishley-t ennél sokkal jobb eredményekkel is utálták. 2

Játékszemlélet: A West Ham hagyományosan jó támadófocit játszik, és valami ilyesmivel próbálkozik Zola is, de mondjuk közepes sikerrel. 3

Összesen: 20

13. Sunderland

Múlt: A Sunderland a hőskorszak igazi nagy csapata volt, amely az ötvenes évek óta viszont már nem tölt be olyan fontos szerepet. Azért eredményei voltak azóta, még ha csak elvétve is, a Roker Parkért pedig kár. 4

Jövő: A futballakadémia az utóbbi években lett igazán meghatározó, és éppen most törhet át egy generáció a közeljövőben, közülük Jordan Henderson már gyökeret is vert a nagycsapatban, őt követhetik még többen is. 3

Tömegbázis: A Stadium Of Light a harmadik legnagyobb befogadóképességű stadion idén a Premier League-ben, és az átlagosan 40 ezer szurkoló az észak-angolokra jellemző vehemenciával ordibálja végig a meccset. 5

Játékospolitika: Roy Keane ugyebár telepakolta írekkel a csapatot, míg most Steve „Hájfejű Mank Geci” Bruce egy elég sokra hivatott csapat gerincét alakította ki, amelyben kulcsszerepet kapnak az angol fiatalok is. 4

Játékszemlélet: A Fekete Macskáknak még nincs igazán kiforrott stílusuk, ha kijön a lépés, bárki ellen képesek jól játszani, most viszont hetek óta csak szerencsétlenkednek. Lesz ez jobb is. 3

Összesen: 19

12. Blackburn Rovers

Múlt: Igen, a Blackburn is Football League-alapító, amely a harmincas évekig hozzá is tette a magáét az angol futballtörténelemhez, utána több mint hatvan év szünet, hogy aztán Jack Walker milliói hozzásegítsék a klubot egy bajnoki címhez 1995-ben. 3

Jövő: Academy van, de ahol Sam Allardyce kezében van a gyeplő, ott csak a legritkább esetben támaszkodnak a fiatalokra, de a Blackburn sosem az utánpótlásáról volt híres. 1

Tömegbázis: A Blackburnre híresen kevesen voltak kíváncsiak 15 éve is, most pedig pláne. 1

Játékospolitika: Big Samnek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje a liga legellenszenvesebb trógereit. Diouf, Chimbonda, meg a holt fölösleges Michel Salgado, és még az Arsenalnál is kevesebb angol - ehhez tényleg csak gratulálni tudunk. 1

Játékszemlélet: Már Mark Hughes, sőt elődje, Graeme Souness idején is népszerűtlen volt a Blackburn durvasággal határos játékstílusa, akkor Allardyce Boltonja volt a testvércsapat. Úgyhogy, ha lehet mondani, a legmegfelelőbb ember jött Blackburnbe, akinek annyira ellenszenves a mindenkori csapata, hogy az valahol már szimpatikus tulajdonság. 2

Összesen: 8

11. Stoke City

Múlt: A Premier League legrégebbi klubja (1863!), természetesen ligaalapító is, aztán Sir Stanley Matthews és Gordon Banks, ezek nagy dolgok, még akkor is, ha a Stoke nem nyert soha bajnokságot, csak majdnem. 4

Jövő: A Stoke akadémiája ha nem is messze földön híres, de legalább van már egy ideje, és van is pár fiatal a keretben. 2

Tömegbázis: A Britannia Stadiumba nem véletlenül érkeznek remegő lábbal az ellenfelek, ez a leghangosabb közönség a ligában, és a 28 ezer ember majdnem mindig szavatolható a lelátón. 4

Játékospolitika: Tony Pulis szerencsére kigyógyult abból a betegségéből, amikor másfél éve válogatás nélkül kétméteres szenegáliakat hozott a klubhoz, egészséges egyensúly van a keretben a külföldiek és a szigetországiak között. 3

Játékszemlélet: Igen, még ezen a blogon is volt rá példa, hogy a Stoke játéka és Rory Delap bedobásai közé egyenlőségjelet tettek, pedig idén fehéren-feketén kiderült, hogy ez nem igaz. A Stoke amellett, hogy távolról sem csak az általunk amúgy csodált Parittyaemberre támaszkodik, saját karakteres stílussal rendelkezik, remek szélsői vannak, semmi baj nincs velük. 4

Összesen: 17

A táblázat alsó fele tehát ideális esetben így fest majd májusban:

11. West Ham
12. Sunderland
13. Stoke City*
14. Wolverhampton Wanderers
15. Burnley
16. Hull City*
17. Bolton Wanderers
18. Portsmouth
19. Blackburn Rovers
20. Wigan Athletic

(*egyenlő pontszám esetén a valódi tabellán elfoglalt helyezés döntött)

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.