Rúgd és fuss!

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Tulajdonképpen a Pompey ugyanazt csinálta, mint a többi, hasonlóan egy góllal megnyert kupameccsén: hagyta játszani és támadni az ellenfelet (melyek közül egyébként az emberhátrányban játszó Ipswich és a peches West Brom is keményebb ellenfélnek bizonyult a walesieknél). Mint ismeretes, a Portsmouth ugyanis négy Championship csapatot is búcsúztatott (Ipswich 1-0, Plymouth 2-1, Preston 1-0, West Bromwich 1-0), és volt közben egy hasonlóan szerencsés 1-0 a Manchester United ellen is. Utóbbinak még örültünk is (noha ott sem érdemelték meg igazán a továbbjutást), a többi esetben viszont sajnáltuk, hogy pont ez a sótlan, műanyag, unalmas célfutballt játszó csapat jutott tovább, sőt, végül meg is nyerte a kupát.

Azért megér egy bekezdést az, hogy miért kell egy lényegesen jobb erőkből álló csapatnak öt középpályással és egyetlen csatárral felállnia egy Championship-középcsapat ellen, úgy, hogy a meccs nagy részében az egy szál Kanu kivételével minden mezőnyjátékos a saját térfelén álldogált. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Dirty Harry a szegény ember Arsenalját építi a Fratton Parkban (Campbell, Diarra, Kanu és Lauren egyszer, feltűnően és indokolatlanul sok afrikai játékos kétszer, plusz egy trükkös kelet-európai irányító harmadszor), viszont a hetvenéves vénasszonnyal ellentétben még azt sem mondhatja el a csapatáról, hogy legalább időnként tetszetősen futballozik. Igaz, ettől függetlenül Dirty Harrytől nem sajnáljuk a kupát, mint ahogy David Jamestől vagy akár a lelkes, kékgalléros portsmouthi szurkolóktól sem, viszont Milan Barostól vagy Utakától már igen.

Ami a Cardiff csapatát illeti, hát örültünk volna, ha ennél többet mutatnak, de sajnos már a gól előtt is nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is leginkább bakijáról ismert Enckelman kapussal valami nagyon nem stimmel. Nem volt lövés, amit megfogott volna, egy idő után már figyeltük, hogy tényleg minden egyes labda kijön róla, és annyira elbizonytalanodott, hogy meg se próbálta megfogni a beadásokat. A gól előtt ugyan veszélyesen ment középre a beadás, de az ismétlésből jól látszott, hogy ha Enckelman nem ér hozzá, simán elmegy a kapu előtt, így viszont pont jó lett a Szívbeteg Gibbonnak, aki a második nagy helyzetét már nem hagyta ki.

A Cardiff másik gyenge pontja a kapusán kívül a támadósora volt, sajnos nem volt egyetlen gólveszélyes csatár sem a csapatban. Jimmy Floyd Hasselbaink már súlytalan és veszélytelen, Paul Parry pedig szélsőből lett csatár, aki eleinte veszélyes is volt, de a gól után még jobban visszaálló Portsmouth védelemmel szemben már nem érvényesült a gyorsasága. És bár a balszélső Joe Ledley megmutatta, hogy már most is beférne a PL csapatok többségébe, és a csereként beállt szupertinédzser, Aaron Ramsey is felvillantott valamit a tehetségéből, azért van jó pár csapat a Championshipben, amelynek nem a lepényszájú holland középhátvédje a legveszélyesebb játékosa a kapura, őket inkább elnéztük volna a döntőben. Mindennek ellenére azért szép volt, Bluebirds, David Jones pedig vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó hete az angol futballnak, mint ez az első márciusi hét volt az idén. A félreértések elkerülése végett, ennek a ténynek semmi köze ahhoz, hogy mi történt a Bajnokok Ligájának nevezett plebszcirkuszban, hiszen az ott szereplő Arsenal, Chelsea, Liverpool, Man Utd négyesnek túl sok köze nincs az angol futballhoz – lassan mindegyikről elmondható lesz, hogy sem a tulajdonosaik, sem a játékosaik, sem az edzőik, sem pedig a szurkolóik nem angolok. Akkor meg miről beszélünk?

A most rosszul sikerült UEFA-kupára már inkább odafigyelnénk, hiszen a Tottenhamhez, az Evertonhoz, de még a Boltonhoz is inkább van valami közünk, mint a Big Fourhoz, mely négyesből a Rúgd és Fuss blog egy – kaukuszokban is otthonosan mozgó – tagját leszámítva elmondhatatlanul elegünk van itt mindannyiunknak.

Éppen ezért volt felüdítő, hogy ezen a hétvégén az FA kupa végre ismét megmutatta, hogy érdemes rá odafigyelni, sőt, azt is, hogy a mi kis mentsvárunk marad ezekben a silány időkben. Mert miről is szólt az elmúlt években ez a patinás kupasorozat? Én megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs. Volt ugye egy Liverpool-West Ham döntő két éve, amire tényleg van miért emlékezni, de ezt leszámítva most az égvilágon semmi nem jut az eszembe. Ami nem is csoda, hiszen rendszerint ilyenkorra a kupa minden évben elvesztette az érdekességét, és nyilvánvaló volt, hogy John Terry, Gary Neville vagy Thierry Henry fogja a magasba emelni a kupát, és ki az, aki nem látta már ezt ezerszer?

Ez különösen azért volt bosszantó, mert a „nagyok” úgy csinálták mindezt, hogy közben egyre látványosabban legyintettek az anyagilag nem túlzottan jövedelmező kupasorozatra. Idén azonban végre ráfáztak. A Championship gyenge középcsapatának számító Barnsley-nak és MSZP-s önkormányzati képviselő külsejű managerének, Simon Davey-nek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen a Liverpool után kitakarította az útból a félelmetesen alulmotivált Chelsea-t is, méghozzá egy olyan meccsen, amit még sokáig fogunk emlegetni. Az első félidőben kimondottan jól is játszottak, és hiába pörgött fel a másodikban kicsit a Chelsea, pont akkor sikerült gólt szerezni. És lehet, hogy az utolsó 15 percben arra rúgták a labdát, amerre az orruk állt, a Barnsley játékosai minden épeszű néző szerint rászolgáltak a győzelemre, nagyképű és unalmas ellenfelükkel szemben, ahol Joe Cole-on kívül senki nem mutatott semmit. Ellenben a csupaszív Bobby Hassellt és Rob Kozlukot, na meg társaikat a szívünkbe zártuk, és mivel a szánalmas Borót könnyedén búcsúztató Cardiff ellen sem esélytelenek, akár láthatjuk még őket a döntőben is. Big Steve pedig Tímár Krisztiánhoz hasonlóan egy tündérmese főszereplője lett, hiszen az milyen már, hogy valaki 30 éves koráig gyakorlatilag folyamatosan csődöt mond hazája bajnokságában, aztán kikerül Angliába, ahol az edzője rájön, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy az előreívelt labdákat megtartsa, illetve visszapasszolja a lendületből érkező társaknak, és ezt tök jól is csinálja, életében először végre elismert futballista lesz belőle. Respekt Big Steve-nek!

És mivel előzőleg egy Baros-műesésnek köszönhetően a Portsmouth hatalmas szerencsével kiverte a Manchester Unitedet is, eldőlt, hogy 1995 óta először nem Big Four-csapat nyeri majd a kupát. Vagyis ismét lesz miért meccset nézni ahelyett, hogy programot keresnénk magunknak hétvégére a hatszázadik Arsenal-Man Utd vagy Chelsea-Liverpool helyett. Persze vannak, akik minden nap csakis töltött káposztát hajlandóak ebédelni, és minden este elnéznék Cristiano Ronaldót, Fernando Torrest vagy Cesc Fabregast. Nos, ők most megszívták. És ha a hülyéknek rossz, az nekünk már csakis jó lehet.

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!