Rúgd és fuss!

Ahogy azt már korábban itt a blogon megjósoltuk, bizony nem ért véget a Londoni Olimpiai Stadion körüli herce-hurca: a Bajnokok Ligájából való kiesést követően a Spurs vezetői bejelentették, hogy bírósághoz fordulnak, sőt kisvártatva a Leyton Orient képviselői is úgy döntöttek, hogy nem hagyják annyiban és megtámadják a londoni polgármester és a brit kormány által márciusban már jóváhagyott döntést.

Amíg a Spurs vezetői azonban a West ham United pályázatában résztvevő Newhami Tanács által nyújtott kölcsön jogszerűségét vitatják (megvesztegetést sejtenek háttérben), addig az FA kupában idén vitézkedő Leyton Orient képviselői a Premier League és a Football League szabályzatának rendelkezéseire hivatkoznak, mivel az új stadion közvetlen közelsége gyakorlatilag ellehetetlenítené az idén a kupában is vitézkedő londoni kiscsapatot. Kiváncsian várjuk a fejleményeket az ügyben, mi továbbra is  (ahogy azt már itt bővebben kifejtettük) annak örülnénk a legjobban, ha az Olimpiai Stadion a játékok után kizárólag atlétikai célokat szolgálna, egyik klub sem költözne el a hagyományos környékéről, főleg nem közpénzből, és egy tulajdonos sem tudna érdemtelenül hasznot húzni egy zsíros ingatlanügyletből.

Ahogy az várható volt, a brit kormány és a londoni polgármester is jóváhagyta a londoni Olimpiai Stadion hasznosításáért felelős társaság, az Olympic Park Legacy Company februári döntését, amely a West Ham United által benyújtott pályázatot támogatta a Tottenham Hotspurével szemben.

Mint arról már korábban beszámoltunk, a kiválasztást megelőző időszak nem volt ennyire zökkenőmentes, de úgy látszik, hogy a futópálya megőrzése és a közcélú hasznosítás ígérete minden illetékest meggyőzött. Újdonság az ügyben viszont, hogy egyes sajtóértesülések szerint Boris Johnson londoni polgármester támogatásáról biztosította a Tottenham Hotspur vezetőit az új stadionba való költözésükkel kapcsolatban, ami akár még jó hír is lehet a Spurs drukkerei számára, bármit is akart a bohókás polgármester érteni ezalatt.

A BBC által tegnap idő előtt megszellőztetett hír igaznak bizonyult: a londoni Olimpiai Stadion hasznosításáért felelős társaság, az Olympic Park Legacy Company a Tottenham Hotspur és a West Ham United pályázata közül az utóbbiét támogatja. A döntés nyilván nem számít meglepetésnek, mivel a két klub közül a West Ham vállalt kötelezettséget a futópálya megtartására, és állítólag ez döntő volt.

Korábban már leírtuk ezeken az oldalakon, hogy miért nem tartjuk szerencsésnek a stadionért folyó huzavonát, főleg, hogy az egyik klubot mindenféleképpen előnyhöz juttatja a másikkal szemben, ráadásul mindezt közpénzből. A döntés egyelőre még nem végleges, azt a kormány képviselőinek és London polgármesterének is jóvá kell még hagynia, amire előreláthatóan a jövő héten fog sor kerülni. Ugyanakkor nem lepődnénk meg azon, ha a történetben lenne még egy pár csavar, hiszen elég csak arra gondolni, hogy állítólag a Spurs képviselői jogi útra kívánják terelni az ügyet, de például még az sem kizárt, hogy az Olimpiai Stadion tőszomszédságában, egy metrómegállónyira lévő Leyton Orient tulajdonosai próbálják majd megakadályozni a költözést, hivatkozva a Premier League szabálykönyvére, ami előírja, hogy egy új helyszínen megépülő stadion nem érinthet hátrányosan egy klubot sem, amelynek a pályája az új helyszín közvetlen közelében található.  Mindenesetre a két rossz megoldás közül több szempont miatt is valószínűleg a kevésbé rosszat választották, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az elmondásuk szerint egyébként óriási  West Ham-rajongó tulajdonosok, Gold és Sullivan, a nagy ingatlanüzlet nyélbeütése után (a 600 millió font összköltségen megépített stadionhoz potom 95 millió fontért fognak hozzájutni, amiből 40 milliót a newhami tanács kölcsöne, 35 milliót az Olympic Park Legacy Company által nyújtott hozzájárulás, a hiányzó 20 milliót pedig az Upton Park értékesítéséből származó bevétel fedezne) ne adnának túl szeretett klubjukon busás haszonnal, ha felbukkan egy közel-keleti érdeklődő.

Nemrégiben közzétettük itt a blogon London szurkolói térképét, amiből kiderül, hogy melyik klubnak hol van a pályája, és nagyjából merre található a szurkolói bázisa. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a térkép hamarosan át fog rajzolódni, mivel két nagymúltú londoni klub, a Tottenham Hotspur és a West Ham United is harcba szállt, hogy megkaparintsa a 2012-es londoni olimpiára London észak-keleti felében található Stratfordban épülő stadiont a játékok lebonyolítását követően.

A fenti térképről nemcsak az derül ki, hogy Londonban 14 (!!!) futballklub található (sőt 15, ha a Watfordot is londoninak tekintjük, mivel a várost körülvevő M25-ös autópályán belül található), amelyek közül még minket is meglepett egy név, hanem az is, hogy a lakosság melyik csapatnak drukkol a város melyik felében. Itt természetesen nem a trófeavadászokra kell gondolni, vagy azokra a "szurkolókra", akik minden szombat délután a kanapéról szorítanak kedvenc csapatuknak, a Manchester Unitednek.

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.

Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!

Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.

A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.

A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne. 

A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.