Rúgd és fuss!

Több mint egy évvel a közelgő világbajnokság előtt nagyon úgy tűnik, hogy Anglia is ott lesz Dél-Afrikában (bár tény, hogy az angol válogatottról van szó, úgyhogy bármi megtörténhet még, de most induljunk ki a jobbik verzióból). Fabio Capello csapatának minden sorban akad világklasszis futballistája, egyedül a kapusposzton nincs ilyen. Vajon lesz-e Angliának addig mindenki által elfogadott kapusa?

Régen persze ez sem így volt. A világbajnok csapat kapusát, Gordon Bankset például a mai napig a valaha volt legnagyobb kapusegyéniségek között tartják számon, és csak kicsit marad el tőle egykori ifjú riválisa, Peter Shilton is. Bár alig egy évvel a ’66-os vb után Banksnek az akkor 17 éves Shilton miatt kellett távoznia klubcsapatától, a Leicestertől, egészen az 1972-es autóbalesetéig vitathatatlanul ő maradt az angol válogatott kapusa, és ebben a periódusban történt ugyebár minden idők legnagyobb védése is az első mexikói világbajnokságon. Banks kényszerű visszavonulása után úgy tűnt, hogy az alig 23 éves Shilton hosszú időre kibérelheti magának a válogatott kapusposztját, de nem így történt: csaknem egy évtizeden keresztül versengett Ray Clemence-szel, a Liverpoollal trófeák tucatjait nyerő kapussal, és bár Brian Clough (aki a Nottingham Forestnél volt Shilton edzője 1977 és 1982 között) szerint védence minden szempontból sokkal jobb volt Clemence-nél, a kapitány, Ron Greenwood nem így gondolta. Tény, hogy Clemence trófeagyűjteménye káprázatos, és nem is volt rossz kapus (ma például mit nem adnának érte sokan…), de nem volt olyan legendás egyéniség, mint Shilton, pályafutásából hiányoznak a legnagyobbakra jellemző kacskaringók is.

Peter Shilton viszont az utolsó világklasszis angol kapus volt: ugyan mi már csak jóval harminc fölött láttuk védeni, de még akkor is képes volt nagy bravúrokra, de igazából ő tipikusan nem volt bravúrkapus, hanem egyszerűen mindig oda helyezkedett, ahová a labda ment, ilyen egyszerű. Azon a háron vb-n, ahol ő védte az angol válogatott kapuját, 17 meccsen mindössze tíz gólt kapott (és ebből is egy ugyebár Isten kezének tudható csak be). Klasszisát mutatja, hogy még negyvenévesen, 1989-ben is ötödik lett az Aranylabda-szavazáson, olyannyira neki volt köszönhető akkori klubcsapata, a Derby County ötödik helye, meg persze akkor már válogatottság-rekorder is volt. Arra is emlékezhetünk, hogy a ’90-es vb sokat emlegetett elődöntőjében a németek ellen Shilton mind az öt tizenegyesen rajta volt, de mindig egy kicsi hiányzott, pedig igazi hősként vonulhatott volna vissza a válogatottságtól, ha megfog egy német büntetőt (bár a fritzek könyörtelenségét ismerve ez már önmagában is óriási dolog lett volna).

Visszavonulása óta egy igazán karakteres angol kapus volt, a bajszos tengeri medve, David Seaman. Az ő és Shilton regnálása közötti átmeneti időszakot Chris Woods töltötte ki, aztán jött Seaman és ott volt 1996 és 2002 között valamennyi világ- és kontinenstornán. Igazán emlékezetes azonban csak az első, hazai pályán megvívott Eb volt: itt Seaman tizenegyeseket fogott és bekerült a torna álomcsapatába is. Utána is helytállt többé-kevésbé, viszont 2002-ben csúnyán hibázott Ronaldinho emlékezetes freak góljánál, majd utána pár hónappal szögletből kapott gólt a macedónok ellen, és ez lett az utolsó szereplése a válogatottban. Seaman helyét nem nagyon kérdőjelezte meg senki egészen a 2002-es vb-ig, de nem azért, mert világklasszis kapus lett volna, hanem mert egyszerűen nem volt más. Persze akárcsak Clemence, ugyanúgy egy fiatalabb Seaman is gond nélkül beférne a mai angol válogatottba, hiszen jó kapus volt ő, csak pont az a plusz hiányzott belőle is, ami mondjuk Banks vagy Shilton esetében megvolt. Valahol az is jellemző, hogy Seaman pályafutásának két legtöbbet emlegetett momentuma a már említett Ronaldinho-gól, illetve Nayim félpályás emelése az Arsenal-Zaragoza KEK-döntőn 1995-ben.

Mindenesetre Seaman 2002-ben ment, és azóta megint csak nincs egyértelműen legjobb kapus Angliában. David James volt az utód, aki ugyan már sokkal érettebb és jobb kapus, mint fiatalkori, bakikat egymásra halmozó énje, mégis sokaknak ő mindig is Calamity James marad. 2004-ben ő védett a portugáliai Eb-n, ahol nagyot nem hibázott, de mégsem tudott sokat segíteni a csapaton. Sexy Sven két évvel később lecserélte őt Paul Robinsonra, aki Jameshez hasonlóan helytállt ugyan, de amikor nagy szükség lett volna a bravúrra a tizenegyeseknél, akkor hiába várták tőle is. Most ismét James tűnik a befutónak, de nézzük meg, kik közül.

David James (szül. 1970)

Ha valaki, ő igazán sajnálhatja Steve McClaren kinevezését három éve: Jamo ugyanis élete formájában védett a tavalyi idényben, nagy részt vállalt a Portsmouth kupagyőzelmében is, és még az is lehet, hogy ha ott van Anglia a tavalyi Eb-n, akkor végre nemzetközi szinten is mutatott volna valamit, de hát ezt már soha nem tudjuk meg. Az biztos, hogy James össze sem hasonlítható a kilencvenes évekbeli önmagával, lehiggadt, fantasztikus bravúrokra képes, mi több, őrült kúl pasi is, de azért nem véletlen, hogy a Pompey-ban véd és már nem mondjuk a Liverpoolban. Sőt, ebben az idényben ismét kapott néhány csúf potyát, és könnyen lehet, hogy a most 39 éves kapus ennél már nem lesz jobb jövőre sem. Úgyhogy az, hogy övé lesz-e az 1-es mez Dél-Afrikában, nem is csak rajta, hanem trónkövetelőin is múlik majd.

Robert Green (1980)

Igen, ő volt az, aki egy kirúgás közben sérült meg lehetetlen módon a 2006-os vb egyik felkészülési meccsén, azóta viszont a West Ham kapusaként teljes joggal van ott a keretben. Elég sokat kellett várnia – nem véletlenül jegyezte meg Alan Curbishley, hogy úgy látszik, Greennek be kéne festenie a haját, hogy még feltűnőbb legyen –, de végül tavaly visszakerült a keretbe, és momentán biztos No. 2 James mögött. Green mellett szól, hogy egyedüliként az angol kapusok közül igazi tizenegyes-ölő hírében áll, és ez tudjuk, mennyit jelenthet manapság. Egyébként sem lehet vele szemben sok kifogás, ha csak az nem, hogy nincs mondjuk Casillas vagy Buffon szintjén. Ebből egyenesen következik, hogy nem ártana egy jobb csapatban is kipróbálnia magát a vb-ig.

Ben Foster (1983)

Ő bezzeg a világ legjobbnak tartott csapatában játszik – a probléma csak az, hogy elég ritkán. Edwin Van Der Sar mögött persze nem szégyen a padon ülni, de sajnos korántsem biztos, hogy a holland távozásával automatikusan Foster lesz majd az utód. Őt Sir Alex Ferguson 2005-ben fedezte föl, amikor kölcsönben védett a Wrexham csapatában, és egymillió fontot fizette érte a Stoke Citynek. Foster utána kölcsönben két rendkívül sikeres évet húzott le a Watfordban: az elsőben feljutottak a Premier League-be, a másodikban pedig ugyan kiestek, de Foster nem vallott szégyent, a csapat legjobbja volt. Azóta viszont nem volt szerencséje a sérülésekkel, és az utóbbi két szezonban alig védett pár meccset, bár legutóbb a Liga-kupa döntőjében kivédte a Tottenham szemét. Nagyon úgy néz ki, hogy valamit ki kell találnia neki is jövőre, mert egyelőre Van Der Sar nem akar félreállni, kispadról meg nehéz lesz a válogatott kapujába állni, pedig az adottságai megvannak hozzá, hogy nagy kapus legyen egyszer.

Joe Hart (1987)

Egy újabb kapus, aki szép jövő előtt áll, de momentán mégis csak második számú kapus a klubjában. Sőt, Shay Given még évekig képes lesz klasszis kapusteljesítményre a Manchester Cityben, úgyhogy Joe Hartnak is bizony tovább kellene állnia. Pedig eddig igazi villámkarrier volt az övé: 18 évesen már elsőszámú kapus volt a negyedik ligás Shrewsburyben, és 2006 nyarán el is vitte a City. Második idényében nemcsak, hogy kiszorította a kapuból a svéd válogatott Isakssont, de alig 21 évesen be is mutatkozhatott a válogatottban, Trinidad és Tobago ellen. Aztán jött az újabb idény, meg a sok pénz, vele együtt a hülyeség és Robinho, és hirtelen minden nehezebb lett: Hartot is megtalálták a kritikus hangok, miután a City csak bukdácsolt idén. Mark Hughes válaszul megvette a liga egyik legjobb kapusát elé, és Hartnak nyáron fontos döntést kell majd hoznia, ha ott akar lenni jövőre Dél-Afrikában.

Paul Robinson (1979)

Lehet, hogy vele az a baj, hogy túl fiatalon volt élete formájában. Robinsonra akkor figyelt fel a világ, amikor 2000-ben, alig 21 évesen ugrott be a sérült Nigel Martyn helyére a Leedsben, és a Barcelona elleni 1-1-es BL-meccsen szabályosan kivédte Rivaldóék szemét. Akkor úgy tűnt, hogy Robbo személyében ismét van egy potenciális világklasszis angol kapus, de azóta nem úgy tűnik, hogy így lenne. Pedig egészen 2006-ig felfelé ívelt a karrierje: a Leeds kiesése után a feltörekvő Tottenhambe ment, és kiszorította Jamest is a válogatottból. A németországi vb-n ugyan mindössze két gólt kapott öt meccsen, de aztán mégsem tudott segíteni, amikor nagy szükség lett volna rá. Azóta pedig horror: Gary Neville öngólja Zágrábban, majd egy sereg védhető gól a Spursben, ahonnét tavaly nyáron végül el is engedték. A Blackburnben egyelőre nincs vele gond, jót tett neki a környezetváltozás, de ahhoz, hogy komolyan szóba kerüljön a neve a válogatottnál, ismét a csaknem egy évtizeddel ezelőtti önmagát kéne felélesztenie.

Chris Kirkland (1981)

Talán Kirkland az emblematikus angol kapus: szimpatikus, kicsit riadt arcú fiatalember, aki ugyan ügyes, meg minden, de valahogy mégsem tudjuk neki elhinni, hogy ő a megoldás, esetében például azért nem, mert karrierjéből kb. 3 évet sérülésekkel töltött. Ebben a társaságban is övé a legsérülékenyebb kapus cím. Kirkland különösen még liverpooli játékosként szedett össze egyfolytában sérüléseket, bár a Wigan kapusaként sem volt képes eddig egy szezont sem lehúzni egészségügyi problémák nélkül. Ez nagyjából meg is pecsételte a sorsát, pedig ha éppen nincs semmi baja, akkor általában nincs vele gond, sőt, kiemelkedő produkciókra is képes. Mégis, akárcsak a Blackburnben vagy a Portsmouthban, ugyanúgy a Wiganben sem könnyű világklasszis kapussá válni.

Scott Carson (1985)

Na és vele mi lesz? Két éve még úgy tűnt, lehet belőle valami, de most csak az valószínűsíthető, hogy jövőre követi csapatát a Championshipbe, és nem fognak kapkodni utána a többiek. Pedig a leedsi nevelésű kapus még nem volt húszéves, amikor már BL-meccsen védett a Liverpoolban, és ugyan Reinát nem tudta kiszorítani, de minden évben egyre jobb csapatok vitték el kölcsönbe. Az Aston Villánál például olyan jó volt, hogy Steve McClaren be is állította a válogatott kapujába a horvátok elleni sorsdöntő meccsen, és kapott is rögtön egy csúnya leventególt, az angolok pedig lemaradtak az Eb-ről. Múlt nyáron megvette a West Brom, és sokáig a csapata legjobbja volt, de aztán ott is jöttek a hibák, mostanra egész sok összegyűlt belőlük, úgyhogy momentán nem ő a legkeresettebb angol kapus. Persze fiatal még, de most úgy véljük, 2010 még túl hamar lesz neki.

Joe Lewis (1987)

A 21 éves kapust tavaly ismerték meg a legtöbben, ekkor hívta be Capello az akkor negyedosztályú Peterborough kapusát a Trinidad és Tobago ellen készülő keretbe. Játszani nem játszott, de azért akkor is nagy dolog volt. Lewist a Norwich csapatából vásárolta meg az idén már harmadosztályú Peterborough, mely könnyen lehet, hogy jövőre már a Championshipben játszik. Lewis jelenleg az U21 keretében sincs bent, sőt, klubcsapatát is hozta egy-kétszer kellemetlen helyzetbe kapusként, de ő van olyan kiugró tehetség, hogy egyszer majd robbantson. Bár gyaníthatóan az nem a következő egy évben lesz.

Alex Smithies (1990)

És a legifjabb. A Huddersfield 19 éves kapusa a télen szilárdította meg a helyét klubjában, és azóta élvonalbeli megfigyelők vizslatják hétről-hétre. Még az is lehet, hogy jövőre olyan klubban fog játszani, melyből lesz esélye kitörni, és fiatalon berobbanni, bár ez igencsak meseszerűen hangzik. Nekünk az a tippünk, hogy fogunk még hallani róla (látni ugyebár nem láttuk még), de az még kicsit odébb van.

Anglia szombat esti fellépése nem csak azért marad igazán emlékezetes, mert az angol támadók nagyjából 90 százaléka sérült le (a helyzet komolyságát az is mutatta, hogy a brit lapok már Michael Owen esetleges beválogatását is megpendítették), és ennek ellenére egyébként remek támadójátékkal és gyönyörű gólokkal nyert, hanem mert a játékosok hivatalosan első alkalommal futottak ki a Wembley gyepére az új tervezésű háromoroszlános dresszben. Úgy véljük, hogy ezúttal volt értelme a titkolózásnak és az érdeklődés felcsigázásának (több hónapja már meg lehetett rendelni az új mezt, gyakorlatilag azt sem tudva hogyan fog kinézni), mert a futballtörténelem egyik legkúlabb mezét sikerült megalkotni az angol válogatott számára. A fanyalgók mondhatják azt persze, hogy mi a különleges egy olyan mezben, ami leginkább egy háború előtti teniszpólóra hasonlít, de nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mi kúl és mi nem kúl. A piros névfelirat és szám a háton telitalálat, akárcsak a karcsúsított szabás. Az igazán kúl nyilván az volna, ha kizárólag hosszúujjú változata lenne az új meznek, és akkor el lehetne kerülni az olyan bénaságokat, hogy például John Terry úgy néz ki, mint egy nagyranőtt óvodás, mert két mérettel kisebb mezt választott magának.

 

Az ugye nem kérdés, hogy az új mez az angol válogatott valaha viselt öt legmenőbb mezének egyike, de lássuk azt is, melyik a többi négy!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokunk számára ez a mez szinte egyet jelent az angol válogatottal, ugyanis a nyolcvanas években hosszú ideig kizárólag ebben az Admiral márkájú, 160 százalék poliészter felsőben lehetett látni az angolokat (például 1981 tavaszán a Népstadionban), ami a csodálatos vizuális élmény mellett a játékosok számára nagyjából olyan lehetett, mintha nejlonzacskóból szabott trikóban kellett volna rohangálniuk kilenven percen át, ami lássuk be, nem lehetett annyira kellemes.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A futballmezek egyik legnagyobb klasszikusa, ami egy kicsit néha pont ezért már kellemetlen is, de nincs olyan vérmes angol szurkoló, aki nem akart valaha ilyen mezt, aki nem vett magának ilyen mezt, akinek nem ajándékoztak ilyen mezt, vagy ne akarna beszerezni ilyet magának. És ez bizony nem csak amiatt van, mert Bobby Moore egy ilyen mezben emelte magasba a Rimet-kupát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szinte az egyedüli angol válogatott mez, amelyen nem a szív felett, hanem középen található a háromoroszlános címer. Nem olyan nagyon különleges mez ez, de a sötétkék gallér, a kék szögletes névfelirat a háton, és legfőképpen a csapat, amelyiknek meg kellett volna nyernie a 96-os Európa-bajnokságot teszik az egyik legemlékezetesebbé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Abban ugye megállapodhatunk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója nem kedvezett a futballmezeknek, ugyanis egy rakás csapat nagyon ronda cuccokban focizott akkoriban. Ez alól az angol válogatott sem volt kivétel (ne felejtsük el a funkciótlan gombot a gallér alatt!), ugyanis az itáliai vébére készült mezen sikerült a karrészre ügyesen odacsempészni a gyártó cég logóját etruszk sormintának álcázva. Az összképet a mezhez járó fürdőnadrágszerű sort még tovább rontotta, de kit érdekelt mindez akkoriban, amikor Anglia a világbajnokság legjobb csapata volt, és nagyjából mindenki olyan mezt akart magának, mint amilyet Gazza viselt!

Az angol válogatott simán verte az amerikait. Labdarúgásban.

Ahogy ez a dolog kinéz, közel mindenki rém elégedett lesz az eredménnyel, a játékkal, a pályával, a himnuszokat éneklő hölgyekkel, az üdítővel stb. John Terry most megvigasztalódott, mondta a magyar kommentátor, amiben a legszomorúbb az, hogy a Chelsea és az angol nemzeti csapat kapitányának gólörömét elnézve még az is lehet, hogy tényleg. A magyar fiúk örülnek így/ennyire a barátságos meccseken.

Pedig ez a másfél óra nem volt valami nagy szám. Ezt az ellenfelet a fű alatti agyagba kellett volna döngölni, minden további nélkül lehetett volna rúgni/fejelni nekik kétszer vagy akár háromszor ennyit. A Team USA egyetlen komoly megmozdulást mutatott be az egész meccs alatt (az mondjuk, az öreg Eddie Lewis csele a jobb szélen, parádés volt).

A Team Capello ehhez képest a meccs végén, 2-0-nál szomorúan passzolgatott a saját térfelén, őrizve a korántsem világmegváltó eredményt. Mi derült ki addig? Hogy Terry (aki az első gólt fejelte) tényleg nagyon átéli a dolgokat. Hogy Gerrard tényleg korunk tíz (de lehet, hogy öt) legnagyobb labdarúgójának egyike. Hogy Crouch nem létezik, mint egyetlen csatár.

Ami a szomorú, az az, hogy mindezt tudtuk eddig is. Amit nem tudtunk, az az, hogy Capello ugyanúgy összevissza cserél, ha kell, ha nem, a barátságos találkozókon, mint tette azt a kellemetlen emlékű Sexy Sven. És ugyanúgy nincsen semmilyen koncepciója arról, hogy mit is kéne játszania a csapatnak.

Semmi nem nyomja el olyan hatékonyan a szar szagát, mint egy győzelem, sajnos.

A bárányszemű gnóm megmentette Angliát. Mitől is? Még szerencse, hogy ilyen hosszú a neve, így simán elérte Stevie „Seggnyaló” Gerrard csodás keresztpasszát, és egy óra után beállította az úgynevezett „kulturált végeredményt”. Kettő-egy a törökökből, arabokból és mongolokból verbuvált Svájc ellen, akiknél az egyik legényt viccen kívül úgy hívták, hogy Nkufo. Az utóbbi hallatán viszont rögtön kedvem támadt megrendezni a „leghülyébb nevű futballisták Angliában” vetélkedőt. Meg is fogjuk rendezni.  

Ami a meccset (derbit? örökrangadót?) illeti, az új főnök, az a Pó-vidéki csalogány, nem okozott csalódást. Ahogy megjövendöltük, csatárt csak dísznek nevezett a kezdőbe, Wazza lett az előretolt ék, hogy a levegő másik ura, Joe Cole segíthesse a rohamozásban. Vagyis egyik sem oda került, ahol lennie kellett volna. Rooonaldo fiú életében nem volt klasszik befejező, Colenak pedig valamivel jobban áll a bal szellő. Így persze, nem meglepő módon, az első félidő egzisztencialista modorban csordogált, tanácstalankodás, feleslegesség, álmosító közöny mindkét oldalon. Új Beckhamünk, David Bentley (jól jegyezzék meg ezt a nevet!!) két-három, fotósok közé kanyarodó beíveléssel vetette észre magát, James unalmában megeresztett néhány sutáskodást a kapu előtt (az egyiknél pl. Eggiman, azaz a Tojásember fejelhetett!!), a többiek pedig, mint Fischerpali fénykorában, igyekeztek sebesen szabadulni a labdától. Sokat rontott az amúgy is lehangoló összképen, hogy a csapat most debütáló új piros meze a Vasas röplabdaszakosztályának nyolcvanötös viseletét idézi, vagyis kurvabéna. Még szerencse, hogy volt egy zseni is a pályán, na ő végül bebőrözött két-három szőkített törököt az alapvonalnál és Jermaine „Jackson” Jenas lezseren bepöckölte a vezetést. De amúgy: dermesztő unalom.  Kutya egy érzés, nem kívánom senkinek, amikor egy angol válogatott mérkőzésről elkalandozik a figyelem...  

Láss csodát, a második félidőben megtáltosodott a három oroszlán! Egymást követték a szemet gyönyörködtető angol támadások, félelmetes cselsorozatoknak, távoli bombáknak, bámulatos trükköknek tapsolhatott a Wembley népe. Csak vicceltem. Senki sem táltosodott meg, viszont Svájc egyenlített. Rájuk fért tehát az élénkülés, és azért ne legyünk igazságtalanok, jött is hamar a válasz, és a Cole-t váltó Robotikus Pálcatest vezérletével végül mintegy három és fél perc erejéig még nyomasztó angol fölény is kialakult a pályán. Mindenki várta a végét, ne tagadjuk, de azt sem, hogy jó volt viszontlátni ezt a felforgatott kompániát, ezeket a szeretnivaló, tehetséges fiatalembereket. Sok még a formálnivaló és kell majd némi rendettevés a fejekben, bár a labda gömbölyű stb., de javaslom higgyünk a Mesternek, aki így morfondírozott a meccs után: „I think we did some very good things and created many chances.”  Kár, hogy pont akkor nem néztünk oda.

Sebaj, megvan a három pont, ez a lényeg. Fabio bácsi köszönjük! Csak így tovább! Come On England!

És akkor kezdődjék a beígért vetélkedő. Aki a legjobbat mondja, az kap egy szerkesztőségi meglepetést.

Szerintem a leghülyébb nevű futballista, aki valaha pályára lépett Angliában:

BAKARY SAGNA *

Ti jöttök.

*Ok, elismerem, nála az arcberendezés is szépen harmonizál a névvel.

Bármennyire is felnőtt FÉRFIak vagyunk, igenis szükségünk van romantikus hősökre. Ezeket sokszor a futballpályán találjuk meg, vagyis inkább találtuk, hiszen a rohamosan üzletiesedő világunkban egyre kevesebben vannak azok, akiken egyszerűen nem tudunk fogást találni. Az új skót szövetségi kapitány, George Burley szerencsére ilyen.

Manapság, amikor a club versus country disputa már dalszövegekben is szereplő fogalom, igazán üdítő az olyan példa, amely azt mutatja, hogy még ma is van becsülete a Haza hívó szavának. Miután gyors egymásutánban két skót kapitány is otthagyta a posztját egy anyagilag gyümölcsözőbb szerződésért (Walter Smith-t a Rangers, Alex McLeish-t a Birmingham csábította el), most végre van valaki, aki otthagy egy klubcsapatot a nemzeti csapat kedvéért.

Jó, a Championship középmezőnyében vergődő, anyagi gondokkal küszködő Southampton éppenséggel nem az a nagy perspektívával bíró klub momentán, de valószínűleg Burley ott sem keresett kevesebbet, mint amennyit a szintén nem túl gazdag skót szövetség ajánlott neki. És talán az sem mellékes számára, hogy ezentúl nem kell idióta klubigazgatókkal és tulajdonosokkal harcolnia, mert sajnos ilyesmiben volt része bőven.

Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy a régivágású sármőr és a tréningruhás bunkó tornatanár közötti hajszálvékony választóvonalon egyensúlyozó Burley nagy kedvencünk, és kicsit a mi sikerünknek is éreztük, hogy a skótok végül őt választották. A beavatottak által csak Szexistennek nevezett Burley azon kevesek közé tartozik, aki a mindennapokban is példát szolgáltat számunkra viselkedésével, tartásával és attitűdjével: mindenhol hatékonyan dolgozott, de ha kicsit is méltatlannak érezte a helyzetét, felállt és távozott (blogunk egyik szerzőjének lelki szemei előtt az ő példája lebegett, amikor nemrég felmondott a munkahelyén). Valahol mindannyian olyanok szeretnénk lenni, mint Szexisten.

A „rokonszenves skót” – ahogyan a BBC nevezte kinevezésekor – játékosként a hetvenes-nyolcvanas évek kitűnő Ipswichében futballozott, de játszott a skót válogatottban is, sőt, még a boldog emlékezetű ’82-es vb-re is kivitték. Burley játékos-edzőként kezdte manageri pályafutását, melynek rögtön első komolyabb állomása a szétesőben levő Ipswich volt, melynek nemcsak újra összerakta a darabkáit, de újra fel is vitte a Premiershipbe, ahol rögtön az első idényben az ötödik helyezést érte el, és 2001-ben őt választották az év managerévé – hiába nyert Sir Alex bajnokságot, Gerard Houllier pedig öt kupát abban az évben.




Az Ipswich-csel viszont az történt, hogy túl közel repült a naphoz, és a következő évben hiába menetelt az UEFA-kupában, ez sem mentette meg attól, hogy kiessen. Burley távozott, és egy másik halódó óriásnál, a Derby Countynál próbált szerencsét. Először benntartotta őket a másodosztályban, majd annak ellenére is rájátszást érő helyre vezette a Kosokat, hogy nem sok pénze volt versenyképes új játékosokra. Ugyan büntetőkkel elbuktak a Prestonnal szemben, mégis mindenki tisztában volt vele, hogy Szexistent kizárólag elismerés illeti az erőn felül teljesítő csapatáért.

Ezért lepett meg mindenkit, hogy a szezon vége után távozott, miután összeveszett Murdo Mackay szakmai igazgatóval (bár a rossz nyelvek szerint távozásában az játszotta a legfőbb szerepet, hogy elcsábította csatára, Marcus Tudgay feleségét…). Ekkor jött a Hearts, mely a litvániai orosz milliomos, Vladimir Romanov játékszere volt már addigra.

Burley vezetésével fantasztikusan kezdte a Hearts a 2005-2006-os idényt, amely vezette a skót bajnokságot, imponáló támadófocival, egészen addig, amíg teljesen váratlanul, 12 meccs után fel nem állt a kispadról. A despotát játszó Romanov ugyanis úgy döntött, hogy ő szeretné összeállítani a csapatot is, amihez Szexisten érthetően nem kívánt asszisztálni, és otthagyta Edinburgh-t. (Mondani sem kell, hogy azóta a Hearts bajnokesélyesből szánalmas, ütött-kopott középcsapattá süllyedt vissza, amihez ezúton is gratulálunk Romanov elvtársnak.)

2005 karácsonyán jött a Premier League-ből éppen kipottyant Southampton, melyet szokásához híven az első szezonban stabilizált, a másodikban pedig feljutásra esélyes csapattá formált, melyet ismét csak tizenegyesekkel állított meg Burley volt csapata, a Derby. Mivel azonban a Szenteknek valamennyi piacképes játékost pénzzé kellett tenniük (csak néhány név: Theo Walcott, Gareth Bale, Chris Baird, Kenwyne Jones…), idén már nem tudtak versenyezni a Championship nagyjaival, és ekkor kopogtatott a skót szövetség.

Mi pedig nagyon kíváncsiak vagyunk. Egyrészt arra, hogy a reflektorfényt eddig kerülő, csendes Burley hogyan bírja majd a nyomást – ne feledjük, hogy vetettek már be vele szemben pszichológiai hadviselést: Romanovék azt híresztelték, hogy alkoholista, a Marcus Tudgay-pletykát pedig már említettük (bár utóbbiról szeretnénk, hogy igaz legyen). Másrészt egyáltalán nem vagyunk biztos benne, hogy az évi 375 ezer fontot kereső Burley sikertelenebb lesz a remek utánpótlással bíró skótokkal, mint a fenti összeg sokszorosát kereső Capello az ősi ellenség élén.

Jellemző sztori Szexistenről, hogy egy szomszédjától tudta meg a kinevezése hírét, hiszen – ahogyan az egy igazi FÉRFIhoz illik – nem otthon szorongatta izzadt tenyérrel a mobilját, várva a döntést, hanem elment inkább kutyát sétáltatni. És ahogyan itt a bemutatkozó sajtótájékoztatón (2:07-től), elbűvölő skót akcentussal felvázolja nagyra törő terveit a skót nemzeti tizeneggyel kapcsolatban, nem tudunk nem hinni neki.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel olvasom, hogy Capello úr máris rácáfolt egyik komoly aggályunkra.

Beszél angolul. Már töri. Ismer angol szavakat. Megtartott egy edzést angol nyelven!!!

"It was all English. It surprised me, he was really good," - mondja Stevie G.

Azért javaslom kezeljük némi fenntartással homlokmentes barátunk hízelgő szavait:

1. Gerrard egyértelműen a csapatkapitányi címre aspirál, ez a minimum, hogy összevissza fényezi az új edzőbát.

2. Korábban 6 évig dolgozott együtt egy svéd úriemberrel, aki a huzamos angliai tartózkodás ellenére sem volt képes közepesre gyúrni megközelítőleg 100 szóból álló angol nyelvtudását.

Hozzá képest Capello motyogása egy Laurence Olivier nagymonológ.

Mint döbbenettel értesültem róla, az ír szövetség várhatóan még ma este bejelenti, hogy az ő válogatottjuk következő szövetségi kapitánya nem más lesz, mint... Giovanni Trapattoni. A momentán Ausztriában edzősködő 69 éves férfi érdemei számosak, egyrészt roppant sok dolgot nyert már ő, másrészt ritka szórakoztató jelenség az oldalvonal mellett, a másik olasz hírességre, a nálunk Menő Manó néven ismert La Lineára kísértetiessen emlékeztető viselkedésével.

Elődje, a nála éppen harminc évvel fiatalabb Steve Staunton - aki nem volt egy nagy szám; 2-5 idegenben, 1-1 otthon Ciprus ellen, hogy mást ne említsünk - a nemzetközi média útján tette fel azt a kérdést, ami az ír emberek millióit foglalkoztatja azonban: Hogy hát mit tud ez az ember arról, hogy mit érez egy ír futballista? Vagy úgy egyáltalán, mi az, ír labdarúgónak lenni ("what they're all about")?

Különbözőek vagyunk mi nagyon, Trap meg én, zárta nyilatkozatát Staunton, de érződött, hogy valójában az ugrabugra kis mediterrán fityma és a távolba tekintve beleérzős ír néplélek vélhető inkompatibilitására célzott.

Az ír szövetségi kapitányi posztra még egy jelölt van, Terry Venables, amire mondhatja bárki, hogy na, El Tel legalább biztos dolgozott kismillió írrel. De. Trapattoni nyolcvanasévek-eleji fénykorában nem más, mint Liam Brady volt a Juventus egyik ásza. És tessék, tele is van az internet azokkal a pletykákkal, melyek szerint a jelenleg az Arsenal ifjúságifejlesztési részlegét vezető egykori elegáns középpályás (és későbi igen közepes klubmenedzser) lesz Trap másodedzője.