Rúgd és fuss!

Első ránézésre még úgy is tűnhet, hogy Fabio Capello angol szövetségi kapitány bátran mert hozzányúlni a fiatalokhoz a magyar válogatott ellen készülő keret összeállításakor, de ne tévesszen meg senkit Kieran Gibbs, Jack Wilshere, vagy akár Adam Johnson beválogatása, egyelőre semmi sem látszik megváltozni.

Nézzük a lényeget: Anglia legyőzte Szlovéniát és bejutott a nyolcaddöntőbe. Ez jó hír, függetlenül attól, hogy az USA a másik meccsen a várakozásoknak megfelelően legyőzte Algériát - tökmindegy, hogy az utolsó percben lőtt góllal, lássuk be, ez volt a reális eredmény. Anglia pedig egy olyan meccsen szórakozta el a csoportelsőséget, ahol a látottak alapján gólokkal kellett volna nyernie.

Az angol válogatott eddig két meccsen van túl a világbajnokságon és egyiken sem tudta még akár percekre sem megközelíteni azt a játékot, amit a selejtezőkön látottak alapján feltételeztünk, és gyakorlatilag egyetlen játékos sem nyújtotta azt a teljesítményt, amire joggal számítottunk (mondjuk mi sokakkal ellentétben azt gondoljuk, hogy az USA ellen néhol egyáltalán nem volt katasztrofális a csapat teljesítménye). Anélkül, hogy elhibázott taktikáról, középszerű egyéni képességekről és esetleges személycserékről bonyolódnánk teljesen felesleges fejtegetésekbe, mi a bajok fő okát leginkább abban látjuk, hogy ez a csapat a legkevésbé sem csillogtatja azokat az erényeket, amelyek a mindenkori angol válogatottat rokonszenvessé tették. Nos mik is lennének ezek az erények?

Nyerhető meccsen szórt el szombaton két pontot az angol válogatott, ami még nem tragédia, csak most már a maradék két csoportmérkőzést muszáj megnyerni, szűkült a mozgástér. Voltak bíztató percek, de az összkép éppoly hervasztó volt, mint a vb előtti felkészülési meccseken. Egyértelmű: ezzel a játékkal 2010-ben sehova nem lehet jutni a világfutballban. Hiába jók az egyéni képességek, hiába szép fehér a mez, hiába jó az edző, A LABDÁT ENNÉL SZÁZSZOR JOBBAN MEG KÉNE BECSÜLNI.

A napjainkban oly divatos ún. posszessziós (vagyis a labdatartáson alapuló) futball biztosan nem az egyetlen út a boldogsághoz (amint azt az Inter BL-győzelme szépen illusztrálta), de ennyire esetlegesen és labdabizonytalanul nem lehet játszani. Az angol válogatott nem tudja, ebből következően nem is meri megtartani a labdát a középpályán, a hosszan és félhosszan előrelövöldözött passzok pedig valójában nem passzok, hiszen nem emberhez mennek. Az elöl levő játékosok ereje, és ami talán még fontosabb, az ideje azzal megy el, hogy a pálya középső harmadában párharcolnak a labdáért, márpedig azt egy ilyen stramm, tudatos csapattól, mint az amerikai, igazán nem lehet elvárni, hogy készségesen lepattanjanak az ellenfélről. Nem is pattantak.

Az 1-1 teljesen igazságos eredmény, függetlenül attól, hogy Dempsey egyenlítő góljához Green kozmikus bénázása is kellett. Angliának volt a gól mellett egy óriási helyzete, de olyanja volt az amerikaiaknak is. Lássuk, kinek mi köze volt hozzá:

Green: Ennél durvább csak az lett volna, ha egy kirúgásnál kimegy az ötösön túlra, megfordul és bebikázza a labdát a saját kapujába. Az úgynevezett nagy védésénél is óriási mázli kellett, hogy a kapufára, onnan meg kifelé pattanjon a labda. Elment rajta két pont (ez akkor is igaz, ha a szépen dekorált támadószekcióból nyilván egy gólnál többnek kellett volna kijönni). Osztályzata: 1

Johnson: Nem oly rég még a hideg rázta az embert, ha hozzá került a labda, most kifejezetten az volt a reményteli, amikor ő csinált valamit. Hátul megbízható volt, elöl a nagyon kevés kreatív ember egyike - ami persze a többiek kritikája is. 6,5

Terry és King: Különösebb gond ezen a meccsen nem volt, de életbiztosításnak sem tűnt egyikük sem. 6

Carragher: A megsérült King helyére állt be a szünetben, és ahogy középhátvéd kollégáinak, neki is bőven volt gondja a gyors és ügyes amerikaiakkal. Belegondolni is rossz, hogy mondjuk egy argentin csatársor ellen mihez kezdene. 5

A. Cole: Talán a felállás miatt nem jött annyit előre, mint jöhetett volna, de persze akkor Johnson miért tudott. Előrejátékban sokkal több kell. 6

Lennon: Voltak jó megmozdulásai, a Milner lecserélése utáni taktikai módosítás (miszerint két klasszikus szélső futkározik a két oldalon) nem tett jót, kevesebbszer került játékba. 5,5

Gerrard: Szép gólt lőtt, lelkesen beszedett egy sárgát (ami nagyon rosszul fog jönni később, ha Anglia véletlenül összeszedi magát és messzebbre jut), sokat vállalt, de sok labdát elszórt, nem tudott stabilitást adni a középpályának. 6

Lampard: Megint nem. Az, hogy valaki bárhonnan fölé tud lőni, nem ok arra, hogy folyton válogatott legyen. Senkitől sem zavartatva passzolt a pálya közepén bedobásra. 4,5

Milner: Szélső középpályásként szerepelt 26 percet, akkor Capello rájött, hogy az USA ellen ehhez ő egyszerűen túl lassú. Most rossz volt nézni, de középen minden bizonnyal több haszna lenne, remélhetőleg nem pörgött ki végleg a csapatból. 3,5

Wright-Phillips: Szokás szerint futkározott, de nehéz lenne építő megmozdulást felidézni tőle. Amíg úgy volt, hogy ő a huszonvalahanyadik ember a keretben, nem zavart senkit, mert aranyos fiú, de az nem jó ötlet, hogy játsszon is. 4

Heskey: Szép gólpassz, kihagyott szuperhelyzet (és még egy jó fejes-lehetőség, ami szintén kimaradt). Nem érthetetlen, hogy Capello miért őt erőlteti, hiszen a selejtezőkben ez volt a jó felállás, de neki is nagyot kéne javulni hatékonyságban. 6

Rooney: Nincs formája csúcsán, de ha el se jut hozzá a labda, nem is várható, hogy belejöjjön. Johnson - és helyenként Gerrard - mellett így is ő volt az, akin látszott, hogy szeretne gyorsabb és koncentráltabb játékot kierőltetni a barátaiból. 6

Crouch: Az volt a meccs legszomorúbb része, amikor már ő is játszott - ez nem feltétlenül az ő hibája, mert nem ő adogatott teljesen tanácstalanul a saját védővonalán, de ettől még tény. Hogy egy ízben a félpályára jött vissza labdáért, az részben taktikai fegyelmezetlenség, részben az egész csapat kétségbeesett tehetetlenségének jele. 4

Capello: SWP-t becserélni bátor és papíron jó húzás volt, de tudni lehetett előre, hogy el fog halni a szilárd amerikai védelmen. Ha pedig két futkározó-cselező szélsővel akar játszani Anglia, mindjárt nem fest olyan jól a keret, amiben ilyen játékosból pont ez a kettő van (hiszen Walcott és Adam Johnson is otthon maradt). Neki kell megoldást találni a középpálya kínjaira; a bizalom még töretlen. 5

Az már egyaltalán nem újdonság, hogy az angol futball szereplői általában, és mind közül legfőképpen a szövetség illetékesei rendszeresen a legnagyobb bénaságokat képesek elkövetni (elég csak Sexy Sven különböző sejkekkel való ál-alkudozására, Steve McClaren kapitányi kinevezésére, a kapitányi karszalagért folytatott bugyuta versengésre, a Nagy Szexbotrányra, a lehallgatási ügyre, vagy éppen Lord Triesman legutóbbi gaffjára gondolni), de a mai majomcirkusz minden képzeletet felülmúlt. Az előzetes elképzelések szerint Fabio Capello ma hirdette volna ki hivatalosan a világbajnokságra utazó 23 fős keretét miután azzal a hét játékossal, akik nem tagjai az utazó keretnek személyesen közli a döntését. Itt azonban egy kis hiba csúszott a számításba, mivel az egyik kimaradó játékost sehogysem tudta elérni telefonon (vajon ki lehetett az és mit csinálhatott?), így nagyjából az átigazolási szezon utolsó óráira emlékeztető találgatás vette kezdetét, sőt egyes újságírók az információikat szinte azonnal közzétették twitter-oldalaikon, amiket az ember vagy elhitt vagy nem, amíg helyi idő szerint délután négy órakor ki nem derült a végleges névsor.

Kapusok (David James, Robert Green, Joe Hart):

Itt ugye nagyon sok változásra nem lehetett számítani, a nevek eleve tudottak voltak, legfeljebb az nyitott még, hogy június 12-én ki áll majd a kapuba. Capello azt nyilatkozta, hogy mindegyik kapusnak egyenlő esélye van, de valahogy mi mégis úgy gondoljuk, hogy a számkiosztásnál Robert Greennek fog jutni az egyes számú mez (ezzel alig több mint egy éve még ki is egyeztünk volna), de ma már mégis leginkább azt kívánjuk, hogy bárcsak ne lenne igazunk és egy vagány húzással, a bravúrjairól és remek tánctudásáról méltán híres Joe Hart kezdjen az USA ellen.

Hátvédek (Jamie Carragher, Ashley Cole, Rio Ferdinand, Glen Johnson, Ledley King, John Terry, Matthew Upson, Stephen Warnock):

Na itt viszont már igazán súlyos gondok vannak. Ki gondolta volna valaha, hogy egy angol válogatott legingatagabb csapatrésze éppen a védelem lesz? És manapság sajnos éppen erről van szó. Talán az jellemzi legjobban a helyzetet, hogy élete legnyomorultabb tavaszát átvészelő Ashley Cole visszatérése jelenti az egyedüli pozitívumot. Nincs jobbhátvéd (Glen Johnsonban meccsenként egy kapott gól mindig benne van és Carragher behívása sem tölt el nyugalommal egyetlen épeszű embert sem), a középhátvédek (Rio Ferdinand és John Terry) teljesen formán kívűl és elképesztő hibaszázalékkal nyomják végig a meccseiket. Ezek után tényleg komolyan foglalkoztat valakit az, hogy Baines vagy Warnock lesz Ashley Cole cseréje?

Középpályások (Gareth Barry, Michael Carrick, Joe Cole, Steven Gerrard, Frank Lampard, Aaron Lennon, James Milner, Shaun Wright-Phillips):

Annak csak örülünk, hogy ma reggel az orvosi stáb úgy döntött, hogy Gareth Barry egészséges és így részt vehet a világbajnokságon, hiszen ő Capello egyik alapembere volt a selejtezőkön (minden mérkőzésen játszott) és egyébként mi is jóval nyugodtabbak vagyunk, ha a pályán van. És itt el is érkeztünk a legnagyobb csalódáshoz: Capello úgy döntött, hogy nem viszi ki Adam Johnsont a világbajnokságra. Jinky (azaz Cselgép) nem azért volt a titkos favoritunk, mert a most befejeződött Championship-szezon legnagyobb sztárjának tartottuk tavaly szeptemberben (hol volt akkor még a Man City és a válogatott), hanem tényleg úgy gondoltuk, hogy ő lehet a meglepetésember, a titkos fegyver, aki bejön, mindenkit kicselez és a beadásából egyből gól születik. Ráadásul ballábas szélső, amilyen ugye az angol válogatottnál emberemlékezet óta nem fordult elő. Ehelyett még csak nem is Walcott (akinek a karrierje tényleg megtorpanni látszik) lett a tagja a keretnek, hanem az az SWP, akit egyébként épp Johnson szorított ki tavasszal a City kezdőjéből. És ha valaki mégis azt gondolná, hogy Adam Johnson helyett Capello Joe Cole mellett tette le a voksát, annak innen üzenjük, hogy bizony ez egy nagy baromság.

Csatárok (Peter Crouch, Jermain Defoe, Emile Heskey, Wayne Rooney):

Ami a csatárokat illeti, itt sem történt semmi meglepő, hacsak nem vesszük komolyan a siránkozókat, akik azt hitték, hogy Emile Heskey helyett Darren Bent kap majd helyet az utazók között. Erről egyrészt egyszer már bővebben kifejtettük a véleményünket itt, másrészt minden ellenkező hiresztelés ellenére az angol válogatott két csatáros rendszerben fog felállni, ahol bizony Heskey-nek mindig is kulcsszerep jutott. Majd esetleg ha nem sikerül gólt lőni a hetvenedik percig, akkor jöhet a villámléptű Defoe, és ha a nyolcvanötödikig sem, akkor a nagy beteg test, azaz Peter Crouch. És abban továbbra is csak reménykedni lehet, hogy Wayne Rooney nem fog megsérülni, vagy nem állíttatja ki magát feleselegen.

Fabio Capello értelmes kérdéseket tett fel az Anglia-Egyiptom meccsen, de részben értelmezhetetlen, részben direkt ijesztő válaszokat kapott, továbbá néhány olyat, amiből baj lehet, ha komolyan veszi. A győzelem megvolt, de az este legfeljebb abban a tekintetben volt megnyugtató a jövőre nézve, hogy tényleg, az új piros (elvben idegenbeli) mez baromi jól néz ki.

Majdnem két évvel ezelőtt, Capello kapitánysága kezdetén siránkoztunk itt az amerikaiak elleni győzelem után, de a továbbiak nem úgy alakultak, ahogyan az a mérkőzés előrevetítette: Capello talált egy játékot és egy csapatot, az angol válogatott pedig rég nem látott, élvezetes magabiztossággal nyerte meg selejtezőcsoportját. Aztán viszont jött néhány sérülés és néhány ún. magánéleti probléma, és a szerda esti Wembley-meccs ijesztően hasonlóra sikerült, mint a 2008. májusi. Játékosonként értékelünk.

Robert Green: Végig ő védett, ami azt jelzi előre, hogy a vb-n ő lesz az első számú kapus (a Rúgd és fuss! kollektívája által favorizált Joe Hart és a hajviseletbeli menőséget új és új magasságokba emelő David James rovására). Sajnos, hogy semmi nem derült ki róla, gyakorlatilag nem volt játékban.

Wes Brown: Ő sokkal jobb játékos, mint amilyennek (a Fabien Barthezzel alkotott sok évvel ezelőtti Stan & Pan-páros néhány alakítása miatt) általában elkönyvelik. Most is rendben volt (bár volt néhány kellemetlen passza), de az egyáltalán nincs rendben, hogy a keretben momentán ő az egyetlen hivatásos jobbhátvéd. (És akkor még bele se mentünk abba, hogy voltaképpen ő sem az a klasszikus, felfutó-beadó brit szélsőhátvéd.)

John Terry: A mostanihoz hasonló tabloid-cunamik idején mindenkit fenyeget a belemagyarázás veszélye, de ennek ódiumát is vállalva ki kell jelentenünk: John Terry, a pillér, a kőszikla, szét van esve. A felezővonal környékére tett reménytelen, egyben életveszélyes kirándulásait elnézve blogunk keményvonalas szekciója egyenesen azt követelte, hogy inkább maradjon ki az utazó keretből. (Ami nyilván nem fog megtörténni.)

Matthew Upson: A két középső védő közül ő keltette az összeszedettebb benyomást, leszámítva azt az apróságot, hogy az egyiptomi gól száz százalékban az ő hibája volt. Ha tudnánk helyette jobbat mondani, őt is legfeljebb a cserepadon látnánk szívesen, de az a szomorú helyzet, hogy a középhátvédek is elfogytak: King és Woodgate már nem lesz teljes értékű játékos soha, Ferdinandról senki nem tudja, hogy sérülése után mire képes, Lescott pedig máig nem szedte össze magát a nyári átigazolási hiszti után. (A tömeggyilkos Shawcrosst meg Capello sem gondolja komolyan.)

Leighton Baines: Többnyire olyan arcot vágott, mint aki azt sem tudja, hol van, de összességében első válogatottságnak ez megfelelt: tette a dolgát, nagy hibája nem volt. Végig játszott, ami azt jelezheti, hogy Capello mellette döntött balhátvédben Warnock rovására. (Miközben nyilván imádkozik, hogy Ashley "Öngyilkos Leszek" Cole a vb idejére fizikailag és lelkileg is felépüljön.)

Gareth Barry: Fél éve úgy nézett ki, hogy Capellónak van hat-hét teljesen fix embere - és ennyire bármilyen csapatot fel lehet építeni. Mára ebből három maradt, ami enyhén szólva karcsú. Barry nem volt látványos, de csak adott egy gólpasszt és egyébként is úgy játszott, hogy teljesen egyértelmű legyen a helye a kezdőben.

Steven Gerrard: A meccs nagy részében kínlódott, de ahogy Barry megkérdőjelezhetetlen, Gerrard is az. Néhány megmozdulással, ahogy mondani szokás, most is igazolta klasszisát, ugyanakkor valahogy látszott a mozdulatain a nyomorult Liverpool egész elszomorító szezonjának minden frusztrációja.

Frank Lampard: A láthatatlan embert ezúttal nem mentette semmi. Gyakorlatilag minden megmozdulása katasztrófa volt, a lövések és a passzok egyaránt. Bíztató, hogy Capello lehozta a szünetben, mert ebben az állapotban semmi hasznát nem veszi a csapat.

Theo Walcott: Kevés, kevés, kevés. Walcott volt a Capello-féle reneszánsz kabalája, súlyos formahanyatlása éppoly jelentőségteljes, mint a horvátok elleni szuperprodukciója volt. Egy szép megmozdulása volt, egyébként eltűnt, fennakadt, elrontotta.

Jermain Defoe: A korábban Capellótól megszokott kisember+nagyember csatárpáros helyett Capello két ékkel kezdett - vagy a fene tudja. Defoe annyira nem csinált semmit, hogy ki sem derült, mi a terv, hogy lenne egymáshoz képest elképzelve a két csatár. A félidő végén legalább labdába ért már a tizenhatoson belül, de egyértelmű volt, hogy le kell hozni. Magas (a legmagasabb!) ember jött a helyére, ezzel talán vége is a kísérletnek. ("I wanted to see today what happens with Rooney and Defoe. I know what happens when Rooney is with Crouch and Heskey and Carlton Cole. It is important for the World Cup to see how they can play together" - köszönjük, Don Fabio.)

Wayne Rooney: Napjaink legjobb és legjobb formában levő angol labdarúgója ezúttal nem csinált csodát. Az első félidőt taktikai zsákutcában töltötte, a másodikban már voltak érdemi megmozdulásai, de ez a meccs nem róla szólt. Természetesen nem kérdés, hogy Barry és Gerrard mellett ő az, akinek mindenképpen - jöjjön pokol vagy árvíz - játszania kell.

Michael Carrick: Nagy esélyt kapott azzal, hogy a szünetben ő állhatott be Fat Frank Lampard helyére, de nem igazán élt vele. Több poszton bevethető, megbízható játékosként nyilván biztos kerettag, de lehetne több is annál, mint hogy ő az, akit be lehet küldeni jobbhátvédnek, ha nagy gáz van.

Peter Crouch: Egy félidő, két gól az Afrika-kupa győztese ellen - ez a robotember estéje volt. Ott lesz Dél-Afrikában, és még az is lehet, hogy a kezdőcsapat tagjaként (pedig a Tottenhamban sem stabilan az), hiszen minden jel arra vall, hogy kell egy labdalefejelő, magas ember az angol támadósorba ahhoz, hogy működni kezdjenek a dolgok, Heskey pedig messze van a csúcsformától. Mindkét gólnál bizonyította, hogy tényleg, amilyen hülyén mozog, olyan ügyes tud lenni a labdával, jól és gyorsan reagál a játékhelyzetekre (ebből a szempontból mindegy is, hogy a második gólja lesről született). Csak azt a pillanatot tudnánk feledni, amikor, még az első gólja előtt, felugrott fejelni az ellenfél tizenhatosán belül, aztán kétségbeesetten nézett, hogy miért fújt a bíró, hát nem ő tehet arról, hogy a bekk feje beszorult a hóna alá. Tisztességes, igyekvő fiú Crouch, kifejezetten jó a válogatottbeli gólaránya (37 meccsen 20 gól), de továbbra sem érezni rajta, hogy a nagy ellenfelek elleni reménybeli nagy meccseken, mondjuk Németország, Spanyolország, Argentína ellen elég lenne az, amit ő tud.

Shaun Wright-Phillips: Gól és gólpassz bő fél óra alatt: SWP a meccs másik nyertese. Ha Lennon nem épül fel (és/vagy Walcott nem javul fel radikálisan), mehet Dél-Afrikába; ő legalább megragadta a lehetőséget. De ahogy Crouchot túl sokszor láttuk már szabálytalanul felugrani, Wright-Phillipset is túl sokszor láttuk teljesen értelmetlenül rohangászni fel-alá a szélen. Ne legyen igazunk, de nehéz elképzelni, hogy a tulajdonképpen még mindig beváltatlan ígéret SWP éppen egy vb-n tudjon szintet lépni.

James Milner: Az igazi reménysugár, húsz percben előadva. Első érdemi megmozdulása gólt hozott, és egy pillanat alatt kiderült, milyen az, amikor egy középpályás nem tökörészve igazgatja a labdát, hanem dinamikusan, technikásan, kreatívan megy előre. A Villában már látszott, hogy Milner középen még jobb, mint a szélen, és ez az előadás is nagyon impresszív volt. Ha Capellónak van vér a pucájában, Fat Frank Lampard helyett Milnerrel kezd a vb-n.

Carlton Cole: A Nemzetközi Sportújságíró Szakmai Kamara Futballblogger Tagozata alapszabályának megfelelően ide csak ezt írhatjuk: Eggyel gyarapította válogatottságai számát.

Erkölcsi kötelességünk, hogy ha a kinevezésekor már olyan lelkesen kiálltunk George Burley, a Szexisten mellett, akkor emlékezzünk meg a bukásáról is. A skót válogatott kapitánya ugyanis a múlt szombati, Wales elleni csúfos, 3-0-s vereség után távozni kényszerült, ami igazából bennünket se lepett meg. A cardiffi teljesítményben ugyanis nem az volt a leginkább elgondolkodtató, hogy egy tartalékos, gyengécske walesi csapat egy félidő alatt lazán vágott hármat a skótoknak, hanem az, hogy a játékosok mennyire nem voltak képesek harcolni a kapitányukért, és az első walesi gól után szabályosan feladták a meccset. Ez pedig beszédes, hiszen a skótokról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ne harcolnának a halálukig, ritkán.

Amikor ezt a blogot elkezdtük írni, az angol válogatott éppen lemaradt az aktuális kontinenstornáról, ráadásul még szövetségi kapitánya sem volt. A dolgok tehát nem néztek ki valami túl jól, és ezen az újonnan kinevezett külföldi kapitány sem segített, akinek a személyét enyhén szólva nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel. A folytatás is igazolni látszott bennünket, hiszen nem történt semmilyen érdemleges változás sem a csapat összetételében, sem játékfelfogásában, már ha egyáltalán lehetett valami olyasmiről beszélni. Ellenben nagy versengés folyt a csapatkapitányi karszalagért, ami fontosabbnak látszott még az alkalmazott taktikánál is. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy ugyanaz a koncepciótlan, középszerű, kiszámítható játék lesz továbbra is jellemző az angol válogatottra, amelyet az előző években a korábbi két szövetségi kapitány alatt tapasztalt az ember. És bizony mekkorát tévedtünk!

Az angolok nélkül megrendezett Európa-bajnokság után lejátszott VB-selejtezők azonban ránk cáfoltak, ugyanis Fabio Capello több olyan változtatást hajtott végre, ami egy csapásra megváltoztatta a korábban végtelenül öntelt, de egyben nyomasztóan töketlen csapat játékát. Az igazi fordulópontot természetesen a zágrábi mérkőzés jelentette, ahol Capello két meglepőt is húzott: egyrészt reaktiválta a mindenki által többször leírt Emile Heskey-t, másrészt volt mersze az érinthetetlen David Beckham helyett egy kisfiút, Theo Walcottot a kezdőbe tenni. Mindkét húzása tökéletesnek bizonyult, ugyanis Anglia rég nem látott látványos játékkal verte tönkre a horvát válogatottat. Ekkor derült ki, hogy Capello teljesen tisztában van azzal, mit kell tennie ahhoz, hogy az egyébként egyénileg remek játékosokból álló angol válogatottból igazán ütőképes csapatot hozzon létre, ami ugye az elődeinek egy-két meccs kivételével nem nagyon sikerült.

Először is rájött arra, hogy Rooney számára meg kell találnia a tökéletes szerepet, ahol a lehető leginkább tudja hozni magát. Tévesen Capello is sokáig egy szem előretolt csatárként játszatta, vagy párban egy hozzá nagyon hasonló kaliberű támadóval (Defoe, Owen), de időközben rájött arra, hogy Rooney csak szenved ebben a szerepkörben. Rooney ugyanis nem arra való, hogy háttal a kapunak az előreívelt labdákat megtartsa, hanem éppen az, hogy a valaki más (ez lett Heskey) által megtartott, kiverekedett és továbbpasszolt labdával lendületből megiramodjon a kapu felé. A döntés helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Wayne Rooney már kilenc gólnál tart a sorozatban.

Capello sikeresen birkózott meg azzal a szinte lehetetlennek tűnő feladattal is, hogy az angol futball két legjobb középpályását egyszerre tudja pályára küldeni, hogy azok ne ütközzenek folyton egymásnak, és ne kárhoztassa az egyiket kizárólag védekezőfeladatok ellátására. Tökéletesen működik a gépezet: hol az egyik, hol a másik megy előre, de valaki mindig visszazár a helyükre, aki Lampard esetében Barry, míg Gerrard helyére Rooney szokott visszajönni, vagy Ashley Cole tolódik feljebb. A legutolsó meccsen mindketten két gólt szereztek, ez ugye önmagáért beszél.

Eközben igazán nehéz döntéseket is meg tudott hozni, mint például amikor szép csendben kitette David Beckhamet a kezdőből, és mindezt úgy, hogy amikor a pályára küldi az utolsó öt-tíz percre, Beckham őszinte mosollyal áll az oldalvonal mellett, miközben Capello a hátát paskolja. Vagy például legutóbb, amikor nem engedett a közvélemény nyomásának, és nem tette be az egyébként élete formájában lévő Jermaine Defoe-t a horvátok elleni kezdőcsapatba, hanem kitartott erőcsatára, Emile Heskey mellett.

Egy nappal azután, hogy Anglia kijutott a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra, a brit sajtó természetesen már arról beszélt, hogy Anglia a világbajnoki cím esélyese. Mi maradjunk viszont egyelőre annyiban, hogy úgy néz ki, Angliának van egy csapata, amely természetesen még korántsem tökéletes, de legalább rendelkezésre áll még kilenc hónap a vébéig, hogy Capello rendbetegyen ezt-azt. Például addig Robert Greenben tudatosítani kellene, hogy ő az elsőszámú kapus, Glen Johnsonnak meg kellene tanulnia védekezni, a hosszantartó sérüléséből visszatérő Joe Cole-nak helyet kell valahogy csinálni a csapatban, valamint kitalálni valamit arra az esetre, ha netán Emile Heskey megsérülne.

Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Pearce lehet, hogy döntőbe vezette ezt a csapatot, de sajnos pont ugyanolyan gyávának és töketlennek tűnt, mint mentora, Szexi Sven. Eleve képes volt két csatárt (!) jelölni egy 23-as keretbe (ez eggyel kevesebb támadó, mint amennyit a jogosan támadott Eriksson vitt ki magával három éve a németországi vb-re), és történetesen mindkettő kipontozódott a svédek elleni mozgalmas elődöntőn. Úgyhogy a döntőre ott maradt egy szem csatárnak Theo Walcott, akiről sok minden jót lehet mondani, csak pont azt nem, hogy használható lenne csatárként. Innentől kezdve már csak abban lehetett bízni, ami a korábbi meccseken is sikert hozott az angoloknak: a szögletekben és a szabadrúgásokban, de hát sorozatban ilyen taktikával azért nem szokott meccset nyerni senki. Walcott súlytalanul kínlódott elöl, és hiába volt mellette két jó szélső (Milner és Johnson), ha egyszerűen középen nem volt senki, akit érdemes lett volna keresni a labdákkal.

Az első pár perc reményteljes angol akciói után aztán a németeknek is leesett, hogy itt nincs mitől tartani, és miután kiismerték az angol védelem leggyengébb pontját, gyorsan rúgtak is róla egy gólt. Anglia válaszként ugyanolyan veszélytelenül passzolgatott a kezdőkörben, mint azelőtt, de akkor még lebegett valami halovány esély, hogy majd a szünetben Psycho leordítja a fejüket, és akkor majd... majd. Hát nem tette. Egyetlen változtatása az volt, hogy az egyik indiszponált védő helyett beküldött egy másikat, a támadójátékhoz nem nyúlt. Úgyhogy maradt elöl három súlytalan fiú, mögöttük meg három középpályás sarabolt reménytelenül, de mielőtt bárki is elkezdhetett volna reménykedni bármiben, az eltiltott Joe Hartot helyettesítő kapus, Scott Loach bakizott egy akkorát, amekkorát csak angol kapus tud sorsdöntő szituációban, és ezzel el is dőlt a meccs.

Anglia ekkor egy kicsit elkezdett küzdeni: Lee Cattermole lőtt egy kapufát (csaknem egy órát kellett várni az első angol kapuralövésre), James Milner pedig parádés cselek után gólpasszt adott Adam Johnsonnak, de ő csak ki tudta hagyni azt a ziccert is. És ennyi volt. Az angolok egyre kevesebb meggyőződéssel mentek előre, a németek pedig olyan könnyedén mentek át a fellazuló védelmen, mint Guderian páncélosai Észak-Franciaországon. Csak idő kérdése volt az újabb német gól, de a két főbűnös, Cranie és Loach gyorsan összehozta ezt is, a negyedik után pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi elég is lesz - fizettünk és elmentünk kurválkodni a Gödörbe.

Persze jól tudjuk, hogy az utánpótlás-tornák lényege úgysem a trófea, hanem az, hogy minél több játékost adjanak majd a felnőtt csapatnak. A döntőben látottak alapján azonban nem tudom, ki az, akinek Walcotton kívül van minimális esélye arra, hogy Capello felfigyeljen rá. Az ezer éve U21-es Milnernek talán, meg a döntőt kihagyó Hartnak és Agbonlahornak úgyszintén, de a többiekből csak ugyanaz a töketlenség látszott, amit már megszoktunk az angol válogatottól. Még annyit, hogy a döntőbe kerülés azért nagy eredmény, hiszen ez igazság szerint nem volt egy túl erős csapat. Csak néhány játékos, aki kora alapján befért volna, de ilyen-olyan okok miatt hiányzott: Aaron Lennon, Tom Huddlestone, Matt Derbyshire, Cameron Jerome, Steven Taylor, Danny Welbeck, Sylvan Ebanks-Blake, David Wheater, Matty Fryatt. Nélkülük egy szárnyaszegett, fásult, súlytalan csapatot láttunk a döntőben, megfejelve egy vérlázítóan impotens edzővel, és a nagyrészt ügyes törökökből és afrikaiakból álló német válogatottnak így nem is volt nehéz dolga. A csapat nagyobbik része még utánpótláskorú marad két évig, a többieket viszont sanszos, hogy nem nagyon fogjuk már látni a háromoroszlános mezben.