Rúgd és fuss!

A Premier League-be idén feljutott klubok közül egyértelmű, hogy a Norwich a legszimpatikusabb a Rúgd és fuss! szerzői számára, az általunk nagyra tartott egykori skót válogatott középpályás, Paul Lambert a látványos futballt előtérbe helyezve két év alatt hozta fel a harmadosztályból a klubot, amelynek a tulajdonosa Delia Smith, az angol Kudlik Júlia, és nem mellesleg az egyik igazgatósági tagja pedig Nagy-Britannia legszellemesebb alakja, Stephen Fry. A keret ráadásul csupa rokonszenves játékosból áll (hogy csak párat említsünk: Grant Holt, Wes Hoolahan, Andrew Surman vagy Zak Whitbread), és Lambert eddigi nyári igazolásai is pont ugyanebbe a vonalba illenek: elhozta Steve Morisont a Millwalltól és a Premier League legfiatalabb gólszerzőjét, James Vaughant az Evertontól, de állítólag már tárgyalások folynak Robert Snodgrass és Bradley Johnson (Leeds United) megszerzéséről is. Egyszóval, ha valaki netán nem tudná eldönteni melyik csapatnak drukkoljon a következő szezonban, annak bátran ajánlhatjuk a Kanárikat!

Akit pedig mindez még mindig nem győzött volna meg, az nézze meg a Norwich új mezét bemutató őrülten menő videót, amelyben a manager, Paul Lambert és a játékosok (Grant Holt, Simeon Jackson, Russel Martin, Wes Hoolahan és John Ruddy) viccesen űznek gúnyt a híresen piperkőc digókból (az új mez gyártója az olasz Errea cég). Hajrá Kanárik!

A brit sportújságírók szövetsége a héten az év legjobb játékosának azt a Scott Parkert választotta, aki hosszú idő után tavasszal visszakerült a válogatottba, és klubjában, a kiesés ellen küzdő West Ham Unitedben is ő tartja egyedül a lelket. Mi igazából amiatt vagyunk csak szomorúak, hogy a pályafutása során a Charltonnál és a Chelsea-nél is megfordult Parker 30 évesen valószínűleg már nem fog hosszútávú megoldást jelenteni az angol válogatott középpályás gondjaira.

A sokakat meglepetésként érő díj kapcsán a Daily Telegraph előbányászott egy reklámot, ahol a 13 éves apródfrizurás Scotty (a reklámban Jimmy!) egy dél-londoni sorház hátsókertjében dekázgat, fittyet hányva haverjaira, akik épp a McDonald'sba hívják. A McDonald's egyébként a rettentően unalmas 1994-es világbajnokság főszponzora volt, ahová az angolok mellesleg végül ki sem jutottak.

Tegnap már beszámoltunk ugyan a Liga Kupa döntőjéről, de azontúl, hogy az Arsenal védelme továbbra is rettenetesen ingatag lábakon áll, a Birmingham pedig hősiesen küzdött, azt is érdemes kihangsúlyozni, hogy hosszú idő után egy igazi vérbeli kupadöntőt lehetett látni, ahol egyszerre volt égbekiáltó bírói tévedés, csúnya belemenések sorozata, remekbeszabott gól és egy kapitális védelmi hiba, aminek köszönhetően végül a kevésbé esélyes Birmingham nyerte el a kupát. Az Arsenalnál a meccs előtt biztosak voltak abban, hogy hat év után végre újra nyernek valamit, még olyan nyilatkozatokat is lehetett olvasni, amennyiben győznek, akkor az egyébként sérült és így a meccset kihagyni kényszerülő csapatkapitány, Fabregas emeli majd magasba a kupát.

Az idén ötvenéves kupasorozat történetében azonban nem először fordult elő, hogy az Arsenal egy nála jóval esélytelenebb ellenféllel szemben bukta el a döntőt. Ezúttal két olyan mérkőzést idézünk fel, amelyek előtt bizony nem sokan fogadtak volna arra, hogy nem a londoniak vihetik haza majd a serleget.

Az utóbbi időben eleget írtunk már itt a blogon managerek menesztéséről a Premier League-től a League One-ig,  úgyhogy épp itt az ideje, hogy egy vidámabb sztoriról is beszámoljunk! A gyakorlatilag évek óta folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozó Bournemouth-t (2009-ben például annak ellenére sikerült kiharcolniuk a bentmaradást, hogy pénzügyi rendellenességek és a csődeljárásra vonatkozó szabályok megsértése miatt 17 pontos hátránnyal kezdték a szezont) egy helyi üzletemberekből álló csoport vásárolta meg, akik ugyan nem rendelkeznek kifogyhatatlan bankszámlával, viszont a hagyományokat mindennél fontosabbnak tartják: az új elnök például a stadion közvetlen közelében született és nőtt fel. Ennélfogva senkit sem lepett meg, hogy miután a liga egykor legfiatalabb managere, a Cseresznyéket tavaly a harmadosztályba visszajuttató Eddie Howe végül elfogadta a másodosztályú Burnley ajánlatát, helyére a klub egyik csatárát, a játékospályafutása során tizenegy klubnál megforduló vándormadarat, Lee Bradburyt nevezte ki a klubvezetés.

Bradbury a kinevezését követően azonnal visszavonult, segítőjének pedig csatártársát, Steve Fletchert tette meg, aki egyelőre játékos-edzőként folytatja tovább, mivel a jobbára fiatalokból álló csapat nem engedheti meg magának, hogy két ilyen öreg rókát (érdekesség, hogy mindketten idősebbek az elődjüknél, a még most is csak 33 éves Eddie Howe-nál!) egyszerre veszítsen el. A recept egyelőre beválni látszik, mivel a Cseresznyék Bradbury irányítása alatt eddig még veretlenek (még az éllovas Brightont is sikerült legyőzniük), és jelenleg az automatikus feljutást érő második helyen állnak. Mi mindenesetre nagyon drukkolunk nekik, hogy idén is sikerüljön a feljutás, és utólag is rettenetesen szégyelljük magunkat, hogy két éve nem Lee Bradbury zseniális, kocsmai tömegverekedést imitáló koreográfiáját választottuk a szezon gólörömének egy évvégi összesítésben.

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.