Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

My name is Trevor (II.)

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?
 

0 Tovább

Alive And Kicking

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!
 

0 Tovább

Re: Re: Re: Legyen még szarabb a Pompey

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.

0 Tovább

A barátom barátja a barátom barátja

Összefonódott két olyan férfiú sorsa, akikre az elmúlt napok során már ráirányult a Rúgd és fuss! reflektorának fénye: az ír néplélek nagy szakértője, Steve Staunton lesz Gary McAllister másodedzője (illetve precízen: menedzserasszisztense) a jubileumi fasztudjahányadik alkalommal újjászerveződő Leeds United szakmai vezetőségében. A százkétszeres ír válogatott (és ezzel csúcstartó) Staunton és az ötvenhétszeres skót válogatott McAllister is a Liverpool színeiben aratta legnagyobb klubsikereit (S. 89-ben kupagyőztes, 90-ben bajnok volt, M. pedig a 2001-es kupagyűjtő csapat meghatározó játékosa; itt jegyezzük meg, hogy utóbbi persze a Leeds 92-es bajnokcsapatának is vezéregyénisége volt), s Staunton második liverpooli időszakában, 2000-ben, egy rövid ideig együtt is játszottak az Anfield Roadon. Szakmailag igazán 2003-ban találtak egymásra Coventryben, ahol a skót volt a menedzser, az ír pedig a rutinos hátvéd.

0 Tovább

Mit tud ez a férfi arról, hogyan érez egy ír???

Mint döbbenettel értesültem róla, az ír szövetség várhatóan még ma este bejelenti, hogy az ő válogatottjuk következő szövetségi kapitánya nem más lesz, mint... Giovanni Trapattoni. A momentán Ausztriában edzősködő 69 éves férfi érdemei számosak, egyrészt roppant sok dolgot nyert már ő, másrészt ritka szórakoztató jelenség az oldalvonal mellett, a másik olasz hírességre, a nálunk Menő Manó néven ismert La Lineára kísértetiessen emlékeztető viselkedésével.

Elődje, a nála éppen harminc évvel fiatalabb Steve Staunton - aki nem volt egy nagy szám; 2-5 idegenben, 1-1 otthon Ciprus ellen, hogy mást ne említsünk - a nemzetközi média útján tette fel azt a kérdést, ami az ír emberek millióit foglalkoztatja azonban: Hogy hát mit tud ez az ember arról, hogy mit érez egy ír futballista? Vagy úgy egyáltalán, mi az, ír labdarúgónak lenni ("what they're all about")?

Különbözőek vagyunk mi nagyon, Trap meg én, zárta nyilatkozatát Staunton, de érződött, hogy valójában az ugrabugra kis mediterrán fityma és a távolba tekintve beleérzős ír néplélek vélhető inkompatibilitására célzott.

Az ír szövetségi kapitányi posztra még egy jelölt van, Terry Venables, amire mondhatja bárki, hogy na, El Tel legalább biztos dolgozott kismillió írrel. De. Trapattoni nyolcvanasévek-eleji fénykorában nem más, mint Liam Brady volt a Juventus egyik ásza. És tessék, tele is van az internet azokkal a pletykákkal, melyek szerint a jelenleg az Arsenal ifjúságifejlesztési részlegét vezető egykori elegáns középpályás (és későbi igen közepes klubmenedzser) lesz Trap másodedzője.

0 Tovább

Re: Re: Legyen még szarabb a Pompey

Vagy lehet, hogy mégis összejön? Bár a Jermaine Defoe-Benji cserével sem Piszkos Harry, sem a jóérzésű futballszurkoló nem jár rosszul, a Pompey sem lesz szarabb, sőt. Gondoljunk csak egy esetleges Defoe-Nugent csatársorra. Hhmmmmm...

0 Tovább

Szükséges ez?!

Az átigazolási időszak általában a remény és a bizakodás ideje, még ha a januári transfer window általában nem is annyira izgalmas. Vagyunk azonban páran, akiknek ez az egy hónap konstans stresszt jelent, és összeszűkült gyomorral kapcsoljuk be a gépet, hogy esetleg nem érkezett-e egy újabb funkciótlan brazil, elefántcsontparti vagy olasz futballista a szigetországba. Persze tudjuk jól, hogy komolyabb érdekek forognak kockán annál, minthogy valakik szánt szándékkal akarnák tönkretenni a szórakozásunkat azzal, hogy folyamatosan hígítják az angol bajnokságot a többnyire középszerű, ám kétségtelenül olcsó légiósokkal, akikre egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak.

A 2008. januári átigazolási időszakot most nem áll szándékunkban teljes egészében górcső alá venni, ezért kiválasztottuk a tíz legbosszantóbbat: tíz igazolás, ami kicsapta nálunk a biztosítékot, és amelynél a monitorba verve a fejünket kérdeztük: szükséges ez?!

Tamir Cohen (Bolton Wanderers)
A 23 éves izraeli középpályás a Maccabi Netanya csapatától érkezett, és nyilván akkor keltette föl a menedzserek figyelmét, amikor a válogatottjuk megverte az oroszokat most novemberben. Azon a meccsen Cohen is játszott, biztos nem volt rossz, de valamennyien jól tudjuk, mi szokott történni a világszenzációt okozó válogatottak felkapott játékosaival (lásd Salif Diao szomorú karrierjét). Cohen rögtön első bajnoki meccsén kezdő volt a Blackburn ellen, és olyan rosszul játszott, hogy a BBC újságírója nem hitt a szemének, többször is kitért rá online közvetítésében: „The most interesting element to this match so far is how bad Tamir Cohen looks.” Meglepődnénk, ha néhány sárga lapnál többet tudna felmutatni ebben a sótlan Boltonban is – jövő ilyenkor már otthon lesz.

Milan Baros (Portsmouth)
Pedig már azt hittük, megszabadultunk tőle. Miután az amúgy nem túl meggyőző Rafa Benitez nagyon helyesen kipenderítette Liverpoolból, az Aston Villát boldogította a csehek wannabe világklasszisa, aki azonban csatár létére csak két dolgot nem tud: passzolni és gólt lőni, minden más remekül megy a srácnak. Miután a Villánál sem marasztalták túlzottan, Lyonban próbált szerencsét, de ott sem ment neki túlzottan. Ekkor jött a képbe Piszkos Harry, aki nemcsak a francia-nyugat-afrikai futballisták iránt táplál beteges vonzalmat, de szereti Kelet-Európát is. Kíváncsiak vagyunk, Barosból ki tudja-e majd hozni azt, ami egyszer állítólag benne volt. A tippünk: NEM, NEM, SOHA!

Jimmy Kébé (Reading)
Be kell, hogy valljuk: fogalmunk sincs, kicsoda Jimmy Kébé. Egy kis nyomozással ugyan kiderítettük, hogy 24 éves, Mali válogatottjában játszik, és a francia másodosztályú US Boulogne csapatából érkezett Readingbe (papíron egyébként a Lens játékosa, de ott még sosem lépett pályára). Mindezek alapján élünk a gyanúperrel, hogy Jimmy Kébé semmi olyat nem tud, ami arra predesztinálná, hogy angol első osztályú klub foglalkoztassa. Legjobb esetben is hasonlóan tizenkettő-pont-egy-tucat játékos lesz belőle, mint Kalifa Cissé vagy Emerse Faé, akiket pont ugyanazért vett meg szegény Steve Coppell, mint Kébét: mert nincs pénze. Ezt őszintén sajnáljuk, Steve, de azért túlzásokba akkor sem kéne esni.

Gilberto (Tottenham Hotspur)
Pedig 31-én délután még az volt a hír, hogy nem ment át az orvosi vizsgálaton, és mi fellélegeztünk, de sajnos korán tettük. A Hertha brazil balhátvédje áprilisban lesz 32 éves, szóval sokáig nem fogja már rontani a levegőt Londonban, de akkor is. A Bundesligából igazolni eleve saját kudarcunk beismerése (erről pont a Tottenham és Paul Stalteri tudnának mesélni), a braziloknak pedig (főleg a védőknek) rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy nagyot bukjanak a Premiershipben. Egy név: Roque Junior. Még egy: Kléberson. Egy harmadik: Cacapa. Hát senki sem fog tanulni a múltból?

Nery Castillo (Manchester City)
Sexy Svenből elegünk van. Nem elég, hogy minden idők legunalmasabb angol válogatottját hozta össze, most feltett szándéka, hogy egy C kategóriás világválogatottat faragjon a jobb sorsra érdemes Manchester Cityből. Eleinte úgy tűnt, össze is jöhet neki, de most már végre kezd megmutatkozni, hogy Gelsonokkal, Geovannikkal és Garridókkal nem lehet rohammal bevenni Angliát. Az olasz Bianchi esetében Sexy Sven már be is ismerte önnön csődjét, de ahelyett, hogy megbízna saját kiváló utánpótlásában (ott van a kitűnő Daniel Sturridge!), eladja az általunk már többször is látott, rendkívül tehetséges Ishmael Millert, és hoz egy mexikói csodacsatárt, Castillót, aki aztán kapásból el is törte a vállát. Nem, csakazértsem fogjuk sajnálni.

Kim Do-Heon (West Bromwich Albion)
Imádjuk Tony Mowbray-t, mert tényleg egy nagyszerű manager, de azért ő is szeret ám guberálni. Legújabb zsákmánya ez a koreai középpályás, akinek még egyszer le sem vagyok hajlandó írni a teljes nevét. Tudjuk jól, miért igazol valaki távol-keleti futballistát, és ez tényleg a mai futball legszomorúbb hordaléka. Gyakorlatilag valamennyi koreai megbukott a szigetországban, de azért lassan minden csapat bespájzol egyet, most a West Brom is. Mondanunk sem kell, hogy Kim nem fog sokat játszani, amikor pedig véletlenül mégis, abban sem lesz köszönet. Meddig kell még ezt tűrnünk?!

Georgiosz Szamarasz (Celtic)

Ő ugye még Stuart Pearce hülyeségének élő mementója, a Man Citynél bukott akkorát, mint az ólajtó. A kérdés igazából csak az: mit keres ez az ember még mindig az Egyesült Királyságban? Nem vitás, hogy sokkal boldogabb hely lenne a világ, ha Szamarasz még most gyorsan visszatérne Hollandiába.

Braniszlav Ivanovics (Chelsea)
Ó, pont a Chelsea maradna ki a szórásból? Abramovics most egy szerb hátvédet vett, megközelítőleg annyi pénzért, amennyiből egy tisztességes League One csapatot már össze lehetne rakni, cserejátékosokkal együtt. Az pedig, hogy Ivanovics a Lokomotiv Moszkvától jött orosz rekordösszegért cserébe, elülteti a fülünkbe a bogarat, hogy valami bonyolult olajüzlet részeként szerződött Londonba. Ivanovicsot egyébként nem ismerjük, de ezt nem is szégyelljük, nem káptalan a mi fejünk sem. Van viszont egy olyan sejtésünk, hogy három év múlva se nagyon fogjuk tudni, hol is játszik éppen a jó öreg Braniszlav, de hogy nem Angliában lesz, abban egyenesen biztosak vagyunk.

Filippo Mancini (Manchester City)
Filippo Mancini az Internazionale játékosa, 17 éves, édesapja Roberto Mancini, aki annak idején még Sexy Sven játékosa volt a Sampdoriában és a Lazióban. A svéd pedig most tesz egy szívességet a papának, és elhozta kölcsönbe Filippót. Igen, kölcsönbe, vélhetően azért, hogy játéklehetőséghez jusson. 17 évesen. A Manchester Cityben. Rossz vicc, Sven, ellenben abszolúte szükségtelen.

Felipe Caicedo (Manchester City)
Ecuadori futballistákat úgy tűnik, csak viccből igazolnak a managerek. Említhetnénk Agustin Delgadót, aki a Southampton történetének egyik legkatasztrofálisabb igazolása volt, vagy Ulysses De La Cruzt, akit az Aston Villa szurkolói a nem túl hízelgő Useless becenévvel ajándékoztak meg. Nos, Sexy Sven úgy döntött, hogy itt az ideje a mókázásnak, és 5 millió fontért megvette ezt a fiatal ecuadori csatárt. Ha nem lesz állandóan sérült, mint Delgado, vagy szimplán ügyetlen, mint De La Cruz, akkor majd biztosan az időjárás meg a honvágy tesz be neki. Mi időben szóltunk.

0 Tovább
123
»

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek