Rúgd és fuss!

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Ugye titeket is fárasztanak a filmek mostanában? Mi már csak azokat a filmeket szeretjük, amikben futballszurkolók verekszenek stílusos melegítőkben, és közben jobbnál jobb zenék szólnak. Szerencsénkre idén két ilyen film is kijön gyors egymásutánban, úgyhogy most örülünk.

Az egyik ilyen az Awaydays címet kapta, és már májusban be is mutatták. A film Kevin Sampson azonos című regényén alapszik, és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik Liverpool környékén. A főszereplő, Paul Carty csatlakozik egy Tranmere Rovers-szurkolókból álló casual különítményhez, a tagok őrült kúl cuccokat hordanak és őrült kúl frizurájuk is van, és egyáltalán nem mellesleg őrült kúl zenéket hallgatnak. A film nemcsak a futballhuliganizmus hőskorának, de a posztpunk-korszaknak is emléket állít, úgyhogy a bunyók alatt Ultravox, Magazine, Joy Division szól egyebek között. Nincs vita, ezt a filmet látni KELL!

A másik már ennyire nem tűnik jónak, de természetesen azt is megnézzük. Nemcsak az béna, hogy The Firm címmel már volt egy híres film, hanem feltűnik a film körül az a Nick Love is, aki a Football Factory-t is jegyezte, és ahhoz képest a trailer alapján nem látni, mi újat tud mondani, arról pedig nem is beszélve, hogy a soundtrack is kommerszebb. De azért biztos lesz benne néhány vicces momentum.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Több mint egy évvel a közelgő világbajnokság előtt nagyon úgy tűnik, hogy Anglia is ott lesz Dél-Afrikában (bár tény, hogy az angol válogatottról van szó, úgyhogy bármi megtörténhet még, de most induljunk ki a jobbik verzióból). Fabio Capello csapatának minden sorban akad világklasszis futballistája, egyedül a kapusposzton nincs ilyen. Vajon lesz-e Angliának addig mindenki által elfogadott kapusa?

Régen persze ez sem így volt. A világbajnok csapat kapusát, Gordon Bankset például a mai napig a valaha volt legnagyobb kapusegyéniségek között tartják számon, és csak kicsit marad el tőle egykori ifjú riválisa, Peter Shilton is. Bár alig egy évvel a ’66-os vb után Banksnek az akkor 17 éves Shilton miatt kellett távoznia klubcsapatától, a Leicestertől, egészen az 1972-es autóbalesetéig vitathatatlanul ő maradt az angol válogatott kapusa, és ebben a periódusban történt ugyebár minden idők legnagyobb védése is az első mexikói világbajnokságon. Banks kényszerű visszavonulása után úgy tűnt, hogy az alig 23 éves Shilton hosszú időre kibérelheti magának a válogatott kapusposztját, de nem így történt: csaknem egy évtizeden keresztül versengett Ray Clemence-szel, a Liverpoollal trófeák tucatjait nyerő kapussal, és bár Brian Clough (aki a Nottingham Forestnél volt Shilton edzője 1977 és 1982 között) szerint védence minden szempontból sokkal jobb volt Clemence-nél, a kapitány, Ron Greenwood nem így gondolta. Tény, hogy Clemence trófeagyűjteménye káprázatos, és nem is volt rossz kapus (ma például mit nem adnának érte sokan…), de nem volt olyan legendás egyéniség, mint Shilton, pályafutásából hiányoznak a legnagyobbakra jellemző kacskaringók is.

Peter Shilton viszont az utolsó világklasszis angol kapus volt: ugyan mi már csak jóval harminc fölött láttuk védeni, de még akkor is képes volt nagy bravúrokra, de igazából ő tipikusan nem volt bravúrkapus, hanem egyszerűen mindig oda helyezkedett, ahová a labda ment, ilyen egyszerű. Azon a háron vb-n, ahol ő védte az angol válogatott kapuját, 17 meccsen mindössze tíz gólt kapott (és ebből is egy ugyebár Isten kezének tudható csak be). Klasszisát mutatja, hogy még negyvenévesen, 1989-ben is ötödik lett az Aranylabda-szavazáson, olyannyira neki volt köszönhető akkori klubcsapata, a Derby County ötödik helye, meg persze akkor már válogatottság-rekorder is volt. Arra is emlékezhetünk, hogy a ’90-es vb sokat emlegetett elődöntőjében a németek ellen Shilton mind az öt tizenegyesen rajta volt, de mindig egy kicsi hiányzott, pedig igazi hősként vonulhatott volna vissza a válogatottságtól, ha megfog egy német büntetőt (bár a fritzek könyörtelenségét ismerve ez már önmagában is óriási dolog lett volna).

Visszavonulása óta egy igazán karakteres angol kapus volt, a bajszos tengeri medve, David Seaman. Az ő és Shilton regnálása közötti átmeneti időszakot Chris Woods töltötte ki, aztán jött Seaman és ott volt 1996 és 2002 között valamennyi világ- és kontinenstornán. Igazán emlékezetes azonban csak az első, hazai pályán megvívott Eb volt: itt Seaman tizenegyeseket fogott és bekerült a torna álomcsapatába is. Utána is helytállt többé-kevésbé, viszont 2002-ben csúnyán hibázott Ronaldinho emlékezetes freak góljánál, majd utána pár hónappal szögletből kapott gólt a macedónok ellen, és ez lett az utolsó szereplése a válogatottban. Seaman helyét nem nagyon kérdőjelezte meg senki egészen a 2002-es vb-ig, de nem azért, mert világklasszis kapus lett volna, hanem mert egyszerűen nem volt más. Persze akárcsak Clemence, ugyanúgy egy fiatalabb Seaman is gond nélkül beférne a mai angol válogatottba, hiszen jó kapus volt ő, csak pont az a plusz hiányzott belőle is, ami mondjuk Banks vagy Shilton esetében megvolt. Valahol az is jellemző, hogy Seaman pályafutásának két legtöbbet emlegetett momentuma a már említett Ronaldinho-gól, illetve Nayim félpályás emelése az Arsenal-Zaragoza KEK-döntőn 1995-ben.

Mindenesetre Seaman 2002-ben ment, és azóta megint csak nincs egyértelműen legjobb kapus Angliában. David James volt az utód, aki ugyan már sokkal érettebb és jobb kapus, mint fiatalkori, bakikat egymásra halmozó énje, mégis sokaknak ő mindig is Calamity James marad. 2004-ben ő védett a portugáliai Eb-n, ahol nagyot nem hibázott, de mégsem tudott sokat segíteni a csapaton. Sexy Sven két évvel később lecserélte őt Paul Robinsonra, aki Jameshez hasonlóan helytállt ugyan, de amikor nagy szükség lett volna a bravúrra a tizenegyeseknél, akkor hiába várták tőle is. Most ismét James tűnik a befutónak, de nézzük meg, kik közül.

David James (szül. 1970)

Ha valaki, ő igazán sajnálhatja Steve McClaren kinevezését három éve: Jamo ugyanis élete formájában védett a tavalyi idényben, nagy részt vállalt a Portsmouth kupagyőzelmében is, és még az is lehet, hogy ha ott van Anglia a tavalyi Eb-n, akkor végre nemzetközi szinten is mutatott volna valamit, de hát ezt már soha nem tudjuk meg. Az biztos, hogy James össze sem hasonlítható a kilencvenes évekbeli önmagával, lehiggadt, fantasztikus bravúrokra képes, mi több, őrült kúl pasi is, de azért nem véletlen, hogy a Pompey-ban véd és már nem mondjuk a Liverpoolban. Sőt, ebben az idényben ismét kapott néhány csúf potyát, és könnyen lehet, hogy a most 39 éves kapus ennél már nem lesz jobb jövőre sem. Úgyhogy az, hogy övé lesz-e az 1-es mez Dél-Afrikában, nem is csak rajta, hanem trónkövetelőin is múlik majd.

Robert Green (1980)

Igen, ő volt az, aki egy kirúgás közben sérült meg lehetetlen módon a 2006-os vb egyik felkészülési meccsén, azóta viszont a West Ham kapusaként teljes joggal van ott a keretben. Elég sokat kellett várnia – nem véletlenül jegyezte meg Alan Curbishley, hogy úgy látszik, Greennek be kéne festenie a haját, hogy még feltűnőbb legyen –, de végül tavaly visszakerült a keretbe, és momentán biztos No. 2 James mögött. Green mellett szól, hogy egyedüliként az angol kapusok közül igazi tizenegyes-ölő hírében áll, és ez tudjuk, mennyit jelenthet manapság. Egyébként sem lehet vele szemben sok kifogás, ha csak az nem, hogy nincs mondjuk Casillas vagy Buffon szintjén. Ebből egyenesen következik, hogy nem ártana egy jobb csapatban is kipróbálnia magát a vb-ig.

Ben Foster (1983)

Ő bezzeg a világ legjobbnak tartott csapatában játszik – a probléma csak az, hogy elég ritkán. Edwin Van Der Sar mögött persze nem szégyen a padon ülni, de sajnos korántsem biztos, hogy a holland távozásával automatikusan Foster lesz majd az utód. Őt Sir Alex Ferguson 2005-ben fedezte föl, amikor kölcsönben védett a Wrexham csapatában, és egymillió fontot fizette érte a Stoke Citynek. Foster utána kölcsönben két rendkívül sikeres évet húzott le a Watfordban: az elsőben feljutottak a Premier League-be, a másodikban pedig ugyan kiestek, de Foster nem vallott szégyent, a csapat legjobbja volt. Azóta viszont nem volt szerencséje a sérülésekkel, és az utóbbi két szezonban alig védett pár meccset, bár legutóbb a Liga-kupa döntőjében kivédte a Tottenham szemét. Nagyon úgy néz ki, hogy valamit ki kell találnia neki is jövőre, mert egyelőre Van Der Sar nem akar félreállni, kispadról meg nehéz lesz a válogatott kapujába állni, pedig az adottságai megvannak hozzá, hogy nagy kapus legyen egyszer.

Joe Hart (1987)

Egy újabb kapus, aki szép jövő előtt áll, de momentán mégis csak második számú kapus a klubjában. Sőt, Shay Given még évekig képes lesz klasszis kapusteljesítményre a Manchester Cityben, úgyhogy Joe Hartnak is bizony tovább kellene állnia. Pedig eddig igazi villámkarrier volt az övé: 18 évesen már elsőszámú kapus volt a negyedik ligás Shrewsburyben, és 2006 nyarán el is vitte a City. Második idényében nemcsak, hogy kiszorította a kapuból a svéd válogatott Isakssont, de alig 21 évesen be is mutatkozhatott a válogatottban, Trinidad és Tobago ellen. Aztán jött az újabb idény, meg a sok pénz, vele együtt a hülyeség és Robinho, és hirtelen minden nehezebb lett: Hartot is megtalálták a kritikus hangok, miután a City csak bukdácsolt idén. Mark Hughes válaszul megvette a liga egyik legjobb kapusát elé, és Hartnak nyáron fontos döntést kell majd hoznia, ha ott akar lenni jövőre Dél-Afrikában.

Paul Robinson (1979)

Lehet, hogy vele az a baj, hogy túl fiatalon volt élete formájában. Robinsonra akkor figyelt fel a világ, amikor 2000-ben, alig 21 évesen ugrott be a sérült Nigel Martyn helyére a Leedsben, és a Barcelona elleni 1-1-es BL-meccsen szabályosan kivédte Rivaldóék szemét. Akkor úgy tűnt, hogy Robbo személyében ismét van egy potenciális világklasszis angol kapus, de azóta nem úgy tűnik, hogy így lenne. Pedig egészen 2006-ig felfelé ívelt a karrierje: a Leeds kiesése után a feltörekvő Tottenhambe ment, és kiszorította Jamest is a válogatottból. A németországi vb-n ugyan mindössze két gólt kapott öt meccsen, de aztán mégsem tudott segíteni, amikor nagy szükség lett volna rá. Azóta pedig horror: Gary Neville öngólja Zágrábban, majd egy sereg védhető gól a Spursben, ahonnét tavaly nyáron végül el is engedték. A Blackburnben egyelőre nincs vele gond, jót tett neki a környezetváltozás, de ahhoz, hogy komolyan szóba kerüljön a neve a válogatottnál, ismét a csaknem egy évtizeddel ezelőtti önmagát kéne felélesztenie.

Chris Kirkland (1981)

Talán Kirkland az emblematikus angol kapus: szimpatikus, kicsit riadt arcú fiatalember, aki ugyan ügyes, meg minden, de valahogy mégsem tudjuk neki elhinni, hogy ő a megoldás, esetében például azért nem, mert karrierjéből kb. 3 évet sérülésekkel töltött. Ebben a társaságban is övé a legsérülékenyebb kapus cím. Kirkland különösen még liverpooli játékosként szedett össze egyfolytában sérüléseket, bár a Wigan kapusaként sem volt képes eddig egy szezont sem lehúzni egészségügyi problémák nélkül. Ez nagyjából meg is pecsételte a sorsát, pedig ha éppen nincs semmi baja, akkor általában nincs vele gond, sőt, kiemelkedő produkciókra is képes. Mégis, akárcsak a Blackburnben vagy a Portsmouthban, ugyanúgy a Wiganben sem könnyű világklasszis kapussá válni.

Scott Carson (1985)

Na és vele mi lesz? Két éve még úgy tűnt, lehet belőle valami, de most csak az valószínűsíthető, hogy jövőre követi csapatát a Championshipbe, és nem fognak kapkodni utána a többiek. Pedig a leedsi nevelésű kapus még nem volt húszéves, amikor már BL-meccsen védett a Liverpoolban, és ugyan Reinát nem tudta kiszorítani, de minden évben egyre jobb csapatok vitték el kölcsönbe. Az Aston Villánál például olyan jó volt, hogy Steve McClaren be is állította a válogatott kapujába a horvátok elleni sorsdöntő meccsen, és kapott is rögtön egy csúnya leventególt, az angolok pedig lemaradtak az Eb-ről. Múlt nyáron megvette a West Brom, és sokáig a csapata legjobbja volt, de aztán ott is jöttek a hibák, mostanra egész sok összegyűlt belőlük, úgyhogy momentán nem ő a legkeresettebb angol kapus. Persze fiatal még, de most úgy véljük, 2010 még túl hamar lesz neki.

Joe Lewis (1987)

A 21 éves kapust tavaly ismerték meg a legtöbben, ekkor hívta be Capello az akkor negyedosztályú Peterborough kapusát a Trinidad és Tobago ellen készülő keretbe. Játszani nem játszott, de azért akkor is nagy dolog volt. Lewist a Norwich csapatából vásárolta meg az idén már harmadosztályú Peterborough, mely könnyen lehet, hogy jövőre már a Championshipben játszik. Lewis jelenleg az U21 keretében sincs bent, sőt, klubcsapatát is hozta egy-kétszer kellemetlen helyzetbe kapusként, de ő van olyan kiugró tehetség, hogy egyszer majd robbantson. Bár gyaníthatóan az nem a következő egy évben lesz.

Alex Smithies (1990)

És a legifjabb. A Huddersfield 19 éves kapusa a télen szilárdította meg a helyét klubjában, és azóta élvonalbeli megfigyelők vizslatják hétről-hétre. Még az is lehet, hogy jövőre olyan klubban fog játszani, melyből lesz esélye kitörni, és fiatalon berobbanni, bár ez igencsak meseszerűen hangzik. Nekünk az a tippünk, hogy fogunk még hallani róla (látni ugyebár nem láttuk még), de az még kicsit odébb van.

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

Harry Redknapp kinevezése meglepő és egyben bátor lépés a tulajdonos Daniel Levy részéről (akinek a fejében az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg az, hogy megszabadul a klubjától), ugyanis azok a klubok, amelyek a Fat Fourhoz kívánnak csatlakozni a jól bevált trendi recept alapján kizárólag a gyűlöletes szakmai-igazgató-plusz-külföldi-menedzser-modellel képzelik el a sikeres jövőt. Na, ha egyvalamire mérget vehetünk, akkor az az, hogy a Spursnél, amíg Dirty Harry marad a menedzser, a director of football poszt betöltetlen marad.

A West Ham United-játékosként nem sok emlékezeteset alkotó Redknapp ("Hiába játszott nálunk Moore, Hurst és Peters, átlagos helyezésünk nagyjából mindig a 17. körül volt, el lehet képzelni tehát, hogy mi, a többi nyolc mennyire szarok is voltunk.") menedzseri karrierje úgy indult, hogy kevesen gondolhatták azt akkoriban, hogy ez az ember még huszonöt év múlva is a kispadon fog ücsörögni, nemhogy egy menő londoni klub menedzsere lesz. 1983 telén ugyanis a Bournemouth frissen kinevezett menedzsereként a Lincoln City ellen 9-0-ás vereséget szenvedett, és ha ez még nem lett volna elég, a következő meccsüket pedig 5-0-ra bukták el a Cseresznyék. A bizalom azonban ennek ellenére 9 évig töretlen maradt vele szemben, ebbe az időszakba kupabravúr, feljutás és kiesés is belefért bőven.

Nagyjából tíz évvel később azonban már korábbi klubját dirigálta menedzser asszisztensként egy felkészülési meccsen, ahol egy dühödt szurkoló az egész első félidőben a csapat játékát gyalázta, és Redknapp megunva a lelátó felől érkező folyamatos szitkozódást, megkérdezte tőle, hogy tudná-e esetleg jobban csinálni? A várható választ követően azonban 'Arry váratlan lépésre szánta el magát: a vagánykodó drukkert mindenki megdöbbenésére a pályára küldte. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis a csávó gólt szerzett, őt magát pedig alig egy hónap múlva menedzserré nevezték ki.

Érdekes, hogy Redknapp negyedszázados karrierje során a Bournemouth és a West Ham United mellett csupán két csapatnál fordult meg: a Portsmouthnál (kétszer is) és a Southamptonnál. A Szenteket egyébként éppen a szomszédvár Pompey miatt hagyta ott bajnokság közben, ami érthető módon nem annyira tetszett a szurkolóknak. Az egyedüli igazi sikerét is a Portsmouth-szal érte el, nem véletlenül tartotta a klubot spirituális otthonának, bármit is akart ezzel mondani.

Piszkos Harry azonban a West Ham Unitednél töltött évei alatt alapozta meg mindazt, amiért Anglia-szerte egyszerre vált híressé és hírhedtté: előszeretettel épített be tehetséges fiatalokat a csapatába (az ő nevéhez fűződik Rio Ferdinand, Joe Cole, Jermaine Defoe, valamint saját unokaöccse, Frank Lampard mélyvízbe dobása is), kitűnő érzékkel választotta ki az általa leszerződtetni kívánt játékosokat, kétes átigazolási ügyekbe keveredett, gyakorlatilag folyamatosan káromkodott, és állítólag nem csak akkor, amikor élő adásban interjú közben fejbe találta egy eltévedt labda, valamint végtelenül vicces nyilatkozatokat adott, amelyekben még saját játékosait sem kímélte: "John Hartsonnak rosszabb az előélete, mint Hasfelmetsző Jacknek"; "Dani annyira jóképű srác, hogy még a feleségem is ráindulna, sőt még én magam sem tudom eldönteni, hogy pályára küldjem vagy inkább megdugjam"; "A külföldi játékosokkal minden sokkal nehezebb: többségük leszarja a golfot, nem járnak lóversenyre, és még csak nem is isznak".

Mindezeken felül Redknapp jellemzően előszeretettel visz be egy-két gyomrost a Csatornán túlra valószínűleg a külföldi menedzserek bőröndjében átkerülő hóbortnak: a dietetikának. Ugyanis Dirty Harry a Hetvenéves Vénasszonnyal, új észak-londoni kollégájával ellentétben nem hisz a korszerű táplálkozásban: "Szóljanak majd, ha valaki bebizonyítja, hogy egy tányér tészta elfogyasztása segít a pontosabb passzolásban". Redknapp szintén teljesen értetlenül áll az új divat előtt, miszerint a játékosoknak a meccsek utáni mihamarabbi regenerálódás érdekében enniük kell valamit, legyen akár hajnali kettő, mivel az ő játékoskorában "még bőven elegendő volt másfajta módon tankolni reggel fél háromig - bár lehet, hogy ezért régimódinak fognak majd tartani".

Bárhogyan is fog alakulni Henry James Redknapp és a Tottenham Hotspur közös sorsa, abban biztosak lehetünk, hogy a Spurs játékosai megnyugodhatnak: valószínűleg nem fog többé előfordulni az, ami a hálistennek gyakorlatilag a teljes feledés homályába vesző svájci menedzser, Christian Gross alatt, aki megpróbálta megtiltani a klub veteránjának, Gary Mabbuttnek, hogy meccsnapokon hagyományos, kiadós angol reggelit fogyasszon. 

Most van az, hogy nem hallgathatunk tovább. Amúgy is egy vicc, ami a Premier League-ben történt mostanában, legyen szó akár Robinhóról, akár Berbatovról, de az elmúlt két nap végképp betelt a pohár. Először Kevin Keegan helyzete lehetetlenül el a saját klubjánál, egy nappal később pedig Alan Curbishley áll fel a West Ham kispadjáról. Senkinek ne legyen kétsége: mindketten ugyanazért távoznak (jó, Keegan még nem, de ez most mindegy is tulajdonképpen).

Az angol elsőosztályú klubok tulajdonosai ugyanis valamiért azt gondolják, hogy jó ötlet, ha van egy úgynevezett szakmai igazgató, aki a teljes szakmai munkát felügyeli, beleértve az igazolásokat is, és gyakorlatilag a főnöke a managernek. Pedig mint azt tudjuk, az angol futballban a manager mindenható: ő állítja össze a csapatot, ő vesz és ad el játékosokat, és ebbe maximum annyi beleszólása lehet a tulajdonosnak, hogy megmondja, mennyi pénz jut minderre. Nos, az új modell szerint a manager gyakorlatilag csak egy tréningruhás edzőbá', és a stratégiai döntéseket a mindenkori szakmai igazgató hozza. Nézzük meg, hogy működött idáig ez a kontinensen elterjedt, de Angliában újnak számító megoldás. Pontosabban nem teljesen új, hiszen van rá példa, hogy a director of football kicsit visszább vesz az arcából (lásd Nick Hammond a Readingnél), és akkor működőképes a dolog. Viszont a klasszikus modell eddig csak bajt szült.

A Portsmouth 2004-ben Harry Redknapp vezetésével elég jól haladt, hogy azzá váljon, amivé mostanában lett: erős középcsapattá. Az akkori tulaj, Milan Mandaric úgy gondolta, hogy még jobb lesz, ha beülteti régi haverját és honfitársát, Velimir Zajecet szakmai igazgatónak. Rossz ötlet volt: Piszkos Harry feldühödött 2004 őszén és lemondott, a helyére pedig természetesen a bézbólsapkás hiéna, Zajec ült. Aki emlékszik rá, tudja, hogy katasztrofális eredménnyel: miután hozott egy-két balkáni cimborát a kezdőcsapatba, egymás után jöttek a vereségek, csoda, hogy kiesés nem lett a dologból. Zajec végül Mandariccsal együtt távozott, és azóta senki sem emleget director of footballt Portsmouthban.

A Tottenhamnél Frank Arnesen, a volt dán klasszis lett szintén 2004-ben szakmai igazgató, de hamar lelépett a Chelsea kedvéért. Helyére a francia Damien Comolli érkezett, aki aztán gyakorlatilag egyszemélyben volt felelős Martin Jol, a rokonszenves holland maci bukásáért. Comolli nevéhez fűződnek ugyanis az olyan katasztrofális igazolások, mint Younes Kaboul, Kevin-Prince Boateng, Ricardo Rocha, Gilberto, Hossam Ghaly, Paul Stalteri, Benoit Assou-Ekotto és még sorolhatnánk a sok flop-ot, akik nem kevés pénzbe kerültek a Spursnek, és legtöbbjüktől még mindig nem sikerült megszabadulni. Amikor tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a Spurs védelme rendkívül sebezhető, Comolli válasza Younes Kaboul volt, a balhét viszont nem ő, az igazolásokért felelős szakmai igazgató, hanem Jol vitte el. Juande Ramosnak talán valamivel nagyobb a tekintélye, de nem lennénk meglepve, ha a szemüveges francia neki is beleköpne a levesébe előbb vagy utóbb.

Emlékezhetünk rá, hogy viselte José Mourinho, amikor Avram Grant került fölé direktornak (segítünk: rosszul), és lehet, hogy van még több példa is, de most nincs energiánk megkeresni őket. Mindenesetre ezek eddig fényesen igazolták, hogy ez a koncepció bizony egy méretes baromság.

A Newcastle United hájfejű tulajdonosa, Mike Ashley most januárban nevezte ki Dennis Wise-t szakmai igazgatónak, de a hír kicsi nyilvánosságot kapott a Keegan visszatérése miatti eufória közepette. Pedig érdemes elgondolkodni ezen: Dennis Wise, aki sem játékosként, sem edzőként nem említhető egy lapon Kevin Keegannel, hirtelen a főnöke lesz az utóbbinak. Micsoda képtelen baromság ez, már bocsánatot kérek. És persze nem is tartott sokáig. Wise - két spanyol bűntársával együtt - idejekorán magához ragadta a hatalmat, és az átigazolások is az ő szája ízük szerint történtek. Sejtettük, hogy a La Ligából érkező noname játékosok nem King Kev kívánságára jöttek a St James' Parkba, ám az igazi kenyértörés oka az volt, hogy Keegan kérését semmibe véve adták el a Villának James Milnert. Történetünk szempontjából lényegtelen, mi lesz az Ashley-Wise-Keegan konfliktus vége, a baj már megtörtént.

Végül itt van Curbs. A West Hamnél idén márciusban az olasz Gianluca Nani (ki hallott már róla?) lett a szakmai igazgató. Oké, hogy Curbishley-nek voltak tavaly megkérdőjelezhető igazolásai, de az egy dolog, az pedig egy másik dolog, hogy idén nyáron már nem ő az, aki dönt az igazolásokról, viszont ettől még a felelősség az övé. Tessék öreg, itt vannak ezek a játékosok, csinálj belőlük jó csapatot! - ez lehet, hogy Olaszországban így megy, de Angliában nem. Így aztán az átigazolási időszak legvégén a West Ham eladott két alapembert (Anton Ferdinand és George McCartney), és hozott kölcsönbe egy kivénhedt olasz csatárt meg valami nigériai balhátvédet. Sőt, a Daily Mail azt is tudni véli, hogy Naniék megpróbálták eladni a tudta nélkül Dean Ashtont is a Spursnek, illetve Craig Bellamyt a Manchester Citynek, de ez végül nem jött össze. Nem csoda, hogy Curbs arcul csapva érezte magát, mint ahogy gyakorlatilag mindenki, akinek van véleménye az ügyről és nem teljesen hülye, függetlenül attól, hogy érdekli-e a West Ham, vagy sem.

Magunk részéről már várjuk, hogy mikor ültetnek az arab sejkek Mark Hughes nyakára valami svájci nagyágyút szakmai igazgatónak, mint ahogyan azt is, hogy előbb vagy utóbb vágják ki ezt az egész director of football-modellt a kukába.

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Tulajdonképpen a Pompey ugyanazt csinálta, mint a többi, hasonlóan egy góllal megnyert kupameccsén: hagyta játszani és támadni az ellenfelet (melyek közül egyébként az emberhátrányban játszó Ipswich és a peches West Brom is keményebb ellenfélnek bizonyult a walesieknél). Mint ismeretes, a Portsmouth ugyanis négy Championship csapatot is búcsúztatott (Ipswich 1-0, Plymouth 2-1, Preston 1-0, West Bromwich 1-0), és volt közben egy hasonlóan szerencsés 1-0 a Manchester United ellen is. Utóbbinak még örültünk is (noha ott sem érdemelték meg igazán a továbbjutást), a többi esetben viszont sajnáltuk, hogy pont ez a sótlan, műanyag, unalmas célfutballt játszó csapat jutott tovább, sőt, végül meg is nyerte a kupát.

Azért megér egy bekezdést az, hogy miért kell egy lényegesen jobb erőkből álló csapatnak öt középpályással és egyetlen csatárral felállnia egy Championship-középcsapat ellen, úgy, hogy a meccs nagy részében az egy szál Kanu kivételével minden mezőnyjátékos a saját térfelén álldogált. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Dirty Harry a szegény ember Arsenalját építi a Fratton Parkban (Campbell, Diarra, Kanu és Lauren egyszer, feltűnően és indokolatlanul sok afrikai játékos kétszer, plusz egy trükkös kelet-európai irányító harmadszor), viszont a hetvenéves vénasszonnyal ellentétben még azt sem mondhatja el a csapatáról, hogy legalább időnként tetszetősen futballozik. Igaz, ettől függetlenül Dirty Harrytől nem sajnáljuk a kupát, mint ahogy David Jamestől vagy akár a lelkes, kékgalléros portsmouthi szurkolóktól sem, viszont Milan Barostól vagy Utakától már igen.

Ami a Cardiff csapatát illeti, hát örültünk volna, ha ennél többet mutatnak, de sajnos már a gól előtt is nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is leginkább bakijáról ismert Enckelman kapussal valami nagyon nem stimmel. Nem volt lövés, amit megfogott volna, egy idő után már figyeltük, hogy tényleg minden egyes labda kijön róla, és annyira elbizonytalanodott, hogy meg se próbálta megfogni a beadásokat. A gól előtt ugyan veszélyesen ment középre a beadás, de az ismétlésből jól látszott, hogy ha Enckelman nem ér hozzá, simán elmegy a kapu előtt, így viszont pont jó lett a Szívbeteg Gibbonnak, aki a második nagy helyzetét már nem hagyta ki.

A Cardiff másik gyenge pontja a kapusán kívül a támadósora volt, sajnos nem volt egyetlen gólveszélyes csatár sem a csapatban. Jimmy Floyd Hasselbaink már súlytalan és veszélytelen, Paul Parry pedig szélsőből lett csatár, aki eleinte veszélyes is volt, de a gól után még jobban visszaálló Portsmouth védelemmel szemben már nem érvényesült a gyorsasága. És bár a balszélső Joe Ledley megmutatta, hogy már most is beférne a PL csapatok többségébe, és a csereként beállt szupertinédzser, Aaron Ramsey is felvillantott valamit a tehetségéből, azért van jó pár csapat a Championshipben, amelynek nem a lepényszájú holland középhátvédje a legveszélyesebb játékosa a kapura, őket inkább elnéztük volna a döntőben. Mindennek ellenére azért szép volt, Bluebirds, David Jones pedig vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.