Rúgd és fuss!

A Championshipben, csakúgy mint a héten egy osztállyal feljebb, olyan csapatok kerültek egymással szembe, akik pár nappal korábban a kupában már találkoztak. A Farkasok egy héttel a Watford felett aratott 4-1-es idegenbeli kupabravúr után újra a Vicarage Roadra látogattak, de az ember biztos lehetett benne, hogy az eredmény nem 1-4 lesz, az tuti. Nem úgy, mint az Arsenal és a Newcastle meccsein, ahol 3 nap alatt kétszer is ugyanaz az eredmény született, sőt, ha lett volna egy harmadik is, azon is a hetvenéves vénasszony bandája nyert volna. Sajnos.

A Hat Nemzet Tornája keretében lejátszott Lloegr-Cymru meccs miatt sikerült lemaradni Steve Kabba első percben szerzett fejesgóljáról, amit a két nappal korábban a Sheffield Unitedtől érkezett Leigh Bromby hatalmas bedobását és a Milwallt és a Crystal Palace-t megjárt Darren Ward (aki levágta ugyan a haját, de hajmeresztő dolgokat művel a tizenhatoson belül, amiről Király Gábor tudna sokat mesélni) szerencsétlenkedését követően a hálóba bólintva szerzett. Nagyjából talán egyébként ennél több izgalom nem is történt a pályán. Bár egyikünk sem tudta megmondani mennyi ideig tart egy rögbi mérkőzés (ahol egyébként Cymru hihetelen módon kapaszkodott fel és remek hajrával végül le is győzte Lloegr csapatát), de végül kevéssel a második félidő kezdetét követően kapcsolhattunk át a Twickenhamből a Vicarage Roadra.

Mind a Watford, mind a Wolves pályára küldte az új igazolásait: így a hazaiknál, nemcsak Bromby, de a Stoke korábbi csapatkapitánya, John Eustace is pályára lépett, míg a túloldalon a volt Plymouth-gólfelelős, Sylvan Ebanks-Blake került a kezdőbe. A Fulhamtől kölcsönvett csatár, Collins John ugyan még a padra sem került oda a Watfordnál, de ezzel együtt ezúttal Priskin Tamás részére még mackófelsőt sem készített ki a szertáros, ugyanis Aidy Boothroyd a Kabba-Ellington csatárkettősnek szavazott bizalmat. Mióta nem láttuk, Nathan "Duke" Ellington nagyon komoly bajusz nélküli körszakállt növesztett, olyat, mint amilyet amit annak idején az afro-amerikai önvédelmi és emberi jogvédő szervezet, a Fekete Párducok tagjai viseltek (utólag kiderült, hogy Duke nem annyira funky mint azt elsőre hittük, mivel a szakáll valószínűleg azzal lehet összefüggésben, hogy a játékos 2004 óta gyakorló muzulmán).
 

Ellington majdnem megszerezte a szezonban harmadik gólját, de miután egy szöglet után a hálóba került a labda, a csatár a fejét fogta. Ellington reakciója után először azt hittük, hogy a biró nem adta meg a gólt, de kiderült, hogy Ellington lövése a középpályás Tommy Smith lábán irányt változtatott, így valószínűleg csak saját magát sajnálta Ellington, bizonyítva ezzel korábbi klubja (WBA) szurkolóinak egyöntetű véleményét, azaz, hogy ő csak egy önző, lusta, haszontalan csatár. Bármennyire is kedveltem őt, főleg a hihetetlen flegma, Panenkát simán leköröző tizenegyesrúgása miatt, sajnos egyet kell értenem velük.

Tommy Smith egy perccel az Ellingtontól elcsent gólja után háromra növelte a Watford előnyét, miután éppen Ellington céltalanul előrevágott labdáját a sérüléséből felépült Darius Henderson (hogyan hívhatnak egy fehér angolszász férfit Dariusnak?) fejelte le Tommy Smith elé, aki beügetett a tizenhatosra és tanári módon gurított az egyébként rettenetes napot kifogó Wayne Hennessey alatt a hálóba.

A meccs nagy pillanata azonban már a végeredmény beállítása után, a 84. percben jött el, amikoris Boothroyd mester a pályára küldte Al(hassan) Bangurát, akinek az élettörténete Ken Loach után kiált. A sierra leonei srác 16 éves korában hagyta el szülőhazáját (mivel apja halála után neki kellett volna átvenni helyét egy titkos szektában) és Guineába szökött, ahol megismerkedett egy francia férfival, aki Franciországba vitte magával, hogy ott férfiprostituáltként futtassa. Alhassan miután átkerült Angliába egyből menekülti státuszért folyamodott. A Watford egyik játékosmegfigyelője egy parkban focizva szúrta ki Bangurát, aki 2005 áprilisában 17 évesen be is mutatkozott a Watford első csapatában. Bangura aztán kisebb-nagyobb sikerrel szerepelt a Lódarazsaknál, még 16 meccsen a Premieshipben is játszott, de a tündérmese tavaly decemberben rémtörténetbe fordult: a 9 napos kisgyermek édesapját a hatóságok kiutasították az Egyesült Királyságból és úgy tűnt visszatoloncolják Sierra Leonéba. Bangura ekkor azt nyilatkozta, hogy ha vissza kellene térnie, az nemcsak a karrierje, hanem az élete végét is jelentené utalva a polgárháborús állapotokra és a korábbi szökésére. A politika (a bevándorlási ügyekért felelős államtitkár), a futball (a professzionális labdarúgók világszervezete) és a zene (Elton John, tiszteletbeli Watford-elnök) példás összefogása nyomán azonban Al Bangura nemcsak hogy az Egyesült Királyágban maradhatott, hanem munkavállalási engedélyt is kapott. Ez volt az első meccse azóta.

A Watford október óta először tudott nyerni otthon, de még így is visszakapaszkodott az egyenes feljutást érő második helyre. A Farkasok viszont a 11. helyre csúsztak vissza és igaz, hogy csak két pontra vannak a még rájátszást érő 6. helytől, de nem kizárt, hogy Mick "Merlin" McCarthynak mégiscsak varázsolnia kell majd a végén.


 

Tudjuk, hogy késő bánat, de képtelenek vagyunk kiheverni a végtelen csalódást, amit Fabio Capello kinevezése okozott. Miért is bosszantó ez ennyire?

Először is: a szövetség - szokás szerint - a leggyávább megoldást választotta. Tegye fel a kezét, aki angol kapitány akar lenni, sikították a horvát meccs másnapján, és aki a legjobban nyújtózkodott, az kapta a melót. Ja nem is, először még bravúrosan bedőltek a páholyban ásítozó Józsika, a kis zsenigyerek tréfájának, pedig ő nem is jelentkezett, csak a fejét vakarta, és persze gúnyosan legyintett, amikor megpróbálták a kispadra csalogatni.
Természetesen nem várhattunk mást. A kijutás elbukása abból a szánalmasan gyenge csoportból kódolva volt az FA utóbbi években tanúsított ügyetlenkedéseiben. A felejthetetlen müncheni 5-1 óta eltelt hat év alatt sikerült közös erővel a közröhej szintjére süllyeszteni az angol nemzeti tizenegyet. Pedig már 2002-ben látni kellett volna, hogy Sexy Sven képtelen használható és pláne izgalmas csapatot formálni a primadonnák gőgös bandájából. Meggyőződésem, hogy a Brazília elleni második félidővel kezdődött az a rémálom, amiből azóta sincs ébredés. A negyeddöntőben kiesés kifinomult specialistája lett Anglia, a kiszámíthatóság és középszer nagyhatalmává. Mindeközben a kifogáskeresés és magyarázkodás tudományában még a mágikus magyarokat is sikerült túlszárnyalni. Kedvencünk a balszerencse. Meg a pálya talaja. Továbbá az elbizakodottság. Máskor meg a kishitűség. És a Gerrard-Lampard. Ne feledjük a kapusgondokat. Az utánpótlás hiánya. Az idegenajkúakkal felhígult Premiership. A hőség. A sajtó nyomása. A lelki teher. Az orosz műfű. A taktikai sivárság. Formánkívüliség. És persze Beckham. A balszerencsét mondtuk már? Na jó.

És akkor végre jönnek a félelmetes horvátok és összeomlik a kártyavár és McClaren hazamegy és mindenkitől esernyőt kap karácsonyra és új kor hajnala virrad Angliára.

A tényt, hogy Capello egy fasz, sose vitatta senki. Ismerjük a sztorit, de nem árt felidézni: legutóbbi munkahelyén arra a nem kis varázslatra volt képes, hogy a bajnoki cím ellenére kirúgták, mert megálmodta és össze is hozta minden idők legcsúnyábban futballozó Real Madridját. Persze a diktátor úr az erély és a következetesség fedettpályás championja is. Tavaly januárban bejelenti, hogy Becks-szel nem hosszabbít, az gyorsan aláír egy soccer-csapathoz, Capello erre teátrálisan kirakja a kezdőből, majd mikor látja, hogy a csúnya játék ezúttal kevés lesz a sikerhez, visszaengedi őt, és sebesen visszavonja a sok gonoszságot, amit összehisztizett Beckhamről. Egy edző, aki nem tűri, ha támadásokat kezdeményez a csapata. Kedvenc kézmozdulata a „mindenki tűnés hátra” kódjelű lendítés, valószínűleg szíve szerint az 5-5-0 formációt alkalmazná, és egy interjúban így teszi helyre a látványos futballért reklamálókat: „ugyan, elmúltak már azok az idők.” Értse meg, kedves mester, vastagon leszarjuk a sok scudettóját, és a lilakeretes szemüvegeit, a kortárs képzőművészeti gyűjteményét, a vasfegyelem iránti elhivatottságát, továbbá, hogy mekkora motivátor hírében áll. Eleget bosszankodtunk Sexy Sven és Macca kínkeserves évei alatt. Angolhon futballt akar látni.

Hogy látunk-e futballt a három oroszlántól a közeljövőben, valószínűleg nem a szerdai Svájc elleni barátságos meccsen dől majd el. Viszont egy ilyen bohóctalálkozó pompás alkalom lehetne, hogy Capello megmutassa, alaptalanok a gonosz előítéleteink. A napokban kihirdetett, és vasárnapra 23-asra szűkített keret nem sok meglepetést tartogat. Abban ugyanis semmi furcsa nincs, hogy a debütáló mester lezseren kihagyta a századik válogatottsága előtt álló Beckhamet. Ugyan már, mit képzelt ez a széttetovált plakátfiú? Majd pont az EB-re készülő, félelmetes formában érkező Svájci gladiátorok ellen ajándékozzuk meg ezzel szép jubileummal? Hiszen nem is vagy játékban, öcsi! Hiszen ennyi kihagyás után tutira elfelejtettél beívelni, a szabadrúgásokról nem is beszélve. Az mind menne a sorfalba. You must be joking, David Beckingham! Az igazi vicc az, hogy közelgő selejtezők előtt a mostaninál ezerszer több kifogás merül majd fel, és az az ember, aki számtalan botrányos blamától mentette meg Angliát az utóbbi tíz évben, akinek gyakran a játékosok közül egyedüliként csillogott a lelkesedés és a büszkeség a szemében, hogy Angliáért futballozhat, valószínűleg örökre megragad kilencvenkilencen.

Ami a keret további újdonságait illeti, ha leszámítjuk az Aston Villa játékosok feltűnő elszaporodását, ezt a bandát McClaren is összerakhatta volna. Én speciel nem értem ezt az Agbonlahor mániát. Hivatkozhatunk arra, hogy nem klasszikus befejező csatár, de akkor is: ez a fickó november óta egyetlen gólt lőtt a Premiershipben, azt is a Wigan ellen. Apropó, tudja valaki, hogy a 70-es évek végén hol üzemelt a világ legjobb diszkója? Wiganben. Casinónak hívták és annyira menő hely volt, hogy a 78-as évvégi összesítésében a new york-i Paradise-t is megelőzve végzett a Billboard diszkóranglistájának élén. Pedig a Paradise az elektronikus zene Wembley-je ugyebár.

De vissza a csodacsapathoz. Lampard sérült, tehát még nem tudhatjuk meg, mi lesz Capello válasza a Nagy Gerrard – Lampard Dilemmára. Bár, ha belegondolunk, már nem is akkora nagy dilemma ez. Fat Frank annyira elviselhetetlenül gyengén futballozik a válogatottban (és újabban klubjában is), hogy igazából csak az a kérdés, hogy hosszútávon ki lehet helyette Stevie G párja középen. Mert ott a középpályán elég komoly gondokkal szembesülhet a mesterünk. Jobboldal üresen tátong, Wright-Phillipst egy formánkívüli Kellerjózsi is kilapítja, Bentleyben pedig egyelőre kevéssé tapinható a világverő őstehetség. Még szerencse, hogy van egy Joe Cole-unk. A keret egyébként első látásra tökéletesen rímel a fenti nyavalygásainkra. Összesen tizenegy védő, illetve védekező lelkületű labdarúgó, és 4 darab csatár, köztük egy gólképtelen újonc, továbbá egy liverpooli kispadkoptató. Lesz itt forradalom.

Capello mentségére szolgál, túl sok tér amúgy sincs a variálásra. Lássuk be, a kapust leszámítva minden poszton van legalább két ember, akinek mindig helye lesz a kezdőben. Hátul Ferdinand és Terry, középen Gerrard és Joe Cole, elöl meg Owen és Rooney. A kistörpe mondjuk mostanság tehetetlenül ficánkol a Newcastle támadósorában, de amíg a crouch-ok és walcottok a trónkövetelők, Misi fiú nyugodt lehet. Bazmeg, vessetek a mókusok elé, de akkor is az Owen – Heskey csatársorral mennénk a legtöbbre. Fájdalmas ezt kimondani 2008-ban, de akinek van jobb ötlete, kap tőlem egy dedikált Lineker sálat ajándékba.

De elég a borúlátásból és berzenkedésből.

Szétbasszuk a csokifaszú svejcieket és minden szép lesz.