Rúgd és fuss!

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

Harry Redknapp kinevezése meglepő és egyben bátor lépés a tulajdonos Daniel Levy részéről (akinek a fejében az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg az, hogy megszabadul a klubjától), ugyanis azok a klubok, amelyek a Fat Fourhoz kívánnak csatlakozni a jól bevált trendi recept alapján kizárólag a gyűlöletes szakmai-igazgató-plusz-külföldi-menedzser-modellel képzelik el a sikeres jövőt. Na, ha egyvalamire mérget vehetünk, akkor az az, hogy a Spursnél, amíg Dirty Harry marad a menedzser, a director of football poszt betöltetlen marad.

A West Ham United-játékosként nem sok emlékezeteset alkotó Redknapp ("Hiába játszott nálunk Moore, Hurst és Peters, átlagos helyezésünk nagyjából mindig a 17. körül volt, el lehet képzelni tehát, hogy mi, a többi nyolc mennyire szarok is voltunk.") menedzseri karrierje úgy indult, hogy kevesen gondolhatták azt akkoriban, hogy ez az ember még huszonöt év múlva is a kispadon fog ücsörögni, nemhogy egy menő londoni klub menedzsere lesz. 1983 telén ugyanis a Bournemouth frissen kinevezett menedzsereként a Lincoln City ellen 9-0-ás vereséget szenvedett, és ha ez még nem lett volna elég, a következő meccsüket pedig 5-0-ra bukták el a Cseresznyék. A bizalom azonban ennek ellenére 9 évig töretlen maradt vele szemben, ebbe az időszakba kupabravúr, feljutás és kiesés is belefért bőven.

Nagyjából tíz évvel később azonban már korábbi klubját dirigálta menedzser asszisztensként egy felkészülési meccsen, ahol egy dühödt szurkoló az egész első félidőben a csapat játékát gyalázta, és Redknapp megunva a lelátó felől érkező folyamatos szitkozódást, megkérdezte tőle, hogy tudná-e esetleg jobban csinálni? A várható választ követően azonban 'Arry váratlan lépésre szánta el magát: a vagánykodó drukkert mindenki megdöbbenésére a pályára küldte. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis a csávó gólt szerzett, őt magát pedig alig egy hónap múlva menedzserré nevezték ki.

Érdekes, hogy Redknapp negyedszázados karrierje során a Bournemouth és a West Ham United mellett csupán két csapatnál fordult meg: a Portsmouthnál (kétszer is) és a Southamptonnál. A Szenteket egyébként éppen a szomszédvár Pompey miatt hagyta ott bajnokság közben, ami érthető módon nem annyira tetszett a szurkolóknak. Az egyedüli igazi sikerét is a Portsmouth-szal érte el, nem véletlenül tartotta a klubot spirituális otthonának, bármit is akart ezzel mondani.

Piszkos Harry azonban a West Ham Unitednél töltött évei alatt alapozta meg mindazt, amiért Anglia-szerte egyszerre vált híressé és hírhedtté: előszeretettel épített be tehetséges fiatalokat a csapatába (az ő nevéhez fűződik Rio Ferdinand, Joe Cole, Jermaine Defoe, valamint saját unokaöccse, Frank Lampard mélyvízbe dobása is), kitűnő érzékkel választotta ki az általa leszerződtetni kívánt játékosokat, kétes átigazolási ügyekbe keveredett, gyakorlatilag folyamatosan káromkodott, és állítólag nem csak akkor, amikor élő adásban interjú közben fejbe találta egy eltévedt labda, valamint végtelenül vicces nyilatkozatokat adott, amelyekben még saját játékosait sem kímélte: "John Hartsonnak rosszabb az előélete, mint Hasfelmetsző Jacknek"; "Dani annyira jóképű srác, hogy még a feleségem is ráindulna, sőt még én magam sem tudom eldönteni, hogy pályára küldjem vagy inkább megdugjam"; "A külföldi játékosokkal minden sokkal nehezebb: többségük leszarja a golfot, nem járnak lóversenyre, és még csak nem is isznak".

Mindezeken felül Redknapp jellemzően előszeretettel visz be egy-két gyomrost a Csatornán túlra valószínűleg a külföldi menedzserek bőröndjében átkerülő hóbortnak: a dietetikának. Ugyanis Dirty Harry a Hetvenéves Vénasszonnyal, új észak-londoni kollégájával ellentétben nem hisz a korszerű táplálkozásban: "Szóljanak majd, ha valaki bebizonyítja, hogy egy tányér tészta elfogyasztása segít a pontosabb passzolásban". Redknapp szintén teljesen értetlenül áll az új divat előtt, miszerint a játékosoknak a meccsek utáni mihamarabbi regenerálódás érdekében enniük kell valamit, legyen akár hajnali kettő, mivel az ő játékoskorában "még bőven elegendő volt másfajta módon tankolni reggel fél háromig - bár lehet, hogy ezért régimódinak fognak majd tartani".

Bárhogyan is fog alakulni Henry James Redknapp és a Tottenham Hotspur közös sorsa, abban biztosak lehetünk, hogy a Spurs játékosai megnyugodhatnak: valószínűleg nem fog többé előfordulni az, ami a hálistennek gyakorlatilag a teljes feledés homályába vesző svájci menedzser, Christian Gross alatt, aki megpróbálta megtiltani a klub veteránjának, Gary Mabbuttnek, hogy meccsnapokon hagyományos, kiadós angol reggelit fogyasszon. 

Ebben az évtizedben az angol válogatottnak nem sok olyan mérkőzése akadt, amelynek másnapján a szurkolók rettentő fejfájástól szenvedve, de mégis mosollyal a szájuk szélén állhattak neki a reggeli tojás elkészítésének. Na, a majdnem három hete megrendezett horvát-angol meccs ilyen volt. Ha készítenénk egy DVD-t a háromoroszlános válogatott 2000 óta lejátszott legnagyobb meccseiről, akkor a zágrábi találkozó biztos, hogy szerepelne rajta, csakúgy mint a legendás müncheni 1-5, a dánok elleni VB-nyolcaddöntő 2002-ből, vagy az oroszok tavaly szeptemberi vendégszereplése a Wembley-ben, amikor úgy tűnt, Anglia végre összekapja magát és kijut az Európa-bajnokságra. Ezekben a meccsekben azon felül, hogy Anglia felejthetetlen játékkal nyerte meg valamennyit, még egy közös van, ugyanis egy játékos mindegyiken kezdőként lépett pályára az angol válogatottban. És ez a játékos nem más, mint Emile Heskey.

Mindezek ellenére kevés olyan figura van az angol futballban, aki ennyire megosztja a közvéleményt, akit ennyire nem ismernek el, sőt akit gyakorlatilag folyamatosan félreértenek. Emile Heskey-t a többség egy ügyetlen futballistának tartja, aki csatár létére szinte alig szerez gólt és nemhogy az angol válogatottban, hanem egyáltalán semmilyen magára valamit is adó futballcsapatban nem lenne helye. A kritikusai szerint nem véletlen, hogy a karrierje során egyre gyengébb csapatokban találja magát (Birmingham, Wigan), miután Liverpoolban valószínűleg rájöttek, hogy a leigazolása csakis valami tévedés lehetett, és egyébként meg az ezredforduló Liverpoolja volt annyira jó csapat, hogy még őt is elbírta valahogy.

Az angol futball egyik kulcsfigurája mindig is a centre-forward, az úgymond erőcsatár volt (gondoljunk csak Cliff Bastinra, Dixie Deanre, Tommy Lawtonra, Nat Lofthouse-ra, vagy az újabbak közül Paul Marinerre, Mark Hateley-re, Les Ferdinandra és Alan Shearerre), akinek a játékát igazából a következő dolgok jellemzik: 90 percen keresztül folyamatosan birkózik a védőkkel, olyan helyre dugja a fejét, ahol nagy valószínűséggel fájni fog, és nem mellesleg, ha a csapata gólt szerez, akkor azt általában ő jegyzi. Egy angol csapat ilyen régimódi pozíciós erőcsatár nélkül már nem is angol csapat. Azonban Alan Shearer visszavonulása óta az angol futball bizony nem dúskál az ilyen tankszerű csatárokban, hanem sokkal inkább olyan támadókban, akik gyorsak, és nem zavarodnak meg attól, ha a középpályán, vagy akár a szélen kell játszaniuk éppen.

Emile Heskey-re pedig éppen ezért van szüksége az angol futballnak. Az angol válogatott nélküle nem olyan, mint egy igazi angol válogatott, hanem olyan, mint bármelyik kontinentális vetélytársa. Ő jelenti a fizikai jelenlétet, ő az, aki birkózik, ő az, aki sohasem adja fel, ő az, aki két-három védőt is elvisz magával, ő az, aki a labdákat lefejeli és két védővel a hátán estében ad gólpasszt. Nem véletlen, hogy Michael Owen akkor játszik igazán jól, ha a nagydarab mamlasz az ékpárja, és nemhiába nyilatkozta Wayne Rooney is, hogy leginkább Heskey mellett szeret játszani a válogatottban. Heskey testesíti meg mindazt, ami az utóbbi évek angol válogatottjaiból hiányzott: alázat, önzetlenség és küzdelem. És ami jó jel: úgy tűnik, hogy Fabio Capello is rájönni látszik erre. Ugyanis a múltkori zágrábi este igazi hőse nem a mesterhármast szerző kisfiú, Theo Walcott, vagy a hátravont csatár szerepkörében újfent lubickoló Wayne Rooney, hanem Emile Heskey volt. Ő a mi emberünk.

Az angol harmadosztály kapcsán a legtöbben készpénznek veszik, hogy a két bukott óriás, a Leeds és a Leicester szerzi meg a két automatikus feljutó helyet, a többin pedig majd elmarakodik a maradék 22 csapat. Nos, mi nem így gondoljuk, ez túl egyszerű lenne, és ha van valami, ami elmondható a League One-ról, akkor az az, hogy egyáltalán nem egyszerű. Az alábbiakban kalauzunk a 2008-2009-es szezonról a harmadik vonalban.

Hát igen, itt nem feltétlenül a józan ész dominál, sőt, a Leeds dadogós idénykezdetét nézve egyáltalán nem, de ha még nem ment el minden esze a jóistennek, akkor Gary McAllister csapatának idén fel kell jutnia a Championshipbe, vagy így, vagy úgy, de valahogy mindenképpen. Tavasszal nem sikerült a bravúr, részint a 15 pont levonással járó büntetés miatt, részint pedig azért, mert McAllisternek pár hónap alatt kellett ráerőltetni arra a játékoskeretre a saját elképzeléseit, melyet még elődje, az ostoba és gerinctelen Dennis Wise alakított ki. Most viszont minden adott: sikerült kiebrudalni Wise néhány fogalmatlan igazolását, helyettük pedig ezen a szinten komoly erősítések jöttek: így a Swansea túlsúlyos játékmestere, Andy Robinson; aztán a Livingstone fiatal skót tehetsége, Robert Snodgrass; a Bristol City termetes csatára, Enoch Showunmi; az argentin gólvágó, Luciano Becchio; a Celticet is megjárt, veterán Paul Telfer és a tavaly kölcsönben érkező ír balhátvéd, Alan Sheehan a rivális Leicesterből.

Nem lenne a ligához méltó, ha ne lenne idén is egy igazi meglepetéscsapat, és ez most szerintünk az Oldham lesz. John Sheridan csapata már eddig is nevezetes volt stílusos futballjáról, de ez két éve a play-offra volt elég, tavaly pedig még arra sem, most viszont a surranópályán feljuthat a Latics. Az Oldham viszonylag csendben építkezett, és míg tavaly nyáron inkább gyengült, most sikerült megtartani az erősségeket, sőt, további igazolásokkal még komoly eredmények elérésére is képes csapat gyűlt össze a Boundary Parkban.

Története során először szerepel a harmadosztályban a Leicester, de hamar kimutatta, hogy nem sokáig szeretne maradni. Bár elkerülhetetlenül távozott néhány meghatározó ember (Stearman, McAuley, Hume), sikerült megtartani a magot, köztük a Premiership klubok által is keresett angol U21 válogatott balhátvédet, Joe Mattockot, vagy a Rúgd és fuss! egyik nagy kedvencét, a támadó Matty Fryatt-et. A rutint Paul Dickov, Matt Oakley, Steve Howard és Stephen Clemence képviselik a keretben, de itt van régi ismerősünk, DJ Campbell is, miközben olyan, alacsonyabb osztályból érkező tehetségek is akadnak a Rókák soraiban, mint a húszéves középhátvéd, Michael Morrison, vagy az MK Donsból vett Lloyd Dyer. A manager pedig az a Nigel Pearson, aki pont a Leicester vetélytársát, a Southamptont tartotta bent a Championshipben, de a Szenteknek nem kellett – itt most bizonyíthat, és ha csak a Wembleyben is, de szerintünk a Rókák visszatérnek jövőre a Champóba. Ha nem, akkor a tulajdonos, Mandaric úr gyaníthatóan egy házzal odébb áll.

Nem feltétlenül az a siker receptje, hogy egy klub eladja a két legjobb játékosát, de a Carlisle így vágott neki a szezonnak. A tavalyi évadban a liga legjobb kapusának választott Keiren Westwood és a sérüléséig gólkirályságra hajtó csatár, Joe Garner is a Championshipbe távozott (előbbit a Coventry, utóbbit a Nottingham Forest szerezte meg), így John Ward managernek fel volt adva a lecke. A helyükre nem jöttek nagy nevek, viszont a csapat így sem rossz: a Middlesbrough neveltje, Danny Graham például a régi klubjában impotens csatárnak tűnt, itt viszont távolról sem az, egyenesen a liga egyik leggólerősebb játékosa. A többiek sem ügyetlenek, és van ugyebár egy állítólagosan nagy tehetség is, egy 18 éves csatár személyében, akinek Gary Madine a neve, és már megvan az első bajnoki gólja. Jó lesz a Carlisle, ezt nem csak a jó kezdés mondatja velünk.

A Championshipből tavaly papírforma szerint kipottyanó Scunthorpe-nak nincs miért szégyenkeznie, erőn felül teljesített, és már önmagában a feljutás szép eredmény volt, azok után meg végképp nincs miről beszélni, hogy a csapatot kialakító manager, Brian Laws, illetve a Sharp, Keogh csatárkettős már tavaly nyáron sem volt a klubnál. A gyúróból managerré lett Nigel Adkins most egymillió fontért eladta ugyan a csapat újabb gólvágóját, Martin Patersont a Burnleynek, de ezenkívül sikerült nagyjából együtt tartani a csapatot, és az érkezők (különösen a Southendtől jött ifjú csatár, Gary Hooper) ezen a szinten remek játékosok. Nem világverő csapat a Vas, de a playoffra jó kell, hogy legyen.

Az alaposan megerősödött Terrierektől sokan várnak kiugró teljesítményt, ám elég gyatrán rajtolt a csapat, és jelenleg éppen kieső helyen áll. A nyáron érkezett új manager, Stan Ternant régi motoros, és azt kell róla tudni, hogy Neil Warnock legnagyobb ellensége: a Palace managere vele kezet sem hajlandó fogni, ha egymás ellen játszik a csapatuk. Erre idén csak a kupában lesz lehetőség, de a jelentősen megerősödött Huddersfield megcsíphet egy osztályozós helyet, és ott már ugye bármi lehet. A veterán, Premiershipet is megjárt védők, Chris Lucketti és David Unsworth mellett az Ipswich balszélsője, Gary Roberts számít nagy igazolásnak, valamint a Blackpool csatárát, Keigan Parkert is régóta figyeljük. Talán velük most felidézhet valamit a Huddersfield a réges-régi nagy sikereiből.

A csendben lopakodó Hartlepoolra senki sem figyel oda, pedig idén úgy tűnik, a tavalyi középcsapatosdi után összeállt Danny Wilson csapata. Tehetséges, saját nevelésű fiatalok, továbbá a Manchester Unitedtől érkező Ritchie Jones jelentik a pluszpontokat a keret mellett, de a legnagyobb név a húszéves csatár, James Brown, akit legutóbb személyesen Gordon Strachan nézett meg, hogy a Celticbe csábítsa. Csak azért nem írjuk, hogy jegyezzük meg a nevét, mert James Brownt mindenki ismeri.

A Rákászok tavaly nagy verést kaptak a Doncastertől a play-off elődöntőjében, és ha ez nem lett volna elég, nyáron elveszítették négy alapemberüket is (Bailey, Flahavan, Gower, Hooper). A helyükre érkezők leginkább kölcsönjátékosok, akik között vannak tapasztalt nevek is, mint a veterán csatár, Dougie Freedman. Ő és ékpárja, Lee Barnard lehetnek Steve Tilson manager legnagyobb reménységei, de ettől még ez nem a Southend idénye lesz, és ki tudja, Tilson nem kap-e vonzóbb ajánlatot, lassan ideje lenne…

Nagyon rosszul rajtolt a Colchester, pedig a tavaly a Championshipből kipottyanó csapatot nagyjából sikerült együtt tartani: maradt a Crystal Palace által környékezett játékmester, Mark Yeates, és maradt a Spurs-nevelés középpályás, Johnnie Jackson is. Igaz, a csatár Kevin Lisbie és a csapat szimbólumának számító Karl Duguid távozott, de a csapat így sem túl gyenge, a tehetséges walesi manager, Geraint Williams is maradt, úgyhogy össze kellene kapniuk magukat az U-soknak, mert ez egyelőre kevés.

Micky Adams hét év után tért vissza Brightonba, hogy végre tényleg felvigye a csapatot a másodosztályba (időközben már a Premiershipet is megjárta a Leicesterrel). A csapatban nincsenek sztárok, de már tavaly is alig maradt le a Brighton a play-offról, idén pedig Adamsszel a kispadon még inkább el lehet képzelni, hogy besurrannak a legjobb hat közé, de az biztos, hogy végig versenyben lesznek.

Egy hete még sima kiesőnek tippeltük volna a Cheltenhamet, ám azóta távozott a manager, Keith Downing, és a helyére érkezett Martin „Mad Dog” Allen, akit már hiányoltunk a kispadokról. A Vörösbegyek tavaly az utolsó fordulóban biztosították be a bennmaradást, és valami hasonlót az idén is el tudunk képzelni. Hogy így legyen, abban sokat fog segíteni a veterán csatár, Barry Hayles, aki a Leicestertől jött kölcsönbe.

A Football League egyik legrégebben szolgálatban levő angol managere, Martin Ling öt éve ül a Leyton Orient kispadján, és tavaly már elkezdhetett reménykedni, hiszen nagyon jól kezdte a szezon az Orient, de aztán a végén erőteljesen visszacsúszott. Reálisan idén sem remélhet ennél sokkal többet a kelet-londoni alakulat, kivéve, ha a Boyd, Jarvis csatárkettős ámokfutásba kezdene.

Meglepődnénk, ha minden wannabe futballhuligán kedvenc angol klubja idén megint a kiesés ellen küzdene. Kenny Jackett csapata az a tipikus, haláláig harcoló fajta, amilyet mi nagyon tudunk tisztelni, az első számú csatár, Gary Alexander például gyerekkora óta Millwall-fan, úgyhogy szimpatikusak az Oroszlánok, talán jövőre már a feljutás sem marad álom, idén szerintünk még igen.

Míg tavaly éppen úgy tűnt, hogy a Milton Keynes Dons akár még szimpatikus is lehet, ez gyorsan szertefoszlott azzal, hogy a Blackburn által elcsábított Paul Ince helyére egy olasz edző, Roberto Di Matteo érkezett. Vele együtt jönnek már a francia és spanyol reménységek is, úgyhogy lesz miért utálni ezt az amúgy is lopással létrejött csapatot, kár, hogy kiesni nem fog.

A Northampton két éve jutott fel a League Two-ból, és a tavalyi szezonban évtizedes legjobb eredményét produkálta a kilencedik helyezéssel, de csodálkoznánk, ha a Suszterok ezt idén túlszárnyalnák. Hiába ment el a tehetséges kapus, Mark Bunn a Blackburnbe, Stuart Gray manager ügyes csapatot hozott össze, különösen a támadószekció érdemel említést, az erőteljes Adebayo Akinfenwával és a Prestonból kölcsönbe érkezett Karl Hawley-val. De a play-offhoz így is igazi bravúr kellene.

A League Two tavalyi másik gazdag csapata itt már nem számít akkora halnak, igazság szerint sok esélyt nem adnánk egy play-offra sem, bár a cél állítólag előbb vagy utóbb a Premier League. A csapat megtartotta legjobbjait (így a Wolves által csábított Aaron McLeant), és maradt az alsóbb osztályú igazolásoknál, így ez az év vélhetően az akklimatizálódásra fog elmenni, és jövőre már talán nagyobb terveket is szövögethet Darren Ferguson manager, akiről utoljára mondjuk el, hogy igen, tényleg Sir Alex fia.

A League Two tavalyi play-off nyertese mindig kiesőjelöltnek számít, ami idén se lesz másként, bár a Stockport nem gyenge csapat. A fiatal kerethez fiatal és ambiciózus ír manager társult, Jim Gannon személyében, aki kellően nagypofájú is a szakmához. Bár a tavalyi szezon házi gólkirályát, Liam Dickinsont elvitte a Derby, a helyére érkező észak-ír Paul Thompson lehet, hogy pótolni tudja. Mi szorítunk a bennmaradásért.

A Swindontól csak a legfanatikusabb szurkolói várják el a play-off helyezést, igazság szerint nagy meglepetés lenne egy ilyen eredmény. A volt sokszoros skót válogatott védő, Maurice Malpas egyébként szigorú manager, és hírhedten kemény felkészüléseket vezényel. Leginkább tehát a fegyelemben és az állóképességében bízhat a csapat, valamint a télen a Readingtől érkezett fiatal csatárban, Simon Coxban. Ez pont elég a stabil középcsapat-státushoz.

Liverpool harmadik számú csapata biztos pont már egy ideje a harmadosztályban, és hiába ül a padon az öreg róka, Ronnie Moore, idén sem valószínű, hogy a középmezőnynél előrébb találkozhatnánk a Roversszel. Főleg, hogy a szélső Steven Davies nyáron a Derbyhez szerződött, nincsenek igazán fajsúlyos nevek a keretben, egyedül a rutinos és gólerős csatár, Chris Greenacre nevét érdemes megemlíteni.

Áprilisban meglepetésre lemondott Richard Money, a Walsall managere, aki az előző idényben hozta fel a Szíjgyártókat a League Two-ból, és a tavalyi évadban szinte végig versenyben volt a play-offért. Elégedetlen tehát nyilván nem volt vele senki, mégis, amikor kiderült, hogy a Walsall nem jut fel, felállt a kispadról. Azóta az utód, a rutinos Jimmy Mullen viszi tovább az örökséget, és a Walsall megint jó lesz, de hogy ez mire lesz elég? Szerintünk maximum a hetedik helyre. Azért említést érdemel az egyszeres válogatott csatár, Michael Ricketts, aki most épp itt játszik, és nem is nyomja rosszul.

Bizony, régen volt már 2007 májusa. Akkor a liga egyetlen zöld-fehér csapatát jelentő Kesztyűsök a play-off döntőjébe jutottak, miután 5-2-re nyertek Nottinghamben, és 30 ezren kísérték el a Yeovilt a Wembleybe, pedig az egész városban laknak 50 ezren. Azóta a Yeovil meggyengült, és hiába bűvészkedik Russell Slade manager, leginkább a kiesés elkerülésében reménykedhet az idén.

Nem tűnik meggyőzőnek a csapat, amely tavaly is éppen, hogy bennmaradt. A Paul Trollope-Lenny Lawrence kettősnek most nem lesz elég, hogy Rickie Lambert húsz gólt szerez, sajnos rajta kívül nincs más adu a kezükben. A Kalózok biztos elsüllyesztenek pár nagy cirkálót idén is, de most valahogy az az érzésünk, hogy ez kevés lesz.

Az Alex amióta kiesett a Championshipből, azóta szédeleg az akkor bekapott ütéstől, és félő, hogy most még egy osztállyal lejjebb fog zuhanni. Az egyértelmű volt, hogy a legendás Dario Gradi utódja borzasztó nehéz feladatot kap örökül, és bizony Steve Holland alatt mozog is a kispad rendesen. Sőt, a Bristol Cityhez távozó Nicky Maynard hiánya is érződni fog, nem is maradt más hasonlóan nagy tehetség a nevelőegyesületként nagyszerű klubnál.

Az, ami Graham Turnernek, az elnöki és manageri posztot egy személyben betöltő férfiúnak sikerült tavaly, idén nem fog. Akkor nagyon kevés pénzből, a kölcsönrendszert remekül kihasználva épített feljutó csapatot, idén viszont már meglátszik az anyagi ráfordítások hiánya. Ettől még Turner hős marad, akit a Rúgd és fuss! is legnagyobb kedvencei között tart számon, és remélhetőleg a kiesés sem szegi majd a kedvét.

Igaz, hogy már az ötödik fordulót rendezték meg a hétvégén a Championshipben, de ez egyáltalán nem akadályoz meg minket abban, hogy csak most álljunk elő szezonelőzetesünkkel. Az első néhány forduló (főleg amíg még a transfer window is nyitva van) úgyis olyan, mint egy kicsit meghosszabbított felkészülési időszak: ha nem indul jól a szezon, még körbe lehet nézni az átigazolási piacon és az utolsó percekben egy-két pánikszerű üzletet gyorsan nyélbeütni, aminek persze mondani sem kell, sosincs jó vége.

A Championship idei szezonja nagy valószínűséggel még a tavalyinál is izgalmasabbnak ígérkezik majd, mivel az előző idényben semelyik kieső sem tudott visszakapaszkodni az elsőosztályba, így egyszerre hat, a Premiershipből legutóbb kiesett csapat (Watford, Sheffield Utd, Charlton, Reading, Birmingham és Derby) próbálja majd megszerezni a feljutást érő helyek valamelyikét. Szóval iszonyatosan nagy tülekedés várható elöl, míg hátul akár olyan klubok is bajba kerülhetnek a végén, akik egyáltalán nem számítottak rá.

Lássuk tehát a klubokat egyenként a Barnsley-tól a Wolverhampton Wanderersig: röviden bemutatjuk, hogy mi történt velük a tavalyi bajnokság befejezése óta, kiket igazoltak, és főleg, hogy mire számít tőlük a Rúgd és fuss! az idei szezonban.

BARNSLEY
A tavalyi év kupabravúrja elhomályosította az újabb gyenge bajnoki szereplést: a Korcsokat ugyanis egymás után másodszor érintette meg a kiesés szele. Valamiért az az érzésünk, hogy ez az idei szezonban sem lesz másként, bár Simon Davey menedzsernek sikerült nagyjából együtt tartania a keretet (az irányító középpályás Brian Howard megtartása meg egyenesen olyan, mintha legalább három új játékost igazolt volna), sőt szinte minden csapatrészt meg is tudott erősíteni. Így végleg a Barnsley-hoz került a fiatal kapus, a tavalyi kupamenetelés egyik hőse, Luke Steele (aki előreláthatóan nagy harcot fog vívni a csapatbakerülésért a sérüléséből felgyógyuló német Heinz Müllerrel), leigazolták a sokat próbált belső védőt, Darren Moore-t a Derbyból, valamint klubrekordért jött át a kiesett Leicestertől a kanadai csatár, Iain Hume. Talán éppen az ő góljai fogják idén is benntartani a Korcsokat? A Rúgd és fuss! jóslata: 20.

BIRMINGHAM CITY
Az utóbbi években a birminghami kékek rendre az első és a másodosztály között lifteznek és valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy idén azt a gombot nyomják majd meg, amire az van írva: Premiership. A meglepően vékonyka, 21 játékosból álló keret csak néhány helyen változott: a középpályáról Fabrice Muamba a Boltonhoz, míg Olivier Kapo a Wiganhez szerződött. A helyükre egyedül a harcos Lee Carsley érkezett egyenesen az Everton kezdőcsapatából, akit nagy tapasztalára (és Damien Johnson sérülésére) tekintettel azonnal csapatkapitánynak is jelöltek. A Birmingham rendelkezik a mezőny legerősebb támadósorával: a két skót válogatott, James McFadden és Garry O'Connor mellett bevethető a még mindig nagyon fiatal Cameron Jerome, valamint jött az örök epizodista Marcus Bent a Charltonból és a pályafutása során a harmadik birminghami klubot is kipróbáló Kevin Phillips a West Bromtól. És úgy véljük ez bőven elegendőnek fog bizonyulni az egyik automatikus feljutást érő hely megszerzéséhez. A Rúgd és fuss! jóslata: 2.

BLACKPOOL
A kaszinóváros csapata volt a tavalyi év Colchestere, azaz feljutóként a szakértőket, a bukikat és a szurkolókat is meglepve menekültek meg a kieséstől. A tavalyi év meglepetéscsapatából azonban két meghatározó játékos is távozott: Wes Hoolahant a Norwich csábította el, míg a tavalyi szezonban rendre a forduló csapatába jelölt lett jobbhátvéd, Kaspars Gorkss hosszadalmas hercehurcát követően a Loftus Roadon kötött ki. Érte viszont nemcsak pénz került a kasszába, hanem két játékos is érkezett a QPR-tól: a védő Zesh Rehman és a csatár Daniel Nardiello. Az érkezők azonban nem fogják a távozókat megfelelően pótolni és a Blackpoolt idén viszont már semmi sem menti meg a kieséstől. A tavaly döntetlenre hozott meccsek (a Blackpool volt a tavalyi szezon döntetlen-specialistája) rendre vereséggel fognak végződni, így a Tengerpartiak a tavalyi szezon után idén is lekopírozzák a Colchester szereplését, azaz utolsó helyezettként fognak a másodosztályból kipottyanni. A Rúgd és fuss! jóslata: 24.

BRISTOL CITY
A tavalyi szezon meglepetéscsapata igazán nehéz idénynek vág neki, mivel nagyjából már minden ellenfél fel van már készülve arra, hogy mit is várhat Gary Johnson csapatától. Csak remélni tudjuk, hogy ez a tavaly megszokott, néha már-már szemrevaló, sokpasszos támadófutball lesz, ha lehet, talán egy kicsit több szerzett góllal. A bohókás menedzser, Gary Johnson is nagyon jól tudta, hogy a csapat éppenhogy pozitív gólkülönbsége bizony annak tudható be, hogy a csatárok nem nagyon remekeltek (Lee Trundle és Darren Byfield szinte alig találtak a hálóba, míg a fontos gólokat szerző Enoch Showunmi télen a Sheffield Wednesdayhez ment köcsönbe, majd szinte az átigazolási időszak első napján átszerződött Leedsbe), így a nyáron az elsődleges cél egy góllövő csatár leigazolása volt. Miután Johnson sokáig kacérkodott a máltai Mifsud leigazolásával (akinek megszerzéséről végül azért mondott le, mert csak egy mihaszna haszonlesőnak tartja), sokak meglepetésére a Crewe Alexandra tehetséges fiatalját, Nicky Maynardot több érdeklődő orra elől végül neki sikerült megszereznie. A Bristol nem lesz rossz csapat idén sem és nem fog csalódást okozni, de valamiért az az érzésünk, hogy a tavalyi bravúrt nem sikerül majd megismételniük. A Rúgd és fuss! jóslata: 11.

BURNLEY
Ha van tipikus középcsapat, amelyik egyértelműen nem szól bele a rájátszást érő helyekért folytatott küzdelembe, de a kiesés veszélye sem fogja fenyegetni, akkor az a Burnley. Ha nem engedték volna el télen a gólfelelős Andy Grayt a Charltonba, valamint röviddel a bajnokság vége után Kyle Laffertyt a Rangershez, akkor talán más lenne a helyzet. Így a tavalyi kieső Scunthorpe csatára, az északír Martin Paterson és egyébként a nyár egyik legizgalmasabbnak ígérkező átigazolása, a Man Unitednél mellőzött örök ígéret Chris Eagles nagy valószínűséggel csupán a távozók pótlására lesznek elegendők. Erősítésről igazából akkor beszélhetnénk, ha a csatársort Gray és Paterson alkotná, míg a középpályán Lafferty és Eagles egyszerre lépne pályára. A csapat gerincét még mindig a tavaly idényközben távozott menedzser, Steve Cotterill által vásárolt játékosok alkotják, míg utóda, az egyébként rendkívül rokonszenves Owen Coyle (aki egy George Clooney hasonmásversenyen tutira dobogós helyezést érne el) egyelőre adós mindazzal, amiért a fiatal Bill Shanklyhez hasonlította őt a Burnley elnöke, bármit is akarjon ez jelenteni. A Rúgd és fuss! jóslata: 16.

CARDIFF CITY
Igazi nagytakarítás zajlott a nyáron Walesben: az egy évvel korábban nagy dérrel-durral beharangozott sztárok (Trevor Sinclair, Robbie Fowler és Hasselbaink) nem váltották be igazán a hozzájuk fűzött reményeket és így az új idényt már egyikük sem Cardiffban kezdi meg. Sőt, nemcsak a nagy öregek, hanem az egyik sajátnevelésű tehetség is távozott: Aaron Ramsey az őt körüludvarló menedzserek közül végül az őt nyáron az EB helyszínén vendégül látó Hetvenéves Vénasszony mellett döntött. És ha mindez még nem lett volna elég: a klub holland védőjét, Glenn Loovenst alig a bajnokság megkezdése után szipkázta el a Celtic (na persze Dave Jones menedzser sem tétovázott sokáig és a lepényszájú védő pótlására szinte azonnal egy málészájút igazolt, Gyepes Gábor személyében). Úgy tűnik, hogy a csapat motorja, Joe Ledley a Rúgd és fuss! korábbi jóslata ellenére egyelőre mégis marad Walesben, de hiába van rajta kívül még egy-két tehetséges játékos (a válogatottságról a napokban lemondó Paul Parry, a korábbi Villa-játékos Peter Whittingham és az új Ramseynek kikiáltott Darcy Blake), igazi vérbeli góllövő csatár (bár a friss igazolás, a skót Ross McCormack akár még ránk is cáfohat) nélkül nem fog sikerülni a tavalyi helyezésnél előrébb lépni a tabellán. A Rúgd és fuss! jóslata: 15.

CHARLTON ATHLETIC
A londoniaknak sem néz ki egy nagyon emlékezetes idény, amit az is alátámasztani látszik, hogy Alan Pardew nem volt valami aktív az átigazolási piacon: igaz, hogy a helyi rivális Palace-tól sikerült megszerezni a stabil és gólképes középső védőt, Mark Hudsont, valamint az egykori Watford-játékos, Hameur Bouazza (aki igazán sosem tudott meggyőzni minket) is érkezett kölcsönbe a Fulhamtől, de az igazán komoly nevek idén nyáron elkerülték a Valleyt. Bár az is igaz, amit a szakértők mondogatnak, hogy Pardewnak a West Ham Unitedot is másodjára sikerült visszakormányozni az elitbe, úgyhogy még nincs lekésve semmiről. Ami igazából aggasztó lehet, az inkább az, hogy semmilyen csapat nem alakult ki Pardew keze alatt, és a tavalyi idényben meghatározó játékosok közül (Andy Reid, Chris Iwelumo, Leroy Lita, Greg Halford) mindenki távozott már a londoniaktól. A jelenlegi, kicsit megfáradtnak tűnő keret nem valószínű, hogy elegendő lesz a rájátszásba jutáshoz, bár az átigazolási időszak utolsó óráiban a Portsmouthtól kölcsönbe megszerzett U21-es válogatott védő, Martin Cranie mindenféleképpen erősítést jelent. A Rúgd és fuss! jóslata: 10.

COVENTRY CITY
Az Égszínkékek életében új időszámítás kezdődik: a bentmaradást kizárólag annak köszönhette a Coventry, hogy a tavalyi szezon utolsó fordulójában (miután sima vereséget sznvedtek a Charlton otthonában) a Leicester képtelen volt megszerezni a győztes találatot a Stoke ellen. A tavaly évközben érkezett menedzser, Chris Coleman (akitől korábbi klubjánál, a baszk Real Sociedadnál állítólag azért váltak meg, mert túlzásba vitte a diszkóbajárást) és az új tulajdonos, a futballistából lett üzletember, Ray Ranson (aki szinte percekkel a csőd bejelentése előtt vásárolta meg a klubot) azonban új tervekkel és új játékosokkal vágnak neki az idei szezonnak. Coleman miután az általa feleslegesnek tartott játékosoknak (Arjan De Zeeuw, Michael Hughes, Wayne Andrews) ajtót mutatott, rögtön az első szerzeményével éreztette, hogy más szelek fognak majd fújdogálni idén a Ricoh Arenában, ugyanis leszerződtette azt a Freddy Eastwoodot, aki a Wolvesnál érthetetlenül csak a padot koptatta. A Carlisle tehetséges kapusa, Keiren Westwood mellett (nagyon sokat izgultunk, hogy végül összejöjjön: Eastwood és Westwood egy csapatban!), Colemannek még egy sokatpróbált gólvágót sikerült igazolnia: a Palace tavalyi házi gólkirálya, Clinton Morrison érkezése azt mondatja velünk, hogy a Coventry lesz a szezon egyik meglepetéscsapata! A Rúgd és fuss! jóslata: 8.

CRYSTAL PALACE
Nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt jósoljuk, hogy a Palace nem fogja szinte meg sem közelíteni a tavalyi szereplését. A színfalak mögött valami nagyon nem lehet rendben, mivel a tavaly remekül hajrázó londoni alakulat gerincét alkotó játékosok közül három nem a Palace-nál képzelte el a folytatást: a csapatkapitány Hudson a Charltonhoz, míg a gólok nagy részét jegyző Clinton Morrison a Coventryhez igazolt ugye, a korábbi utánpótlásválogatott, Tom Soares az átigazolási időszak utolsó napján pedig átment a Stoke-hoz, míg a hasonló fizimiskája miatt a Prince Harry becenevet viselő Ben Watson is bejelentette, hogy ha lehet akkor inkább ő is máshol folytatná (egyelőre azonban nem megy sehová, ráadásul azóta már gólt is szerzett a legutóbbi fordulóban). Igaz, hogy Paddy McCarthy gyakorlatilag helyet cserélt Hudsonnal és jött az indián Nick Carle a Bristoltól, de egy vérbeli csatárra nagyon nagy szüksége lesz a nagypofájú Neil Warnocknak (Warnock pedig pont arról volt híres korábbi klubjainál, hogy ész nélkül összevásárolt egy csapatra való csatárt), mivel mind Victor Moses, mind Sean Scannell sokkal inkább fürge szélsőnek mondhatók, mint idényenként akár húsz gólt is simán szerző befejező csatárnak. És ilyet nem lesz egyszerű leakasztani (Alan Lee-t ugyan nagyon szeretjük, de jobban örültünk volna, ha marad az Ipswichnél), ami meg is fog látszani a Palace szezonján, tehetséges fiatalok ide, sármőr klubelnök oda. A Rúgd és fuss! jóslata: 12.

DERBY COUNTY
Komikusnak tűnik, de így van: a Derby sokkal erősebb kerettel vág neki az idei Championship-szezonnak, mint tette azt egy éve a Premiershipben. Nemcsak a menedzser személye lett más (a sótlan Billy Daviest a korábban a Bradfordot és a Wigant is az elsőosztályig juttató Paul Jewell váltotta még tavaly), hanem szinte a teljes keret is kicserélődött. Igy a nyáron egy komplett középpálya (Kris Commons, Jordan Stewart, Paul Green) és csatársor (Rob Hulse és Nathan Ellington) is érkezett a Pride Parkba, míg a védelem sem lett gyengébb a dán Martin Albrechtsen (WBA) és Paul Connoly (Plymouth) megszerzésével. A tavalyi rémálom után kijárna a Kosoknak és hűségesen kitartó és főleg humoros (ki ne emlékezne arra, amikor a tavalyi idényben az egyik nagyarányú vereséggel végződőtt mérkőzésen egyszercsak ünneplésbe kezdtek, mintha saját csapatuk szerzett volna gólt) szurkolóiknak egy igazán jó idény, sok győzelemmel végződő mérkőzéssel, amiből ugye az előző szezonban nem valami sok akadt. A vadiúj keretnek azonban nem kevés időre lesz szüksége az összeszokáshoz, ami véleményünk szerint gyakorlatilag kizárja az automatikus feljutás lehetőségét, de a play-off helyek valamelyikét simán megkaparinthatják a Kosok, és utána még bármi lehet. A Rúgd és fuss! jóslata: 5.

DONCASTER ROVERS
Salgótarján testvérvárosának futballklubja több mint ötven éve várt arra, hogy újra az angol ligafutball második vonalában szerepelhessen, bár ha őszinték akarunk lenni, mi ennek a májusi play-off győzelemnek a Leeds United ellen nem tudtunk valahogy szívből örülni. A csapat tavaly stílusos és szórakoztató játékkal rukkolt elő, ami miatt a szakértők a Donnyt a League One Arsenaljának kiáltották ki. A tavalyi csapat húzóemberei közül Paul Green már a Derby fedezetsorában fog izzítani az idén, de a többi hős, élükön a kapus Neil Sullivannel és a Man United nevelés Richie Wellensszel (aki még sose szerepelt a harmadosztálynál feljebb, de már több mint 300 ligameccset tudhat a háta mögött!) maradtak Dél-Yorkshire-ben. Az anyagilag még Championship-szinten sem valami jól eleresztett Doncaster menedzsere, Sean O'Driscoll okos igazolásokkal erősített a nyáron: klubrekordot jelentő 300 ezer fontért elcsábította a teljes tavalyi szezont kölcsönben már úgyis a Doncasternél töltő tehetséges középhátvédet, Matt Millst a Man Citytől, és két csatárt is igazolt Darren Byfield (Bristol City) és Tomi Ameobi (Leeds United) személyében. Azonban így is rettentően nehéz évad elé néz a Donny, aminek a végén nagy valószínűséggel el kell majd búcsúzniuk a Championshiptől, de az is biztos, hogy senki nem fog idén könnyedén három ponttal gazdagabban távozni a 2007-ben felavatott Keepmoat Stadiumból. A Rúgd és fuss! jóslata: 23.

IPSWICH TOWN
A tavalyi idény végén még azt gondoltuk, hogy a keret egyben tartásával és az új tulajdonos, Marcus Evans által rendelkezésre bocsátott fontmilliókért vásárolt egy-két rokonszenves játékossal, semmi sem menti meg majd az idén a Traktoros Fiúkat a play-off idegölő küzdelmeitől. Ezt ugyan még most is így gondoljuk, de ami a rokonszenves igazolásokat illeti, ott úgy néz ki, hogy nagyot kellett tévednünk. A mindezidáig igazán belevaló menedzserként tevékenykedő Jim Magilton ugyanis úgy gondolta, hogy a tavalyi idegenbeli sikertelenségi széria nem az elhibázott szállodafoglalásoknak, a nem megfelelő közlekedési eszköz kiválasztásának, vagy akár a meccs előtt elfogyasztott menüsornak tudható be, hanem kipróbált, a Premiershipben is tapasztalatokat szerzett játékosok hiányának. Így sikerült leigazolni minden idők egyik leghaszontalanabb angliai idegenlégiósát, Ivan Campót, a klub sajátnevelésű kapusát, a korábban az angol válogatottnál is megforduló Richard Wrightot, valamint azt a Ben Thatchert, aki Pedro Mendest még a Man City játékosaként könyökkel brutálisan letarolta. Csak remélni tudjuk, hogy Magilton hamar rájön, hogy az ilyen Ivan Campo-féle alakok semmire sem jók, és inkább a klub utánpótlás akadémiájáról hoz fel egy-két srácot az első csapathoz, mivel kár lenne elrontani az egyébként ügyes fiatalokból (Garvan, Trotter, Haynes, Rhodes) álló keretet. Az átigazolási szezon utolsó napján a Sheffield Unitedtől átcsábított hórihorgas center, Jonathan Stead pedig lehet, hogy pont a tavalyi bajnokságban hiányzó láncszem? A Rúgd és fuss! jóslata: 6.

NORWICH CITY
A Kanárikhoz tavaly idényközben érkezett menedzser, Glenn Roeder azt a feladatot, amiért a tulajdonosok kinevezték teljesítette: sikerült benntartania a Norwichot a rettenetesen gyatra szezonkezdet ellenére. Kritikusai pont azt róják fel Roedernek, hogy korábbi klubjainál a tűzoltást mindig sikerrel hajtotta végre (emlékezzünk csak a Newcastle 2005-2006-os szezonjára), de azt követően a nehezebb feladat, azaz egy ütőképes csapat kialakítása már rendre meghaladta a képességeit. Most viszont remek alkalom nyílik arra, hogy Roeder rácáfoljon a huhogókra, bár a vén csataló Dion Dublin visszavonulása és a fenegyerek Darren Huckerby elszerződése a tengerentúlra nem lesz segítségére az egyszer biztos. Az viszont igen, hogy nem tétlenkedett a nyári átigazolási szezonban: megszerezte a Blackpoolt tavaly szinte egyedül benntartó Wes Hoolahant, a korábban az Arsenalnál nevelkedett és a Derbynál is megfordult gólvágót, Arturo Lupolit kölcsönbe a Fiorentinától, valamint az egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő és szinte az összes tehetségét aprópénzért eladó Lutontól, a szélső David Bellt. Na de az igazi nagy dobás az átigazolási időszak utolsó napjára maradt: Roeder egy évre köcsönbevette a Wigantől a francia Sibierskit, akit egyébként még a Newcastle-hoz is ő vitt oda. Az új szerzeményeket számbavéve izgalmas szezon elé néznek a Kanárik, sőt úgy tűnik, hogy akár a legendás támadófutball is visszatérhet a Carrow Roadra. És, hogy az öröm teljes legyen, most derült ki, hogy a tulajdonos Delia Smith a legújabb szakácskönyve után kapott jogdíjat a klub számlájára utalja át! A Rúgd és fuss! jóslata: 9.

NOTTINGHAM FOREST
Három hosszú és kínkeserves szezon után végre visszajutott a sokkal szebb napokat látott alakulat az angol futball második vonalába. Két éve a rájátszás elődöntőjében buktak el csúfosan, míg idén áprilisban pár fordulóval a vége előtt még mi sem tettünk volna fel egy lyukas garast sem arra, hogy a Forest egyeneságon jut fel a Championshipbe. Na de egy fantasztikus hajrával (a Forest az utolsó öt meccsét mind megnyerte) sikerült elcsípni a második helyet és ez a menedzser, a korábbi Spurs-védő, Colin Calderwood állását is megmentette. A sherwoodi erdő környékén azóta már egy újabb feljutásról suttognak, de talán nem vagyunk ünneprontók, ha azt mondjuk, ez talán még egy kicsit korai. Egyelőre már az is remek eredmény lenne, ha a Forest elsőre megszilárdítaná a helyét a másodosztályban stabil középcsapattá válva, ami végignézve a keretet alkotó játékosok névsorán reális célkitűzésnek tűnik. A helyi rivális Derby County-hoz szerződőtt ugyan az utóbbi idők egyik legtehetségesebb Forest-játékosa, a középpályás Kris Commons, azonban épp a Kosoktól jött a Championship-szinten igazi gólvágónak számító, önző walesi törpe, Rob Earnshaw, valamint leszerződött a város szülöttje, a karrierje talán utolsó szezonját megkezdő veterán Andrew Cole (a korábban még Andy-ként ismert csatár pár éve kijelentette, hogy őt ezentúl Andrew-nak kell hívni). Ráadásul a szezon elején éppen Calderwood tudta rátenni a kezét a Man Utd ifjú tehetségére, Lee Martinra (aki remek kettőst alkothat a sajátnevelésű Lewis McGugannel), úgyhogy a City Ground közönsége akár még pazar támadójátékra is számíthat idén. A Rúgd és fuss! jóslata: 14.

PLYMOUTH ARGYLE
Szegény Zarándokokat úgy néz ki még az ág is húzza: nem elég, hogy röpke fél év alatt az összes épkézláb játékosukat kiárusították, ennek fejébe még az is napvilágot látott, hogy a menedzser, Paul "Füles" Sturrock Parkinson-kórban szenved már egy jó ideje. Egészen elképesztő belegondolni abba, hogy a tavalyi szezon előtt még titkon a rájátszásra is esélyesnek tartott gárdából szinte a teljes kezdőcsapat távozott. A korábban távozók (Buzsáky, Ebanks-Blake, Norris, Gosling, Hayles) után nyáron ugye Halmosi a Hullhoz szerződött, a kapus Luke McCormickkal a klub bontott szerződést miután kiderült hogy ittasan két kisgyereket gázolt halálra, a jobbhátvéd Connolly a Derbyhoz, a francia fedezet Nalis a Swindonhoz távozott (a legfrissebb hírek szerint az éppen egy éve leszerződtetett Jermaine Easter pedig magánéleti okok miatt kívánja elhagyni Devont). Ha ehhez hozzávesszük, hogy helyükre az egyébként tehetséges szélső, Jason Puncheon (Barnet), az eddigi pályafutása során kizárólag egy klub mezében pályára lépő védő Karl Duguid (Colchester), a topless modell Nicola T pasijaként hírnevet szerzett védő, Simon Walton (QPR), a pályafutását állandóan különböző kluboknál kölcsönben töltő örök ígéret, Paul Gallagher (Blackburn), valamint a teljesen haszontalan, Emile Mpenza (Man City) érkeztek, akkor valószínüleg nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: a Zarándokok idén nem a rájátszást érő helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért fognak nagy harcot vívni, sajnos nem túl sok sikerrel. A Rúgd és fuss! jóslata: 22.

PRESTON NORTH END
A PNE gyakorlatilag bármit is csinál az idén, képtelenség, hogy olyan rossz szezonja legyen, mint a tavalyi volt. A tavaly novemberben menesztett Paul Simpson helyére érkezett halkszavú skót menedzser, Alan Irvine (aki korábban Moyes segítője volt az Evertonnál és ne felejtsük el, hogy Moyes éppen a Prestontól érkezett a Goodison Parkba!) csendben teszi a dolgát és lehet, hogy ennek idén végül meg is lesz az eredménye. Az előző szezon első harmadát gyakorlatilag a kiesőzónában töltő csapat végül tavasszal megtáltosodott és sorozatos győzelmeivel még a bajnokság vége előtt bebiztosította magát. Ez azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy a Preston bizony csatárgondokkal küzdött az előző szezonban szinte végig, és a tavaly nyáron a Portsmouth kispadjára (vagy még oda sem) szerződő David Nugent utódját még mindig nem sikerült megtalálni a Deepdale házatáján. Pedig a csatárok mögött remek, technikás és ráadásul gólképes játékosokból álló fedezetsor (Chaplow, Carter, McKenna, valamint a nyáron az Aberdeentől igazolt skót válogatott, Barry Nicholson) húzódik meg, amely kihagyhatatlan labdákkal tömhetné a csatárokat (akik az ex-liverpooli közönségkedvenc, Neil Mellor, a még Sunderland-játékosként szexbotrányba keveredő Chris Brown, valamint az utolsó napon igazolt ír válogatott Stephen Elliot és a rögbijátékos kinézetű Jon Parkin közül kerülhetnek ki). És ha ez a recept tavaly végül nem vált be, attól még miért ne válhatna be idén? A Rúgd és fuss! jóslata: 13.

QUEENS PARK RANGERS
Sajnos nagyot kellett tévednünk, amikor azt hittük, hogy az Ecclestone-Briatore-Mittal hármas által fémjelzett befektetőcsoport nem fogja elszakítani teljesen a nyugat-londoni klubot a múltjától, a lelkétől és a rockandrolltól. Hát de bizony. A tavalyi szezon úgy ért véget, hogy bemutatták a klasszikus három egymásbafonódó betűt ábrázoló logót váltó új címert, ami úgy néz ki és legalább annyira korszerű, mint egy középkori lovagi torna győztesének címerpajzsa, de az új hívószó, London legalább szerepel rajta. A következő megdöbbentő lépés Iain Dowie menedzserré (a hivatalos titulusa azonban sokatmondó: first team coach) való kinevezése volt. Nincsen semmi bajunk Dowie-val, sőt, de valahogy nem passzolt az újonnan kialakított kozmopolita brandbe az utóbbi időkben minden klubjával (Charlton, Coventry) rendre megbukó és a külföldi játékosok számára totálisan érthetetlen, erős cockney akcentusáról híres korábbi erőcsatár. A legnagyobb vicc persze az lett volna, ha még a bajnokság kezdete előtt kirúgják, mivel nem értett egyet egy meg nem nevezett közel-keleti játékos leigazolásával. Így is érkezett azonban egy rakás olasz, spanyol és argentin tinédzser (Alberti, Di Carmine, Parejo és Ledesma), akiknek a megszerzéséhez biztos, hogy nem Dowie ragaszkodott. A Rúgd és fuss! azonban nem hajlandó beállni a sorba és egyáltalán nem osztja a bukmékerek és a szakértők várakozását: ez nem az a bajnokság, ahol ismeretlen olasz suhancokkal bajnoki címet lehet nyerni vagy a feljutást egykönnyen kiharcolni. A Rúgd és fuss! jóslata: 7.

READING
Kevesen maradtak hírmondónak a két éve rekordpontszámmal bajnokságot nyert és így a Premiershipbe feljutott csapat gerincét alkotó játékosokból: Glenn Little, Nicky Shorey és Dave Kitson a nyáron ugye továbbálltak és kevés választotta el James Harpert, Stephen Huntot és Kevin Doyle-t ugyanettől. Utóbbiak maradtak egyelőre, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Reading bajnoki szereplésétől függően jövő januárban akár már más csapat szerelésében futnak majd ki a pályára. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Steve Coppell (aki egyébként soha nem számított a transfer window császárának) csak Stephen Hunt öccsét, Noelt hozta el a Dundee Unitedtől a távozók helyére, és kihagyjuk a számításból, hogy két ügyes játékos tért vissza a Charltontól a Madejski Stadiumba: a korábbi utánpótlás válogatott csatár, Leroy Lita és a masszív középső védő, Sam Sodje, aki az utóbbi éveket rendre kölcsönben töltötte más csapatoknál. Idén viszont nagy valószínűséggel szükség is lesz a szolgálataira, mivel az eddigi fordulókban védő létére több gólt is szerző Ibrahima Sonkót meglepő módon elpasszolták a Stoke-nak (Coppell a biztonság kedvéért rögvest le is igazolt egy védőt, méghozzá Chris Armstrongot a Sheffield Unitedtől). A tulajdonos John Madejski a kedélyek lecsillapítására gyorsan ki is adott egy kommunikét arról, hogy a Reading egy prudens gazdálkodást folytató klub, amelyet ugyan nem vet fel a pénz, de a többi Championship-klubbal összehasonlítva legalább stabil anyagi helyzetben van. Ez lefordítva nagyjából annyit jelent, hogy baromira nincs pénz új játékost igazolni. Mindezek ellenére azonban úgy véljük, hogy a play-offra még így is oda fognak érni majd Steve Coppell tanítványai. A Rúgd és fuss! jóslata: 4.

SHEFFIELD UNITED
Ha tavaly Bryan Robsont nem februárban, hanem már novemberben kipenderítik az állásából, akkor nem ebben a posztban kellene a Pengék idei esélyeit latolgatni, ugyanis a Kevin Blackwell által átvett gárda egy hajszállal maradt le a rájátszásról. A tavalyi bajnokság végén úgy véltük, ha a keretet sikerül egybentartani, akkor a Pengék akár még a bajnokságra is esélyesek lesznek. A két nagy öreg, Speed és Gillespie maradtak, sőt a sheffieldi melegközösség idoljának számító James Beattie sem gondolta úgy, hogy egy év után feltétlenül vissza kell térnie a Premiershipbe. A korábban a Leedsnél és a Lutonnál megfordult menedzser, Kevin Blackwell néhány ponton továbberősítette a Championship klubjai között gyengének nem mondható keretét: a szinte minden szezont más és más klubnál kölcsönben töltő Greg Halford (Sunderland), az angol futball legelső kínai játékosa Sun Jihai (Man City), valamint a bekotort gólok nagymestere Darius Henderson (Watford) érkeztek a nyáron a Pengékhez. Blackwell viszont igazi nagytakarítást is végrehajtott és az elődei (főleg Warnock) által felhalmozott nagyszámú támadó közül a nyár folyamán Rob Hulse, Luton Shelton és Jon Stead is odébbállt a Bramall Lane-ről. Sokkal egységesebbnek és kiegyensúlyozottabnak tűnik nekünk ez a csapat, mint a tavalyi volt (bár Michael Tonge elengedése még óriási hibának is bizonyulhat!), és az új menedzser keze alatt az önbizalmát visszanyerő Billy Sharp ontani fogja a gólokat, ami feltétlenül bizakodásra adhat majd okot. A Rúgd és fuss! jóslata: 3.

SHEFFIELD WEDNESDAY 
A tavalyi bajnokság rajtjánál teljesen beragadó Baglyok (az első hat meccsüket mind elvesztették) szinte ugyanazzal a kerettel vágnak neki az idei szezonnak, mint amelyik az utolsó fordulóban kiharcolta a bennmaradást. Brian Laws nem nagy költségvetéssel dolgozik és úgy tűnik, hogy ezen egy különböző brit üzletemberekből álló konzorcium sem fog egyelőre segíteni, pedig a nyáron szinte már mindenki biztosra vette a klub felvásárlását. A Baglyok aktivitása az átigazolási piacon idén is olyan volt mint nagyjából mindig, azaz legkevésbé sem mondható viharosnak. Az egyedüli igazolásnak James O'Connnor (Burnley) megszerzése számít, de az is hozzátartozik az ügyhöz, hogy lejárt szerződésű középpályásért egy pennyt sem kellett fizetni. Brian Laws a Premiership-kluboknál is körbenézett, hátha egy-két tehetséget el tud csábítani kölcsönbe: így került a Baglyokhoz a Mourinho által egykor a Stamford Bridge mintagyerekének kikiáltott támadó középpályás, Jimmy Smith, valamint a Borótól a 2004-ben FA Youth Cupot nyerő csapat kapitánya, a védő Tony McMahon. Egyébként a védelmet erősítő Frankie Simek és a még mindig csak 18 éves Mark Beevers megtartása is felér legalább két új igazolással, de nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy idén sem hátul lesznek Brian Lawsnak a legnagyobb gondjai. A csatársorban bevethető játékosok közül Franny Jeffers többet sérült mint nem, míg a hathónapos kihagyást követően a bajnokságot rögtön egy duplával kezdő Akpo Sodje (igen, ő a Reading-hátvéd Sam öccse) újra megsérült. Gólok nélkül pedig megint könnyen bajba kerühetnek majd a Baglyok. A Rúgd és fuss! jóslata: 19.

SOUTHAMPTON
Nagy változások zajlanak az egykor még az elsőosztály állandó résztvevőjének számító Szenteknél, ami mögött pénzügyi okok húzódnak meg. A gondok már egy jóideje láthatóak voltak, hiszen gyakorlatilag a klubnak szép sorban el kellett adnia a legjobb játékosait (Theo Walcott, Gareth Bale, Kenwyne Jones), hogy a csődöt elkerülje. Ebben a helyzetben a korábbi menedzser, George Burley sem sokáig tétovázott, amikor februárban otthagyta a Southamptont a skót válogatott szövetségi kapitányi posztjáért. A Szenteknek aztán valahogy mégis sikerült elkerülni a kiesést, de a csapatot felrázó Nigel Pearsonra a vezetés az új szezonban már nem tartott igényt. A klubhoz visszatérő Rupert Lowe (aki korábban már tíz éven keresztül a Southampton elnöke volt) úgy tűnik, hogy folytatja a szurkolók által rengeteget kritizált ellentmondásos tevékenységét, ugyanis mindenki legnagyobb megdöbbenésére a holland másodosztályból (tegye fel a kezét, aki hallott már valaha a Helmond Sport nevű klubról!) hozatott menedzsert, az egyébként játékosként a 1978-as Mundiált is megjárt Jan Poortvliet személyében. A holland edző a várakozásokkal ellentétben nem nagyon hozott játékosokat a kontinensről a francia tinédzser, Morgan Schneiderlin kivételével, aki viszont végigjárta a francia korosztályos válogatottakat. Poortvliet szerencséje azonban pont ez lehet: mivel nem sok pénz jut játékosvásárlásra, az utánpótlás akadémiáról érkező tehetséges fiatalokból építhet csapatot. Ha ez nem is tudatos döntés eredménye, de mindenesetre rokonszenves kísérletnek tűnik: ki ne szeretné, ha kedvenc csapatát helyi srácok alkotnák, akik mindent megtesznek a siker érdekében? Márpedig mi mást várhatunk Adam Lallanától, Andrew Surmantől, David McGoldricktól, vagy akár Nathan Dyertől? A Rúgd és fuss! jóslata: 18.

SWANSEA CITY
A Hattyúk több mint huszonöt éve nem értek el olyan nagy sikert mint tavaly, amikor toronymagasan, szinte az első fordulótól végig az első helyen állva nyerték meg a harmadosztály, a League One küzdelmeit. A nyolcvanas évek elején ugyanis két évet is lehúztak az elsőosztályban a jelenlegi walesi szövetségi kapitány, John Toshack irányítása alatt, de a két időpont közti periódus nem bővelkedett a sikerekben. Az újkori sikerek azonban nem egy walesi, hanem egy spanyol menedzser, bizonyos Roberto Martínez nevéhez fűződnek. A játékosként csak Spanyol Bobnak becézett szakember azonban nem egy éve jött a madridi géppel: még a Wigan igazolta le a kilencvenes évek közepén az addig spanyol alsóbbosztályú kluboknál izzító középpályást. A vagány kétsoros felöltője miatt mindenféleképpen Mourinho utódjának számító Martínez klassz kis csapatot rakott össze: a skót St. Johnstone-tól igazolt Jason Scotland várhatóan a Championshipben is termelni fogja a gólokat, a holland fedezetet, Ferrie Boddét pedig annak ellenére sikerült megtartani (nem úgy, mint a középpálya motorját, Andy Robinsont, aki még a tavalyi szezon befejezése előtt aláírt a Leedshez), hogy Paul Jewell egész nyáron udvarolt neki. A nyáron Spanyol Bob azért a biztonság kedvéért egy rakás honfitársát hozta el a Swansea-hez, de úgy tűnik az akklimatizáció nem megy nekik olyan gyorsan és egyelőre hálistennek csak a kispadra férnek oda. Sokan úgy vélik, hogy a Swansea hasonló meglepetést fog okozni, mint tavaly a Bristol, de ebben megmondjuk őszintén, mi nem nagyon hiszünk. A Rúgd és fuss! jóslata: 21.

WATFORD
Úgy tűnik, hogy a Watfordnál nagy baj van. A két évvel ezelőtt nagy meglepetésre a rájátszáson keresztül a Premiershipbe jutó gárda azóta sem tudja nagyon feldolgozni a még Aidy Boothroyd menedzser terveihez képest is túl korán jött sikert. A tavalyi szezonban ugyan sokáig úgy tűnt, hogy a Lódarazsak nem bízzák a véletlenre a dolgot és egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával hozták is a meccseiket, de amíg az első 15 fordulóban 35 pontot tudtak szerezni, a másik 35 már 31 forduló alatt jött össze. A rájátszásig így is eljutottak, de ott az azóta a Premiershipben vitézkedő Hull City verte őket oda-vissza. A gólvágó Marlon King téli távozásának okára igazából nyáron derült fény: úgy tűnik, hogy a túlélésért el kell adni a legjobb játékosokat. A nyáron Henderson a Sheffield Unitedhez, Dan Shittu a Boltonhoz, Nathan Ellington és Jordan Stewart pedig a Debyhoz távozott, a helyükre meg valószínűleg ugyanabból az okból nem nagyon jött senki, csak az egykori Chelsea-balhátvéd John Harley Burnley-től és az óriás lengyel, Gregorz Rasiak a Southamptontól. Utóbbi valószínűleg kizárólag azért, hogy Priskin Tamást, ha lehet ne kelljen Boothroyd mesternek a pályára küldenie. Nem azt mondjuk, hogy egyáltalán nem maradtak technikás játékosok (Tommy Smith, Jobi McAnuff, vagy akár John-Joe O'Toole) a csapatnál, de ez az idény kifejezetten cudarnak ígérkezik a Vicarage Roadon. A Rúgd és fuss! jóslata: 17.

WOLVERHAMPTON WANDERERS
Mick McCarthy a harmadik idényét kezdte meg a Farkasok menedzsereként, és ő van a leginkább tisztában azzal, ha idén sem sikerül a feljutás, akkor ez a harmadik bizony egyben az utolsó is lesz. Ennek megfelelően vágott neki az egyébként nagyon tehetséges fiatalokból álló csapata tökéletesítéséhez. Elsőként elhozta a Derbytól a Man Utd nevelés David Jonest az Olofinjana távozásával meggyengült középpályára, majd a tavaly kiesett Leicester City angol U21-es válogatott hátvédjét, a wolverhamptoni születésű Richard Stearmant is megszerezte. És ha ez még mind nem lett volna elég, az eddig sem kimondottan gyenge, Michael Kightly, Andy Keogh, és Sylvan Ebanks-Blake fémjelezte támadószekciót is megerősítette: a hórihorgas Chris Iwelumo a Charltontól, míg a walesi tinédzser (az azóta már az első válogatottbeli gólját is megszerző) Sam Vokes a League One-ból kipottyant Bournemouthtól érkezett a Molineux-be. A Farkasokat kicsit több, mint egy éve jelképesen 10 fontért felvásárló, egyébként közismerten Pool-drukker Steve Morgan előtt egyelőre le a kalappal: csakúgy mint egy osztállyal feljebb Randy Lerner, a csendes amerikai, kitart a menedzsere mellett és finanszírozza annak hóbortját, azaz tehetséges brit fiatalok egy csapatba való összegyűjtését. És ennek idén végre meg is lesz az eredménye, ugyanis ez a csapat meg fogja nyerni a bajnokságot. A Rúgd és fuss! jóslata: 1.

Most van az, hogy nem hallgathatunk tovább. Amúgy is egy vicc, ami a Premier League-ben történt mostanában, legyen szó akár Robinhóról, akár Berbatovról, de az elmúlt két nap végképp betelt a pohár. Először Kevin Keegan helyzete lehetetlenül el a saját klubjánál, egy nappal később pedig Alan Curbishley áll fel a West Ham kispadjáról. Senkinek ne legyen kétsége: mindketten ugyanazért távoznak (jó, Keegan még nem, de ez most mindegy is tulajdonképpen).

Az angol elsőosztályú klubok tulajdonosai ugyanis valamiért azt gondolják, hogy jó ötlet, ha van egy úgynevezett szakmai igazgató, aki a teljes szakmai munkát felügyeli, beleértve az igazolásokat is, és gyakorlatilag a főnöke a managernek. Pedig mint azt tudjuk, az angol futballban a manager mindenható: ő állítja össze a csapatot, ő vesz és ad el játékosokat, és ebbe maximum annyi beleszólása lehet a tulajdonosnak, hogy megmondja, mennyi pénz jut minderre. Nos, az új modell szerint a manager gyakorlatilag csak egy tréningruhás edzőbá', és a stratégiai döntéseket a mindenkori szakmai igazgató hozza. Nézzük meg, hogy működött idáig ez a kontinensen elterjedt, de Angliában újnak számító megoldás. Pontosabban nem teljesen új, hiszen van rá példa, hogy a director of football kicsit visszább vesz az arcából (lásd Nick Hammond a Readingnél), és akkor működőképes a dolog. Viszont a klasszikus modell eddig csak bajt szült.

A Portsmouth 2004-ben Harry Redknapp vezetésével elég jól haladt, hogy azzá váljon, amivé mostanában lett: erős középcsapattá. Az akkori tulaj, Milan Mandaric úgy gondolta, hogy még jobb lesz, ha beülteti régi haverját és honfitársát, Velimir Zajecet szakmai igazgatónak. Rossz ötlet volt: Piszkos Harry feldühödött 2004 őszén és lemondott, a helyére pedig természetesen a bézbólsapkás hiéna, Zajec ült. Aki emlékszik rá, tudja, hogy katasztrofális eredménnyel: miután hozott egy-két balkáni cimborát a kezdőcsapatba, egymás után jöttek a vereségek, csoda, hogy kiesés nem lett a dologból. Zajec végül Mandariccsal együtt távozott, és azóta senki sem emleget director of footballt Portsmouthban.

A Tottenhamnél Frank Arnesen, a volt dán klasszis lett szintén 2004-ben szakmai igazgató, de hamar lelépett a Chelsea kedvéért. Helyére a francia Damien Comolli érkezett, aki aztán gyakorlatilag egyszemélyben volt felelős Martin Jol, a rokonszenves holland maci bukásáért. Comolli nevéhez fűződnek ugyanis az olyan katasztrofális igazolások, mint Younes Kaboul, Kevin-Prince Boateng, Ricardo Rocha, Gilberto, Hossam Ghaly, Paul Stalteri, Benoit Assou-Ekotto és még sorolhatnánk a sok flop-ot, akik nem kevés pénzbe kerültek a Spursnek, és legtöbbjüktől még mindig nem sikerült megszabadulni. Amikor tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a Spurs védelme rendkívül sebezhető, Comolli válasza Younes Kaboul volt, a balhét viszont nem ő, az igazolásokért felelős szakmai igazgató, hanem Jol vitte el. Juande Ramosnak talán valamivel nagyobb a tekintélye, de nem lennénk meglepve, ha a szemüveges francia neki is beleköpne a levesébe előbb vagy utóbb.

Emlékezhetünk rá, hogy viselte José Mourinho, amikor Avram Grant került fölé direktornak (segítünk: rosszul), és lehet, hogy van még több példa is, de most nincs energiánk megkeresni őket. Mindenesetre ezek eddig fényesen igazolták, hogy ez a koncepció bizony egy méretes baromság.

A Newcastle United hájfejű tulajdonosa, Mike Ashley most januárban nevezte ki Dennis Wise-t szakmai igazgatónak, de a hír kicsi nyilvánosságot kapott a Keegan visszatérése miatti eufória közepette. Pedig érdemes elgondolkodni ezen: Dennis Wise, aki sem játékosként, sem edzőként nem említhető egy lapon Kevin Keegannel, hirtelen a főnöke lesz az utóbbinak. Micsoda képtelen baromság ez, már bocsánatot kérek. És persze nem is tartott sokáig. Wise - két spanyol bűntársával együtt - idejekorán magához ragadta a hatalmat, és az átigazolások is az ő szája ízük szerint történtek. Sejtettük, hogy a La Ligából érkező noname játékosok nem King Kev kívánságára jöttek a St James' Parkba, ám az igazi kenyértörés oka az volt, hogy Keegan kérését semmibe véve adták el a Villának James Milnert. Történetünk szempontjából lényegtelen, mi lesz az Ashley-Wise-Keegan konfliktus vége, a baj már megtörtént.

Végül itt van Curbs. A West Hamnél idén márciusban az olasz Gianluca Nani (ki hallott már róla?) lett a szakmai igazgató. Oké, hogy Curbishley-nek voltak tavaly megkérdőjelezhető igazolásai, de az egy dolog, az pedig egy másik dolog, hogy idén nyáron már nem ő az, aki dönt az igazolásokról, viszont ettől még a felelősség az övé. Tessék öreg, itt vannak ezek a játékosok, csinálj belőlük jó csapatot! - ez lehet, hogy Olaszországban így megy, de Angliában nem. Így aztán az átigazolási időszak legvégén a West Ham eladott két alapembert (Anton Ferdinand és George McCartney), és hozott kölcsönbe egy kivénhedt olasz csatárt meg valami nigériai balhátvédet. Sőt, a Daily Mail azt is tudni véli, hogy Naniék megpróbálták eladni a tudta nélkül Dean Ashtont is a Spursnek, illetve Craig Bellamyt a Manchester Citynek, de ez végül nem jött össze. Nem csoda, hogy Curbs arcul csapva érezte magát, mint ahogy gyakorlatilag mindenki, akinek van véleménye az ügyről és nem teljesen hülye, függetlenül attól, hogy érdekli-e a West Ham, vagy sem.

Magunk részéről már várjuk, hogy mikor ültetnek az arab sejkek Mark Hughes nyakára valami svájci nagyágyút szakmai igazgatónak, mint ahogyan azt is, hogy előbb vagy utóbb vágják ki ezt az egész director of football-modellt a kukába.

Távol álljon tőlünk, hogy szakértőnek kiáltsuk ki magunkat a Football League legalsó osztályával kapcsolatban, de azért valamelyest követjük a sorozatot, éppen annyira, hogy egy beharangozót még össze tudunk dobni. A League Two mindig nagyon izgalmas, 24 csapat közül három jut fel egyenes ágon, a negyedik feljutó személye a play-offban dől el, viszont csak ketten esnek ki, de hiba lenne azt gondolni, hogy hátul nem lesz ettől még nagy verseny a kiesés elkerüléséért, mert igenis lesz.

Ami a legérdekesebb rögtön, az az, hogy három csapat is jelentős pontlevonással kezdi a szezont. Ez rögtön rá is világít arra az ellentmondásra, ami az angol futball csillagászati összegeket eltapsoló élvonala és a liga többi része között feszül. Itt már ugyanis némely klub tényleg filléres gondokkal küzd, és a csődeljárások következményeként a Luton 30 (!), a Bournemouth 20, míg a Rotherham 17 pont hátránnyal vág neki a 2008-2009-es idénynek. Közülük a Luton helyzete akár reménytelennek is tűnhetne, de valamiért az a sejtésünk, hogy a Kalaposok heroikus erőfeszítések árán is, de bent fognak maradni. Mick Harford elszánt manager, és az elmúlt évek kiárusítása után most mégis erősödött a csapat valamit a nyáron – visszatért például az a Kevin Nicholls, aki két éve még a Championship egyik keresett középpályása volt, de a kölcsönjátékosokból és másutt szabadlistára tett futballistákból ezen a szinten egész ütőképes csapat alakulhat ki.

Hozzájuk hasonlóan a Bournemouth is most esett ki a League One-ból, és bár gyengült a csapat, de vélhetően nekik is meglesz a bennmaradás. Kevin Bondnak tavaly is majdnem sikerült a bravúr, és az utolsó pillanatig reménykedhettek a Cseresznyék abban, hogy nem kell egy ligával lejjebb sorolniuk, de ez végül nem jött össze. Most össze fog, hiába kell eladni kapós csatárukat, Jo Kuffourt, amikor még ott van az öreg harcos, Darren Anderton, és rajta kívül is néhány fiatal tehetség – a csatár Brett Pitman például, vagy a középpályás Danny Hollands, és itt van még kölcsönben a Liverpool ifjú gólzsákja, Craig Lindfield is. Végül a Rotherham sem fog kiesni, 17 pont mínusz nem a világ (a Leeds tizenöttel tavaly ugyebár majdnem feljutott), a manager Mark Robins ugyebár szintén Sir Alex Ferguson tanítványa, és képes lehet arra, hogy összekapja a csapatot, mely egyébként nem is a saját pályáján, hanem Sheffieldben játssza idén a hazai meccseit.

De nézzük inkább elsőként azt, hogy ki fog feljutni. Az előző hármast nem soroljuk ide, ahhoz azért nagyon sok mindennek össze kellene jönnie, pedig három szebb napokat is látott klubról van szó, de most ez a szezon mindháromnál a konszolidációról szól. A mi pénzünk a Shrewsbury csapatán van, ugyanis ez a klub árulta el az utóbbi időben a legkomolyabb ambíciókat: előbb megszerezték managernek Paul Simpsont, aki egyszer a Carlisle-t már felvitte innét, nyáron pedig szépen költöttek is (köszönhetően annak is, hogy Joe Hart, a klub neveltje bemutatkozott az angol válogatottban, amiért további félmilliót kaptak a Man Citytől), és klubrekordért megvásárolták Grant Holtot, a Nottingham Forest csatárát, aki el is kezdte vételára törlesztését, eddigi három meccsén két gólt is rúgott. Rajta kívül a tapasztalt csatár, Richard Walker is sokat jelenthet a klubnak, amely három forduló után százszázalékos, de mint már mondtuk, nem emiatt várunk sokat a Shrews-tól.

Szintén jól kezdett a liga egyik bukott óriásának számító Bradford, amely nem is olyan régen még a Premiershipben vitézkedett, mostanában azonban igen messze van ettől. A makacs kis skót, Stuart McCall azonban most végre újra felfelé fogja repíteni a klubot, mely főleg játékosai tapasztalatában bízhat: az első három fordulóban öt gólt szerző Peter Thorne 35 éves, a másik csatár Michael Boulding 32, akárcsak a középpályát összefogó Paul McLaren.

A harmadik egyenesági feljutónak a Gillinghamet tippeljük. A League One-ból nyáron kieső Gills managerét, az alsóbb osztályból érkező Mark Stimsont sokan támadták, de az örökölt zűrzavarért nem ő a felelős, és úgy érezzük, hogy szép lassan összeáll a csapata, melyben sok a Conference-ből érkező játékos, de pont ezért szimpatikus is. A két legfontosabb láncszem a 37 éves kapus, Simon Royce, illetve a nála 16 évvel fiatalabb kanadai csatártehetség, Simeon Jackson.

A playoffra hajtók közül a Chesterfieldnél játszik a League Two talán legjobb futballistája, a 33 éves Jack Lester, aki 37 meccsen 27 gólt lőtt a tavalyi szezonban – ennél csak C. Ronaldo és Fernando Torres mutatói voltak jobbak Angliában! A Lincoln gyengén kezdte az idei szezont, de bízunk Peter Jacksonban, aki a liga egyik legjobb managere, és ennél nagyobb problémákat is megoldott már életében, példának okáért túlélt egy gégerákot. A Rochdale tavaly a playoff döntőjében bukott el a Stockporttal szemben, viszont a csapat erős, jók a csatárok, a manager, Keith Hill pedig egy szuggesztív és humoros figura. Szintén playoff helyen volt tavaly David Penney csapata, a Darlington, mely nyáron hat új játékost is igazolt (közülük a Middlesbrough-ból érkező fiatal középpályás, Jason Kennedy lehet a legkomolyabb erősítés), és normál esetben oda kell érnie az első hét hely valamelyikére. Mi bízunk a Darlóban.

Kik szólhatnak még bele a feljutásba? Feltétlenül meg kell említeni a Wycombe Wanderers csapatát, ahol Peter Taylor nyilván apait-anyait belead, hogy helyrehozza kissé megtépázott renoméját, mivel mind a Crystal Palace, mind pedig a Stevenage csapatánál kudarcot vallott a közelmúltban. Aztán a szezon harmadik százszázalékos csapata, a Bury, mely a tavalyi szezont is remek formában fejezte be, úgy látszik, Alan Knill managernek sikerült ezt átmentenie idénre is, bár tartunk tőle, hogy lesz itt megtorpanás nemsokára. Meglepetést okozhat még az ötödik vonalból most feljutó Aldershot, illetve illendőségből megemlítjük még Robbie Williams csapatát, a League One-ból most kipottyanó Port Vale-t is.

Biztos kiesőnek a szezont pokoli rossz formában kezdő Chestert tippeljük, továbbá az Exeter könnyen visszatérhet a Blue Square Premier League-be, ahonnét most nyáron érkezett. Gyengének tűnik a liga egyetlen fekete managere, Keith Alexander által irányított Macclesfield is, amely tavaly is éppen, hogy megúszta a kiesést. És fenyegetve lesz a szezont remekül kezdő Dagenham & Redbridge, illetve Accrington Stanley is, mint két igazi kiscsapat.

Ami még érdekes lehet a League Two-ban, az a számos egyéniség a managerek között. Említettük már Paul Simpsont, aki elismerten a legtehetségesebb angol edzők közé tartozik már évek óta, rajta kívül Peter Taylor is nyomta már a Championshipben, míg David Penney vagy Peter Jackson szintén bizonyított már számos alkalommal. Lehet, hogy nem fog beleszólni a feljutásba, de a Morecambe-et irányító, egykori észak-ír válogatott Sammy McIlroy, vagy a Barnetet évek óta felszínen tartó volt középiskolai IT tanár, Paul Fairclough is érdekes figurák (utóbbi nem mellesleg a Dexy’s Midnight Runners-énekes Kevin Rowland sógora). Aztán itt vannak a kiscsapatokkal csodát tevő edzők: John Still (Dagenham & Redbridge) vagy John Coleman (Accrington Stanley) valószínűleg nem nagyon kaphattak volna ligacsapatot, ha nem viszik fel a magukét. Mindkettőnek sikerült, ráadásul meg is vetették a lábukat. Gary Waddock, a „Wadfather” az Aldershottal most ugyanezt próbálja meg, míg a kezdő fiatal managerek közül Paul Tisdale (Exeter) és Andy Scott (Brentford) lehet a következő nagy dobás akár. Végül az alsóbb osztályokból érkező, mélyvízbe dobott managerek sorsát is érdemes lesz figyelni: Paul Stimsonnak ugyebár fel kell juttatnia a Gillinghamet, míg Lee Sinnott-on (Port Vale) nincs ekkora teher, de azért érdekes lesz, hogyan tud megbirkózni a feladattal, főleg, hogy manapság nagyon nehéz kispadhoz jutni, és könnyen lehet, hogy több lehetőségük nem lesz rá, hogy ilyen szinten bizonyítsanak. Persze biztosan lesz majd edzőváltás is előbb vagy utóbb, de mi most még mind a 24 managernek drukkolunk, aztán győzzön a jobbik.

Az angol futball hagyományosan legszórakoztatóbb figurái a klubelnök-tulajdonosok voltak, akik politikailag legkevésbé sem korrekt nyilatkozataikkal, korrupciós botrányaikkal, nőügyeikkel, vagy éppen egymás heccelésével szórakoztatták a futballrajongókat két mérkőzés között. Azonban a Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára csakúgy, mint a brit játékosok és menedzserek, úgy tűnik, hogy a brit klubtulajdonosok is egyre inkább kiveszőfélben vannak, mivel a Premiership klubjait szinte egytől-egyig külföldiek vásárolják fel, akikről természetesen megvan a nem túl hízelgő véleményünk.

Ezúttal számbavettünk öt (igazából hat) régivágású angol klubtulajdonost (nem meglepő módon egyikük klubja sem tagja az elsőosztálynak), akiket ki tudja meddig csodálhatunk még, mivel közülük az egyik éppen a minap jelentette be, hogy nagy valószínűség szerint már csak egy évig marad a futballban, mert kezd végleg megcsömörleni tőle.

1. Ken Bates
Ha van született klubelnök-tulajdonos, akkor ő az. A hajóskapitány kinézetű Bates, miután kisebb vagyonra tett szert a hatvanas-hetvenes években az akkoriban felfutó építőiparban izzítva, úgy döntött, hogy a sikertelen játékospályafutása után visszatér a futballba és így öt évig elnökösködött az Oldham Atheticnél, majd a Wigannél is megfordult. Az igazi nagy dobás azonban 1982-ben jött el, amikor Bates potom 1 fontért kaparintotta meg a csődbiztosok kezéből a súlyos anyagi gondokkal küzdő, a másodosztály alján tanyázó és a szurkolói között masszív huligáncsoportokat tudó Chelsea Football Clubot. Bates azonnal felvette a harcot a klubot elárasztó huliganizmussal: fényképes belépőkártyát vezetett be, bár igazán sajátos megoldási javaslatát, miszerint a pályát a lelátótól elválasztó kerítésbe áramot (!) vezettessen, a hatóságok egyöntetűen megvétózták. Bates a stadion tulajdonjogát is megszerezte egy ingatlanfejlesztő csoporttól és a Stamford Bridge újjáépítését is hamarosan megkezdte. Bates elnöksége alatt azonban nemcsak a stadion, hanem maga a klub is jelentősen modernizálódótt: a korábban rendre a tabella alsó harmadában vitézkedő Chelsea-ből divatos, külföldi játékosokkal teletűzdelt, FA kupagyőztes, európai kupagyőztes és bajnokesélyes alakulatot faragott. Így 2003-ban a Chelsea történetének legsikeresebb elnökeként 17 millió fontos haszonnal adhatta el részvényeit Roman Abramovicsnak. Bates azonban nem sokáig bírta tétlenül ücsörögve monacói otthonában, és 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe juttatott, patinás Leeds Unitedet. A Chelsea-vel azonban nem szakította meg végleg a kapcsolatot, ugyanis minden lehetőséget kihasznált, hogy egykori klubját és annak új tulajdonosát piszkálja: először feljelentette a Chelsea-t, hogy új klubjának játékosait engedély nélkül környékezte meg, majd a londoni kékek igazgatóságát egészen egyszerűen egy csapat szibériai szarházinak nevezte. Ugyanakkor azt már ő sem tudta megakadályozni, hogy a Leeds mélyrepülése folytatódjon és az időközben csődbe jutott klub a harmadosztályba csússzon vissza, ahonnan elsőre nem sikerült kikecmeregni.

2. David Gold és David Sullivan
A Birmingham City tulajdonosai életének két közös pontja van: egyrészt mindketten szegény sorból származnak, másrészt vagyonukat a pornóiparban alapozták meg. David Gold egy nyilatkozatában sem mulasztja el megemlíteni, hogy szinte dickensi szegénységben nőtt fel egy east end-i zsidó család fiaként. A tehetséges focistának számító ifjú Goldot majdnem le is szerződtette a közeli West Ham United, azonban apja nem járult hozzá, hogy fiából igazolt futballista váljon, így egy könykereskedésben kezdett dolgozni, ahol felismerte, hogy erotikus kiadványok terjesztésével akár rengeteg pénzt is lehet keresni. Nemsokára létre is hozott egy szexboltláncot, amelynek fő profilját erotikus kellékek, fehérneműk és magazinok árusítása alkotta. Gold tulajdonostársa, David Sullivan szintén nem tehetős család fiaként látta meg a napvilágot, viszont ahhoz kellően élelmes volt, hogy egy benzinkúton heti 30 fontért gürizve hamar rájöjjön arra, hogy pornófelvételeket készítve és azokat postai úton terjesztve könnyedén akár heti ezer fontos bevételre tehet szert. A hetvenes évek közepén már az övé volt a brit szexlappiac fele (a másik fele egy bizonyos David Gold érdekeltségébe tartozott), ahonnan szinte már egyenes út vezetett alacsony költségvetésű pornófilmek gyártásához. A két versenytárs útjai aztán végül a nyolcvanas évek közepén keresztezték egymást, amikor együtt indították útjára a Sunday Sport nevű erősen tabloid-jellegű sportújságot. Innentől már csak egy lépés választotta el a pornóbárókat attól, hogy közösen vásároljanak futballklubot. Állítólag a Sunday Sport egyik hirdetési értékesítője, az akkor még a huszas évei elején járó Karren Brady győzte meg Sullivant arról, hogy Golddal együtt vásárolja meg az akkoriban a csőd szélén tántorgó Birmingham Cityt. Brady egyébként azóta is a birminghami klub ügyvezető igazgatója (Sullivan azért nevezte ki, hogy jelenléte nézőket vonzzon az újjávarázsolt St Andrew's stadionba) és Sullivannel együtt tartóztatták le tavasszal a könyvelés meghamisításának, valamint kenőpénzek elfogadásának vádjával. Miután óvadék ellenében kiszabadultak, Sullivan nem sokáig élvezhette a szabadságot, ugyanis a nyár elején nemi erőszak vádjával ismét letartóztatásba helyezték az egykori pornófilmproducert. Úgy tűnik viszont, hogy Gold és Sullivan hamarosan otthagyják a futball világát, mivel egyrészt a tavalyi kiesést követően a szurkolók tüntetése miatt megsértődtek, másrészt elegük van a London és Birmingham közötti fárasztó ingázásból, valamint feltűnt a láthatáron egy hongkongi üzletember, Carson Yeung, aki kisebbségi tulajdonosként kész kivásárolni őket.

3. Simon Jordan
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Crystal Palace sármőr-dandy-playboy elnök-tulajdonosa a Rúgd és fuss! egyik régi nagy idolja. A vagyonát a kilencevenes évek első felében egy haverjával közösen létrehozott, mobiltelefonokat árusító üzlettel, a Pocket Phone Shoppal alapozta meg, amelyet 2000-ben már úgy adtak tovább 73 millió fontért, hogy országszerte 167 bolttal és 660 alkalmazottal rendelkeztek. Az így pimaszul fiatalon meggazdagodott Jordan nem tétovázott sokat és megvásárolta azt a klubot, amelyben apja és ő is játszott egykor és amelynek ő maga gyerekkora óta vérmes szurkolója. Jordan azonban soha nem rejtette véka alá, hogy nem a vagyona növelése céljából vásárolta meg a Palace-t, hanem azért, hogy az átvételkor nagyon rossz anyagi helyzetben lévő klubot biztonságba kormányozza, feljuttassa a Premiershipbe, virágzó utánpótlás-akadémiát hozzon létre, valamint megvásárolja a klub otthonának számító Selhurst Parkot. A fenti célok közül Simon Jordan, ha nem is maradéktalanul, de mindegyiket teljesítette: a klub már nem küzd anyagi nehézségekkel, a Palace akadémiája ontja a fiatal tehetségeket (elég csak John Bostockra, Victor Mosesre, Sean Scannellre, vagy Lee Hillsre gondolni), a stadiont sikerült furmányosan megkaparintania a volt tulajdonostól, Ron Noadestól, és igen, ha csak egy szezon erejéig, de eljutott a Palace a Premiershipbe is. Jordannek a futballon, a gyönyörű nőkön és a gyors autókon kívül van még egy szenvedélye: szeret politikailag egyáltalán nem korrekt, másokat gyakran sértő, de összességében rendkívül humoros kijelentéseket tenni. Kijelentéseinek elsőszámú céltáblái általában a Birmingham City tulajdonosai, Gold és Sullivan, akiket nagy valószínűség szerint azóta tekint fő ellenségeinek, hogy Steve Bruce-t a Palace egykori menedzserét élő szerződése ellenére édesgették el Birminghambe. Jordan azonban soha nem lepődött meg kollégái üzleti viselkedésén, hiszen saját szavaival élve "mit várhatunk olyan emberektől, akik műfaszt árulnak a megélhetésük érdekében". Azonban nemcsak Goldékat szórakoztatja üzeneteivel, hanem játékosairól sem átall nem éppen hízelgő véleményt alkotni: "(Király) Gábor a mai meccsen annyira volt hasznos, mint egy csokoládéból készült teáskanna". A sajtó is felismerte Jordan remek szórakoztató képességét és az Observer saját kolumnát biztosított neki, ahol aztán tényleg szabadjára engedhette a fantáziáját. A sajtómunka azonban csak egy szezonon keresztül tartott, mivel az újságnak kellemetlen volt, hogy Jordan csaknem valamenyi írásából bírósági ügy lett. Simon Jordan korábban azt nyilatkozta, hogy nem akar még a negyvenes évei közepén is futballklubosdit játszani, úgyhogy addig marad, amíg a Palace állandó tagja nem lesz a Premiershipnek és nem épít egy új stadiont. Úgy tűnik azonban, hogy Jordan terveit keresztülhúzták, ugyanis miután a rendkívül tehetséges, 16 éves John Bostock árában nem sikerült a Spurs vezetőivel egyezségre jutni, az FA döntése értelmében az általa 5 millió fontra taksált játékos végül 700 000 fontért cserélhetett gazdát. Jordant ez annyira felbőszítette, hogy kijelentette: még egy évig hajlandó a klub élén maradni, amit elsősorban arra használ majd, hogy új tulajdonost találjon a klub számára. Simon, ugye ez is csak egy vicc?

4. Delia Smith
Az ő szerepvállalása az angol futballban nagyjából olyan, mintha Kudlik Júlia egyszercsak úgy döntene, hogy megveszi a Szombathelyi Haladást. Ugyanis Delia Smith, a Norwich City fő részvényese és elnöke a hetvenes években különböző lapokban megjelent receptjeivel, szakácskönyveivel és Főzőcske, de okosan-jellegű tévéműsoraival vált ismertté Nagy-Britanniában. Karrierje azonban nem indult ennyire egyértelműen, mivel az iskolát 16 évesen otthagyva először fodrásztanoncként, majd egy étteremben mosogatólányként, később felszolgálóként helyezkedett el, mielőtt egyáltalán a konyha közelébe engedték volna. Szorgalmasan látogatta azonban a British Museum híres olvasótermét, ahol régi angol szakácskönyveket bújt, hogy receptjeihez ihletet merítsen. A hatvanas évek végén Delia a Daily Mirrorhoz került gasztronómiai újságíróként, ahol a főnöke a későbbi férje és részvényestársa, Michael Wynn-Jones lett. Delia Smith a későbbiekben az Evening Standardban jelentetett meg recepteket és a hetvenes évek közepétől állandó tévéműsorai is voltak. Delia Smith egy olyan Angliában próbálta az embereket főzni tanítani, ahol a vasárnapi ebéd legfeljebb egy szelet íztelen hús volt rósejbnival és nem voltak még trendi éttermek, sem Michelin-csillagos szakácsok. A főzőcske mellett Delia Smith a kilencvenes években egy újabb nagy kalandba fogott: mivel férjével a közelben laktak és éves bérletük volt a Norwich stadionjában, a Carrow Roadon, magától értetődőnek tűnt, hogy a Kanárik újabb pénzügyi nehézségeinek idején felkérték őket, hogy fektessenek be a klubba. Ez egyáltalán nem volt ellenükre (bár utólag fény derült arra, hogy a Norwich helyi riválisa, az Ipswich Town 1978-as kupadöntőbeli szereplése előtt Delia az egyik műsorában kék-fehér sálat viselt, állítólag a producer kérésének eleget téve), így 1996-ban Delia Smith és férje a Norwich City fő részvényeseivé váltak. A klub új tulajdonosaiként azonban ők sem tudtak hozzájárulni ahhoz, hogy a Norwichból állandó Premiership-klub váljon, habár a 2003/2004-es Championship-szezont toronymagasan megnyerve jutottak fel az első osztályba, ahonnan a Norwichra jellemző támadó futball, valamint Dean Ashton és David Bentley ellenére pottyantak ki az utolsó fordulóban. A szezonban azonban Delia Smith örökre beírta magát az angol futball krónikájába, amikor egy Man City elleni otthoni meccs szünetében, valószínűleg az ebéd után a kelleténél egy kicsivel több sherry elfogyasztása miatt, a műsorközlő mikrofonját megkaparintva szólította fel botladozó nyelvvel a hazai szurkolókat, hogy álljanak a csapat mögé tizenkettedik játékosként. Delia legújabb projektjeként saját éttermet nyitott a stadionban, ahol meccsek előtt, alatt és után is ebédelhetnek a szurkolók, vagy éppen a klub aktuális menedzserével költhetnek el egy meccsnap előtti vacsorát. Delia Smith és férje azonban tudják, hogy az anyagi forrásaik nem elégségesek arra, hogy a Norwichot egy következő szintre emeljék, így nem zárkóznak el a komoly vevőjelöltekkel való tárgyalásoktól sem. Úgy tudjuk, hogy eddig ilyen még nem jelentkezett.

5. John Madejski
Ha a Reading tulajdonosa húsz évvel korábban lépett volna színre, akkor Nick Hornby minden valószínűség szerint nem az Arsenal, hanem a környékbeli Reading Football Club meccseire kezdett volna járni a hetvenes évek elején. Madejskinek ugyanis sikerült az, ami még a klub hetvenes évekbeli kultikus sztárjának, Robin Fridaynek sem: első osztályba juttatta a London környéki alvóváros, Reading csapatát. John Madejski a neve hangzásának ellenére (lengyel származású mostohaapja nevét vette fel) utolsó porcikájáig angol, bár azt gondolhatnák, hogy ő is csak egy Milan Mandaric-féle ex-kelet-európai szerencselovag, akinek a legfőbb hobbija a menedzserek kirúgdosása. Madejski az első millióit azt követően kezdte gyűjtögetni, hogy a hetvenes évek közepén egy floridai nyaralása alkalmával egy olyan hirdetési magazinra bukkant, ahol eladó személygépkocsikat reklámoztak fényképes hirdetéseken. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy hazatérve azonnal hirdetési újság gründolásába fogott, amelynek az Thames Valley Trader nevet adta. Az újságban nemcsak autók, hanem lakások, házak, sőt repülőgépek hirdetései is megjelentek kezdetben, és amikor már kizárólag gépkocsik hirdetéseit fogadták, a magazint Madejski át is nevezte Auto Traderre. 1990-ben aztán sikerült megszereznie a helyi futballklub részvényeit, miután az már a csődbiztosok kezében volt. Érdekes, hogy Madejski állítólag a nyolcvanas évek végén részvényenként öt fontot ajánlott az akkori tulajdonos, Robert Maxwellnek, aki visszautasította az ajánlatot. Miután azonban Maxwell rejtélyes körülmények között átesett hajója korlátján a nyílt tengeren, Madejski a részvényeket 10 pennyért vásárolta meg. Madejski az idők folyamán azonban nem csak egy ütőképes csapat építésébe fogott remek menedzsereket alkalmazva (Steve Coppelt megelőzően a klub menedzsere négy éven keresztül Alan Pardew volt), hanem a klubot újonnan felhúzott stadionba is költöztette 1998-ban, amit a parvenü emberek nagyzolási mániájának megfelelően saját magáról nevezett el. Ezzel viszont úgy tűnik, Madejski befejezettnek tartja a művét, ugyanis egyáltalán nem rejti véka alá, hogy a klubja eladó és kész bármilyen érdeklődővel tárgyalni, na persze ha az illető milliárdos. A csapat tavalyi kiesése a Premiershipből azonban keresztülhúzhatja Madejski terveit, mivel nagy valószínűség szerint nem fognak tülekedni a vevők a Madejski Stadium bejáratánál, ami egy ideig még biztos a jelenlegi tulaj nevét fogja viselni.

A Premiership-klubok menedzserei idén nyáron vakációjukat Svejcausztriában töltötték, azzal a feltett szándékkal, hogy újabb orosz, török, holland, spanyol, esetleg osztrák, vagy német tehetséget csábítsanak át a Csatornán túlra, az angol futball rajongóinak nem kis rettegést, az Immigration Office munkatársainak pedig nem kevés papírmunkát okozva. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy az éppen egy hete befejeződött Közép-Kelet-Európa-Bajnokság küzdelmei során nem láttunk rokonszenves produkciókat, de azt azért szögezzük le gyorsan, hogy nem kell mindenkinek az angol bajnokságban játszania.

Annál is inkább, mivel van egy nagy csomó fiatal brit játékos, akik a Premiership klubjait elárasztó középszerű mihaszna külföldiek miatt a Championship klubjaiban szerepelnek, és egy normális világban szinte kivétel nélkül mind élvonalbeli klubok szerelésében futnának ki hétről-hétre a pályára. A Championshipből azonban még így is minden évben kikerülnek egy páran, akik azonnal (vagy bizonyos esetekben sajnos nem annyira azonnal) a Premiership meghatározó játékosaivá válnak. Elég csak a közelmúltból Joleon Lescott, Andy Johnson, Steve Sidwell, Phil Jagielka, David Nugent, vagy akár Gareth Bale nevét említeni.

Újabb összeállításunkban a Championship tavalyi idényéből mutatunk be öt reményteli fiatalt (közülük a legidősebb is csak 22 éves), akik nagy valószínűség szerint a lassan beinduló transfer window legkapósabb nevei lesznek. Persze nem árulunk el nagy titkot azzal, ha megsúgjuk, hogy ezeknek a játékosoknak az esetleges leigazolása kizárólag olyan kluboknál fog felmerülni, amelyek menedzserei számára nem az az elsődleges szempont, hogy harmadrangú világválogatottat harácsoljanak össze, hogy a megszerezni kívánt játékosai spanyol anyanyelvűek legyenek, vagy, hogy a volt francia gyarmatokról származzanak.

1. Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton Wanderers)
Ilyen névvel az ember P. G. Wodehouse regényeinek lapjain találkozik, vagy legalábbis azt gondolja, hogy az angol királyi család egy távoli rokonát takarja, aki Prince Harry-vel egy-egy húzosabb bulija után hetente egyszer tutira a brit bulvárlapok címoldalára kerül. Ebanks-Blake-nek azonban ez eddig még csak egyszer sikerült, amikor Plymouthban egy szórakozóhelyen széttört egy üveget a beengedőember fején (most derült ki, hogy a támadóeszköz csak a barátnője retikülje (!) volt). A cambridge-i születésű Ebanks-Blake már korán a Manchester United akadémiájára került, ahol a tartalékcsapatban csatártársával, Giuseppe Rossival együtt rúgdosva a gólokat hamar felhívták magukra Sir Alex figyelmét. Az olasszal ellentétben azonban Ebanks-Blake csak két alkalommal került be az első csapatba, mindkettő mérkőzés ligakupa találkozó volt, ráadásul a kettő között egy év telt el. Miután felépült lábtöréséből (ami szintén nem a legjobbkor jött), SEB a Man Utd fiókcsapatához, a Royal Antwerphez került kölcsönbe, ahol kilenc meccsen lőtt négy góljával szerezte vissza az önbizalmát. Karrierjének igazi megmentője azonban nem a belgiumi kirándulás, hanem a Plymouth akkori menedzsere, Ian Holloway volt, aki Alex Fergusont egy trükkel megvezetve (miután egy általa megszerezni nem kívánt játékosra kezdett el licitálni, amit Ferguson hamar elutasított, bedobta Ebanks-Blake nevét, akit viszont már egyébként a szintén nagy ravaszdi hírében álló Sir Alex nem akart visszautasítani Holloway-jel való jó kapcsolatára tekintettel) potom 200 ezer fontért szerezte meg a tömzsi csatárt. Az első szezonjában egyből tíz gólt szerzett nem kismértékben hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a Zarándokokból stabil középcsapat váljon. A Plymouthnál töltött második szezonjában ott folytatta, ahol az előzőt abbahagyta: januárra már 11 gólnál járt. A helyzet azonban Holloway távozásával hirtelen megváltozott, így több meghatározó játékossal együtt Ebanks-Blake is távozott a devoni csapattól. Bár a Wolves menedzsere, Mick McCarthy által az érte fizetett 1,5 millió fontra azért felhúztuk a szemöldökünket, annál is inkább, mivel ez azt jelentette, hogy egy másik nagy kedvencünknek, Freddy Eastwoodnak gyakorlatilag kicsengettek a Farkasoknál. Az idény első felében szerzett 11 gólját SEB a Wolves aranysárga mezében további 12 találattal (köztük a Charlton ellen szerzett gyönyörű góllal) fejelte meg, amivel meg is szerezte a Championship gólkirályi címét. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a Farkasok legalább a rájátszásig eljussanak. Ebanks-Blake az a fajta klasszikus csatár, aki minden helyzetből, mindkét lábbal tökéletesen rúg kapura, aki tud nagy gólokat, de nagyon fontos kicsiket is szerezni, egyedül talán a fejjátékán lenne némi javítani való, bár termete miatt úgysem ez lenne a legnagyobb erőssége.

2. Owen Garvan (Ipswich Town)
A még mindig csak húszéves ír középpályásnak bár messze nem a tavalyi volt a legjobb idénye, egy ilyen összeállításból semmiféleképpen sem maradhat ki. Az igazi futballfamíliából származó Garvan (különböző nagybátyai és nagyapja is ír válogatottak voltak, apja pedig a kölyökcsapatnál még edzője is volt) Írországban nevelkedett a dublini Home Farm csapatánál, ahol az ír labdarúgás nagyjai közül többen is (például Liam Brady és Ronnie Whelan) a pályafutásukat kezdték. Miután csapatával három éven keresztül veretlen maradt, Garvanért és csapattársaiért nagy klubok álltak sorba. Az ír fiúk álmainak netovábbját jelentő Celtic, valamint a történelmi Fulham és Nottingham Forest ajánlata helyett azonban Garv bölcsen az utánpótlásneveléséről nem kevésbé híres (a kelet-angliai klub nevelte ki Kieron Dyert és Darren Bentet is) Ipswich Townt választotta. Garvan 2004 novemberében csatlakozott a Traktoros Fiúkhoz, ahol nem kis megtiszteltetésként az ificsapat 10-es számú mezét is megkaphatta. Garvan meghálálta a bizalmat és a csapatot (amelynek többek között Danny Haynes, Liam Trotter és a szintén a Home Farmtól igazolt kapus, Shane Supple is tagja volt) egészen az FA Youth Cup döntőjéig vezette. A kétmeccses döntőben a Theo Walcott-tal, Gareth Bale-lel, Nathan Dyerrel és Adam Lallanával felálló Southampton ellen hódították el a kupát hosszabbítás után, de Garvan a második meccsen nem léphetett pályára, mivel vírusfertőzéssel kórházba szállították. Az Ipswich akkori menedzsere, Joe Royle azonban nem tétovázott sokat és a következő idényben már a kezdőbe állította a 17 esztendős középpályást, akinek remek játéka gyakorlatilag az egyedüli pozitívumát jelentette a gyatra szezonnak, amelyet a Traktoros Fiúk végül a 15. helyen zártak. Az egyesek által az ír Steven Gerrardnak tartott Garvan azóta szinte kirobbanthatatlan az Ipswich kezdőjéből, bár az első szezon remeklését nem sikerült megismételnie. Garv így is a Traktoros Fiúk támadójátékának motorja, egy igazi régivágású ballábas középpályás, akihez fogható Liam Brady és Kevin Sheedy óta nem fordult meg az ír válogatottban. Miután Garvan az ír U21-es válogatottban rendszeresen szerepelt, a nagyválogatottban való bemutatkozására sem kell majd valószínüleg sokat várni: az új szövetségi kapitány, Giovanni Trapattoni májusban már behívta a Szerbia ellen készülő keretbe. Azt tippeljük, hogy Garvan a jövő szezon sztárja lesz az egyértelműen a feljutásért harcba induló Ipswich karmestereként, hacsak az utána már régóta koslató David Moyes meg nem tudja szerezni. Ez viszont nem lesz egyszerű, hiszen Garvan, mint minden rendes ír ember a Liverpool F.C. szurkolója.

3. Andy Keogh (Wolverhampton Wanderers)
Ha nincs a Keogh-Sharp csatárkettős, akkor nem valószínű, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk volna a Vassal, azaz a Scunthorpe Uniteddel. Ugyanis a tinédzser csatárkettős 2005 és 2007 között több mint hetven gólt szerzett a Vas mezében, ezzel 45 év után először a másodosztályba juttatva az észak-kelet angliai klubot. A gólok többségét ugyan Billy Sharp szerezte, de sohasem lett volna egymás után kétszer is a League One gólkirálya, ha mellette nem egy cingár szőke ír fiatalember, bizonyos Andy Keogh szaladgált volna. A dublini születésű Keogh angliai pályafutását a Leedsnél kezdte James Milner és Scott Carson társaságában, azonban az előbbiekkel ellentétben már korán lemondtak róla Yorkshire-ben: így került először kölcsönbe a Scunthorpe-hoz, majd a Prestonhoz távozott David Nugent pótlására a Bury-hez. A Scunthorpe akkori menedzsere, Brian Laws azonban nem vacakolt és aprópénzért leigazolta a sokak által alulértékelt csatárt 2005 januárjában. Keogh igazi kivirágzása azonban egy félévvel később jött el, amikor a Sheffield Unitedtől eltanácsolt Billy Sharp is megérkezett a klubhoz és létrejött az utóbbi idők utolsó igazi, klasszikus értelemben vett csatárkettőse. Keogh és Sharp azonban a Shearer-Sutton ékpárral ellentétben nemcsak a pályán, hanem azon kívül is remekül kijöttek egymással. A csoda azonban csupán másfél évig tartott, amikoris Andy Keogh a téli átigazolási szezonban elfogadta a Wolves és honfitársa, Mick McCarthy ajánlatát, otthagyva a Vast története egyik legnagyobb sikerének a küszöbén. Keogh rögtön nyomott hagyott a Farkasok támadójátékán, akik tavaszi menetelésükkel szinte a semmiből jutottak be a rájátszásba (ahol hiába szerzett gólt és játszott remekül Keogh, elvéreztek ősi riválisukkal, a West Brommal szemben). Keogh mellől azonban sokáig hiányzott a Wolvesnál egy igazi befejező csatár, aki Sylvan Ebanks-Blake személyében a tavalyi szezon felénél meg is érkezett, de ahhoz úgy látszik már túl későn, hogy a Farkasok idén is a rájátszásig jussanak. Amíg Billy Sharp első évét a Sheffield Unitedhez visszaszerződve jobbára a padon töltötte, addig Keogh karrierjében nem okozott különösebb megtorpanást a váltás. Az is igaz persze, hogy Andy Keogh sokkal inkább komplett játékos: gyors, remekül cselez, pazar labdákkal hozza kihagyhatatlan helyzetbe csatártársát, és ha kell, maga is szerez gólt, de akkor viszont kizárólag látványosat. Keogh úgy tűnik, hogy megtalálta a maga új Billy Sharpját, de vajon Billy Sharp is megtalálja-e majd a maga új Andy Keoghját?

4. Joe Ledley (Cardiff City)
Még nem töltötte be a huszonkettőt, de már majdnem 160 liga találkozón öltötte magára a Cardiff City szerelését és 22 alkalommal szerepelt Wales válogatottjában. Ebből a közepesen jó megfigyelő legalább három (plusz egy) következtetést tud levonni Joe Ledley-ről: walesi, korán kezdte felnőtt pályafutását, nem az a vándormadár típus és valószínűleg nem lehet rossz játékos. Ledley kilenc évesen ballagott le először a Ninian Parkba, ahol a szamárlétrát végigjárva nem egészen nyolc év alatt jutott el a felnőttcsapatig. Ez többek között azt is jelentette, hogy inasként az első csapat egyik játékosának a cipőit pucolhatta. Ledley esetében ez a játékos a csapat akkori csapatkapitánya, az ír Graham Kavanagh volt. A vicces az egészben az, hogy Ledley nem merte abbahagyni a cipőpucolást még akkor sem, amikor 17 évesen már helyet követelt magának a Cardiff kezdőcsapatában (állítólag Kavanagh az ifjú csapattárs kitartását extra karácsonyi pénzjutalommal hálálta meg). Az őrületnek végül az vetett véget, hogy Kavanagh idényközben a Wiganhez szerződött. A második meccsén már gólt is szerző Ledley időközben kihagyhatatlaná vált a Cardiff kezdőjéből és majdnem napra pontosan egy évvel első bajnoki meccsét követően, 2006 októberében a walesi válogatottban is pályára léphetett. Ledley amolyan igazi box-to-box fedezet, akinek a játéka minden felesleges elemet nélkülöz, viszont igazi csapatjátékos. Egyes kritikusai pont ezt róják fel Ledley-nek: a játéka kiszámítható és unalmas, és azon felül, hogy nagyon fiatalon robbant be a Cardiff és a walesi válogatott kezdőjébe, nem mondható igazán kiemelkedő játékosnak. A 2007-2008-as szezon első felében beigazolódni látszottak a kritikák: a Cardiff mélyrepülésbe kezdett, Ledley pedig formán kívül volt, ha egyáltalán nem volt sérült. Novemberre már olyan súlyossá vált a helyzet, hogy Dave Jones menedzser menesztéséről szóltak a hírek. A klubvezetés azonban meglepően türelmes maradt, ami meg is hozta a gyümölcsét, hiszen január végén a Cardiff már majdnem az osztályozós helyek egyikén tanyázott. A nagy menetelés hőse ugye mondanunk sem kell, természetesen Joe Ledley volt! Ezzel párhuzamosan a Cardiff nyomult előre az FA kupában is, ahol a Wolves és a Middlesbrough legyőzése után egészen az elődöntőig jutottak, ahol az ügyeletes óriásölő Barnsley-t Ledley pazar kapásgóljával küldték haza a Wembley-ből (Ledley-nek egyébként szokása a Barnsley ellen nagy gólokat rúgni, a 2006-2007-es szezon góljának választott találatát is épp ellenük szerezte). Bár végül a kupagyőzelem elmaradt, ez sem akadályoz meg bizonyos menedzsereket abban, hogy folyamatosan Ledley körül sündörögjenek. Az viszont már most nagy magabiztosággal kijelenthető, hogy nem lesz könnyű elcsábítani szeretett nevelőegyesületétől, mivel télen a Wolves hívását ő maga, míg az Everton 3,5 millió fontos ajánlatát pedig a klub utasította vissza.

5. Wayne Hennessey (Wolverhampton Wanderers)
Az egy apró walesi szigetecskén született Hennessey-re a Manchester City megfigyelői bukkantak rá és csábították el, a kapus azonban rövid idő alatt a City akadémiáját a Wolveséra cserélte. A Farkasoknál azonban legfeljebb a második számú kapus lehetett az U21-es angol válogatott Matt Murray mögött, így saját kérésére a League Two-ban vitézkedő Stockport Countyhoz került kölcsönbe. Hennessey rögtön az első meccsén lehúzta a rólót, amit még nyolc kapott gól nélkül és győzelemmel (!) befejezett mérkőzés követett. A Stockport ezzel a sorozattal nemcsak saját két korábbi klubrekordját múlta felül, hanem új Football League-rekordot is felállított, egy 119 éves csúcsot adva át ezzel a múltnak. A hálóját 810 percen keresztül őrző Wayne Hennessey-t pedig méltán választották a hónap legjobb League Two játékosának. A walesi korosztályos válogatottakat végigjáró Hennessey pályafutásának egy másik csúcsa az volt, amikor a walesi U19-es válogatott törökök elleni meccsén 40 yardról vágott be egy szabadrúgást a hálóba az utolsó percekben (a szabadrúgást egyébként a szövetségi edző, szintén kiváló kapus, Neville Southall utasítására vállalta el). Mindezekkel együtt azonban Hennessey karrierje igazából mégis akkor kezdődött el, amikor a Farkasok elsőszámú kapusa Matt Murray a 2006-2007-es idény legfontosabb mérkőzésének, a West Brom elleni play-off elődöntő odavágójának előestéjén vállsérülést szenvedett, így Hennessey ugrott be a helyére, sőt remek teljesítménye és Murray további sérülései miatt azóta is ottragadt. Sőt a tavalyi idényben a Farkasok legmegbízhatóbb tagja volt, akinek kevés kivétellel szinte csak jó meccsei akadtak, így például a Hawthornsban, ahol a tizenegyest nem túl gyakran rontó Gera Zoltán büntetőjét tornászta ki a jobb alsóból a 84. percben, gól nélküli döntetlenre mentve ezzel a Fekete Ország-derbit. Hennessey első teljes Championship-idénye végén bekerült az év válogatottjába is, amely egy évvel korábban éppen a sorozatos sérüléseivel Hennessey-nek utat nyitó Matt Murray nevével kezdődött. A hagyományoktól eltérően szégyenszemre kapusínségtől szenvedő brit futball egyik legtündöklőbb kapustehetsége az augusztusban kezdődő új idényt várhatóan már valamelyik Premiership-klubnál kezdi majd meg (állítólag a Hetvenéves Vénasszony is szemet vetett Hennessey-re), bár valószínűleg ehhez a fiatal brit játékosokból álló csapatát tovább erősítgető Mick McCarthynak is lesz egy-két szava.

A Rúgd és fuss! rendszeres olvasói minden bizonnyal rájöttek már, hogy itt a blogon az angol futball iránti rajongáson kívül akad egy másik nagy közös szenvedélyünk is, ami nem más, mint a brit popzene. Ez a két dolog egyáltalán nem áll olyan távol egymástól és főleg nem összeegyeztethetetlen egymással, mint azt az ember egyes üresfejű, sznob ismerősei gondolják, sőt, egy normálisan felnövő fiatalember életének két alapvető pillérei voltak. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője 1985-ben klasszikus interrail-jegyes nyaralása alatt Londonba érve állítólag megtekintette a bajnok (Everton) és a kupagyőztes (Manchester United) között vívott Charity Shield-mérkőzést a Wembleyben, majd nem kevesebb, mint 26 (!) bakelit lemezzel a hátizsákjában tért haza!

És ez nem csak velünk, egyszerű rajongókkal van így, hanem magukkal a popsztárokkal is, akik közül nem egy bizonyította be, hogy például Oscar Wilde és Eric Cantona simán lehetnek egyszerre az ember idoljai. Természetesen itt most nem olyanokra gondolunk, mint például Ant & Dec (akik a háromoroszlános válogatott 2002-es világbajnoki daláért felelősek), Rod Stewart (aki bevallottan Celtic-drukker, de ha kell az ősi rivális Rangers szerelésében is előszeretettel pózol egy fotó kedvéért), Mick Jagger (aki marketing okokból izgulta végig látványosan a 98-as angol-argentin tizenegyespárbaját öklét a szájába gyömöszölve), vagy akár Sir Paul McCartney (aki, ha álmából felrázzák, nem tudná valószínűleg megmondani, hogy a liverpooli kékek vagy a liverpooli vörösök szurkolója), hanem igazi POPSZTÁROKRA, akik nem mellesleg igazi FUTBALLRAJONGÓK is egyben.

Önkényesen kiválasztottunk ötöt a Rúgd és fuss! legkedvesebb popsztárjai közül, nézzük csak, hogy melyik klubért rajonganak azok, akikért mi rajongunk!

1. Morrissey
Morrissey és a futball. Ez legalább annyira nem egyértelmű, mintha azt mondanánk, hogy Morrissey és a szex. Ugyanis Steven Patrick Morrissey, a világ valaha volt legjobb bandájának frontembere szinte csak két nagyon fontos dologról nem nyilatkozott eddig soha nyíltan: a futballról és a szexuális irányultságáról. Azt gondolnánk Morrissey a 80-as évek elején elhíresült betegesen girnyó teste miatt, hogy valószínűleg konkrétan fel volt mentve testnevelésből a suliban, így biztos nem nagyon gondolkodhatott sokat a futball dolgairól sem (ellentétben Johnny Marr-ral, aki megszállott Man City szurker, sőt állítólag egyszer majdnem a klub igazolt labdarúgójává is vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). Moz azonban egy nyilatkozatában elkotyogta, hogy korábbi lakóhelyéről, a napfényes Los Angelesből nézve igazán egy dolog kezdett hiányozni neki a ködös Albionból és ez nem volt más, mint a futball!

Türelmetlenül várva Morrissey futball coming out-jára, nem marad más, mint a dalszövegeit böngészgetni, amelyekből bizony van egy pár, amely a focival foglalkozik, vagy inkább a focival kapcsolatos utalásokat tartalmaz. Elsőként kívánkozik ide még 1986-ból a Smiths legtökéletesebb lemezén szereplő Frankly Mr Shankly című dal, ami nyilvánvalóan a banda lemezkiadójának vezetőjéhez szól, de az ember kapásból a Liverpool legendás menedzserére, Bill Shankly-re is asszociál. Morrissey szólókarierrjének egy kevésbé sikerült albumán (Maladjusted) található egy Roy’s Keen című szám, amely egy újabb nyilvánvaló utalás a futball világára, ezúttal a Manchester emblematikus középpályására, egy bizonyos Roy Keane-re. Morrissey ezt egyébként be is ismerte egyik koncertjén a szám szövegének egyik sorát "never seen a keener midfielder"-re változtatva (az eredeti szövegben window cleaner szerepel). Morrissey Manchester United iránti vonzalma, ami ugyan eddig is sejthető volt, végül nyilvánvalóvá vált az Irish Blood, English Heart kislemez B-oldalán található Munich Air Disaster 1958 című számmal, amely a légikatasztrófa áldozataivá vált legendás Busby-bébiknek állít rajongóként emléket.

Morrissey egyébként kedvenc csapata legnagyobb sztárjának is nagy rajongója volt egy időben: nemcsak Eric Cantonát ábrázoló pólóban pózolt szívesen, hanem az 1995-ös The Boxers turnéja alatt a csörgődobjára (amelyet a koncertek végén előszeretettel hajított az önkívületben ugrándozó rajongói közé) az Eric vagy a Cantona szavakat írta. Morrissey egy interjúban arról is beszélt, hogy megpróbálkozott barátságba kerülni Cantonával, ám a francia fenegyerek állítólag ezt vastagon leszarta és hidegen elutasította az énekes közeledését. Nem úgy, mint az 1993-ban U18-as Európa-bajnokságot nyert angol válogatott (amely csapatban egyébként Gary Neville, Robbie Fowler, Paul Scholes, Sol Campbell és Nicky Butt is játszott) csatára, az ős-QPR-es Kevin Gallen, aki Los Angelesben járva felkereste, sőt egy Queens Park Rangers-mezzel is megajándékozta kedvenc popsztárját.

Morrissey kedvenc klubjának kilétével kapcsolatban azonban újabb vitahullámok csaptak fel, amikor 1999-es koncertturnéján előszeretettel viselt egy West Ham Boys Club feliratú pólót. Sokak, így többek között Russel Brand legnagyobb bánatára azonban ennek semmi köze sincs a kelet-londoni klubhoz, hanem sokkal inkább a környéken található ugyanolyan nevű ökölvívó iskolához (Morrissey meglepő módon kedveli az ökölvívást is, amit fiatalkorában saját maga is űzött).

És hogy az ember végül egyáltalán ne legyen biztos a dolgában, ráakadtunk egy képre, amelyen Morrissey dzsekije alól a Chivas USA replika meze villan elő. A los angeles-i klub (amely a Los Angeles Galaxy helyi riválisa) mezével valószínűleg a klub szurkolói bázisát alkotó környéken élő hispanók lepték meg kedvencüket. Na de most, hogy Moz pár éve áttette a székhelyét Rómába, vajon mi lehet a helyzet futballfronton?

2. Robert Smith
Ha az ember Morrissey-ről azt gondolja, hogy nem az az igazán futballrajongó alkat, akkor mit gondolhat erről a gyógyszeres, betegesen dagadt macskára emlékeztető alakról? Pedig ő aztán egy igazi régivágású futballrajongó, aki képes a koncertje kezdetét egy hosszabbítás miatt elhalasztani, szétverni a színpadot egy kellemetlen vereség miatt, vagy akár egy turné bizonyos állomásait lefújni, mert a kedvenc futballcsapata váratlanul továbbjutott a kupában. És hogy melyik is ez a csapat? Természetesen a Queens Park Rangers.

Azonban Morrissey-vel ellentétben hiába keresnénk a legapróbb utalást is a Cure számainak szövegében, ugyanis Robert Smith legfeljebb az interjúiban említi meg a futballt. Mint amikor például a Melody Maker évvégi számához készült anyagban a "Mit vár az 1992-es évtől?" kérdésre valami olyasmit válaszolt, hogy érjen véget minden háború, éhínség és járvány, valósuljon meg a faji, vallási, politikai és szexuális harmonikus egymás mellett élés, legyen béke és szerelem, valamint Anglia nyerje meg az Európa-bajnokságot, a QPR pedig a kupát.

Pedig Smith bevallása szerint a szurkolói lét nem egyszerű dolog, ugyanis a klub, amelyet azért választott magának, mert már a nagyapja, az apja, a bátyja is nekik drukkolt, gyakorlatilag soha nem nyer semmit. Hétéves korábban kezdett az apjával meccsre járni, amikor még Rodney Marsh és Stan Bowles voltak a Loftus Road sztárjai. Smith szerint soha nem lett nagy csapat a QPR, mert mindig furcsa módon eladta a legjobb játékosait. "Frusztráló dolog a QPR-nak drukkolni. Mikor végre megjegyzed a játékosok neveit, a következő héten már teljesen mások játszanak" - nyilatkozta egyszer.

Robert Smith egyébként nem tréfál, ha kedvenc csapatáról van szó, mégha mostanában állítólag már csak az angol válogatott mérkőzéseire jár ki. A híres esetet, amikor Trevor Francis, aki éppen a Parkőrök menedzsere volt, egyik játékosának megtiltotta, hogy kihagyja a soronkövetkező mérkőzést, tekintettel arra, hogy kisbabája született, így kommentálta a szigorú popsztár: "Francisnek teljesen igaza volt. Hogy gondolhatja valaki egyáltalán, hogy az a tény, hogy gyereke születik fontosabb, minthogy a QPR-ben játsszon? Ez gyalázatos". A szóbanforgó játékos egyébként nem volt más, mint Martin "Veszett Kutya" Allen. A sztori akkor lenne persze igazán vicces, ha kiderülne, hogy Smith mindezt komolyan gondolta.

3. Bernard Sumner
A New Order frontembere (akire először mint a Joy Division kölyökképű billentyűsére emlékszünk a nagyhatású manchesteri posztpunk együttes legcsodálatosabb számának videóklipjében) nem az angol válogatott 1990-es olaszországi világbajnokságra írt himnuszával (különösen felhívjuk olvasóink figyelmét John Barnes rap betétjére 2:30-nál!) került először kapcsolatba a futballal.

Manchesteri kissrácként ugyanis részt vett a Manchester United által egy meseszép Best-góllal megnyert 1968-as BEK-döntő utáni ünneplésben a belvárosban, ahol a 12 éves Sumnert már akkor mint egy popsztárt adta körbe, kézről kézre a tömeg, úgy hogy gyakorlatilag az egész estét a levegőben lebegve töltötte. Azonban valami nagyon hamar eltörött és Sumner kissé kiábrándult a futballból, mivel az európai kupagyőzelmet követő Interkontinentális Kupa odavágóján a Juan Verón apjával felálló Estudiantes nem kis bírói segédlettel verte meg a Vörös Ördögöket, ami a kis Bernard számára még egy szar tévé képernyőjén keresztül is átjött. Sumner ekkor saját bevallása szerint akkorát csalódott a futballban, hogy azóta is ritkán jár ki a stadionba, inkább a kanapéról nézve követi kedvenc csapata meccseit.

Bernard Sumner azonban ha az Old Traffordon nem is, azon kívül elég gyakran futott össze a United játékosaival: egy ideig egy utcában lakott Beckhamékkel, azonban az angol válogatott örökös jobblába nem ismerte fel az énekest, így nem lett nagy barátkozás a dologból. Nem úgy mint egy másik manchesteri sztárral, Ryan Giggs-szel. Sumner ugyanis rendre Giggsbe botlott különböző manchesteri klubokban, legtöbbször persze a hírhedt The Haçienda klubban, ami a madchesteri szcéna bölcsője, egyesek szerint viszont a komplett 90-es évek szülőhelye volt. Sumner szerint Giggs azon futballisták közé tartozik, akik a pályán villognak, a pályán kívül viszont teljesen érdektelenek és olyanok mintha zombik volnának. Egyszer azonban mégis sikerült Giggsy arcára némi érzelmet varázsolni, amikor a banda többi tagjával behívta egy bár vécéjébe cuccozni és hat biztonsági ember repült rájuk, hogy kidobják őket a helyről: az eset után Giggs szemében halálos félelem tükröződött, ami nem csoda, elég csak arra gondolnunk, hogy volt már egy s más a rovásán és Sir Alex valószínűleg nem egy üveg pezsgővel fogadta volna a következő edzésen, ha az incidensre fény derül.

A legviccesebb sztori azonban Eric Cantonával kapcsolatos: Sumner házibulit szervezett, amikor egy barátnője felhívta, hogy elhozhat-e magával egy fickót és a haverjait, akikkel egy közeli bárban találkozott. Így jött össze Bernard Sumnernak az, ami Morrissey-nek soha, ugyanis a fickó és a haverjai természetesen Cantonát, a testvérét és a barátaikat takarta. És így eshetett meg a New Order énekesével, hogy a saját partiján végig a Gypsy Kings szólt, majd egyszercsak Canto csajozási technikájára is fény derült: mikor már belemelegedtek a táncba, emberünk a világ legtermészetesebb dolgaként egészen egyszerűen feldugta az ujját a csaj orrába...

4. Damon Albarn
Itt egy Chelsea-drukkerről lesz szó, de előre le kell szögezni, hogy egy olyan Chelsea-drukkerről, aki már akkor is a nyugat-londoni klub vérmes szurkolója volt, amikor a csapat 1993 nyarán a Lazio, az Ajax és a helyi rivális Spurs részvételével megrendezett nyári minitornát, a Makita-kupát simán megnyerte, vagy amikor 1995-ben hatalmas csata után estek ki a KEK-elődöntőjében a Zaragoza ellen. Sőt már valószínűleg sokkal korábban is az volt, amikor a csatársort még Kerry Dixon és David Speedie alkották a Stamford Bridge-en, ahol a pálya körül akkoriban még futópálya éktelenkedett és a csapat mezszponzora a Commodore volt. Egyszóval Damon már akkor a Kékek rajongója volt, amikor már az is nagy szónak számított, ha a Chelsea a londoni klubok közül nem a legrosszabb helyet foglalta el a tabellán.

Damon Albarn egyébként nemcsak a stadionba jár nagy szorgalommal, hanem maga is lelkes és ügyes játékos. Emlékszünk még az MTV Europe hőskorából arra, hogy a zenecsatornán a Football Weekend keretében a népszerű miskolci focifarsang mintájára kispályás focimeccset harangoztak be többek között Damon Albarn és MC Solaar főszereplésével. De nem ez volt az egyedüli alkalom, amikor Albarn futballszerelést öltött, ugyanis a Blur, a Gorillaz és a Good, The Bad and The Queen frontembere szinte állandó résztvevője a minden évben különböző londoni stadionokban megrendezésre kerülő Soccer Six tornának, ami leginkább a Népstadionban megrendezett SZÚR-okra hasonlít. A fenti képen Damon éppen egy gólját ünnepli a legelső Soccer Six gálán, Tottenham Hotspur (?) mezben, amelyen valamelyest tompít a Chelsea feliratú jumbósapka. A kilencevenes évek közepét uraló Blur-Oasis háború természetesen ezekre az egyébként vidám hangulatú eseményekre is belopózott, de az a tény nem került soha veszélybe, hogy Damon Albarn sokkal tehetségesebb, sokkal jobb arc, sokkal jobb zenét játszik és ráadásul sokkal jobban focizik, mint bunkó északi ellenfele.

Természetesen Albarnnak is megvannak a maga sztorijai különböző futballistákkal, így például amikor fent északon Liverpoolban járva egy meccs előtti estén leitatták Steve McManamant, hozzásegítve ezzel a Chelsea-t egy könnyed 4-1-es idegenbeli sikerhez (valamiért az az érzésünk, hogy Maccát leitatni nem lehetett azért olyan nagy kunszt...), vagy éppen amikor egy előkelő londoni partin DJ-zett és Claude Makelele lépett fel hozzá kérve a "Tomber la Chemise" című számot (egy észak-afrikai bevándorlókból álló kellemetlenül baloldali francia zenekartól), majd amikor Damon nem nagyon értette a kérést, valószínűleg az erős francia akcentus miatt, a középpályás szűrő prototípusa pénzt kezdett a zsebébe dugdosni, hogy meggyőzze.

És hogy mit gondol Damon Albarn szeretett klubjának tulajdonosáról? "Minden pénzét el kellene venni, főleg, ha senki nem tudja miből és honnan származik. Nem így működik a kapitalizmus? Mindannyian végtelenül kapzsikká válunk". Mi sem kedveljük Abramovicsot, de azért lássuk be Damon, ez így szimplán hülyeség.

5. Pete Doherty
A Babyshambles frontembere szerint három igazán fontos dolog van az életben: a Queens Park Rangers (ami ugye a világ legjobb csapata), a gitárja (ami a legszebb dolog, ami a tulajdonában van) és a drog (amiből viszont megpróbál annyit fogyasztani, hogy azért ne haljon bele).

Doherty már tizenévesen All Quiet On The Western Avenue címmel saját készítésű fanzine-t szerkesztett, ami azonban nem volt nagyon népszerű a szurkolók körében, mivel tele volt irodalmi utalásokkal, versekkel, és egyéb fociról szóló rövid történetekkel. Azonban Dohertyt a legmeghatározóbb és legromantikusabb élmények nem a meccsek alatt, hanem az üres stadionban érték: nyaranta bemászott a pályára és leült a kapu mögé, ahol békésen írogatott egy spangli társaságában, vagy éppen barátnőjével settenkedett be az öltözőbe szerelmeskedni, ahonnan mellesleg egy sorttal gazdagabban távozott.

Doherty állítólag szeretett klubja számára egy dalt is szerzett, amit viszont csak akkor játszanának le, ha a QPR megnyerné az angol kupát (ha igazak a hírek a londoni csapat jövő szezonnal kapcsolatos átigazolási terveiről, még az is lehetséges, hogy a számot előbb-utóbb a nagyközönség is megismeri).

Nem tudjuk azonban, hogy mostanában mennyit járhat Pete Doherty a Loftus Roadra, ugyanis nem is olyan régen a díszpáholy vécéjében kokózáson kapták rajta a meccs alatt, és emiatt egyidőre kitiltották Dohertyt a stadionból. Ez nem jöhetett a legjobbkor Dohertynek, ugyanis egykori-jelenlegi-jövőbeni barátnőjét, Kate Moss szupermodellt a Loftus Road gyepén akarta feleségül venni.

Az angol popzene ügyeletes fenegyereke egyébként csakúgy mint Damon Albarn állandó résztvevője a Soccer Sixnek, sőt idén (ráadásul egyenesen a börtönből szabadulva) csapatával már másodszor hódította el a kupát. Lehet, hogy most éppen nem drogozott a meccs alatt a stadion vécéjében?
 

Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.

Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz! 

1. Kenny Dalglish
Ha valakit úgy istenigazából megnéznénk, mire képes egy Benitez vagy a Hetvenéves Vénasszony ellen, akkor az feltétlenül King Kenny. Dalglish az utolsó olyan manager, aki két klubbal is bajnokságot tudott nyerni (rajta kívül ez csak két igazi legendának, talán minden idők két legjobb angol futballedzőjének sikerült, ez a két ember Herbert Chapman és Brian Clough). Egyrészt minden idők egyik legerősebb Liverpoolja volt az övé a nyolcvanas évek végén, olyan játékosokkal, mint John Barnes, Peter Beardsley, Ian Rush vagy Ray Houghton, és fixaideánk, hogy ha nincs az angol csapatok eltiltása, akkor ez a Liverpool lett volna egyedül képes arra, hogy megállítsa a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte AC Milant. Dalglish távozása óta a Liverpool nem is tudott beleszólni a bajnoki címért folyó küzdelembe, ő pedig utána nemcsak, hogy felhozta a Blackburnt a másodosztályból, de meg is nyerte velük a Premier League-et, utolsóként a Fat Fouron kívüli klubok közül. Utána volt még egy kevésbé sikeres időszaka a Newcastle-nál, ahol az idióta Freddie Shepherd kirúgta, mert két döntetlennel kezdte a szezont, és végül nevelőegyesületénél, a Celticnél is dolgozott, de csak rövid ideig. Azóta King Kenny eltűnt, és csak néha merül fel a neve egy-egy edzőváltás után, de hiába. Most éppen a Blackburn szurkolói reménykednek, hogy Kevin Keeganhez hasonlóan ő is visszatér egykori sikerei színhelyére. Igaz, hogy sok idő telt el azóta, amióta Dalglish utoljára Angliában edzősködött, de azért akkor is jó lenne viszontlátni az 57 éves skót legendát még a kispadon.

2. George Graham
Bár sosem volt egy túlzottan érzelgős alkat, számunkra George Graham egy javíthatatlan romantikusnak tűnik, akinek tulajdonképpen az egész manageri karriere is azt igazolja, hogy egy igazi szerelem van az életben, és ő az Arsenallal való szakítását a mai napi nem bírta kiheverni. A nyolcvanas évek második felében Graham felrázta a hosszú évek óta a középszerűség mocsarában dagonyázó Ágyúsokat, és zömmel saját nevelésű fiatalokra, illetve nem sztárigazolásokra támaszkodva nagyszerű csapatot hozott össze, mellyel kétszer is bajnokságot nyert, és egyebek között megágyazott a Hetvenéves Vénasszonynak, aki évekig nem is mert hozzányúlni a Seaman – Dixon, Adams, Keown, Winterburn felállású védelemhez. Távoznia azért kellett, mert zűrös játékosügyletekbe keveredett, és olyan pénzt is elrakott, amit nem szabadott volna. Ezt követően a Leedsnél próbált szerencsét, de két év után otthagyta a yorkshire-ieket, hogy leüljön a Tottenham kispadjára – mintha csak azért csinálta volna, hogy kést döfjön az Arsenal szívébe, amiért a gyűlölt vetélytárssal szűrte össze a levet. A Spursnél neki sem sikerült a nagy dobás, igazolva, hogy egy hamisítatlan monogám emberrel van dolgunk, aki azóta nem is próbálkozott máshol, 2001 óta csendben tűri a munkanélküliséget. Lehet, hogy az utolsó arsenalos éveiben már túlzottan defenzív taktikát alkalmazott, de George Graham akkor is egy egyéniség, aki még most, 63 évesen igazán érdemelne egy utolsó esélyt az élettől, hogy megmutassa, van élet az Arsenalon kívül is.

3. Terry Venables
Ha George Graham kapcsán csúszópénzeket emlegettünk, akkor El Tel végképp egy nagy hóhányó, ettől függetlenül boldogok lennénk, ha még egyszer leülne egy angol klubcsapat kispadjára. Venables érdekes módon Angliában sosem volt bajnok, bezzeg a Barcelonával igen. Előtte azért szép dolgokat produkált a Crystal Palace és a Queens Park Rangers managereként, és emlékezetes csapat volt a Lineker és Gascoigne fémjelezte Tottenham is a kilencvenes évek elején. Mindezt azonban már beárnyékolták Venables gyanús ügyletei (érdekes, hogy lassacskán szinte minden épkézláb angol edző bűnöző is egyben, lásd Dirty Harryt vagy Big Samet), de mindezek ellenére annyira nem volt más a piacon, hogy ő lett az angol válogatott szövetségi kapitánya az angliai EB előtt. Bár a csapat nem jutott a döntőbe, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nem is égett le, és igazából kár, hogy El Telnek mennie kellett a piszkos üzelmei miatt, mert ilyen karizmatikus kapitányuk azóta sem volt a háromoroszlánosoknak. Azóta El Tel is csak vergődik, és bár 65 éves, azért bízunk benne, hogy fogjuk még látni, ahogy egy hegyes gallérú rózsaszín ingben magyarázza a bizonyítványát egy Premier League forduló után…

4. Ron Atkinson
Na majd pont Big Ront felejtjük le egy ilyen listáról! Talán a legszórakoztatóbb angol futballedző, a régi iskolát képviselve, ráadásul a politikai korrektségre is magasról szarik. Pedig Big Ronnál többet kevesen tettek azért, hogy meghonosodjanak a fekete futballisták Angliában, hiszen ő volt az edzője annak a West Bromwich Albionnak, amelyben három meghatározó fekete futballista is játszott a hetvenes évek végén (ez akkor még egyáltalán nem volt megszokott), és amely abban az időben rendre a dobogóért küzdött. Aztán öt évig a Manchester Unitedet vezette, mellyel bajnokságot ugyan nem nyert, viszont hazavitt számos kupát, azóta meg egyre kevesebb sikerrel edzősködött, ám a média igazi sztárrá tette. A szakkommentátorként igazán népszerűvé váló Atkinson rendkívül vicces egyéniség volt, ám egy véletlenül bekapcsolt mikrofon (mely tanúja volt annak, hogy „lusta niggernek” nevezte Marcel Desaillyt) véget vetett a médiakarriernek. Sőt, Big Ron számára alighanem ezzel véget értek a munkás évek is, hiszen 69 évesen már nem valószínű, hogy még bárhol is számítanának rá, de a remény hal meg utoljára.

5. David O’Leary
Már hét éve annak, hogy egy túlnyomórészt fiatal brit és ír játékosokból álló Leeds United a négy közé jutott a Bajnokok Ligájában úgy, hogy tényleg jó futballt játszva szerzett magának híveket világszerte. Azóta lefelé vezet a Leeds útja, de David O’Learyt még idejében eltávolította a klubvezetés a csapat éléről, így a hanyatlásból nem kellett kivennie a részét. O’Leary nagyon szimpatikus csapatot rakott össze, de aztán egyre nagyobb hülyeségekre költötte a pénzt, és nem sikerült megragadnia az elitben a klubnak. Az Aston Villánál eltöltött két év már jóval sikertelenebb volt, de azt se felejtsük, hogy az elnököt akkor még Doug Ellisnek hívták, akit nem túlzás szörnyetegnek nevezni. Azóta O’Leary neve csak ír szövetségi kapitányként merült fel, de talán lesz még klub, amelyik ki meri nevezni, hiszen még csak 50 éves, és remélhetőleg tanult is a saját hibáiból.

6. Mike Newell
Bár Newell sosem edzősködött a legfelsőbb osztályban, a Lutonnál eltöltött ideje alatt gyakran emlegették a legtehetségesebb angol managerek között. A játékosként Dalglish Blackburnjében is futballozó Newell a Hartlepooltól került a Luton Town kispadjára, és előbb megnyerte a klubbal a League One-t, majd a Championshipben is ütőképes csapatot rakott össze – egészen addig, amíg a katasztrofális anyagi helyzet miatt el nem kényszerült adni a csapat összes valamirevaló játékosát, Curtis Daviestől kezdve Steve Howardig. Utána végül is mennie kellett (miután nyilvánosan bírálta az elnököt), azóta a Luton a negyedosztályig süllyedt, és épp most vontak le tőle 10 pontot. Newell mindkét eddigi munkahelyén nekiment a vezetőségnek, és harcot hirdetett a korrupció ellen, rendkívül vicces nyilatkozataiban pedig a politikai korrektséget is támadta. Ezek után sajnos nehéz elképzelni, hogy lesz klubelnök, aki egy Newell-féle időzített bombával szeretne együtt dolgozni, de mi hiszünk benne, hogy a mindössze 43 éves szakemberre szüksége van az angol labdarúgásnak.

7. Glenn Hoddle
Csak félve írjuk le, de Glenn Hoddle talán ugyancsak érdemel még egy lehetőséget. Persze rengeteg minden szól ellene: a vallási őrületén kívül szakmai indokok is, így az, hogy előszeretettel alkalmaz mindenféle langyimangyi finomkodós taktikai felállást a jól bevált 4-4-2 helyett, képes elképesztő igazolásokra (hogy mást ne mondjunk, ő vitte Gyepes Gábort és Rósa Dénest a Wolveshoz…), és a man-management sem erős oldala. Viszont a Chelsea alatta vált komolyan vehető csapattá, és talán ő volt az utolsó angol kapitány, akinek a csapata tényleg hősiesen búcsúzott egy világversenytől. A még mindig csak 50 éves Hoddle ráadásul zseniális futballista volt, és valahogy mindig szomorú látvány, amikor szakkommentátorként öltönyben a stúdióból osztja az észt, és egy az egyben úgy néz ki, mint egy konzervatív politikus, aki éppen bevallja, hogy évek óta viszonya van egy kiskorú fiú prostituálttal. Igen, azt szeretnénk, hogy Glenda ismét vegye fel a rendkívül cikis suhogós melegítőjét, és mutassa meg, hogy FÉRFI a javából!

8. Phil Parkinson
Parkinson Mike Newellhez hasonlóan szintén nem vezetett még első osztályú csapatot, de egy ideje a legnagyobb tehetségek között szokás emlegetni, melyet elsősorban annak köszönhet, hogy két éve ő vitte fel a Colchestert a Championshipbe. Ott azonban elkövette azt a hibát, hogy otthagyta a csapatot a Hull City kedvéért, ám a Tigriseket nem sikerült megszelídítenie, és négy hónap után kirúgták, úgy, hogy előtte pont a Colchestertől kapott a Hull egy megalázó ötöst. Azóta Parky a Charltonnál dolgozik, mint Alan Pardew jobbkeze, de előbb vagy utóbb lesz még lehetősége rá, hogy bebizonyítsa, a Colchesterrel elért eredményeit nem a véletlen számlájára írhatjuk. Mi drukkolunk neki, kevés a fiatal és tehetséges angol manager, Parkinson pedig még csak alig múlt 40, az idő neki dolgozik.

9. Joe Royle
Ő az, akit egy időben szinte minden megürülő kispad kapcsán hírbe hoztak, de miután a Leicester és a Wigan is hiába hívta (pontosabban Royle szállt ki a jelöltek közül mindkétszer), nem tudni, lesz-e még lehetősége. Royle az Oldham managerként töltött 12, zömmel sikeres év után került a Everton, majd a Manchester City élére, és mindkét klubból kihozta a maximumot. Aztán jött az Ipswich, mely azonban komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért el kellett adnia minden épkézláb játékosát, így a két play-off helyezés is maga volt a csoda. Royle általában nyíltsisakos, bátor támadófutballt játszatott mindenkori csapatával, és a most 59 éves szakember vélhetően most se tenne másként, ha kispadhoz jutna.

10. Martin Allen
Igen, itt csalunk, hiszen Mad Dog tavaly augusztusban még a Leicester City managere volt, de mindössze négy meccs után mennie kellett, mert összekülönbözött a tulajdonos Milan Mandariccsal. A 42 éves Allen eddig a Football League alsóbb osztályaiban bizonyított a Brentford és a Milton Keynes Dons managereként, és sokak szerint nagy manageri karrier előtt áll, még úgy is, hogy meglehetősen makacs és önfejű alak – mint a nagy edzőegyéniségek általában. Ezért megelőlegezzük neki a bizalmat, és nem a majomfejű Peter Reidet vagy a bajszos Frank Burrowst tettük rá a listára.