Rúgd és fuss!

Többször írtunk már itt a blogon az angol futball börtönt is megjárt ügyeletes pszichopatájáról, akinek a nevéhez annyi balhé fűződik, hogy azt még egy liverpooli dokkmunkás is megirigyelné: egy évvégi összeállításban felidéztük a Pedersennek bevitt gyomrosát, de megemlékeztünk arról is, amikor újfent kirohant az angol válogatott tagjai ellen, gyakorlatilag végképp eljátszva az esélyét annak, hogy ebben az életben valaha még egyszer magára húzhassa az angol válogatott mezét.

Joey Barton a pályán azonban élete egyik legjobb idényét produkálta: a Newcastle igazi vezéregyénisége volt végig a szezonban, elég csak az Arsenal elleni meccsre gondolni, sőt az ember már kezdte azt hinni, hogy tényleg jó útra tért, hiszen egy kis szokásos kakaskodás, vagy egyesek szerint náci karlendítést imitáló gólöröm mit számít, hát nem igaz? És ha mindez még nem lenne elég, a teljes megújulás érdekében többek között állítólag a Vampire Weekend menedzsere is segédkezett Barton új imidzsének kialakításában, aminek eredményeképpen az egykori külvárosi suttyóból egy igazi hipster arcot varázsoltak, akivel még az Esquire is lehozott egy interjút méghozzá egy elég erős képanyag kíséretében.

Az interjúban egyébként Barton többek között arról is vallott, hogy fiatalkorában Tom nevű unokabátyja hifijén általában Smiths-lemezeket hallgatott az ágyon heverészve és a plafont bámulva, de azt is megtudhatjuk, hogy 2007 decembere óta egy korty alkoholt sem ivott, és még a tavalyi feljutást is egy csésze teával ünnepelte, miközben természetesen körülötte folyt a pezsgő. Egyszóval Bartonból sikerült divatos portékát faragni, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az egyébként nagy futballrajongó hírében álló Morrissey állítólag meghívta a Twitterén magát zenebuzinak valló játékost a Glastonbury fesztiválra, de a legutolsó átigazolási pletykák szerint az Arsenal is fontolgatja a Newcastle Unitedtől elvágyódó Barton szerződtetését. Ezen egyébként nagyon kellett röhögnünk, főleg ahogy magunk elé képzeltük a jelenetet, amikor a lecserélése miatt elégedetlenkedő Barton egészen egyszerűen leüti az oldalvonal mellett magyarázó Arsène Wengert! 

Tegnap már beszámoltunk ugyan a Liga Kupa döntőjéről, de azontúl, hogy az Arsenal védelme továbbra is rettenetesen ingatag lábakon áll, a Birmingham pedig hősiesen küzdött, azt is érdemes kihangsúlyozni, hogy hosszú idő után egy igazi vérbeli kupadöntőt lehetett látni, ahol egyszerre volt égbekiáltó bírói tévedés, csúnya belemenések sorozata, remekbeszabott gól és egy kapitális védelmi hiba, aminek köszönhetően végül a kevésbé esélyes Birmingham nyerte el a kupát. Az Arsenalnál a meccs előtt biztosak voltak abban, hogy hat év után végre újra nyernek valamit, még olyan nyilatkozatokat is lehetett olvasni, amennyiben győznek, akkor az egyébként sérült és így a meccset kihagyni kényszerülő csapatkapitány, Fabregas emeli majd magasba a kupát.

Az idén ötvenéves kupasorozat történetében azonban nem először fordult elő, hogy az Arsenal egy nála jóval esélytelenebb ellenféllel szemben bukta el a döntőt. Ezúttal két olyan mérkőzést idézünk fel, amelyek előtt bizony nem sokan fogadtak volna arra, hogy nem a londoniak vihetik haza majd a serleget.

A Guardianban Paul Hayward pár nappal ezelőtt kissé elszállt stílusban, de érdekes gondolatokkal elemezgette az Arsenal utóbbi éveit. Arról írt, hogy miközben az Arsenal Wenger alatt évről-évre lenyűgöző tud lenni támadásban, a védelemmel hosszú ideje gond van. A verhetetlen csapat azért tudott verhetetlen lenni, véli Hayward, mert a hátsó ötös az Adams, Dixon, Keown, Bould, Winterburn által meghatározott eggyel előző korszakhoz hasonlóan egyetlen organizmusként működött, erős volt és áthatolhatatlan. A szakíró szerint jó kapus és vele összeszokott, jó hátvédek nélkül nincs igazán jó Wenger-féle Arsenal, mert ha az elöl játszók nem támaszkodhatnak száz százalékig a védelemre, az egész koncepció szétesik.

A Birmingham ellen ma a Wembleyben pontosan ez történt: az Arsenal által bekapott első első gólt még menti, hogy Zigic egyszerűen túl magas, de a második az év vicce volt, Koscielny határnagy lukat rúgott, Szczesnyről kipattant, Martins röhögve berúgta. Az Arsenal szomorú középhátvédje kapott egy tockost a Kékek valamelyik játékosától (nyilván Bowyertől), de guillotine-t érdemelt volna, hogy stílszerűek legyünk.

A Birmingham vitán felül megérdemelte a kupát. Dolgoztak mint az állat, ellepték a védőharmadot, ha egy centivel hosszú volt egy labda, arra már lecsaptak. McLeish manager stratégiában megverte Wengert, hibátlan volt a haditerve, hibátlanul cserélt, és bár a Birmingham kapusa, Foster volt a mezőny legjobbja, az esélytelennek tartott csapat végig nem volt alárendelt, pláne nem kétségbeesett.

Mindig jó hír, ha nem a "nagy négyes" (vagy akárhányas) valamelyik tagja húz be egy kupát, szóval szép volt, Birmingham! Az Arsenalnak pedig sokkal jobb védelemre és sokkal több alázatra van szüksége, ha a maradék három verseny közül, amiben még érdekeltek, legalább egyet meg akarnak nyerni.

Az Arsenal 19 éves középpályása a Twitteren tette közzé az alábbi fotót, melyen a szerdai meccs után édesapjával, valamint Messi és Xavi mezével látható.

A West Bromwich Albion igazgatótanácsa bejelentette, hogy azonnali hatállyal felmentették a munkavégzés alól a csapat vezetőedzőjét, az olasz Roberto Di Matteót.

Az erről szóló közleményben megköszönik neki a feljutást, de azt írják: mivel három hónapja tart a csapat mélyrepülése (legutóbbi 18 meccsükből csak hármat nyertek meg, 13-at elvesztettek), lépniük kellett. A közlemény direkt aláhúzza, hogy a WBA-nál nem hajigálják ki ok nélkül az edzőket, hiszen közel 11 év alatt Di Matteo mindössze a negyedik manager vagy vezetőedző volt. Tömörségre törekvő címünk sugallatával ellentétben egyébként Di Matteo valóban nem managerként, hanem a kontinentális modellnek megfelelő felállásban, Dan Ashworth sportigazgató beosztottjaként dolgozott. Az igazgatók azt is megköszönték neki, hogy remekül beilleszkedett ebbe a felállásba, amelyben most új embert keresnek a helyére, addig pedig Michael Appleton, az első csapat edzője látja el feladatait.

Békésebb keretek között esett szó az Arsenal 1996 óta hivatalban levő managere, Arsene Wenger utódlásáról: a 61 éves francia mester (aki e hét szombatján állította fel csapatával ez előny-leadás Premiership-rekordját) a News of the World bulvárlap tudósítása szerint azt nyilatkozta a Vecernje Novosti című szerb lapnak, hogy nagyon szeretné, ha a jugoszláv/szerb futball legendája, Dragan Stojkovic követné majd a kispadon. A legendásan megbízható NotW híradásából persze nem derül ki, hogy Wenger rávezető kérdésre mondta-e, hogy "persze, persze" (ha mondott egyáltalán valamit), vagy komolyan kell venni a dolgot, annyi azonban biztos, hogy a népszerű Pixi a japán Grampus Eightnál Wenger játékosa volt, ma pedig ugyanott sikeres edző. Szóval még az is lehet, hogy nem teljes kamuról van szó, amikor azt idézik az idős mestertől, hogy évente legalább egyszer összefut Pixivel Londonban, egyébként meg pont ugyanazt gondolják a fociról ők ketten.

Az emberemlékezet legvadabb meccseit és eredményeit produkálták a Premier League csapatai szombaton: a 8 meccs közül egyetlen olyan volt, amit az első gólt elérő csapat meg tudott nyerni, 5 fölött volt a meccsenkénti gólátlag, született egy mesterhármas (Tevez) és egy mesternégyes (Saha), a Newcastle egyenesen történelmi módon (egy nagyképű Arsenal és egy szétesett Dowd bíró hathatós segítségével) állt fel négygólos hátrányból. Folytatódott a januárban igazolt játékosok jó szereplése: Carew másfél góllal járult hozzá a lelőhetetlen Stoke hazai győzelméhez a kétszer is vezető Sunderland ellen, az ifjú - Tottenham-tulajdonú, a QPR után most a Villának kölcsönadott - jobbhátvéd Kyle Walker pontot érő góllal ünnepelte a Fulham ellen, hogy behívták a felnőtt válogatottba, Sturridge ismét gólt lőtt a Boltonban (sokra ugyan nem mentek vele végül). A nap embere mindettől függetlenül George Elokobi, a Wolverhampton kameruni védője, aki egy bombafejessel és egy nagylelkűen Kevin Doyle-nak ajándékozott góllal gondoskodott arról, hogy a Manchester United semmiképpen ne lehessen veretlenül a bajnok: a magasan első Vörös Ördögök és a tökutolsó Farkasok meccsében az volt talán a legmeddöbentőbb, hogy a MU sztárjai mennyire nem tudták nyomás alá helyezni a Wolves védelmét: nem voltak kétségbeesett becsúszások a gólvonalon, mázlival kipattanó labdák vagy ilyesmi. Merlin McCarthy fiai fegyelmezetten lehozták a meccset, pedig a mostanában az ilyesmit rutinszerűen gyakorló Manchesternek egy teljes félideje volt a fordításra.

Na, hát erre a felfordulásra kéne rátenni egy lapáttal a forduló eredetileg csúcsmeccsnek kinéző párosításának, a Chelsea-Liverpoolnak. Torres, blabla, ezt mindenki tudja, nem ragozzuk, beharangozóként inkább az előző forduló egy méltatlanul kevés figyelmet kapott momentumára emlékeztetünk, már csak azért is, mert ez is alátámasztja: néha onnan jönnek a legszórakoztatóbb dolgok, ahonnan az ember a legkevésbé várná.

Salomon Kalou, a Chelsea elefántcsontparti csatára ugyanis olyan gólörömet mutatott be kedden, a Sunderland elleni elegáns gólja után, ami egyszerre tanúskodott politikai tudatosságról, összafrikai szolidaritásról és humorérzékről:

A Bangles együttes Walk Like an Egyptian című múlt századi slágerének videójából kölcsönvett mozdulattal Kalou a kairói tüntetőknek üzent (az ötletet pedig talán a ghanai válogatottól vette, melynek tagjai a három évvel ezelőtti Afrikai Nemzetek Kupa bronzmeccsén éppen a Kalout is felvonultató Elefántcsontpart ellen ünnepelték így a győzelmet), a vasárnapi meccsen pedig, ebben biztosak lehetünk, Torresnek fognak ennél sokkal vaskosabb dolgokat üzenni a vendégszurkerek, akár játszik a spanyol, akár nem. Ő viszont, ezt megígérte, nem fog üzenni, és nem csókolja meg a Chelsea-jelvényt, akármi is legyen.

Magyar idő szerint délután 5-kor kezdődik a meccs.

Emlékezhetünk rá, hogy mennyire nehezen viselte két hete Cesc Fabregas, hogy a másodosztályú Ipswich megérdemelten legyőzte az Arsenalt a Liga kupa elődöntőjének odavágóján. Azóta a visszavágón az Ágyúsok simán nyertek, akárcsak a Leeds elleni megismételt FA kupamérkőzésen, úgyhogy sokan azt hitték, helyreállt a világ rendje. A most hétvégi FA kupafordulóban azonban egy újabb alsóbb osztályú csapat keserítette meg az Arsenal életét: a harmadosztályú Huddersfield végig hősiesen küzdött az egy félidőn át emberhátrányban játszó Arsenallal szemben, és csak egy ajándék tizenegyes mentette meg a neves fővárosi klubot egy újabb megismételt meccstől.

A tizenegyest a csereként beálló Fabregas értékesítette, ennek ellenére láthatóan feszült volt, és lökdösődött is egyet a Huddersfield húszéves jobbhátvédjével, Jack Hunttal (utóbbin egyáltalán nem játszott, hogy első meccsét játssza kezdőként a Terriereknél, a kiállítást is ő harcolta ki). A meccs után aztán a vendégek szerint Fabregas még a mezcserénél sem csillapodott le: "Két srác is kérte a mezét, de elküldte őket a picsába. Nagy játékos, de micsoda köcsög!" - háborgott a Twitterén az ugyancsak remekül játszó Huddersfield-szélső, Anthony Pilkington. Ő később elnézést kért a kirohanásáért, a Twitterjét pedig felfüggesztették, míg az Arsenal vasárnap este azt közölte, hogy Fabregas két mezt is adott a huddersfieldieknek. A következő fordulóban is harmadosztályú csapat, a Leyton Orient otthonába látogat majd az Arsenal, akkor vajon mi lesz Fabregas műsora?

A mai brit újsághírek szerint a Leeds United menedzsere, Simon Grayson megtiltotta játékosainak, hogy nyakmelegítőt vegyenek fel a ma esti Arsenal elleni kupavisszavágón. "A meccsen ne a nyakmelegítő, hanem a futás tartsa melegen a játékosokat" - nyilatkozta a szigorú menedzser. A jelenségre már egyébként korábban mi is felfigyeltünk egy karácsony előtti fagyos hétfő estén lejátszott Everton - Man City találkozó kapcsán, de elég hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy mi is a furcsa különbség a két csapat között. Hát persze az volt, hogy a City játékosai szinte kivétel nélkül harisnyában, kesztyűben és sálban futottak ki a pályára, míg a liverpooli kékek igazi férfi módjára dacoltak a tévé képernyőjén keresztül is érezhető hideggel. Utólag még arra is fény derült, hogy az acélos tekintetű David Moyes fenyegette meg a szertárost, hogy ne merjen se sálat, se kesztyűt bekészíteni a játékosainak az öltözőbe, mert azon nyomban kirúgatja.  

A témában természetesen nagy kedvencünk, az Ipswich Town egykori menedzsere, Roy Keane is megszólalt, aki soha nem rejtette véka alá sommás véleményét, legyen szó akár a futballistafeleségekről, a játékosok funkciótlan autógyűjtési szenvedélyéről, vagy a stadionok díszpáholyaiban rákos szendvicset majszoló mihasznákról. Arra a felvetésre, hogy az ő korában a játékosok még nem viselhettek ilyesmit a meccsek alatt, azt felelte Keano: "Dehogyisnem, csak azóta mind puhányok lettek. Akkoriban talán egyedül John Barnes viselt kesztyűt, de az az ember legalább tudott focizni. Először kesztyű, aztán harisnya, most meg már sál is. Mi jöhet még, ember?" Természetesen a Rúgd és fuss! szerzői mind bólogatni tudnak csak Keano szavai hallatán, tényleg szükséges egy futballistának úgy kinéznie, mint egy bebugyolált öregasszonynak?

Ugyan nem írtunk a meccsről itt a blogon, pedig a szerda esti Carling Cup-elődöntő első mérkőzése pontosan azt hozta, amiért az angol focit igazán szeretni lehet: a nehéz helyzetben lévő, menedzser nélküli másodosztályú Ipswich Town majdnem 30 ezer ember előtt legyőzte a tartalékosnak egyáltalán nem mondható Arsenalt. A Traktoros Fiúk a sikert ráadásul nagymértékben két magyar idegenlégiósuknak, a bravúros védéseket bemutató Fülöp Mártonnak, valamint a győztes találatot szerző Priskin Tamásnak köszönhették.

Az Arsenal csapatkapitánya, Cesc Fabregas a meccs másnapján egy nyilatkozatában a vereség okait az ellenfélben találta meg, "akik csak rögbiszerűen vágták előre a labdákat, amíg mi azt a földön megtartva játszani próbáltuk a futballt". Arra a kérdésre, hogy nem becsülték-e le alsóbbosztályú ellenfelüket (utalva arra, hogy a Chelsea pár napja hét góllal küldte haza az Ipswichet az FA Kupában), azt válaszolta, hogy "a saját szurkolóik előtt nagyon elszántak voltak, ráadásul a pályájuk talaja sem olyan minőségű, mint a Stamford Bridge-en, meglátjuk, mire mennek majd ellenünk az Emiratesben".

Ezzel kapcsolatban a következőket üzenjük innen Fabregasnak: egyrészt az Ipswich pályája, a Portman Road többször kapta meg a legjobb minőségű pályának járó díjat a Championshipben, másrészt az is árulkodó, hogy tegnap este a meccset a Skysports stúdiójában kommentáló Paul Merson és Jamie Redknapp egyöntetűen Priskin megmozdulásait dícsérték, szembeállítva őt az egyébként magát a világ egyik legjobb támadójának tartó Nicklas Bendtnerrel.

Fabregas nem először bizonyítja be, hogy hiába került át a Csatornán túlra 16 éves korában, halvány fogalma sincs úgy általában az angol futballról, annak szellemiségéről vagy hagyományairól. Nagyon reméljük, hogy nyáron a Barcelona már tényleg egy visszautasíthatatlan ajánlattal fog előrukkolni hazacsábítása érdekében, nekünk mindenesetre a legkevésbé sem fog hiányozni.

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.