Rúgd és fuss!

Az utóbbi időben eleget írtunk már itt a blogon managerek menesztéséről a Premier League-től a League One-ig,  úgyhogy épp itt az ideje, hogy egy vidámabb sztoriról is beszámoljunk! A gyakorlatilag évek óta folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozó Bournemouth-t (2009-ben például annak ellenére sikerült kiharcolniuk a bentmaradást, hogy pénzügyi rendellenességek és a csődeljárásra vonatkozó szabályok megsértése miatt 17 pontos hátránnyal kezdték a szezont) egy helyi üzletemberekből álló csoport vásárolta meg, akik ugyan nem rendelkeznek kifogyhatatlan bankszámlával, viszont a hagyományokat mindennél fontosabbnak tartják: az új elnök például a stadion közvetlen közelében született és nőtt fel. Ennélfogva senkit sem lepett meg, hogy miután a liga egykor legfiatalabb managere, a Cseresznyéket tavaly a harmadosztályba visszajuttató Eddie Howe végül elfogadta a másodosztályú Burnley ajánlatát, helyére a klub egyik csatárát, a játékospályafutása során tizenegy klubnál megforduló vándormadarat, Lee Bradburyt nevezte ki a klubvezetés.

Bradbury a kinevezését követően azonnal visszavonult, segítőjének pedig csatártársát, Steve Fletchert tette meg, aki egyelőre játékos-edzőként folytatja tovább, mivel a jobbára fiatalokból álló csapat nem engedheti meg magának, hogy két ilyen öreg rókát (érdekesség, hogy mindketten idősebbek az elődjüknél, a még most is csak 33 éves Eddie Howe-nál!) egyszerre veszítsen el. A recept egyelőre beválni látszik, mivel a Cseresznyék Bradbury irányítása alatt eddig még veretlenek (még az éllovas Brightont is sikerült legyőzniük), és jelenleg az automatikus feljutást érő második helyen állnak. Mi mindenesetre nagyon drukkolunk nekik, hogy idén is sikerüljön a feljutás, és utólag is rettenetesen szégyelljük magunkat, hogy két éve nem Lee Bradbury zseniális, kocsmai tömegverekedést imitáló koreográfiáját választottuk a szezon gólörömének egy évvégi összesítésben.

Gyorshír: a várakozásoknak megfelelően Gary Megson lett a Sheffield Wednesday managere, remélhetőleg jobban fog teljesíteni, mint legutóbb a Boltonnál, vagy azt megelőzően a Nottinghamnél. Ebben segíthet a Vörös Mourinhónak az is, hogy játékosként hosszabb időt töltött a Baglyoknál a nyolcvanas években.

Kirúgták a Sheffield Wednesday managerét, Alan Irvine-t és ugyanezen a napon mutattak ajtót a Brentfordot irányító Andy Scottnak is. Eleve nem vagyunk hívei a spanyolos, „három vereség után rúgjuk ki az edzőt” szemléletnek, de Irvine és különösen Scott is bizonyította már, hogy talán érdemes lenne jobban megbízni benne, de most mégsem ez történt.

Alan Irvine esetében mondjuk lehet igazságuk azoknak, akik szerint ilyen játékoskerettel a Sheffield Wednesdaynek nem a tizenkettedik helyen kellene állnia, hanem sokkal előrébb. Irvine alig több mint egy éve vette át a Baglyokat Brian Lawstól, ám az anyagi gondokkal küzdő csapat zuhanórepülését nem tudta megállítani, és a jelek szerint ez a folyamat egy osztállyal lejjebb is folytatódott. Pedig Irvine kinevezése egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek: a korábban David Moyes másodedzőjeként dolgozó edzőt a Preston szerződtette 2007-ben, és a klubot először megmentette a kieséstől, a következő évben pedig rögtön a playoffba vezette. A következő szezon azonban már nem sikerült jól, a Preston újra a kiesés ellen harcolt, Irvine-t pedig menesztették 2009 végén. A szurkolók akkor szimpatizáltak ugyan Irvine-nal, de többen is bírálták a rosszul sikerült átigazolásai illetve a taktikai merevsége miatt.

A Sheffield Wednesday szurkolói most hasonló kifogásokat emeltek vele szemben, és a többségnek az a véleménye, hogy Irvine rendes arc ugyan, de most váltani kellett, hiszen a liga egyik legerősebb keretével rendelkező csapat közelebb van a kieső helyekhez, mint a feljutáshoz. Időközben ugyanis a Baglyokat régi ismerősünk, a korábbi Portsmouth- illetve Leicester-tulajdonos, Milan Mandaric vásárolta meg, és miután ráncba szedte a pénzügyeket, adott pénzt Irvine-nak, hogy vásároljon néhány, ezen a szinten jónak számító játékost. Gary Madine nevét épp két nappal ezelőtt írtuk itt le, de a Motherwelltől érkező középhátvéd, Mark Reynolds vagy a Plymouth benini védője, Réda Johnson neve is jól cseng. Velük együtt sem sikerült azonban jól a január, és a december közepe óta nyeretlen Wednesday pocsék sorozattal csúszott egyre lejjebb, az utolsó csepp a pohárban pedig a Peterborough elleni 5-3-as vereség volt. A lehetséges utódok között többek között Gary Megson nevét emlegetik – hát, ha ez igaz, akkor annyira azért nem irigyeljük a Baglyok szurkolóit.

Andy Scott kirúgása már inkább megosztotta a szurkolókat: róla ugyebár a feltörekvő brit managerek között írtunk, egyebek között azt, hogy az első teljes szezonjában megnyerte a Brentforddal a negyedik ligát, a következő évben pedig gond nélkül bent maradt a League One-ban. Idén mi már a playoff helyek valamelyikére tippeltük a Méheket, ám csapnivalóan kezdték a szezont, és tíz forduló után mindössze két győzelem szerepelt a nevük mellett. Utána azonban Scott összekapta a csapatot, amely meggyőző teljesítménnyel mászott felfelé a tabellán, január elsejére már ott volt a playoff helyek közvetlen közelében, ám ekkor egy újabb rossz sorozat vette a kezdetét, a Brentford hét egymás után következő meccsen nem tudott nyerni, legutoljára pedig még az újonc Dag & Red is elkalapálta 4-1-re. A tulajdonosok ekkor döntöttek úgy, hogy inkább nem várják meg, hogy Scott képes-e újra megállítani a zuhanást és menesztették.

Itt már inkább hajlunk rá, hogy hibáztak: ebből a pénz nélküli, hosszabb ideje csak tengődő londoni kiscsapatból Scott a maximumot hozta ki, ő juttatta fel őket a harmadosztályba és tartotta is bent a klubot az első évben. Egy rossz sorozat után még kellett volna hagyni egy kis időt neki, hiszen már többször is bizonyított, és ugyan valóban voltak az utóbbi időben megkérdőjelezhető döntései, talán kicsit ki is csúszott a kezéből a gyeplő, de ha valaki, ő tudta, hogy kell a Méheket motiválni. Andy Scott még mindig csak 38 éves, remélhetőleg tanult a hibáiból és legközelebb magasabb osztályban is viszontlátjuk majd.

Sajtóértesülések szerint Martin O'Neill mégsem váltja Avram Grantet a West Ham kispadján, mert annyira felbosszantották az idő előtt napvilágra került hírek. Szombaton ugyebár a BBC és a Skysports is többé-kevésbé tényként kezelte, hogy az Arsenal elleni meccs után Grant megy, és a tulajdonosok O'Neillt hozzák a helyére. Most azonban úgy tűnik, hogy az északír mester visszakozik, mert ilyen körülmények között inkább nem szeretne a Kalapácsosokhoz menni. Marad tehát a bizonytalanság a West Hamnél, számunkra meg az elhatározás, hogy csak megerősített híreket közlünk majd tényként a továbbiakban.

Amikor már pont úgy nézett ki, hogy Avram "Őshüllő" Grant túléli ezt a nehéz időszakot a West Ham élén, egyszerre bedobja a BBC a hivatalosan még meg nem erősített hírt: az izraeli managert Martin O'Neill váltja a szombati, Arsenal elleni meccs után. Először is, az ötlet jó. O'Neill remek edző, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Villa teljes összeomlása a nyári távozása után. Grant leginkább olyan volt, mint a szegény ember Rafa Beniteze, aki a kupákban bárkit ki tud ejteni az elképesztően defenzív csapataival, de a körmérkőzéses nyeréskényszert nem neki találták ki. A West Ham hajója nagyjából azóta süllyed, hogy Alan Curbishleyt 2008 nyarán kiutálták az akkori tulajdonosok: sem a súlytalan Zola, sem pedig a tehetetlennek tűnő Őshüllő nem tudott mit kezdeni a csapattal. Utóbbi az idény elején hozott egy rakás középszerű játékost, közülük csak Piquionne volt, aki úgy, ahogy bevált, és a West Ham csak akkor kezdett elindulni felfelé, amikor Grant az olyan saját nevelésű fiatalokhoz nyúlt helyettük, mint Freddie Sears vagy Junior Stanislas. A Newcastle elleni öt-nullás vereséget azonban velük se tudta elkerülni a csapat, és úgy látszik, ez volt az utolsó szög Grant koporsójába is.

Amivel itt vitatkozni lehetne, az időzítés, hiszen azóta a West Ham előnyt szerzett a Birmingham ellen a Carling kupa elődöntőjében, továbbment az FA kupában, és sokan mártírnak fogják tartani a kirúgásra amúgy bőven rászolgált Őshüllőt, aki kezdettől fogva a kiesőzónában tanyázott többre hivatott csapatával. Mindez csak azt vetíti előre, hogy O'Neillnek nem lesz könnyű dolga a tulajdonos pornóbárókkal: Sullivan és Gold egyáltalán nem biztos, hogy megteremtik hosszú távon azokat a feltételeket, amiket Randy Lerner nem tudott az Aston Villánál. Mindazonáltal O'Neill egy harcos és sikeres csapatot fog formálni a West Hamből, efelől semmi kétségünk nincs, kérdés, hogy mennyi ideje lesz erre.

Legutóbbi bejegyzésünk óta sem csillapodik a managerkeringő Angliában, szedjük össze gyorsan, mi minden történt Roy Keane menesztése óta a Football League-ben!

Maradjunk is az Ipswichnél, ahol gyorsan meglett Keano utódja, a két éve munkanélküli Paul Jewell személyében. A 46 éves Jewell (a képen) eddig két bravúrnak köszönheti edzői hírnevét: a kilencvenes évek végén a Bradford csapatát vitte fel 77 év után újra az első osztályba, ráadásul sikerült is bent tartania az első évben, majd ugyanezt vitte véghez a Wigannel, mely azóta is a Premier League-ben szerepel. A nagyfejű liverpooli továbbá egyik csapattal sem esett ki, hiszen a Bradford első PL-szezonja után (melyet az idióta klubelnök csalódásnak minősített, amiért csak 17. lett a klub) lemondott, míg a Wigant a második PL-évad után hagyta ott, mert úgy érezte, mindent kihozott a csapatból. Azóta viszont egy rosszul sikerült húzás megtépázta kissé a hírnevét. Az, hogy vele esett ki a Derby a Premier League-ből három éve, az senkit se lepett meg, hiszen reménytelen helyzetben, bevallottan a Championshipre készülve vette át a Kosokat Billy Daviestől, de ott is folytatódott a szenvedés és 2008 karácsonyára már nyilvánvaló volt, hogy ebből egyhamar nem lesz visszajutás. Jewell lemondott és most az Ipswichnél mutathatja meg, hogy ez csak kisiklás volt.
Szerintünk: Egy esélyt mindenképpen érdemel, mindenesetre a csapat az Arsenal ellen megmutatta, hogy nem reménytelen eset.

Ennél jóval bátrabb húzás, hogy a Crystal Palace a klub élő legendáját, a semmilyen komoly edzői tapasztalattal nem bíró Dougie Freedmant nevezte ki managernek. A 36 éves Freedmanről itt már írtunk egyszer, és fontos róla megjegyezni, hogy összesen tíz évet töltött el a Palace-nél játékosként, ahol csatárként 330 meccsen 95 gólt szerzett. Ő tavaly március óta segédedzőként dolgozott a klubnál, ahol George Burley távozása miatt ürült meg a kispad január legelején.
Szerintünk: Kétféleképpen is elsülhet, de lehet, hogy pont erre az új lendületre várt a Palace.

Még nem jelentették be hivatalosan, de mindenki tudni véli, hogy Eddie Howe, a Bournemouth managere egy osztállyal feljebb, a Burnley kispadján folytatja. Howe-ról itt már megírtuk, hogy a legtehetségesebb fiatal edzőnek tartják Angliában, aki még mindig csak 33 éves, és mivel a Bournemouth kitűzött célját, a bennmaradást már gyakorlatilag most elérte, azt se lehet mondani, hogy cserbenhagyja a Cseresznyéket.
Szerintünk: Lehet, hogy még túl korai ez neki, de igazából nem sok okot látunk rá, hogy ne sikerülne neki a jóval komolyabb anyagi lehetőségekkel bíró Burnley-nél, ami a Bournemouth-nál.

Darren Fergusont december végén rúgták ki a Prestontól, és most visszamegy oda, ahonnét alig több mint egy éve kellett távoznia: igen, az ifjabbik Ferguson lesz ismét a Peterborough managere. Ne feledjük, ő volt az, aki két feljutást is produkált a Posh-sal, bár most, hogy Darrag MacAnthony tulajdonos elzárta a pénzcsapot, sokkal nehezebb dolga lesz, ha megint a Championshipbe akar jutni. Gary Johnsonért pedig kár, de most rosszkor volt rossz helyen.
Szerintünk: Van az a mondás a folyóról, meg hogy kétszer nem szokás belelépni, lehet, hogy ez most se hülyeség.

A Crystal Palace-hoz hasonlóan a Charlton is egy nemrég visszavonult klublegendát kért fel managernek: Chris Powell, az egykori ötszörös angol válogatott balhátvéd legszebb éveit a Charltonnál töltötte, de előtte és utána is sok klubban játszott, még tavaly tavasszal, negyvenévesen is pályára lépett a Leicesterben. Most ő lett Phil Parkinson utódja, és Paul Ince mellett jelenleg ő a másik fekete manager a teljes Football League-ben.
Szerintünk: Ez is mélyvíz a javából, de valamiért bízunk Powellben.

A Bristol Roversnél David Penney váltotta Paul Trollope-ot. A 46 éves Penney hozta fel annak idején a Doncastert előbb a negyed-, majd a harmadosztályba, ahonnét aztán a Darlington kispadjára ült át, az anyagi gondok sújtotta klubbal viszont nem ért el hasonló eredményeket. 2009-ben az Oldham következett, de egy év után mennie kellett, fő indokként a csökkenő nézőszámokat hozták fel.
Szerintünk: Egy nagy dobás még van Penney-ben, bár nem biztos, hogy pont a Gázfejekkel.

Végül a negyedosztályú Aldershot menesztette Kevin Dillont, aki ugyan tavaly a playoffba vitte a csapatot, idén viszont mindössze 22 meccsből hatot nyert meg. Utódja az egykori Wimbledon- és Bolton-csatár, a most 42 éves Dean Holdsworth lett, aki tavaly a Newport County csapatát vitte fel a Conference legmagasabb osztályába, most pedig playoff-helyen hagyta a klubot az eggyel magasabb osztályban küzdő Aldershot kedvéért.
Szerintünk: Hajrá!

Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!

Nézzünk akkor kettőt a pozitív előjelű manager-hírek közül: Phil Brown kapta meg a Championship utolsó helyén szerencsétlenkedő Preston North End kispadját, miután Darren Fergusont még a tavalyi év végén elbocsátották. Brown a Hull Cityt egyszer már felvitte a Premier League-be, sőt, bent is tartotta első évben. A Liliomfehérek most bőven megelégednének azzal, ha Brown a Champóban tartaná a nem túl erős kerettel rendelkező csapatot. A headsetet nyilván most is hozza magával.

A League 2-ban feljutó helyen álló Port Vale is megtalálta Micky Adams utódját a legutóbb a Peterborough-t kikosarazó Jim Gannon személyében, aki a Stockportot vitte föl két éve a harmadosztályba. Mindkét választás jónak tűnik.

Az elmúlt két napban három managert is menesztettek a Football League-ben: kettő a League 1-ban, egy pedig a League 2-ban dolgozott mostanáig. Közülük ráadásul ketten is a kétezres évek közepén felbukkanó reményteljes, új angol edzőgenerációt képviselték, azóta viszont nagyot fordult a világ, és látszólag mindketten az utolsó lehetőségüket szúrták el.

Közülük Phil Parkinson, a Charlton Athletic managerének (képünkön) esete az érdekesebb, hiszen a csapat jelenleg is playoff-helyen áll, és csak három pontra van az automatikus feljutó helytől. November 20. óta azonban nem sikerült nyerniük, és a vezetőség úgy ítélte meg, hogy jobb minél előbb véget vetni a hullámvölgynek. A Championshipből 2009-ben kieső Charlton tavaly végig botladozott, és a playoffban sem jutott döntőbe, miután büntetőkkel búcsúztatta a Swindon. Idén viszont jól rajtolt, sokáig automatikus feljutó helyen állt és még most sem reménytelen a helyzete egyáltalán. És hogy Parkinson koporsójába ki verte be az utolsó szöget? Hát persze, hogy a Swindon, miután 4-2-re győzött hétfőn a Charlton otthonában. A még mindig csak 43 éves Phil Parkinson akkor került az ifjú angol edzőreménységek közé, amikor általános meglepetésre feljuttatta a Colchestert a Championshipbe 2006-ban. Ahelyett azonban, hogy folytatta volna velük, inkább a Hull ajánlatát fogadta el, ahonnét azonban négy hónap után mennie kellett. Ezután jött a Charlton, ahol először csak segédedző volt, majd megkapta a kispadot, de sokra itt sem ment. Vajon kitől kap még lehetőséget Parky?

Paul Simpson egy évvel idősebb Parkinsonnál, és ő is 2006-ban érte el legnagyobb sikerét, amikor a Carlisle csapatával megnyerte a League 2-t. Sőt, ő is ugyanazt a hibát követte el, hogy túl sokat akart, túl fiatalon: még azon a nyáron a Championshipben nyomuló Preston managere lett, és az első éve még nem is sikerült rosszul, csak rosszabb gólkülönbsége miatt maradt le a playoffról. A következő szezonban azonban csak három győzelmet sikerült összeszenvednie a Prestonnak, és novemberben ki is rúgták. Ismét a negyedosztály következett hát, és a Shrewsbury Town, melyet azonban nem sikerült feljuttatnia az elvárások ellenére, úgyhogy innét is mennie kellett. Simpson következő csapata a Stockport lett idén nyáron, mely tizenkilenc meccsen három győzelemig jutott: a tulajdonosoknak ma lett elegük.

Hozzájuk képest Chris Hutchings esete tiszta sor: a Walsall végig tökutolsó volt idén, nem csoda, hogy a tavaly végig tisztes középcsapatként teljesítő klub vezetőségének elfogyott a türelme a korábban a Wigannel és a Bradforddal a Premier League-ben is dolgozó Hutchingsszal szemben.

Újabb jele annak, hogy a Rúgd és fuss! szeretete öl, butít és nyomorba dönt: csaknem pontosan egy évvel azután, hogy a Football League egyik legtehetségesebb fiatal managerei közé soroltuk, másodszorra is menesztették Mark Stimsont, aki tavaly még a Gillingham kispadján ült, ám miután a klub az utolsó fordulóban kiesett a League 1-ból, mennie kellett, és nyártól a Barnet managere lett. A londoni Méhek azonban január elején kieső pozícióból várták a folytatást, a tulajdonosok pedig úgy döntöttek, nem bíznak Stimsonban, így jelenleg a kopasz, katonás edző munkanélküli.

Az említett tavalyi cikkben kilenc feltörekvő brit edzőt mutattunk be, közülük heten még a helyükön vannak, Stimsonon kívül Paul Trollope, a Bristol Rovers egykori managere kényszerült azóta távozni.