Rúgd és fuss!

Edward Paul Sheringham a hétvégén bejelentette, hogy az idény végén végleg visszavonul (persze viccesen azt is hozzátette, hogy ez a döntése a válogatottban való szereplésére is vonatkozik) és ezzel véget vet a 26 éve tartó pályafutásának. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy futballéletemben különleges helyet foglal el az egyébként a Rúgd és fuss! több szerzője által egyszerűen csak "Intelligentleman"-ként emlegetett 42 éves futballista, ugyanis pályafutásának három, talán legfontosabb mozzanatát különböző helyszíneken, de ugyanúgy felpattanva, artikulátlanul üvöltve, valamint ökölbe szorított kézzel és magasba emelt karokkal ugrabugrálva ünnepeltem.

Az első ilyen pillanat az 1996-os EB angol-holland csoportmérkőzésen (ahol egyébként az angol válogatott modernkori történetének egyik legjobb játékát nyújtotta) Alan Shearernek adott megkönnyeznivalóan zseniális gólpassza volt, ami egy 10-legszebb-megmozdulás-de-nem-gól-ever versenyen tuti dobogós lenne.

A következő ihletett pillanat igazából két percig tartott: az 1999-es BL-döntő ráadásperceiben, amikor két Beckham-szögletet követően Sheringham először egyenlített, majd Ole-Gunnar "Babyface" Solskjaer pofozta be az általa továbbfejelt labdát. A többi már történelem, angol klub 15 év után először nyerte el a legrangosabb európai kupát.

Aztán 2001 októberében Sexy Sven visszahívta a már akkor nagy öregnek számító Sheringhamet a görögök elleni sorsdöntő VB-selejtezőre, ahol csúsztatott fejesgóljával ő hozta vissza a reményt az angol válogatott számára.

Sheringham a 4-5-1 és a rotációs politika miatt sajnos kihalófélben lévő klasszikus csatárkettős intézményének egyik utolsó képviselője. Pályafutása során bármilyen klubnál fordult is meg, ékpárjával a nevük szinte örökre egybeforrt: Cascarino-Sheringham, Sheringham-Klinsmann, Sheringham-Andy Cole és ugyebár SHERINGHAM-SHEARER. Angliának talán soha nem volt és valószínűleg nem is lesz olyan csatárkettőse, mint amilyet Teddy Sheringham és Alan Shearer leginkább 1996 nyarán alkotott. Sheringham nem volt különösebben gyors, azonban szinte mindent előre látott a pályán: bejátszotta az üres területeket, csodálatos átadásokkal játszotta meg éktársait, és úgy általában mindig a legjobb időben volt a legjobb helyen. Egyik korábbi éktársa Jürgen Klinsmann, aki egyébként az utóbbi húsz év egyik legintelligensebb futballistája, nyilatkozta róla, hogy pályafutása során soha nem volt Sheringhamnél intelligensebb ékpárja.

Sheringham igazán szerette a futballista életet: élvezte a játékot, a hírnevet, a pénzt és a nőket. Teddy egy igazi nemzetközi playboyra jellemző életmódot folytatott, így a szemünk sem rebbent, amikor megtudtuk, hogy remek pókerversenyző, vagy, hogy az éppen aktuális Miss Great Britainnel jár. Soha nem kímélte magát, ha lumpolásról volt szó, de ugyanolyan keményen zakatolt az edzéseken is, és még negyvenévesen is olyan kockás hasa volt, mint egy tábla csokoládé. A barátai nem véletlenül adták neki az Android becenevet, tekintettel arra, hogy nem igazán sportolóra jellemző életmódja ellenére még negyvenévesen is a Premiershipben nyomta.

Teddy Sheringham 26 idényéből két dolog maradt ki igazából: nagy bánatára soha nem játszhatott Charlie fiával egy csapatban, és a két évvel ezelőtti a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőn (alig egy hónappal a 40. születésnapja után) a West Ham végül büntetőkkel kikapott a Liverpooltól (bár iszonyatosan drukkoltunk, hogy a meccs vége felé beálló Teddy egy heroikus pillanatban egymaga döntse majd el a meccset), így nem sikerült Stanley Matthews rekordját megdöntenie, aki 38 évesen vehette át a Wembley-ben a kupagyőztesnek járó érmet.

Utolsó meccsére május 4-én a Scunthorpe otthonában, a Glanford Parkban kerül majd sor, ahol a Colchester Unitedre nagy mérkőzés vár: minden bizonnyal a benntmaradás fog eldőlni azon a szombat délutánon. Az igazán szép az lenne, ha az egy Sheringham-góllal sikerülne!

Cheers Teddy!

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?
 

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!
 

Több szempontból is nagyon izgalmasnak ígérkező mérkőzést rendeztek a Walkers Stadiumban szombat este: egyrészt Ian Holloway új csapata a Leicester City mérkőzött meg korábbi csapatával a Plymouth Argyle-lal, másrészt a Plymouth elnöke a meccs előtt pár nappal közleményt adott ki, amelyben Hollowayt azzal vádolta, hogy a Plymouth legfontosabb játékosainak januári exodusában nagy szerepet játszott, harmadrészt optimális esetben akár öt magyar is pályára léphetett.

A mérkőzés kezdete előtt a lelátókon egészen bizarr dologra lehettünk figyelmesek: a hazai szurkolók egy csoportja hatalmas felfújható banánokat emelt a magasba. Utoljára ilyet az 1990-es olaszországi vébén láttunk, mondjuk már akkor sem nagyon értettük az okát. A felfújható banán valami olyasmi lehet, mint a mexikói vébén elterjedt hullámzás, ami tényleg a leggyűlöletesebb szurkolói szokás ever, mindezzel együtt Kelet-Európában a mai napig virágzó hagyomány (az igazi szurkoló azonban, amikor a hullám elér hozzá tüntetően ülve marad). Mindenesetre ezt a kis lelátói kilengést annak tulajdonítottuk, hogy a Leicester valószínűleg nem a ködös Albion legvidámabb pontja, amit az is bizonyít, hogy az őszi szezonban egyszer egy helikopter szállította a labdát a kezdőrúgáshoz, ami teljesen megvadított mindenkit a nézők közül. A leicesteri lelátó aztán szépített, mivel egy szurkolói oldal arra bíztatta a meccsre kilátogatókat, hogy Ian Hollowayt támogatva egy, a menedzsert mintázó maszkot viseljenek. A szünetben be is játszottak egy képet egy szurkolói csoportról, amint hurkapálcára ragasztott Ollie-maszkot tartottak az arcuk elé.

A meccs kezdetén végül 5 magyarból 3 ki is futott a pályára, Laczkó Zsolt a cserepadon, Sándor György viszont sehol nem kapott helyet. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy Halmosi Pétert a Plymouth visszatérő menedzsere, Paul Sturrock a középpálya jobb (!) oldalára állította. A Füles (Luggy) becenévre hallgató mester, aki egyben Stadler József iskolázottabb kinézetű hasonmása, ezzel olyan taktikai bravúrt hajtott végre, amellyel mindenkit meglepett, de főleg Ian Hollowayt. Az első félidőben Halmosi maga volt a Plymouth, néha az volt az érzésünk, hogy a magyar középpályás a saját beadását fejeli kapura, majd a kipattanót szintén ő bikázza vissza kapásból a kapu felé a második hullámban érkezve. Persze ne felejtsük el azt sem, hogy a téli átigazolási időszakban a Plymouth a komplett támadószekcióját vesztette el: a tehetséges csatár Sylvan Ebanks-Blake a Wolveshoz, a vén csataló Barry Hayles éppen Holloway után a Leicesterhez, Buzsáky Ákos a QPR-hoz, a tinédzser Dan Gosling az Evertonhoz, David Norris pedig az Ipswichhez távozott, úgyhogy igencsak meggyengült a szezon elején a szakértők szerint titkon még a play-off helyek egyikére is esélyesnek tartott klub. A Halmosi-Plymouth a 34. percben meg is szerezte a vezetést: egy középről kipattanó labdát vágott jobbról ballal Ben Alnwick kapus könyöke alatt a hálóba. Még a szünet előtt kettőre növelhette Halmosi a vendégek előnyét, de kifáradt a sok rohangálásban és pontatlanul célzott.

Hiába játszotta be Halmosi az egész pályát, a vendégek kőkemény középhátvédje, egy bizonyos Tímár Krisztián még őt is elhomályosította. Egyszer már megénekeltük a magyar védő dicshimnuszát, de továbbra is mindig el tudunk ámulni rajta. Akkoriban ezt írtuk róla: "Ezennel jelentjük, hogy sikerült megfejteni a Tímár-titkot! Eddig ugyanis nem nagyon értettük, hogy a magyar mezőnyben nem különösebben ismert védőt, hogyan szúrta ki a Plymouth és mi lehet az a különös képessége, ami hétről-hétre benntartja a Zarándokok kezdőjében. A Tímár titka az, hogy valójában nem magyar, hanem brit. Ahogy felugorva könyökkel a világ legtermészetesebb módján leveri az ellenfele fejét, egy rossz megmozdulásnál fakoffol, irtó meleg helyzetben elcsúszva lukat rúg, de rögtön utána a másik kapunál szögletből magabiztosan veszélyeztet, azt magyar védő nem tudja. És ez igenis nagy szó." Ez mind nem igaz. Tímár Krisztián olyan, mintha egy magyar banda öt egymást követő estén teltházas bulit nyomna a Roundhouse nevű menő londoni klubban.

A második félidőben Holloway beküldte az állandó veszélyt jelentő DJ Cambpellt, majd kisvártatva Laczkó Zsoltot is. Mindketten csak helyzetig jutottak, csakúgy mint az érthetetlen módon mellőzött és csak az utolsó három percet a pályán töltő Matty Fryatt. A Leicester hatalmas csalódás volt, semmi nem emlékeztett arra a látványos, ötletes futballt játszó csapatra, amelyet utoljára láthattunk még a megbízott menedzser, Frank Burrows irányítása alatt. Ha az egyébként nagyon rokonszenves Ian Holloway nem találja meg minél hamarabb a csapatát, a Leicester még könnyen bajba is kerülhet.

A meccs vége előtt tíz perccel lecserélt és a meglepően nagyszámú vendégszurkoló által ünnepelt Halmosinak azonban (akkor még nem értettük, hogy miért) nagyon elkomorult az arca lefelé ballagva a játéktérről. Valószínűleg ekkor már sejtette, hogy esélyes a meccs legjobbjának járó díjra, ami ugye azzal jár, hogy William Shakespeare nyelvén illik egy-két mondatot válaszolni a riporter nem annyira kiszámíthatatlan kérdéseire. Ez azonban nem ment úgy Halmosinak, mint a góllövés. Szerencséjére azonban a mellette álló, monoklisan mosolygó, a Leicester nagy termetű csatárával, Steve Howarddal az egész meccs alatt iszonyatosat birkózó Tímár Krisztián kisegítette a honfitársát és lefordította szavait.

A Leicester meglepő otthoni vereségével egyre lejjebb csúszik a tabellán, már csak három pont választja el a kiesőzónától, míg a Plymouth 10. ugyan, de két pontra van a rájátszást érő helyektől, így még akár a szakértők idényeleji jóslata is bejöhet.

 

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A Swansea egyik lakótelepén felnövő nagydarab vörös srácért a Luton Town menedzsere, David Pleat jelentkezett be és rövid próbajátékot követően le is igazolta a 16 éves Hartsont a London környéki klubhoz. Hartson, ahogy várható volt nem sokáig maradt az akkoriban már csak az alsóbb osztályokban vitézkedő Lutonnál, 1995 januárjában George Graham az addig tinédzserért még soha le nem szurkolt rekordösszegért (és egyben utolsó igazolásaként) csábította át az Arsenalhoz. John igyekezett is meghálálni a belévetett bizalmat: rögtön az első meccsén kiállították. Az első fél észak-londoni szezonja végén azonban fontos gólt szerez: ő az aki egyenlít a Zaragoza elleni KEK-döntőben kiharcolva ezzel a hosszabbítást, azon a meccsen, ahol egy bizonyos Nayim negyven méterről vette be Seaman kapuját. Hamarosan azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Highburyben: új edzésmódszerek, táplálkozási tanácsadás és percről-percre megszervezett napirend. Hartson hamar rájött, hogy a Hetvenéves Vénasszony terveibe nem nagyon fog beleférni (mint ahogy őt követően sok tehetséges brit fiatal sem), így kapva kapott Piszkos Harry és a West Ham United ajánlatán és rögvest Kelet-Londonba költözött, természetesen ismét klubrekordot jelentő összegért.

Hartson a West Hamnél aztán igazán kivirágzott, elkezdte termelni a gólokat, nem volt olyan összefoglaló akkoriban, ahol a Kitson-Hartson ékpár fordulónként legalább kétszer-háromszor ne lőtt volna bődületes nagy gólokat. Aztán Big Bad John életében saját bevallása szerint egy nehéz periódus következett: a játék nem ment neki annyira, a szurkolók is kikezdték és nagy pénzeket kezdett veszteni a bukiknál. Így már nem is annyira érthetetlen, hogy egy ártalmatlannak tűnő jelenetet követően lerúgta csapattársa, az izraeli Eyal Berkovitz fejét, miután az egy összecsapás után nem fogadta el Hartson kéznyújtását, hogy talpra segítse, sőt belebokszolt emberünk combjába. Berkovitz, aki egyébként nagy öltözői szarkeverő hírében állt, így nyilatkozott az eset után: "Ha a fejem labda lett volna, sűvítve vágódott volna a pipába". Hartson az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ami persze töredéke volt annak, mint amennyit a lóversenypályák pénztáraiban hagyott akkoriban. 

Azonban formahanyatlása és állandósuló kocsmai balhéi miatt kezdett kiszorulni a West Ham kezdőcsapatából, így éppen kapóra jött Hartsonnak az akkor még az első osztályban vitézkedő Wimbledon ajánlata, ahová pályafutása során harmadszor szerződött klubrekordot jelentő összegért. Logikus lépés volt ez Big Bad Johntól, hiszen a Wimbledon híresen a legőrültebb (a pályán és azon kívül) játékosok gyűjtőhelye volt már a nyolcvanas évek vége óta, méltán kiérdemelve a Crazy Gang becenevet. Ugyan ez már nem a Vinnie Jones által fémjelzett Wimbledon volt, de Big Bad Johnnak nem okozott gondott, hogy a walesi válogatottbeli társával egy-két jó murit azért bevállaljon. A leghíresebb ezek közül persze az volt, amikor a két játékos feleségestül megvacsorázott egy étteremben és miután az asszonyok (?) elmentek összeszedni a kabátokat a két barom összeverekedett, hogy eldöntsék melyikük az erősebb.

Miután a Wimbledon 14 év után kipottyant a Premiershipből (hiába nevezték ki menedzsernek a korábbi sikeres norvég szövetségi kapitányt, Egil Olsent, akinek híres gumicsizmáit a játékosok rendszeresen elégették), Hartsonnak ismét új munkaadó után kellett néznie. A Glasgow Rangers és a Spurs is érdeklődött iránta, de egyik klubbal sem jött végül össze az üzlet, miután Hartson megbukott az orvosi vizsgálatokon. Így végül a kiesés ellen küzdő Coventrynél kötött ki a walesi fenegyerek, ahol azonban 12 meccsen szerzett 6 gólja sem volt elég a bennmaradáshoz. Mivel a klub a kiesést követően kezdte eladogatni sztárjait (a szintén walesi, szintén nagy bunkó Bellamyt a Newcastle-nak, valamint Hadjit a Villának), Hartson számára egyhamar világossá vált: a Coventry nem tervezi egyhamar a visszajutást az elsőosztályba.

És ekkor nagy meglepetésre Hartsonnak végre összejött a big deal: a tőle teljesen eltérő habitusú, papos külsejű Martin O’Neill menedzser 2001 nyarán leszerződtette a másik glasgow-i klubhoz, a Celtichez. Big Bad Johnnak nem volt könnyű helyet szorítani magának a kezdőben, ahol elöl az előző szezonban Henrik Larsson és Chris Sutton alkotta támadóegység 67 gólt termelt. Hartsonnak azonban ez mégis sikerült és másodvirágzását élte Skóciában, ahol egyhamar a Parkhead közönségének egyik legnagyobb kedvencévé vált. Természetesen nemcsak remekbeszabott góljaival lopta be magát a szurkolók szívébe, hanem a futballal nem annyira szoros összefüggésben álló, a pályán és azon kívül bemutatott alakításaival.

Az O’Neillt váltó menedzser, Gordon Strachan világossá tette számára, hogy nem tud neki a kezdőben helyet garantálni, így vagy megküzd érte, vagy egy másik klubhoz szerződik. A csatár nyaralás közben a Sky Sports híradásából értesült, hogy eladták a West Bromwich Albionnak, ahol viszont igazán jól indult a karrierje: rögtön a bemutatkozó meccsén az ő két góljával nyert a csapat. Azonban az őt szerződtető menedzsert, Bryan Robsont két hónappal a szezonkezdet után kirúgták, és Hartson nehezen tudott újra a kezdőcsapat közelébe férkőzni állandó súly és erőnléti problémái miatt. 2007 őszén ugyan kikölcsönözték a Norwich Citynek, de a pár meccs után a Peter Grantet váltó Glenn Roeder menedzser már nem kért a nagypofájú csatárból és visszaküldte Birminghambe.

John Hartson, az 50-szeres walesi válogatott csatár, azonban nem kívánt még egy pár évig alsóbb osztályú csapatoknál bohóckodni és bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Így legalább nem kell továbbfolytatnia 12 éves küzdelmét a kilókkal és nyugodt lelkiismerettel elpusztíthat egy burgert vagy akár kettőt is. Fair enough, Big Bad John.

De ki fogja mostantól péntek este a taxisofőröknek fizetés helyett a csupasz seggét mutogatni?