Rúgd és fuss!

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

 

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.

 

„Valószínűleg el kell adnunk majd néhány játékost, és veszünk is pár újat. Kellene néhány védő, meg középpályás – a középpálya a kulcs.” Okos megállapítás, és az ember hajlamos lenne hamar napirendre térni felette, ha ezt bármelyik futballedző nyilatkozza, ám amikor mindezt egy korrupcióval és az emberi jogok lábbal tiprásával vádolt thaiföldi ex-miniszterelnök mondja, akkor bizony felkapja a fejét.

Márpedig a fenti mondatokat Thaksin Shinawatra, a Manchester City tulajdonosa mondta a szájával, és ez már önmagában kiverte nálunk a biztosítékot, de az igazi vicc az, hogy mindezt annak kapcsán volt képes kijelenteni, hogy nem nagyon cáfolta a bulvárhírt, mely szerint nyáron könnyen repülhet Sven-Göran Eriksson a City kispadjáról. Tény, hogy itt a blogon nem szoktunk kesztyűs kézzel bánni Sexy Svennel és szedett-vedett kompániájával, de azért ez mégiscsak egy vicc.

Emlékezzünk: a Manchester City tavaly majdnem kiesett, és a nyáron a szurkolók által csak Frank Sinatrának nevezett tulaj tényleg sok-sok pénzt ölt bele a csapatba, amely ennek megfelelően feljebb is lépett egy kategóriát, és most már kiesőjelöltek helyett a biztos középcsapatok közé tartozik. Ha Thaksin komolyan gondolta volna, hogy a Cityvel megcélozhatja a Fat Fourt és a BL-t, akkor mondjuk beletesz a klubba kétszer ennyi pénzt – és még ez se lett volna biztosíték, hiszen olyan a világon nincs, hogy egy csapat a semmiből betörjön az elitbe.

Ha Frankie Boy megkérdez bennünket múlt nyáron, mi akkor is megmondtuk volna neki, hogy a maximum egy hetedik hely, amit a City ezzel a napok alatt összedobált kerettel elérhet. Sőt, ha már így szóba elegyedtünk, akkor azt is megmondtuk volna, hogy latin-amerikai ballasztok és más kontinentális hulladék helyett olyan játékosokat is vásárolhatott volna, akik nem pukkadnak ki három hónap után. (Vicces, hogy Sexy Svent pont a City erőn felüli szezonkezdése buktathatja meg, a mester túl magasra tette a lécet az irreálisan jó rajttal…)

De igazából most nem is ez a lényeg, legyen az a City baja, hogy Bianchival meg Geovannival próbálta meg ijesztgetni a Fat Fourt – mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy az neki tetszik. A baj sokkal inkább az, hogy a Thaksinhoz hasonló despota tulajdonosoknál talán senki nem ártott többet a Premier League-nek, de tényleg, még a hetvenéves vénasszony sem okozott ennyi kárt az angol futballnak. Látszólag logikátlan, ki tudja, milyen üzleti érdekekhez igazodó játékosügyletek, funkciótlan, de legalább drága játékosimportok, és persze a tulajok kénye-kedve szerint elkergetett edzők, ezt köszönhetjük nekik.

Thaksin persze mondhatja, hogy a saját pénzéből nem keveset fektetett bele a klubba, és azt csinál vele, amit akar. Mi pedig mondhatjuk, hogy ne csodálkozzon, ha pofára esik, hiszen egyik pillanatról a másikra még soha, senki nem csinált klassziscsapatot, de legszívesebben azt mondanánk neki, hogy húzzon haza Thaiföldre, álljon a bíróság elé és örüljön neki, ha mégsem kötik fel. És vigye magával Abramovicsot, Hickset, Gillettet, Romanovot meg az összes többi szemétládát, és akkor a világ is, és az Egyesült Királyság is egy boldogabb hely lenne.

A legfrissebb hírek szerint az angol szövetségi kapitány, Fabio Capello úgy véli, hogy Wayne Rooney bár fiatal, de egy napon a válogatott csapatkapitánya lehet, hiszen amolyan igazi vezéregyéniség a pályán. Steven Gerrard, John Terry, Rio Ferdinand és Wayne Rooney. Hogy mi a közös bennük? Az angol válogatott has been, wanna be és will be csapatkapitányai. A Liverpool, a Chelsea és a Man United labdarúgói. Igazából persze úgy volna igazságos, ha a Fat Fourból az Arsenal is képviseltetné magát csapatkapitány-jelölttel, de ebben az évezredben a Hetvenéves Vénasszony még nem küldött pályára angol játékost az egyedüli Theo Walcotton kívül, őt meg Fabio Capello úgysem teszi majd be soha a csapatba, mert nyilván nem fér bele az elképzeléseibe (bár múltkor a Liverpool elleni valamelyik meccsen a gól előtti szólója az ifjú Michael Owent idézte 1998-ból az argentinok ellen). Szóval Capello még nem döntötte el, hogy a következő meccsen kit jelöl kapitánynak, de folytatja a rotációs politikát (??) mindaddig, amíg meg nem találja a tökéletes személyt, aki Anglia válogatottját kivezeti majd a gyepre az ősszel kezdődő VB-selejtezőkön. Az összeállítás, a taktika, a csatársor másodlagos. Tényleg meg kell bolondulni.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

 

 

 

 

 

 

 

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.

Ha rajtunk múlna, teljesen máshogyan festene a Premiership húszas mezőnye. Az például egészen biztos, hogy gondolkodás nélkül kiszórnánk az olyan funkciótlan, parvenü csapatokat, mint a Wigan, a Fulham vagy a Reading, és helyettük visszakerülnének a helyükre az olyan nagymúltú klubok, mint a most harmadosztályú Leeds United és a Nottingham Forest. Egyelőre azonban ez sajnos igen távolinak tűnik.

A két bukott óriás közül nézzük először a Leeds helyzetét, főleg, mivel a yorkshire-i klub gyorsan és drámai körülmények között zuhant idáig, és éppen ezért a hanyatlása is nagyobb nyilvánosságot kapott. A felelőtlen és naiv üzletpolitikája miatt bűnhődő Leeds öt év alatt potenciális élcsapatból csődközeli romhalmaz lett, és nyáron még az sem volt biztos, hogy egyáltalán elindulhat a harmadik ligában. Végül zöld jelzést kapott, de 15 pont levonással, ami után úgy tűnt, hogy az első évben a klub örülhet, ha sikerül bentmaradnia ebben a pokoli nehéz ligában, és a Championship majd csak egy évvel később kerülhet látótávolságba.

Ehhez képest a körülményekhez képest egész erős kerettel rendelkező Leeds olyan meggyőző formában kezdte a szezont, hogy pillanatok alatt sikerült ledolgozni a hátrányt, és októberre már az egyenes ági feljutás sem tűnt lehetetlennek. Dennis Wise csapata nem játszott szépen, sőt, különösebben jól sem, viszont hihetetlen akarással, gyakran az utolsó percben szerezve a gólokat, ment előre, ahogy azt a Leedstől az ember el is várná.

A gondok akkor kezdődtek, amikor a másodedző, Gus Poyet elment tolmácskodni Juande Ramos mellé a Spursbe, és a távozása után már nem ment úgy a szekér, mint előtte. Ráadásul nemcsak az eredmények maradtak el, hanem Wise és a játékosok viszonya is megromlott, a csapat küszködött, és a manager új játékosok egész hadát igazolta januárban – hogy aztán sorsukra hagyja őket, és hirtelen elmenjen Newcastle-ba.

Ekkor jött Gary McAllister, akinek nem volt könnyű dolga, hiszen egy önbizalmát vesztett, fásult társaságot örökölt Wise-tól, akinek ráadásul a „long ball” játékstílusa is ellenkezett az intelligens, passzolós futballal, aminek Gary Mac már játékosként is nagymestere volt. Persze, lehet, hogy nem egy szezon kellős közepén kellene szemléletet váltani egy csapatnak, de Gary Mac nyilván tudja, mit csinál. Mindenesetre borzasztó nehéz volt a kezdet, és a köcsögebb szurkolók már el is kezdték követelni McAllister kopasz fejét, de aztán márciusra kicsit összerázódott a társaság, és a Walsall elleni kettő-nullás siker sokak szerint az idény eddigi legjobb játékával is párosult. Azóta volt egy kiábrándító hazai null-null a Brighton ellen, illetve egy értékes idegenbeli siker a Doncaster otthonában, és most úgy néz ki, hogy a rájátszásba bejuthat a Leeds.

A keret kétségkívül erősebb a vetélytársakénál, de mint tudjuk, ez a harmadosztályban vajmi keveset számít. Mindenesetre van egy klasszis kapus a dán Caspar Ankergren személyében, és úgy néz ki, hogy a védelem is összeállt végre (a csapat nagyon kevés gólt kap). A középpályán már inkább vannak gondok, pedig a nevek alapján az is erős csapatrész: ott játszik a komoly Premiership-múlttal rendelkező David Prutton, aztán az ír válogatott Jonathan Douglas, aki most jött vissza egy komoly sérülésből, meg néhány ígéretes fiatal (köztük szerencsére van saját nevelés is, az idén húszéves Jonathan Howson személyében, akinek a játéka a szezon egyik legnagyobb pozitívuma), de a szélsőjáték egyelőre nem az igazi. Elöl ott van a liga gólkirályságra is esélyes Jermaine Beckford (a képen is ő van), akiért Championship klubok versenyeznek állítólag, és új partnere, a rutinos Dougie Freedman sem akárki, de a támadójátékkal még vannak gondok. Minden esély adott tehát, hogy a csapat bejusson a play-offba, ahol minden lehet – sajnos. Így az is, hogy egy papíron gyengébb Doncaster vagy Southend kiejtse McAllisteréket, és hiába kezd összeállni Gary Mac csapata, mégis félő, hogy idén még nincs meg az az erő a csapatban, amely egy ilyen sorozat sikeres megvívásához szükséges. (Arról az eshetőségről, hogy a Leeds esetleg visszakapja a 15 pontját, szerintem nem érdemes beszélni.) Mindenesetre történjen bármi, remélhetőleg McAllister egy esetleges kudarc esetén is marad, és jövőre végre beérhet a munkája.

Hasonló a helyzet a Forestnél is. Brian Clough egykori Európa-verő csapata fokozatosan csúszott le a mélybe: a kilencvenes években még le-föl liftezett a PL és a másodosztály között, de aztán az állandósuló anyagi problémák kikészítették a klubot. A korábban egyébként a Leeds utánpótlását vezető Paul Hart kezdetben még a feljutásra is esélyes volt, ám ő is nehezen viselte, hogy csapatától csak távoznak a futballisták, és belebukott a rossz eredményekbe. Hasonlóan végezte Joe Kinnear is, a keserű pirulát pedig Gary Megson nyelte le, alatta esett ki a klub 2005-ben a Championshipből.

A mostani manager, a volt skót válogatott védő, Colin Calderwood 2006 nyarán érkezett Nottinghambe, és már tavaly is fel kellett volna juttatnia a csapatot, amely azonban a play-off elődöntőjében hazai pályán kapott egy ötöst a félelmetes Yeoviltól. Calderwood mégis maradt, és nyáron harmadosztályú szinten elég komolyan erősített, és igazság szerint fölényesen nyernie kellett volna a bajnokságot, csak a keret alapján. Ehhez képest hat fordulóval a vége előtt a Swansea és a Carlisle állnak automatikus feljutó helyen – előbbit kizárt, hogy meg lehessen fogni, utóbbit is csak hatalmas szerencsével (jelenleg 9 ponttal előzik a Forestet, melyet egy ponttal még a Doncaster is lehagy). A Rúgd és fuss! nem híve a spanyolos tempójú edzőkirúgásoknak, de ha a Forest idén sem fog feljutni, akkor Calderwoodnak mennie kell.

Érdemes még vetni egy pillantást a Forest keretére, már csak azért is, mert azt mutatja, hogy az ország egyik legjobb utánpótlásnevelő bázisaként számon tartott akadémia továbbra is sok tehetséget termel. Csak az utóbbi években az alábbiakat nevelte ki a Forest akadémiája az angol futball számára: Jermaine Jenas és Michael Dawson (Tottenham), Andy Reid (Sunderland), Marlon Harewood (Aston Villa) és Shaun Wright-Phillips (Chelsea) a legnagyobb nevek, illetve a már említett David Prutton is idetartozik. A mostani alapcsapatból a Des Walker utódjaként emlegetett középhátvéd, Wes Morgan, aztán a 19 éves ifiválogatott középpályás, Lewis McGugan és a védő James Perch saját nevelés, de van még pár fiatal az első csapat kapujában is. Ők egészülnek ki a ligából összevásárolt tehetségekkel: a szélső Kris Commons már évek óta az átigazolási szezonok sztárja, de érdemes megjegyezni a védő Kelvin Wilson, James Chambers és Julian Bennett, illetve a középpályás Chris Cohen nevét is.

A legjobban annak örülnénk, hogy ha már az automatikus feljutás nem is lehet meg, de legalább a play-off döntőjében ez a két csapat találkozzon, de most inkább arra tennénk pénzt, hogy az unalmasan masszív Southend fog visszakerülni a Championshipbe, méghozzá rezzenéstelen arccal.

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.
 

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.

Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"

Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.

Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.

***

*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.

Gyorsan az elején be kell vallanom, hogy nem láttam a tegnap esti meccset, ami persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le Fabio Capello angol válogatottjának párizsi fellépéséről. Sőt, talán jobb is így, mivel bőven elegendő volt a meccs előtti összeállítást, valamint a mai meccsbeszámolókat átfutni. Az egyedüli különbség talán az, hogy így nem ettem tegnap este csirkeszárnyakat és nem ittam meg három-négy korsó sört.

1. Anglia soha, semmilyen körülmények között, senki ellen nem léphet pályára egy csatárral, főleg, ha az az egyedüli csatár Wayne Rooney, aki egészen egyszerűen nem arra termett, hogy a beadásokat elfejelgesse, az előrevágott labdákat megtartsa és visszapasszolja a második hullámban érkezőknek. Pontosan ő az, akinek a második hullámban érkeznie kellene. Márha egyáltalán lenne olyan szövetségi kapitány, aki meg merné kockáztatni azt a hadrendet, hogy Rooney-t amolyan hátravont középcsatárként küldje pályára. De azért ne kivánjunk túl sokat.

2. Azonnal vissza kell térni a four bloody four two-hoz. Az angol válogatott csak és kizárólag a 4-4-2-es hadrendben tud és szokott jól játszani. Lehet azt mondani, hogy nem korszerű, vagy divatos és úgy egyáltalán unalmas, de mi az ilyen véleményekre szoktunk pont vastagon szarni. 4-2-3-1. De miért, könyörgöm? Az angol válogatott kéremszépen az nem a Juventus. Az új szövetségi kapitánnyal nem jött el más, csak jó unalmas meccsek, ahol legfeljebb egy gól esik, azt is inkább az ellenfél szerzi majd ismerve a védelem szokásos balfaszkodásait.

3. Nagyon gyorsan el kell felejteni, hogy létezik egy úgynevezett Golden Generation az angol futballban. Nem, nincs és nem is létezett. Ellenben van egy nagy csomó játékos, aki ha nem sérült, bérelt helye van a kezdőcsapatban. 2004 óta ezek a játékosok egyszer nem játszottak úgy, ahogyan azt a szurkoló joggal elvárná. És itt nem a szemetgyönyörködtető játékra gondolok (azt meghagyjuk a latin futball szerelmeseinek, akármi is legyen az, amit latin futballnak hívnak egyesek), hanem arra, hogy hátravan még öt perc és a csapat nyom, megy előre és nagyobb eséllyel szerez egy seggről a hálóba pattanó gólt, mint nem. Na, ez az, ami nincs többé.

4. Érdekes egyébként megnézni, hogy a kezdőcsapatból csak ketten nem voltak a Fat Four tagjai: Gareth Barry és David James (meg persze Beckham, de hát ő most nem számít). Egész egyszerűen ezek a játékosok, akármilyen közhelyesen hangzik is, nem alkotnak csapatot. Vagy egészen egyszerűen szarnak rá? A válogatott újdonatúj csapatkapitánya, Rio Ferdinand (kérdés persze, hogy Capello a második meccsén miért bízta a karszalagot egy másik játékosára, ha az első kapitánya, Gerrard szintén ott volt a kezdőben) azt nyilatkozta a meccs után, hogy mennyire megtisztelő volt kivezetni a pályára a nemzet válogatottját, ja és amúgy másodlagosan a csapat nem azt az eredményt érte el, amit szerettek volna. Most olvasom, hogy John Terry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a kapitányi karszalagot. Na pontosan erről beszélek. Baszki fiúk, hahó, nem az számít, hogy ki a kapitány, hanem az, hogy nyer-e az angol válogatott!

5. Lehet azon is lamentálni, hogy miért David James védte az angol válogatott kapuját, akinek természetesen magam is nagy rajongója vagyok, mivel a brit futball egyik legkúlabb arca és mindig egy lépéssel a divatot megelőző frizurája plusz arcszőrzete van, de tényleg meg kell várni Robert Green 40. szülinapját, hogy stabil kezdővé váljon? Meg úgy egyáltalán, miért nem lehet a fiatal tehetséges játékosokat fokozatosan beépíteni a válogatottba? Vagy valami?

6. A mérkőzés egyedüli pozitívuma az volt, hogy David Beckham századszor öltötte magára a háromoroszlános dresszt (aranyszínű cipő ide vagy oda). Sokakkal ellentétben ugyanis úgy vélem, igenis Beckham az egyedüli, aki a többi hólyaggal ellentétben (mert azért, hogy ő is egy hólyag, az ugye nem kétséges) megpróbálja és ha nem megy neki, akkor az talán még bántja is.
 

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó hete az angol futballnak, mint ez az első márciusi hét volt az idén. A félreértések elkerülése végett, ennek a ténynek semmi köze ahhoz, hogy mi történt a Bajnokok Ligájának nevezett plebszcirkuszban, hiszen az ott szereplő Arsenal, Chelsea, Liverpool, Man Utd négyesnek túl sok köze nincs az angol futballhoz – lassan mindegyikről elmondható lesz, hogy sem a tulajdonosaik, sem a játékosaik, sem az edzőik, sem pedig a szurkolóik nem angolok. Akkor meg miről beszélünk?

A most rosszul sikerült UEFA-kupára már inkább odafigyelnénk, hiszen a Tottenhamhez, az Evertonhoz, de még a Boltonhoz is inkább van valami közünk, mint a Big Fourhoz, mely négyesből a Rúgd és Fuss blog egy – kaukuszokban is otthonosan mozgó – tagját leszámítva elmondhatatlanul elegünk van itt mindannyiunknak.

Éppen ezért volt felüdítő, hogy ezen a hétvégén az FA kupa végre ismét megmutatta, hogy érdemes rá odafigyelni, sőt, azt is, hogy a mi kis mentsvárunk marad ezekben a silány időkben. Mert miről is szólt az elmúlt években ez a patinás kupasorozat? Én megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs. Volt ugye egy Liverpool-West Ham döntő két éve, amire tényleg van miért emlékezni, de ezt leszámítva most az égvilágon semmi nem jut az eszembe. Ami nem is csoda, hiszen rendszerint ilyenkorra a kupa minden évben elvesztette az érdekességét, és nyilvánvaló volt, hogy John Terry, Gary Neville vagy Thierry Henry fogja a magasba emelni a kupát, és ki az, aki nem látta már ezt ezerszer?

Ez különösen azért volt bosszantó, mert a „nagyok” úgy csinálták mindezt, hogy közben egyre látványosabban legyintettek az anyagilag nem túlzottan jövedelmező kupasorozatra. Idén azonban végre ráfáztak. A Championship gyenge középcsapatának számító Barnsley-nak és MSZP-s önkormányzati képviselő külsejű managerének, Simon Davey-nek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen a Liverpool után kitakarította az útból a félelmetesen alulmotivált Chelsea-t is, méghozzá egy olyan meccsen, amit még sokáig fogunk emlegetni. Az első félidőben kimondottan jól is játszottak, és hiába pörgött fel a másodikban kicsit a Chelsea, pont akkor sikerült gólt szerezni. És lehet, hogy az utolsó 15 percben arra rúgták a labdát, amerre az orruk állt, a Barnsley játékosai minden épeszű néző szerint rászolgáltak a győzelemre, nagyképű és unalmas ellenfelükkel szemben, ahol Joe Cole-on kívül senki nem mutatott semmit. Ellenben a csupaszív Bobby Hassellt és Rob Kozlukot, na meg társaikat a szívünkbe zártuk, és mivel a szánalmas Borót könnyedén búcsúztató Cardiff ellen sem esélytelenek, akár láthatjuk még őket a döntőben is. Big Steve pedig Tímár Krisztiánhoz hasonlóan egy tündérmese főszereplője lett, hiszen az milyen már, hogy valaki 30 éves koráig gyakorlatilag folyamatosan csődöt mond hazája bajnokságában, aztán kikerül Angliába, ahol az edzője rájön, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy az előreívelt labdákat megtartsa, illetve visszapasszolja a lendületből érkező társaknak, és ezt tök jól is csinálja, életében először végre elismert futballista lesz belőle. Respekt Big Steve-nek!

És mivel előzőleg egy Baros-műesésnek köszönhetően a Portsmouth hatalmas szerencsével kiverte a Manchester Unitedet is, eldőlt, hogy 1995 óta először nem Big Four-csapat nyeri majd a kupát. Vagyis ismét lesz miért meccset nézni ahelyett, hogy programot keresnénk magunknak hétvégére a hatszázadik Arsenal-Man Utd vagy Chelsea-Liverpool helyett. Persze vannak, akik minden nap csakis töltött káposztát hajlandóak ebédelni, és minden este elnéznék Cristiano Ronaldót, Fernando Torrest vagy Cesc Fabregast. Nos, ők most megszívták. És ha a hülyéknek rossz, az nekünk már csakis jó lehet.