Rúgd és fuss!

Éppen elég idő telt el az angol válogatott utolsó idei mérkőzése óta (sőt időközben az is kiderült, hogy Anglia nem fog nyolc év múlva vébét rendezni), hogy higgadtan lehessen értékelni a fájdalmas kudarccal végződött nyári világbajnokságot követő félév teljesítményét. Öt meccsből három győzelem, egy döntetlen és egy vereség, ami így elsőre nem is tűnik rossz mérlegnek, főleg, hogy mindezt tíz rúgott és négy kapott gól mellett sikerült elérni. Ha azonban ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem világos, milyen elképzelésekkel vágott neki Anglia a 2012-es Európa-bajnokság selejtezősorozatának, és nagyon úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kapitánynak sincsen több fogalma minderről, akkor már korántsem ennyire bíztató a helyzet.

A posztján végül megtartott Capello az őszi sorozatot nagyjából ugyanazzal a csapattal kezdte, mint amelyikkel pofára esett a vébén. Ugyan előkerültek új nevek, de nem nagyon derült ki, hogy ezekre a játékosokra Capello valóban számítani is fog hosszútávon, azaz beépíti őket a csapatba, vagy egyelőre azért jutnak csak lehetőséghez, mert a csapat gerincét alkotó sztárok közül sérültek néhányan. Így jutott komolyabb szerephez például Adam Johnson, aki a világbajnokságra utazó keretből még kimaradt, vagy Jack Wilshere, aki szokásához híven megint remekül játszott a felkészülési meccseken, de a korábbi évekkel ellentétben most Lampard sérülése miatt szintén behívót kapott. De talán nem érdemes ennyire előreszaladni, inkább nézzük meg csapatrészenként, kikből állhat nagyjából a válogatott a két év múlva megrendezedő Európa-bajnokságon, na már persze ha az angolok egyáltalán eljutnak odáig.

Mi ugye már a vébén is Joe Hartot láttuk volna legszívesebben a kapuban, de talán jobb is, hogy ahhoz a blamázshoz még névleg sem volt köze. Az már viszont teljesen egyértelmű volt, hogy Capello a selejtezőket már vele fogja kezdeni, és hosszú idő után először az volt az ember érzése, hogy ha valamelyik védő csinál egy elképesztő hibát, még akkor sem biztos, hogy gól lesz belőle, mert ott van egy kapus, aki úgyis megfogja, kivédi lábbal, vagy a levegőben úszva kitornázza a lövést. Hartnak van egy tulajdonsága, amivel talán Seaman óta egy, a válogatott táján megfordult kapus sem rendelkezett: a pályán már a puszta jelenléte rendkívüli magabiztosságot áraszt. A franciák ellen az őt helyettesítő (egyébként egyáltalán nem ügyetlen) Ben Foster a rövid sarokra kapott egy gólt. Na ez volt az a lövés, amit Hart például gond nélkül kispárgázott volna.

Meg kell ismételnünk amit már a vébé előtt is mondtunk: bármilyen hihetetlenül is hangzik, az angol válogatott leggyengébb pontja a hátvédsor. Ferdinand és Terry egyre távolabb kerülnek a fénykoruktól, és a szezoneleji sérülésük lehetőséget is adott Capellónak arra, hogy már most kipróbáljon másokat helyettük a védelem közepén, anélkül, hogy magyarázkodnia kellene a mellőzésük miatt. Ez részben sikerült is, hiszen a bolgárok elleni meccs első órájában mindaddig remekül működött középen Dawson és Jagielka, amíg Dawson egy balszerencsés sérülést nem szenvedett. Őt a későbbiekben az idén a Citynél enyhén szólva alapembernek nem számító Lescott váltotta, akihez az utolsó két meccsre már felgyógyult Rio Ferdinand csatlakozott. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a franciák elleni meccsen egy félidőn keresztül Jagielka játszott jobbhátvédet (ráadásul úgy, hogy Richards egyébként ott ült a kispadon), nem túlzás kapkodásról beszélni, amit az első francia gól előtti fejetlen rohangálás bizonyított is. Mindezek után kíváncsian várjuk, hogyan fog felállni a védősor a tavaszi első selejtezőn, főleg, hogy addigra valószínűleg Ferdinand mellett Terry is rendelkezésre áll majd. Mi mindenesetre nem haragudnánk meg Capellóra, ha őket szép csendben elfelejtené, és helyettük a már bevált Dawson-Jagielka párosnak szavazna bizalmat, de azt sem bánnánk nagyon, ha az eddig ki sem próbált Ryan Shawcross (Stoke), vagy a remek szezont produkáló Roger Johnson (Birmingham) is közelebb kerülne a válogatott kerethez. A szélsőhátvédeknél viszonylag egyszerű a képlet: Richards újfent bizonyította, hogy sokkal megnyugtatóbb választás, mint Glen Johnson, aki továbbra is egy kétlábon járó időzített bomba, míg Ashley Cole a posztján a világ egyik legjobbja, a helyén az egyébként tehetséges Kieran Gibbs szerepeltetése egyelőre korainak tűnik, főleg, hogy az Arsenalnál szinte alig kap játéklehetőséget, ami a franciák ellen bizony meg is látszott a játékán.

Mivel Lampard a teljes őszi szezont a lelátón töltötte, ez egyrészt lehetőséget adott tehetséges fiatalok (Wilshere, Henderson) kipróbálására, másrészt megkímélte egyelőre Capellót attól, hogy állást kelljen foglalnia az évek óta tartó Gerrard vagy Lampard-kérdés eldöntésében. Egyébként talán éppen Gerrard az egyedüli a "Golden Generation" tagjai közül, akire még egy megfiatalított válogatottban is szükség van, aki összefogja a csapatot a nehéz pillanatokban, mint ahogy szinte egyedül fordította meg az eredményt a magyarok elleni augusztusi barátságos meccsen is. Úgy tűnik viszont, hogy Capello valamiért továbbra is ragaszkodik Gareth Barryhez, hiába tűnt ki a vébén lassúságával és mérhetetlen körülményességével, a labdaszerző középpályás szerepkörében továbbra sincs nála jobb ötlete a kapitánynak. Mi már régóta mondogatjuk, hogy arra a posztra Milner lenne a legalkalmasabb jelölt, főleg, hogy minden egyes meccsen rá kell döbbenni arra, hogy nincsenek meg az adottságai ahhoz, hogy a szélen szerepeljen: lassú, nem cselez különösebben jól, az ellenfél felfutó szélsőhátvédeivel sem tud lépést tartani, és így általában már a meccs első negyedórájában besárgul. Milner sokkal hasznosabb lenne középen, ahol nagyjából hasonló feladatot kellene ellátnia mint Gerrardnak korábban (amikor még senkinek nem jutott eszébe csatárt játszatni vele), vagy mint a megújult német válogatottnál a hátratolt irányító szerepében szinte újjászületett Schweinsteigernek. Nagy örömünkre viszont úgy néz ki, hogy hosszú idő után először nincs hiány gyors szélsőkből, elég ugye itt csak az ősz felfedezettjét, Adam Johnsont, a villámgyors Aaron Lennont, vagy az örök tehetség Ashley Youngot említeni. Itt annyira bőséges a választék, hogy az egészen egyszerűen nem válogatott szintű Shaun Wright-Phillipset egyszer és mindenkorra el kell felejteni, a komolyabb ellenféllel szemben teljesen súlytalan kisfiút, Theo Walcottot pedig csak akkor újra behívni, ha az Arsenalnál huzamosan képes jó játékra (amit nagyjából két éve egyáltalán nem láthattunk tőle), ha valaki netán megsérülne, akkor meg ki lehet próbálni az ügyes Marc Albrightont a Villából, vagy a Wolves szélsőjét, Matt Jarvist.

Fabio Capello elkötelezett híve a kétcsatáros játéknak, nyilván ez a felállás a védjegye egy magára bármit is adó angol válogatottnak. Capello ezt fel is ismerte, az már más kérdés, hogy nem nagyon találta meg hozzá a megfelelő embereket. A sokféle variáció közül Capello a nagyember-kisember csatárduót részesíti előnyben, ahol általában központi szerep jut a klasszikus erőcsatárnak, aki a világbajnokság után bejelentett válogatottól való visszavonulásáig általában Emile Heskey volt. Utána Capello próbálkozott Zamorával, Daviesszel és Bothroyddal is, de úgy tűnik, hogy Andy Carroll személyében végre megtalálta azt a csatárt, aki hosszú időre kibérelheti ezt a posztot a válogatottban, persze ha addig le nem sittelik egy újabb nyomasztó balhéja miatt. Carroll a tökéletes megtestesítője a manapság már nem annyira divatos régivágású, verekedős brit középcsatárnak, akivel kapcsolatban az az ember érzése, nemcsak a játékstílusa, hanem a sorozatos botrányai miatt is, mintha egyenesen a nyolcvanas évek elejéről pottyant volna ide. A másik támadó személye nyilván senki számára nem lehet kérdéses, bár a vébé előtti sérülése, a brit bulvársajtó által megszellőztetett hancúrozásai és az átigazolással való zsarolása óta Rooney még árnyéka sem korábbi önmagának, a nagy kérdés az, hogy tavaszra képes lesz-e valamennyire összeszedni magát, vagy a karrierje visszafordíthatatlan hanyatlásnak indul. A selejtezőkön Jermain Defoe Rooney ékpárjaként álomformában játszott és rúgdosta a gólokat, de ez ne tévesszen meg senkit, hiszen egy bolgár vagy egy svájci csapat lekontrázása még nem jelenti azt, hogy egy felállt, magabiztos lábakon álló védelem ellen is tudnának bármire menni együtt, ahogy ugye az a vébén is bebizonyosodott. Defoe szerintünk sokkal inkább Rooney alternatívája mint ékpárja, vagy akár a "szupercsere", aki a gyorsaságát kihasználva zilálja szét az ellenfél elfáradt hátsó alakzatát az utolsó húsz percre beállva. Nagyjából ugyanezt gondoljuk Crouchról is, akit baromira bírunk meg minden, de nem vagyunk meggyőződve arról, hogy kezdőként többet tudna lendíteni a csapat támadójátékán, mint ahogy azt csereként időről-időre teszi.

A világbajnokságot követően a szövetség illetékesei mindennél fontosabbanak tartották, hogy a válogatottba egyre több fiatal játékos épüljön be. Capello ezzel szemben továbbra is megőrizte a világbajnokságon leszerepelt csapata gerincét, és új játékosok ötletszerűnek tűnő szerepeltetése is csak annak volt köszönhető, hogy a kulcsemberek közül többen is sérültek voltak. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a gárda fogja végigjátszani a selejtezőket, mivel Capello megbízatása a 2012-es Európa-bajnokságot követően lejár, és nem tartjuk valószínűnek, hogy a hátralévő időben akár kemény konfliktusokat is felvállalva kényes döntéseket hozzon. Az igazi problémát azonban az jelenti, hogy a válogatottnál esetlegesen szóbakerülő fiatal tehetségek nem játszanak rendszeresen a klubjukban, és itt nem is csak Gibbsre, Walcottra vagy Rodwellre kell gondolni, hanem például arra az Adam Johnsonra is, aki a remek őszi formája ellenére egy kezünkön meg tudjuk számolni hányszor volt kezdő idén bajnoki meccsen. A korábban rendre elhessegetett rémálom valósággá vált: a középszerű külföldieket felhalmozó angol kluboknál már nemcsak a fiatalok, hanem a válogatott alapemberei sem jutnak rendszeres játéklehetőséghez, és itt elég csak a Manchester Cityre gondolni, ahol Richards, Lescott, Barry, Milner és Adam Johnson legújabban elvétve lépnek csak pályára, pedig a bajnokság eleji remek sorozat idején a csapat gerincét éppen ezek játékosok alkották. A helyzet tarthatatlanságát az is jól mutatja, hogy az utánpótlás válogatott edzője, Stuart Pearce azzal az egyébként nyilvánvalóan képtelen ötlettel állt elő, hogy az U21-es csapatot el kellene indítani a Championshipben, hogy a tehetséges fiatal játékosok rendszeres játéklehetőséghez jussanak, ahelyett, hogy legfeljebb szerda esti tartalékmeccseken lépjenek pályára isten tudja milyen ellenfél ellen.

Ami meg Capello utódját illeti, a szövetség nyáron még azt ígérte, hogy novemberre egy angol edzőt neveznek majd ki a válogatott mellett működő stábba, amire még mindig várunk. Valószínű, hogy ez a terv azóta azért nem aktuális már, mivel nagyon sokan adtak hangot véleményüknek, hogy a következő szövetségi kapitány mindenféleképpen angol legyen. Legutóbb éppen az általunk nagyra értékelt Harry Redknapp neve merült fel Capello lehetséges utódjaként, amivel mi csak egyet tudunk érteni, hiszen tud valaki mondani még egy olyan, manapság is a világ legjobbjai között számontartott hagyományos futballnemzetet, ahol rendre külföldi kapitányokat neveznek ki a válogatott élére?