Rúgd és fuss!

Kialakult a Championship playoff döntője: a Swansea és a Reading csapnak majd össze május 30-án a Wembleyben. Utóbbi tegnap este győzött 3-0-ra a Cardiff vendégeként, miután hazai pályán gólnélküli döntetlent játszott a walesiekkel. Egyfelől ez az eredmény számunkra nem meglepetés, hiszen mi már mikor megmondtuk, hogy a Reading az új Blackpool egyfelől, másfelől viszont, ezzel a kerettel, amivel a Cardiff nekivágott az idénynek, igenis fel kellett volna jutnia a Premier League-be. Furcsa módon azonban az, hogy mégsem sikerült, szintén nem nevezhető meglepetésnek. Alább kifejtjük, miért nem.

A korábbi Southampton- és Wolves-manager, Dave Jones 2005-ben érkezett a Cardiffhoz, ahol végigkísérték a pályafutását a pénzügyi nehézségek, többször is csődközelbe került a klub, ám mindezek ellenére fokozatosan feljutásra is esélyes klubot formált a Cardiffból, amely idén már egy sikeres takeover után az anyagiakra sem panaszkodhatott. Egyvalami azonban állandó maradt: a Cardiff az utolsó pillanatban mindig megtorpant, amikor közel került az igazán nagy sikerhez.

Először a 2006-2007-es szezonban merült fel bárkiben is, hogy a Cardiff akár fel is juthat, miután Jones alaposan átalakított keretével vezette is a tabellát az idény elején, ám végül a csapat kipukkadt, és a Championship középmezőnyében fejezte be a bajnokságot. Ekkor már ott játszott a mai alapemberek közül Michael Chopra, Peter Whittingham és Kevin McNaughton is, míg az azóta távozott nevek közül érdemes megemlíteni Joe Ledleyt (Celtic) vagy Roger Johnsont (Birmingham). Ezt a keretet aztán Jones a következő nyáron megerősítette néhány nagy öreggel: Robbie Fowler, Jimmy Floyd Hasselbaink és Trevor Sinclair is a Ninian Parkba érkezett, ahol azonban igen döcögősen indult a szezon. 2007 őszén a csődközelben tántorgó klub Jones menesztését is fontolgatta, a Cardiff azonban olyannyira összeszedte magát, hogy a playoff-helyek közeléig emelkedett, de ami még ennél is fontosabb, bejutott az FA-kupa döntőjébe.

A története legnagyobb sikerét elérő Cardiffnak itt volt az első esélye, hogy átlépje a saját árnyékát, ám gyenge meccsen egy-nullra kikapott egy nem sokat mutató Portsmouthtól. „David Jones vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben” – írtuk akkor. Jones pedig engedelmeskedett, elküldte az öregeket, és jött a 25 gólos első szezont produkáló Ross McCormack a Motherwelltől (no meg Gyepes Gábor). A Cardiff szinte végig rájátszást érő helyen állt a Championshipben, egészen az utolsó fordulóig, amikor azonban kikaptak a Sheffield Wednesdaytől, és így azonos pontszámmal végeztek, mint a Preston, ám egyetlen rúgott góllal (!) lemaradtak a playoffról. Ez már valamire engedett következtetni.

2009-ben viszont nagy reményekkel vágott neki a klub a bajnokságnak: Jones visszahozta Michael Choprát a Sunderlandtől, és a csapat története legjobb szereplésével a negyedik helyet szerezte meg év végén. Whittingham élete formájában játszva lőtt 22 gólt a középpályáról, a Chopra, Bothroyd duó a Championship talán legjobb csatárkettősévé érett,  és hiába kellett rendre eladni a saját nevelésű fiatalokat (Aaron Ramsey, Chris Gunter), a Cardiff valóban erős csapattá vált. Jöhetett a playoff, és ugyan a Leicester ellen tizenegyesekkel ment csak tovább a klub, a döntőben a lényegesen gyengébb erőkből álló Blackpool várta a walesieket a Wembleyben. Hiába vezetett a Cardiff kétszer is azon a felejthetetlen meccsen, a győztes a jobb szellemben futballozó Blackpool lett, Jonesnak pedig maradt újra a búslakodás.

Pedig addigra már egy maláj üzletemberekből álló csoport tulajdonába került a klub, amelynek hosszú idő után először nem kellett rettegve várni a bankkivonatot, sőt, már a modern új stadionban játszotta a meccseit. Nyáron Ledley kivételével valamennyi nagyágyú maradt, sőt, Craig Bellamy érkezése után egyáltalán nem volt meglepő, hogy mi magunk is a táblázat élére vártuk a Cardiffot. Ehhez képest mi történt? A csapat újra csak váratlan vereségek egész sorába futott bele, és ugyan az idény végén volt egy parádés sorozata, az automatikus feljutó helyet sikerült elbuknia a Norwich-csal szemben, és ekkor mi már biztosak voltunk benne, hogy ez a Cardiff vereségre van ítélve.

Nem is lett másként: aki látta a tegnapi meccset a Reading ellen, kabarétréfába illő kapus- és védelmi hibákat láthatott, és ugyan a Cardiffnak volt pár helyzete null-kettő után, össze sem lehetett hasonlítani az előző nap ugyanilyen hátrányban elképesztő akarással játszó Nottingham Foresttel a csapatot. Helyette a remekül összerakott Reading lőtt egy újabb gólt, és ez azt eredményezte, hogy az idei Championship talán legerősebb játékoskeretével rendelkező Cardiff még a playoff döntőjébe sem jutott be. Hiába húzott le sok időt, hat teljes évet a Cardiff kispadján Dave Jones, hiába végzett nagyszerű munkát éveken át, a pontot az i-re most se sikerült feltennie, és nagyon meglepődnénk, ha idény végén nem búcsúzna el Walestől. Arról nem is beszélve, mennyire népszerűtlen lesz Cardiffban, ha az ősellenség Swansea-nak sikerülne is a feljutás a döntőben.

Az a ritka helyzet állt elő most a magyar bajnokságban, hogy egy Angliában kifejezetten jó csapatoknál dolgozó edző vállalt munkát itthon, úgyhogy az elmúlt hetekben kicsit pihenő blogot Paulo Sousa angliai ténykedésének bemutatásával támasztjuk fel újra. Arról több újság is beszámolt, hogy a portugál dolgozott három Championship-csapatnál is (QPR, Swansea, Leicester), és hogy a maximum, amit egy klubnál töltött, egy év volt.

Mi itt a Rúgd és fuss!-nál sosem titkoltuk, hogy ellenérzéseink voltak a portugál világfival szemben, de azt azért mi is elismerjük, hogy a Leicesternél töltött három hónapot leszámítva Sousa nem vallott szégyent Angliában. A Queens Park Rangersnél, első angliai klubjánál például gyakorlatilag eleve elrendelt volt a kudarca, hiszen a rendkívül komoly ambícióival kérkedő klubon egész Anglia csak röhögött azalatt a három év alatt, amíg az olasz F1-maffiózó, Flavio Briatore volt QPR elnöke. Ez idő alatt a csapat közelébe se nagyon került a feljutásnak, ami nem is csoda, hiszen olyan szorgalmasan rugdalta ki a managereket, hogy az még egy olasz csapatnak is a becsületére vált volna, ráadásul a konfliktusok oka a legtöbbször az volt, hogy Briatore rendszeresen belepofázott az összeállításba. Ebben az időszakban, 2008 novemberében nevezték ki Paulo Sousát is a QPR managerévé, aki régi ismerősünket, Iain Dowie-t váltotta a poszton.

A középszerű argentin és spanyol légiósokkal gyengített keretet Sousa ugyan megkísérelte gatyába rázni (el is érte azzal a megbecsülésünket, hogy közülük pártól elbúcsúzott), de a jelek arra mutattak, hogy nem egyhamar lesz feljutásra esélyes csapat a QPR-ból. Ugyan a portugál masszív csapatot épített, amit nehéz volt legyőzni, legalább ennyire nem volt könnyű kikapni sem tőle, úgyhogy 26 meccsből mindössze hetet nyert meg, amíg a klub kispadján ült. 2009 áprilisában azonban mégsem erre hivatkozva bocsátották el, hanem azért, mert állítólag bizalmas információt szolgáltatott ki azzal, hogy elárulta egy újságírónak, nem az ő döntése volt, hogy a klub gólerős csatárát, Dexter Blackstockot az ő beleegyezése nélkül adták el a Nottinghamnek. Ugyan ezt megelőzően pont két meccset is elveszített a csapat sorozatban, a szurkolók közül mégsem követelte senki Sousa fejét, úgyhogy a döntés jókora felzúdulást keltett a londoni klub hívei között, akiknek a túlnyomó többsége úgy gondolta, hogy ostobaság volt idejekorán kirúgni a portugál edzőt, mint ahogy azelőtt Iain Dowie-t is. Nem véletlen, hogy a QPR csak azután jutott fel, hogy 2010 elején Briatorét az F1-es botránya után lemondatták az elnöki posztról.

Sousa munkájára ugyanakkor mások is felfigyeltek, így amikor 2009 nyarán az élvonalbeli Wigan elcsábította a Swansea spanyol managerét, Roberto Martinezt, a portugált nevezték ki a walesi klub managerének. A Swansea az azt megelőző idényben jutott fel a Championshipbe, és egyből a nyolcadik helyig jutott, Sousa alatt a csapat egy hellyel jutott feljebb, és csak az utolsó fordulóban maradt le a playoffról, Ian Holloway csodálatos Blackpoolja mögött. A Swansea-nál töltött egy év alatt a leginkább azt rótták föl Sousának, hogy túlságosan defenzív szellemben játszatta a csapatot, de legalábbis nem lőttek túl sok gólt. Ez utóbbiban kétségkívül szerepe lehetett annak, hogy nem sikerült megtalálnia a Martinezzel együtt a Wiganhez távozó Jason Scotland utódát, mert a helyére hozott Craig Beattie nem bizonyult igazi góllövőnek.

A Swansea Sousa idején az azóta világszerte divatossá vált 4-2-3-1-es formációban játszott, aminek köszönhetően egyesek lelkesen üdvözölték a Hattyúk „stílusos” futballját, míg mi inkább csak arra figyeltünk föl, hogy „hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül”. Hiába nem sikerült azonban a rájátszást érő helyre jutnia a csapatával, ez is elég volt ahhoz, hogy Sousa egy szinttel feljebb léphessen, és a nagy terveket szövögető Leicester City szerződtette tavaly nyáron.

A Leicesternél adott volt a cél: fel kell jutni a Premier League-be, ami a pénzen nem fog múlni. Sousa remek csapatot örökölt a tulajdonos Milan Mandariccsal összekülönböző és a Hullhoz távozó Nigel Pearsontól, ő pedig látványos támadófocit ígért, amihez minden segítséget meg is kapott. Mi mégsem voltunk meggyőzve arról, hogy ő lenne a megfelelő megoldás a Rókák kispadján, de arra még mi sem számítottunk, hogy ennyire ne jöjjön össze Sousának a leicesteri kaland. A piperkőcös portugál négy hónapig sem húzta, miután kilenc meccsből mindössze egyet tudott megnyerni, hatot viszont elveszített, és így októberre a Championship sereghajtója volt a májusban még a feljutásért küzdő klub. Sousát menesztették (mondjuk Mandaric idején a Leicesternél is egymásnak adták a kilincset a managerek), bár ő ezt nehezményezte: „Miután mindenki arról beszélt a klubnál, hogy hosszútávon gondolkoznak, igencsak meglepő, hogy kilenc meccs után már el is bocsátottak” – mondta.

És ez volt Paulo Sousa utolsó megnyilvánulása Angliában, ahol lehet, hogy nem ért el nagy sikereket, de visszatekintve a három állomáshelyén egynél sikeresnek nevezhető a ténykedése, a másik kettőnél pedig istenigazából nem kapott elég időt ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Más kérdés, hogy Fehérváron sem valószínű, hogy túlzottan türelmes lesz vele a vezetés, ha esetleg ott is olyan lassan lendül bele a csapat, mint tavaly a Leicester, úgyhogy jobban teszi, ha megszokja, hogy manapság már ritkán van olyan, hogy edző hosszútávra tervezhessen.

A Championship elmúlt három szezonját nézve mindegyikben megismétlődött egy törvényszerűség: a playoffot mindig az a csapat nyerte, amely rendszerint gyengébb játékerőt képviselt a közvetlen vetélytársaknál, viszont pont akkor lendült formába, amikor azt kell: a szezon legvégén. Emlékezzünk csak: a 2007-2008-as szezon elején senki sem várt feljutást a Hull Citytől, amely sokáig nem is jelezte az ilyen irányú ambícióit, de aztán február környéként a Phil Brown irányította Tigrisek elkezdték sorozatban nyerni a meccseket, és tavaszra már az automatikus feljutás sem tűnt lehetetlennek. Ez ugyan végül nem jött össze, de aztá a playoffot az örökifjú Dean Windass vezérletével sikerült megnyernie, és így lett meg végül öt szezon alatt a harmadik feljutás a menetelést a negyedik ligában kezdő Hullnak. Egy évvel később Owen Coyle csapata, a Burnley robbant be az első hat közé a végén, és a lendületnek köszönhetően eltakarították az útból a jobb erőkből álló Readinget, majd a döntőben a Sheffield Unitedet is legyőzték. Tavaly pedig a szezon előtt inkább a kiesésre esélyesnek tartott Blackpool az utolsó fordulóban biztosította csak be a playoff-helyezést, de ha már ott voltak, legyűrték a favoritnak tartott Nottingham Forestet, majd a döntőben egy csodálatos meccsen a Cardiffot is.

Idén elég sokáig nem lehetett látni, ki lesz az, aki a végén nevet, és nyilván a lakásunkat mi sem tennénk rá, de a jelek arra utalnak, hogy az idei szezon hőse a Reading lesz. Mielőtt bárki is felkapná a fejét, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy azért a Reading nem egészen Blackpool-szintű csapat, pláne, hogy nem is olyan régen lehúzott két szezont is a Premier League-ben, elmondjuk, hogy ez már nem ugyanez a csapat. Abból a bizonyos Steve Coppell-féle csapatból már csak a két izlandi, Ivar Ingimarsson és Brynjar Gunnarsson maradt meg hírmondónak, továbbá egy bizonyos Shane Long, aki akkoriban még csak a cserepadon ücsörgött. Idén viszont az ír támadó a Championship egyik leggólerősebb játékosává lépett elő, jelenleg húsz gólnál tart a bajnokságban, de azért hiba lenne az ő teljesítményével indokolni a jó szereplést. A Premier League-ből három éve kiesett Readinget elsőre a már említett Burnley ütötte el a visszajutástól, és akkor búcsúzott el Steve Coppell manager is. A helyére érkező Brendan Rogers fél év alatt megbukott, és amikor 2009 decemberében a tartalékcsapatot vezető Brian McDermott lépett a helyére megbízott edzőként, akkor még senki sem gondolta volna, hogy hosszabb távon is ő marad.

Márpedig McDermott hamar összekapta a csapatot: 2010 januárjában kiverte a kupából a Liverpoolt, és elkezdett a bajnokságban is felfelé mászni, úgyhogy meg is kapta a rendes állást. Ugyan a playoffig tavaly már nem sikerült felküzdenie magát a Readingnek, úgyhogy maradt a reménykedés, hogy majd jövőre. Pedig nyáron nem úgy nézett ki, hogy a csapattal számolni kell a feljutáskor, hiszen a Reading legjobb játékosa, az izlandi középpályás, Gylfi Sigurdsson eligazolt a Bundesligába, a helyére pedig nem is jött senki (bár azóta kiderült, a nyáron érkezett volt leedsi balhátvéd, Ian Harte pontrúgásai felérnek egy közepesen gólerős csatár hatékonyságával, annyi gólt szerez belőlük). Ennek megfelelően ez a blog sem várt sokat a Readingtől, amely nem is kezdett fényesen, nagyjából végig a középmezőnyben tanyázott. Aztán amikor kellett, februárban a csapat visszaváltott, és már tíz meccse veretlen, az utolsó hat meccsét pedig zsinórban megnyerte, amivel észrevétlenül playoff-helyre ért be. A legutolsó meccsén ráadásul azt a Nottinghamet verte idegenben, amelyet sikerült lelöknie a hatodik helyről. A hétgólos mérkőzés valódi thriller volt (a fenti videón látható az összefoglaló): 4-3-ra nyert a Reading, úgy, hogy először a vendégek vezettek, aztán fordított a Forest, majd lőtt két gólt ismét a Reading. Két perccel a vége előtt Lewis McGugan tizenegyesével úgy tűnt, pontot mentenek a hazaiak, ám a hosszabbításban Simon Church újra begyötörte valahogy a labdát a Forest kapujába, sőt, még belefért egy readingi büntető is, Long lövését Lee Camp azonban kivédte. Ezzel a Reading már az ötödik helyen áll, és jelen állás szerint rájuk érdemes tenni, ha el akarjuk találni a májusi playoff-döntő győztesét.

A Championshipbe tavaly feljutott klubok (Leeds, Norwich, Millwall) közül meglepetésünkre egyik sem a kiesés ellen küzd, sőt közülük akár még kettő is feljuthat a Premier League-be: a Norwich jelenleg az automatikus feljutást jelentő második helyen áll, a Leeds gyakorlatilag hónapok óta kirobbanthatatlan a rájátszást érő helyekről, ahová egyébként egy jól sikerült hajrával még a Millwall is odaérhet (főleg a legutóbbi győzelmük fényében, amit éppen a Leeds ellen arattak!). Ha a Leedsnek hét év szünet után sikerülne visszatérnie az angol futball élvonalába, akkor még egy feladattal kellene szembenéznie a klubnak: fel kellene fedniük a tulajdonosaik személyét, ahogy azt a Premier League képviselői a napokban egyértelművé tették.

Azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy az angol futballklubok egyre inkább sötét gazemberek és nevetséges pojácák kedvenc játékszerévé válnak, ami ellen még a liga által bevezetett megfelelőségi teszt (fit and proper test) sem tud minden esetben megfelelő védelmet nyújtani. A szabályozás értelmében nem vállalhat vezető tisztséget és nem lehet tulajdonos olyan személy, aki többek között más klubban érdekeltséggel rendelkezik, korábban általa vezetett klubok fizetesképtelenné váltak, vagy egyébként a jogszabályok megtiltják a szerepvállalását, a klubok ennek megfelelően például kötelesek a ligának bejelenteni azon tulajdonosaik nevét, akik legalább 10%-os részesedéssel rendelkeznek. Egyértelmű, hogy a szabályok csupán attól óvják meg a klubokat, hogy azok olyan emberek kezébe kerüljenek esetleg, akiktől valószínűleg nem várható el, hogy az adott futballklub érdekeit tartsák szem előtt, nem védenek meg viszont a magukat milliomosnak kiadó szélhámosoktól, vagy azoktól, akiknek szimplán fogalmuk sincs hogyan kell egy klubot működtetni.

A Leeds United esetében egy ideig mindenki abban a hitben volt, hogy a klub tulajdonosa az angol futball egyik régi motorosa, Ken Bates, aki miután 17 millió fontos haszonnal adta el Roman Abramovicsnak a Chelsea részvényeit, 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe jutott patinás klubot. A helyzet azonban jóval bonyolultabb ennél. A nagy kópé Bates 2009 elején egy bíróság előtt még úgy nyilatkozott, hogy másodmagával tulajdonosa annak a cégnek, amelyik a Leeds United részvényeivel rendelkezik, majd pár hónappal később egy másik bírósági eljárásban eskü alatt vallotta, hogy a korábbi nyilatkozatában "tévedett", ugyanis nem részvényes az érintett cégben, annak csak az ügyvezetői igazgatói tisztségét látja el, a részvények ugyanis egy svájci vagyonkezelő (trust) kezelésében vannak, amelyik viszont nem adhatja ki a tényleges tulajdonosok nevét. A Football League ugyan megelégedett azzal a válasszal, hogy semilyen magánszemély tulajdonos sem rendelkezik 10%-nál nagyobb részesedéssel a klubot tulajdonló holdingcégben, a Guardian azonban nem érte be ennyivel: számos, a Leeds tulajdonosi körét  firtató cikk jelent meg a lapban, amire válaszként a klub  vezetése kitiltotta az egyik legolvasottabb brit napilap újságíróit az Elland Roadról, akik azóta sem tudósíthatnak a helyszínen a Leeds meccseiről.

Mindannyian nagyon szorítunk azért, hogy a Leeds United visszafoglalja az őt megillető helyet az élvonalban (amihez persze egy pokolian nehéz playoffon keresztül vezet út, ami nem  szokott jól menni a Leedsnek), és akkor talán fény derül a rejtélyre: kik is valójában a tulajdonosai az egyik legpatinásabb angol futballklubnak.

A Championship biztos kiesőjének elkönyvelt Scunthorpe még egy utolsó utáni húzásként leszerződtette a Football League egyik legtehetségesebb managerének tartott Alan Knillt. Róla mi is írtunk tavaly, a feltörekvő fiatal edzőket bemutató összeállításunkban: Knill akkor a Bury managere volt, és az is maradt egészen a mai napig. A pocsék anyagi helyzetben levő klubból rövid idő alatt feljutásra is esélyes csapatot formált, és bár tavaly nem jött össze, a Bury most egy pontra van az automatikus feljutó helytől, úgy, hogy egy meccsel kevesebbet is játszott, mint a harmadik Shrewsbury.

Ott a szurkolók biztosan nem fognak örülni a hírnek, és Knill nem is lesz népszerű, amiért ilyen kiélezett helyzetben hagyja ott a klubot, ráadásul igen valószínű, hogy a Scunthorpe-pal is a League One-ban szerepel majd jövőre, más kérdés, hogy a Bury esetében ez még nem biztos, és különben is, a Scunnynak jobbak a lehetőségei. Ha idén már nem is valószínű, hogy csodát tesz, elég valószínű, hogy jövőre újra számolni kell majd a Scunthorpe csapatával. A 46 éves walesi szakember ráadásul játékosként is megfordult a klubnál korábban, és Nigel Adkins, illetve Ian Baraclough után a harmadik managere lesz a Vasnak a szezonban.

Nyáron a Championship egyik legnagyobb potenciális sztárjaként emlegette mindenki Kris Boydot (igen, mi is), miután a Rangers csatárát megvásárolta a Middlesbrough. Az azóta távozó Boro manager, Gordon Strachan húzása azonban nem jött be, Boyd szenvedett a csapatban, és eddig mindössze hat gólt szerzett a szezonban, holott a skót Premier League megalakulása (1998) óta ő lőtte ott a legtöbb gólt, összesen 164-et. A 27 éves Boyd nem mindig fért be a gyengélkedő Boro kezdőcsapatába, és most kölcsön is vette a feljutásért küzdő Nottingham Forest. A playoff-helyen álló Forest skót managere, Billy Davies még bízik abban, hogy ki tudja hozni a maximumot Boydból, ráadásul vannak, akik szerint a csapatba pont egy jó befejező csatár hiányzik. Most a bajnokság végéig Boyd bizonyíthatja, hogy ő volt a hiányzó láncszem.

Az angol labdarúgás talán legtehetségesebb tizenéves csatára, Connor Wickham elképesztő gólt lőtt a hétvégén a Sheffield United elleni mérkőzésen. Az Ipswich játékosa kettő-nullás állásnál még a saját térfelén szerzett labdát, majd a funkciótlanul rohangáló sheffieldi védőket kerülgetve egészen a kapuig jutott, ahol már nem is volt nehéz dolga.

Aki nem tudná: Connor Wickham márciusban lesz 18 éves, de ez már a hatodik gólja volt az Ipswich felnőtt csapatában. Wickham volt továbbá az is, aki a győztes gólt szerezte tavaly nyáron a Spanyolország elleni döntőben az U17 Európa-bajnokságon - ez volt több mint tíz év után az első korosztályos kontinensviadal, amit Anglia megnyert. A jelek szerint Wickhamnek jót tett, hogy Roy Keane-t kirúgta az Ipswich, hiszen nagyjából Keano távozása óta megy neki újra a játék. Ha így folytatja, legközelebb nem az U19 csapatba hívják meg, ahol egyébként tegnap Németország ellen játszott.

A hivatásos futballisták érdekvédelmi szövetsége (PFA) is felszólalt, miután Nigel Clough, a Derby managere nyilvánosan kritizálta egyik játékosát a hétvégi forduló után. A tartós hullámvölgyben lévő Derby a Portsmouth vendégeként játszott, és vezetett is egy-nullra Steve Davies góljával egészen az utolsó percig, amikor is a Kosok lengyel támadója, Tomasz Cywka elveszítette a labdát a saját kapuja előtt és ezt követően egyenlített David Nugent révén a Pompey. A hat mérkőzés óta nyeretlen Derby mestere nem csoda, hogy dühös volt a meccs után: „Olyan játékosokat szeretnénk, akik nem veszítik el a labdát a saját tizenhatosuk előtt a 89. percben, aminek következtében gólt kapunk, ahogyan azt Tomasz Cywka tette” – dohogott az ifjabbik Clough. „Hihetetlenül tapasztalatlan és nem túl okos futballista. Mellre kellett volna vennie a labdát és kibikázni a szögletzászló felé” – tette hozzá a manager, aki láthatóan frusztrált egy kicsit. Még azt is mondta, hogy nagyon nehéz, amikor az ember ilyen játékosokkal van körülvéve.

Gordon Taylor a PFA részéről most védelmébe vette Cywkát: „Helytelen, ha valaki ilyen nyilvánosan kritizálja a saját csapatát” – mondta Taylor, aki szerint Clough ezzel megsértette a játékosok és a manager közötti bizalmat. „De remélem, hogy ebben Nigel is egyetért velünk” – tette hozzá a játékosok szövetségének első embere. A Derby County jelenleg 35 ponttal a tizenhetedik a Championshipben, nyolc pontra a kiesést, tizenhárom pontra pedig a playoffot jelentő helyezéstől. Nigel Clough már decemberben is kiakadt egyszer nyilvánosan, amikor is az ősi rivális Nottingham Forest elleni 5-2-es vereség után szidta Dean Leacockot és Paul Greent, akiknek szerinte „az égvilágon semmi hasznát nem vette a csapat”. Ha Clough így folytatja és a Derby nagyon zűrösen viselkedő tulajdonosai a helyén tartják, egyre jobban emlékeztetni fog a legendásan szabadszájú édesapjára, Brianre.

A hétfőn véget ért átigazolási időszakra úgy fogunk visszaemlékezni, mint arra a januárra, amikor megint elszabadult a hülyeség, és horribilis összegek röpködtek kisebb szünet után újra a Premier League-ben. Erről azonban mindenki értesülhetett már, úgyhogy mi inkább öt olyan üzletet választottunk ki, amik nem hozták lázba a médiát, szerintünk azonban fontosak.

1. Jason Puncheon (Southampton - Blackpool)

Jason Puncheon még csak 24 éves, de már rengeteg klubban megfordult, legutoljára a Southamptonban, ahol azonban az új managerrel, Nigel Adkinsszel nem találta meg a hangot, ezért kölcsönadták az eggyel magasabb osztályban (!) játszó Millwallnak. Itt rögtön az első meccsén mesterhármast ért el a Crystal Palace ellen, úgyhogy érthető, hogy a Millwall meg is akarta végleg vásárolni. Közbeszólt azonban Ian Holloway, és ugyan kölcsönben, de megszerezte a szélsőt, aki mostantól már a Premier League szélsőhátvédei ellen bizonyíthat. Arra, hogy az ugrás nem lesz túl nagy neki, maga Holloway a biztosíték.

2. Charlie Austin (Swindon - Burnley)

Charlie Austin az angol futball egyik legújabb sikersztorija: két éve ilyenkor még kőművesként dolgozott, mellette lőtt 46 gólt 48 meccsen a liga kilencedik vonalában szereplő Poole Town csapatában. Innét hozta el 2009 nyarán a Swindon, ahol szintén jól folytatta: 57 meccsen 32 gól volt az eredménye. A Swindon már nyáron is nehezen tudta csak megtartani a jó felépítésű, 21 éves csatárt, most pedig már nem volt kiút: több klubbal is tárgyalhatott, végül a Burnley lett a nyertes. Sokat várunk tőle a Champóban is!

3. Bradley Wright-Phillips (Plymouth - Charlton)

A mostanában annyiszor bántott Shaun Wright-Phillips féltestvére, Bradley sokáig nem találta a helyét, sem a Manchester Cityben, sem utána a Southamptonban (itt egy kínos lopási ügybe is belekeveredett), végül a Plymouth Argyle csapatában egy hosszú sérülést követően, a harmadosztályban kezdett el villogni, olyannyira, hogy ő vezeti a League One góllövőlistáját az idén. Az anyagi nehézségekkel küzdő Zarándokok végül nem is tudták megtartani, és január 24-én eladták a feljutásért harcoló Charltonnak, ahol rögtön az első meccsén győztes gólt lőtt a Colchester ellen.

4. Gary Madine (Carlisle - Sheffield Wednesday)

A Carlisle saját nevelésű csatára már 17 évesen bemutatkozott az első csapatban, de aztán sokáig nem tudta állandósítani a formáját, még akkor sem, amikor tavaly kölcsönvette a Coventry. Az idei szezonban viszont végre magára talált, több gólt lőtt, mint eddigi pályafutása alatt összesen, és nem csoda, hogy elvitte a Sheffield Wednesday, ahol az első három meccsén két gólt is szerzett. Madine még mindig csak húszéves, 196 centijével pedig el lehet képzelni, mennyire nem szeretnek ellene játszani a védők.

5. Elliot Benyon (Torquay - Swindon)

A Swindon Charlie Austint újra egy alacsonyabb osztályból érkező csatárral pótolta - igaz, Benyon nem olyan lentről, hanem csak egy vonallal lejjebbről jött. A Torquay csatáraként tavaly és idén is nagyon jó szezont produkált, és ugyan sok extrát nem csinált, viszont valahogy mindig jókor érkezett a kapu elé - ez az, amiről azt szokás mondani, hogy nem lehet megtanulni. A Swindon gyakorlatilag aprópénzért, 65 ezer fontért vásárolta meg a 23 éves Benyont, és Danny Wilson manager nagyon várja, hogy náluk is minél előbb formába lendüljön, mert egyelőre nagy csalódás az idei szereplésük.

Amilyen hirtelen robbant be és lett keresett játékos, olyan gyorsan el is tűnt az újságok címoldaláról Jimmy Bullard. A 32 éves középpályás az elmúlt fél évet a másodosztályban töltötte, ahol vagy játszott a Hull csapatában, vagy nem, a vége felé pedig már inkább nem. Most egykori mentora, Paul Jewell nyúlt a hóna alá, aki annak idején a Wigannél is az edzője volt, és új klubjához, az Ipswich-hez hozta el kölcsönbe.

Ennyi a hír, és így végképp eldőlni látszik, hogy vége Bullard elsőosztályú karrierjének. Már amikor először játszott a Wigannel a Premier League-ben, akkor is 27 éves volt, de sorozatos remeklései és vicces image-e hamar meghozták neki a hírnevet, ami akkor sem kopott meg, amikor már a Fulham játékosaként több mint egy évet kellett kihagynia sérülés miatt. Harmincadik életévében még az angol válogatott keretbe is meghívták, de végül egyszer se léphetett pályára. 2009 januárjában meglepetésre átigazolt a Hullhoz, ott azonban kétszer is elég komolyan megsérült, úgyhogy összesen másfél év alatt 15 PL meccsen játszott csak a Tigriseknél. Most az Ipswichnél még kap egy utolsó esélyt, de meglepődnénk, ha látnánk még egyszer a Premier League-ben, ahol hiába töltött el öt szezont, még száz meccsen sem játszott összesen. Mégis sokáig fogunk rá emlékezni, például ezért, meg ezért, az egyik legszerethetőbb játékos volt a ligában, hosszú és boldog életet kívánunk neki!