Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Átigazolások a Championshipben

Természetesen nemcsak a Premier League-ben szorongatják idegesen a mobiljukat a managerek és az ügynökök, hanem alsóbb osztályokban is. Lássunk most párat az elmúlt napok legérdekesebb játékosüzleteiből a Champóban!

Az egyik legváratlanabbat kétségkívül az automatikus feljutásra is esélyes Swansea húzta: a walesi klub visszavásárolta azt a Leon Brittont (a képen), aki csak nyáron hagyta el a Hattyúkat a Sheffield United kedvéért. A Pengék azonban csapnivalóan szerepelnek idén, a 28 éves, alacsony (165 centis!) középpályás viszont már-már legenda a Swansea szurkolói körében, hiszen nyolc idényt húzott le a csapatnál, és Brendan Rodgers nem kérdés, hogy hasznát tudja majd venni.

Beleerősített a szintén feljutásra ácsingózó Norwich is, Paul Lambert januárban eddig két új játékost igazolt, igaz, egyikük sem nagy név: Marc Tierney (25 éves) a Colchester balhátvédje, és az MK Dons 31 éves erőcsatára, Aaron Wilbraham érkezett, míg az eddig kölcsönben levő Leon Barnett immár véglegesen a Kanáriké lett. És lehet, hogy itt még nincs vége, mert állítólag a Norwich vezetői komolyan gondolják a feljutást.

Szintén a League One-ból igazolt a gödörben levő Derby County is, mégpedig a Notts County 29 éves középpályását, Ben Daviest vették meg a Kosok hosszabb huzavona után. Nigel Clough manager különösen Davies pontrúgásaiban bízik majd. A kieső helyen álló Scunthorpe még egy osztállyal lejjebb talált magának játékost, a Morecambe 25 éves szélsője, Mark Duffy személyében. A rossz nyelvek szerint a Vas már a kiesésre és a jövő szezonra készül. A Watford pedig szokásához híven ismét kölcsönjátékosokban bízik: most az Aston Villa osztrák csatára, Andreas Weimann és a Tottenham 19 éves szélsője, Andros Townsend érkeztek, és Malky Mackay managert ismerve egyikük se jár ezzel rosszul.

A Reading viszont igazi skalpot szerzett Sean Morrison személyében: a Swindon húszéves középhátvédje a harmadosztály egyik legkeresettebb játékosa volt. Rajta kívül hozott a Royals egy non-league csatárt is, az Eastleigh támadója, Brett Williams személyében. És ugyan még január elején történt igazolásokról van szó, de akkor már említsük meg az új tulajdonosokkal rendelkező Hull két új csatárát: egyik nagy favoritunk, Matty Fryatt a Leicestertől, míg Aaron McLean a Peterborough-tól érkezett.

0 Tovább

Come On Home

A minap mutatták be a sajtó képviselőinek az FA új főszponzorát, amely az elkövetkezendő három és fél évben fogja támogatni az angol szövetséget. Az FA több hónap után kötelezte el magát a Vauxhall autógyártó céggel, miután a korábbi támogatójával (Nationwide) nagyképűen nem hosszabbított szerződést, gondolván a világbajnokság után sokkal zsírosabb üzletet köthet majd a remek szereplés eredményeképpen. Nos, a terv nem vált be, de a Vauxhall állítólag még így is többet volt hajlandó áldozni évente az angol futballra, mint azt elődje tette volna, sőt tervei között szerepel a világ legrégebbi futballtornájának, a British Home Championshipnek az életrekeltése is.

0 Tovább

If I Should Fall From Grace With God

Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!

3 Tovább

Merry Go Round

 

Nézzünk akkor kettőt a pozitív előjelű manager-hírek közül: Phil Brown kapta meg a Championship utolsó helyén szerencsétlenkedő Preston North End kispadját, miután Darren Fergusont még a tavalyi év végén elbocsátották. Brown a Hull Cityt egyszer már felvitte a Premier League-be, sőt, bent is tartotta első évben. A Liliomfehérek most bőven megelégednének azzal, ha Brown a Champóban tartaná a nem túl erős kerettel rendelkező csapatot. A headsetet nyilván most is hozza magával.

A League 2-ban feljutó helyen álló Port Vale is megtalálta Micky Adams utódját a legutóbb a Peterborough-t kikosarazó Jim Gannon személyében, aki a Stockportot vitte föl két éve a harmadosztályba. Mindkét választás jónak tűnik.

1 Tovább

Championship, 2011. jan. 3.

Még befogható a QPR

Bár öt pontra nőtt Neil Warnock csapatának előnye az élen a mai döntetlennel, csak az üldözők bénasága miatt nincs igazán nyomás alatt a Queens Park Rangers. A múlt heti, Norwich elleni vereség után most hazai pályán nem bírtak a Bristollal, ráadásul a vendégek a Tottenham-kölcsönjátékos Steven Caulker fejesével az utolsó pillanatban egyenlítettek. Vajon lesz-e csapat, amelyik igazán meg tudja szorongatni a botladozó Rangerst?

Szexi Sven is lopakodik

A forduló nagy vesztese a Swansea, amely a második helyről kezdte a napot, és győzelme esetén két pontra megközelítette volna a QPR-t, ám kikapott a Leicester otthonában 2-1-re. A nagy ambíciókkal bíró Leicester City ugyan még messze van a feljutástól, de az élcsapatok egyikének legyőzése valószínűleg jót fog tenni az Eriksson-csapat moráljának. Azt tudtátok, hogy Szexi Sven egykori nagy kedvence, Darius Vassell is ott játszik? Ma pont ő lőtte a győztes gólt.

A legjobb formában levő csapat a Watford

Bár a szezon elején a kiesés elleni harcot tartottuk valószínűnek, a Lódarazsak fiatal csapata elképesztő sorozatot produkál éppen: a mai, Scunthorpe elleni győzelme sorozatban az ötödik volt. Malky Mackay fiai ebben a sorozatban a QPR-t és a Cardiffot is jól elverték az élcsapatok közül, ráadásként pedig korszerű, gyors és szép focit játszva. Akárhol is végeznek, azt gyanítjuk, hogy a Championship góllövőlistáját vezető csatárt, Danny Grahamet év végén körül fogják udvarolni a rivális klubok, de rajta kívül is van pár ügyes fiatal ott – például a mai meccs győztes gólját szerző Matthew Whichelow. A Watford rájátszást érő helyen áll most!

Roy Keane nagy szarban van

Sokan már azt sem értették, hogyan élte túl Keano a tavalyi szezont a Traktorosok kispadján, de idén egy jó rajttal átmenetileg sikerült elhallgattatnia a kétkedőket. Az utóbbi hetekben azonban az Ipswich szép lassan visszakerült oda, ahol a tavalyi szezon nagy részét töltötte, vagyis a kiesőzóna fölé. Ma hazai pályán szenvedtek vereséget a Nottingham Foresttől, és ugyan csak egy szerencsétlen öngól döntött, ez mégsem fogja vigasztalni az Ipswich igazgatótanácsát, ha ránéznek a tabellára. A Forest viszont, ha nem rontja el nagyon az elmaradt meccseit, a surranópályán bekúszhat a playoff-helyek valamelyikére már a közeljövőben is.

Döntetlenekkel gyógyulnak a nagy gyengélkedők

A forduló legdrámaibb feltámadása a Sheffield Unitedé: a Pengék öt perccel a rendes játékidő vége előtt még kettő-nullás vesztésre álltak otthonukban a Doncaster ellen (mindkét gólt kedvencünk, a szupercsatár Billy Sharp lőtte!). Aztán szépítettek, majd a hosszabbítás hatodik percében Robbie Kozluk gondoskodott róla, hogy az új manager, Micky Adams hazai bemutatkozása ne vereséggel végződjön. Három nap leforgása alatt a második pontot szedte el élcsapatoktól a másik botladozó óriás, a Middlesbrough: hétvégén a Leeds otthonában, ma pedig a Norwich ellen játszott 1-1-et. Tony Mowbray, avagy a népszerű Mogga a jelek szerint stabilizálta a Boro helyzetét, egy ikszre ma már bárki ellen jó lehet a csapat, most már a győzelmek jöhetnek.

A további meccsek egy mondatban:

Visszarántotta a Coventryt a középmezőnybe a Barnsley; Az új szerzemény, Iversen góljával verte a Prestont a Palace; Nem bírt a Millwallal a megtorpanó Derby; Ezúttal otthon a Hulltól kapott három gólt a Portsmouth; Shane Long duplájával verte a Burnleyt a masszív Reading.

A Cardiff-Leeds rangadót kedd este játsszák.

1 Tovább

Embarrassment

Amióta a Rúgd és fuss! kiemelten rajong George Burley-ért, a Szexistenért, azóta nem jönnek neki össze a dolgok. Előbb a skót válogatottnál bukott meg, majd nyártól a Crystal Palace managere lett, de sajnos ott se jöttek össze neki a dolgok: a Palace szinte végig a kiesőzónában tanyázott, és néha ugyan szerencséje sem volt, de a jelek szerint az utóbbi időben már a játékosok sem hittek Burleyben, és január 1-jén 3-0-ás sima vereséget szenvedtek a Millwall otthonában. Pedig az összeállítás (Speroni, Clyne, McCarthy, Barrett, Ambrose, Danns, Garvan, Scannell, Bennett, Marrow, Counago) egyáltalán nem rossz, főleg az Ambrose, Garvan kettőst irigyelhetné meg nagyon sok csapat a Championshipben.

Jason Puncheon klasszikus mesterhármasával azonban a Millwall könnyedén nyert, és még ugyanazon a délután megjelent a Palace honlapján a hír: Szexistent menesztették. Gyaníthatóan legközelebb valami gyenge skót csapat kispadján találkozhatunk vele, pedig amikor egy évtizede felvitte az Ipswichet a Premier League-be, a legtehetségesebb új edzők egyikének tűnt. A Palace ideiglenesen az egykori legendát, Dougie Freedmant ültette a helyére, és kíváncsian várjuk, sikerül-e megúszni a kiesést.

0 Tovább

Action Time Vision

Reméljük, sokan olvasták a beharangozónkat a Championship idei szezonjáról, ugyanis ma este a szavunkon lehet fogni bennünket: 20h30-tól élőben Doncaster Rovers-Leeds United mérkőzés a Sport1-en, és ugye mondani sem kell már, hogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője ismét ott lesz a stúdióban, hogy elmondja, mi is várható két kedvenc csapata találkozóján. Valóban a Donny lesz az idei szezon Blackpoolja? Meglövi-e első idei akciógólját a rekordigazolás, Billy Sharp? Esélyes lehet a feljutásra az egykor szebb napokat látott Leeds? Fel tudja-e rázni csapatát a keddi öt kapott gól után Simon Grayson? Ma este többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk!

0 Tovább

Who Dares Wins

A Rúgd és fuss! kitartói olvasói (sőt már a tévénézők is!) tudják, hogy az angol másodosztály küzdelmeit kitüntetett figyelemmel követjük itt a blogon, úgyhogy szokásunkhoz híven ismét elkészítettük szezonelőzetesünket, amelyből megtudható, nagyjából mire is lehet számítani a Championship idei szezonjában. Az már első ránézésre is megállapítható, hogy a huszonnégy csapatos mezőny rettentően tömör: igazából nincs egy klub sem, amelyik lényegesen erősebbnek tűnne a többinél, így idén még a szokásosnál is nagyobb küzdelemre lehet majd számítani. Az meg már csak hab a tortán, hogy az Egyesült Királyság egyik legbunkóbb, de egyben legelsöprőbb tehetségű támadója a bajnoki cím esélyeséhez szerződött, vagy hogy a brit kulturális élet egyik legszellemesebb alakja igazgatósági tag lett egy frissen feljutott klubnál!

0 Tovább

Out Of The Blue

Még időnk sem volt megírni a szokásos szezonelőzetesünket, a Championship 2010-11-es idénye máris kezdetét veszi ma este egy izgalmas Norwich City-Watford összecsapással! A Rúgd és fuss! lelkes olvasói azonban nem maradnak le semmiről, mivel a blog egyik szerzője a mérkőzést ma este 20h30-tól élőben közvetítő sportcsatorna (Sport1) stúdiójában fogja jól megmondani a véleményét!

 

0 Tovább

Big Day

Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.

Az első sokk akkor ért bennünket, amikor előző nap átvettük a jegyeinket, amiből kiderült, hogy a Football League vendégei között helyeznek el bennünket egy semleges szektorban („No club shirts”), illetve az, hogy hivatalosak vagyunk a meccs előtti ünnepélyes fogadásra is, ahol viszont „smart” dresscode van érvényben („no jeans & trainers”). Ez utóbbi nem kis pánikot keltett és több órás kétségbeesett rohangálást az Oxford Streeten, de végül is abszolváltuk a feladatot, sőt, mint később kiderült, túl is aggódtuk a problémát.

„Ez a környék itt totál Afrika, az ember nem is gondolná, hogy Londonban van” – mutatott ki a taxisofőr a Wembley felé menet másnap, és nem is vitatkoztunk vele, főleg, hogy ahogy a stadion fölötti védjegyszerű ív közeledett, egyre több narancs- és kékmezes szurkolót láttunk az út mentén. A stadionhoz érve még több lett belőlük, és még csak el sem kellett választani őket, jól megfértek egymással keveredve is. Kicsit akklimatizálódtunk, majd a Bobby Moore szobornál levő bejáraton bejutottunk a stadionba, amely onnantól kezdve sokkal inkább emlékeztetett egy szupermodern konferenciaközpontra, mint egy futballpályára, kivéve, hogy megtaláltuk kiállítva azt a bizonyos felső kapufát, amelyről Sir Geoff Hurst mindent eldöntő lövése a gólvonalra pattant ’66-ban.

A fogadás helyszínéül szolgáló különteremben mind a hat, idén play-offot játszó ligacsapat neve és fotómontázsa kint volt a falon (a League 1 és 2 rájátszásaira most hétvégén kerül majd sor), és ugyan reménykedtünk, hogy a rendkívül igényes műsorfüzet mellé megkapunk ajándékba néhány megfigyelőként részt vevő híres edzőt is, de sajnos sem Piszkos Harry, sem Moyes mester nem volt ott a helyszínen. Szpottoltuk viszont Nigel Adkinst, a Scunthorpe-ot bravúrral a másodosztályban tartó managert, a mellettünk levő asztalnál pedig Sean O’Driscoll, a remek idényt záró Doncaster Rovers managere lapátolta a salátát. Náluk is jobban örültünk annak, hogy a Cardiff játékosa, Gyepes Gábor feleségét, Póth Diána műkorcsolyázónőt is kiszúrtuk, akivel egy liftben is utaztunk. Nem is akart hinni a fülének, amikor magyar szót hallott, majd közösen szidtuk a magyar sportcsatornát, amiért csak felvételről adja a meccset, és a végén még utánunk is szólt, hogy aztán a Cardiffnak drukkoljunk ám. Lehet, hogy akkor még nem is tudta, hogy Gyepest nem nevezte edzője a cserepadra sem.

Jegyünk a stadion „cardiffi” részébe szólt, még ha nem is szurkolókkal ültünk egy szektorban, hanem a játékosok családtagjaival és igen, feleségeivel-barátnőivel. Ez utóbbi már önmagában élmény volt, hiszen mikor néz meccset együtt az ember Ross McCormack csajával, aki egyébként „a szegény ember Victoria Beckhamje” imitációját igen hitelesen adja elő? Na ugye! Azt pedig már nem is mondjuk, hogy Londonban ottlétünk alatt végig sokkal jobb idő volt, mint idehaza, egy felhőt nem láttunk az égen, itt pedig örültünk, hogy árnyékba szólt a jegyünk, hiszen a délutáni nap alaposan telibe kapta a Wembley szerencsétlenebb részén tartózkodó blackpooliakat. Mondani sem kell, hogy csaknem teltház volt, és szükséges pufferzóna miatt voltunk csak 82 ezren. Óriási hangulat, amit még az sem tudott elrontani, hogy egy Coldplay-számra vonultak ki a csapatok, minket pedig meg is osztott a párosítás, hiszen ketten a Blackpool, ketten pedig a Cardiff sikerének szurkoltunk.

Az első félidő ráadásul olyan focit hozott, amiről nem is álmodtunk, lévén, hogy az elmúlt évek play-off döntői általában ideges, egygólos meccseket hoztak, amikre rányomta a bélyegét a csaknem százmillió fontos tét. Hát itt nem: rögtön az elején Michael Chopra egy kapufával indított, majd nem sokkal később kapott Peter Whittinghamtől egy álompasszt, és az ilyen helyzeteket pont ő nem szokta kihagyni: 1-0 a Cardiffnak! Alig négy perccel később egy kissé talán túl szigorúan megítélt szabadrúgást kap a Blackpool, és a csapat sztárja, Charlie Adam olyan tökéletesen kanyarítja a pipába, mint … (és most mindenki tegye ide a kedvenc rúgótechnikájú világsztárját). 1-1. Közben a Cardiff erőcsatára, Jay Bothroyd sérülés miatt lekéredzkedik, ami nem jó jel, és kezdi is átvenni az irányítást a Blackpool, mégis egy újabb zseniális Whittingham-passz után a Cardiff örülhet: Joe Ledley kapja az indítást és be is rúgja, 2-1. Ugyanannyi idő telik el, mint az első gól után, amikor újra válaszol a Blackpool: egy beívelésre Marshall kapus ritka szerencsétlenül mozdul ki, és egy kísérletet még mentenek a gólvonalon álló védők, Gary Taylor-Fletcher fejesét viszont már nem: 2-2. Mi, akik a Cardiff sikeréért szorítunk, reménykedünk, hogy a szünetig nem is változik már az eredmény, mert sokkal veszélyesebb a Blackpool, amely könnyedén játssza át a walesiek középpályáját, de hiába, egy újabb védelmi bizonytalanság végén a veterán Brett Ormerod lő gólt, 3-2. És még mindig nincs vége a félidőnek, Whittingham bal lába újra megvillan, Darcy Blake fejel… gól! Felugrunk, de a mellettem ülő Cardiff-szurkoló férfi megütögeti a vállam és a partjelzőre mutat: les, marad a 3-2. Öt érvényes és egy érvénytelenített gól, plusz két kapufa (a Blackpoolnak is volt egy) egy félidőn belül – kell ennél több?

A szünetben nagy nehezen szerzünk sört a büfében, de azzal nem engednek ki a lelátóra, úgyhogy a felét bent kell hagynunk, de inkább ez, minthogy lemaradjunk egy újabb gólról. Kicsit azonban csalódnunk kell, mert a második félidő már nem olyan őrült, ugyanakkor nem kevésbé izgalmas. Chopra megint lő egy kapufát az előttünk levő oldalon, de a Cardiff csak rövid időre tudja rákényszeríteni akaratát a Blackpoolra, amely kifejezetten ügyes, rövidpasszos játékot játszik, és hiába áll jóval gyengébb erőkből papíron a Cardiffnál, érezhető, hogy ma ők a jobbak. Remekül tartják a labdát, a védelmük magabiztos, míg a Cardiff csak helyzetecskékig jut: a csereként beállt McCormack lő az oldalhálóba, és nagyjából ennyi is. A Cardiffnak még arra se futja, hogy a végén olyan istenesen beszorítsák a Blackpoolt, mintha fel is adnák a végére, hiába a négy perc hosszabbítás.

A stadion túlsó felén hatalmas ünneplés kezdődött, miközben szomorú cardiffiak ültek magukba roskadva körülöttünk, és hiába nem játszott Gyepes, még Póth Diána sem bírt a könnyeivel, mi is kicsit elszomorodtunk, de hamar a pályára figyeltünk inkább, ahol a legviccesebb angol edző, Ian Holloway legényei a Fratellis Chelsea Dagger című számára locsolták egymásra a pezsgőt. A kopasz edzőnek eddig is voltak stílusosan futballozó csapatai (QPR, Plymouth), két éve azonban ő sem tudta megállítani a Leicester zuhanórepülését, ami kicsit rontott a renoméján, úgyhogy most mindenkinek megmutatta, hogy a leginkább kiesőjelöltként emlegetett Blackpoolt feljuttatta a Premier League-be. Ráadásul úgy, hogy támadó 4-3-3-as felállásban játszottak, és a védelmi megingások ellenére is nyilvánvaló volt, ez a mai az ő napjuk. Bár mostanában rendre az underdog csapatok nyerik a play-offot (Burnley, Hull), úgyhogy ezek ismeretében pénzt is tettünk volna akár a Blackpoolra, mert annyira nem volt veszítenivalója a csapatnak.

Ellenben a Cardiffnak sokkal inkább: nem elég, hogy a csapat rendre elbukik a sorsdöntő pillanatokban – tavaly például egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottak a play-offot játszó első hat helyezett közé –, elég komoly pénzügyi nehézségekről is cikkeztek az újságok mostanában, úgyhogy el lehet képzelni, mit jelentett volna a csapatnak a Premier League. Nem jött össze, és ugyan egy maláj befektetőcsoport a klub hóna alá nyúl, mégsem vennénk rá mérget, hogy meg tudják tartani a sztárjaikat (Chopra, Bothroyd, Whittingham és az a Ledley, akinek le is jár a szerződése), akikkel Premiership-csapatokat is hírbe hoztak már. Dave Jones viszont remek edző, és ha nem lehetetlenítik el a munkáját a pénzügyi nehézségek (a legfrissebb hírek szerint egyébként nem fogják), akkor jövőre bármi lehet abban a Championshipben, ahol most nem lesz új Newcastle.

És miközben a Dave Clark Five Glad All Overjére még a Wembley legendásan rossz talaján megsérülő Gary Taylor-Fletcher is bemankózik a többiek közé ünnepelni (ki gondolná róla, hogy a programfüzet szerint ő „Chocaholic Fletch”, akinek a szobája minden edzőtáborban olyan, mint egy édességbolt?), elkezdünk gondolkodni, hogy mi is lesz a Blackpool sorsa jövőre. Elsőre nyilván arra jutunk, hogy ahogy jöttek, úgy mennek is, a Cardiffnak több sansza lett volna. De aztán jobban belegondolunk, és a fene tudja. Holloway fogadkozik, hogy támadó focit fognak játszani, bárki legyen is az ellenfél, és hogy az ő „working class” csapata majd a seggére ver az elkényeztetett milliomosoknak, az ilyesmit pedig nagyon is szeretjük. Már most megy a hiszti a Blackpool stadionja, a jelenleg 12 ezres befogadóképességű Bloomfield Road miatt, hogy egyáltalán megfelel-e a PL standardjeinek, de hát könyörgünk, miért ne felelne? Hol van az előírva, hogy csak luxusstadionokban lehet játszani, amikor csak zöld gyep kell, két kapu, egy öltöző, lelátó és szevasz. Valamelyik blackpooli játékos azt is hozzátette ehhez, hogy John Terry panaszkodott a Wembley-re, mint a legrosszabb talajú pályára, amin valaha is játszott – várjuk meg, mit fog majd szólni, amikor karácsonykor játszik a Bloomfield Roadon. A klubban húsz százalékos tulajdonrésze van egy narancssárga öltönyös lett üzletembernek, Valeri Belokonnak, míg a többségi tulajdonos, Owen Oyston éveket ült börtönben nemi erőszakért. Minden adott tehát, hogy a nagycsapatok szurkolói utálják a Mandarinokat, főleg, hogy mindenki keverni fogja őket a Blackburnnel. És akkor még Sir Stanley Matthewsról nem is beszéltünk, úgyhogy jövőre hajrá Blackpool!

Most viszont kanyarodjunk vissza május 22.-re, amikor is a meccs utáni fogadáson még elcsípjük a Wigan managerét, „Spanyol” Bob Martinezt a fehér striciöltönyében, hazafelé pedig együtt veszünk metrójegyet régi haverunkkal, Nigel Adkinsszel – lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, hogy igen: a British Airways sztrájkja miatt egy nappal csúszik a hazautunk, ami azt jelenti, hogy pont kimehetnénk az Anglia-Mexikó barátságos meccsre a Wembleybe, két nappal később. Hamar kiderül azonban, hogy az összes jegy elkelt, és ugyan a meccs napján találunk eladó jegyet 110 fontért, azért 36 ezer forint egy ratyi barátságos meccsért még az őrülteknek is sok. De nem is baj, láttuk a Wembley-t így is, benne egy nagyszerű meccset, fantasztikus hangulattal, ami akkor se forgott veszélyben, amikor hazafelé egy metrókocsiban utaztunk szópárbajt vívó cardiffi és blackpooli szurkolókkal, és amikor előbbiek kicsit heveskedni kezdtek és elkezdtek dörömbölni a szerelvény tetején, egyből jött is pár rendőr, és csend lett. Valahogy egy pillanatra sem volt benne a levegőben, hogy ezt a szép napot elronthatná bármi is.

0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek