Rúgd és fuss!

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.

Bár itt a Rúgd és fuss!-on nem igazán szeretjük a gazdag tulajdonosuk által felfuttatott, felkapaszkodott csapatokat, a Peterborough előtt fejet kellett eddig hajtanunk. A Posh („Puccosok”) becenévre hallgató, és eddig nem sok emlékezeteset produkáló klubot 2006 őszén vette meg egy ír ingatlanmágnás, Darragh MacAnthony, és elég sok pénzt ölt bele, de nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a Peterborough két év alatt két osztályt lépett felfelé, és idén már a Championshipben kezdte az idényt, noha két éve ilyenkor még a League Two-ban nyomta. A Posh szimpatikus módon nem külföldi varázslókban bízott, hanem az angol alsóbb osztályok tehetségei közül mazsolázva épített ütőképes csapatot, a menedzser pedig Sir Alex Ferguson fia, Darren lett.

A mindenkit meglepő tavalyi feljutás után azonban jött a borítékolható megtorpanás, amihez persze az is hozzájárult, hogy a Championship azért sokkal erősebb liga a League One-nál, itt már komoly a különbség a két liga között. A Peterborough nem is nagyon bírta a tempót, és a zömmel fiatal, alsóbb osztályokban szocializálódott játékosokból álló csapat az utolsó helyen fordult a novemberbe, bár nem túlzottan leszakadva. MacAnthony azonban úgy döntött, hogy valamit lépni kell, ezért Darren Ferguson vitte el a balhét a csapat rossz szereplése miatt, és távozni kényszerült. A lépés nem volt túl népszerű, a szurkolók nagyobbik része pontosan tudta, hogy Fergusonnak nagyon sokat köszönhet a klub, és úgy érezték, két ilyen év után igazán érdemelt volna még egy kis türelmet, de nem így történt. Ferguson tehát ment, a helyére pedig nem egy nagy név, hanem Mark Cooper érkezett az ötödosztályú Kettering csapatától.

Bár Ferguson menesztésével mi sem értettünk egyet, Cooper szerződtetése továbbra is azt a Peterborough-t mutatja, amit megszerettünk: nem a nagy nevek bűvöletében és nem is az egzotikumban bíznak, hanem edző- és játékos-szinten is a feltörekvő tehetségekben. A Posh keretében alig található máshonnét ismert játékos, a Norwichtól vett utánpótlás válogatott kapuson, Joe Lewison kívül mindenki itt szerzett nevet. Így a skót B válogatottban már bemutatkozó 24 éves balszélső, George Boyd az ötödosztályú Stevenage csapatától érkezett; a gólerős, 25 éves Craig Mackail-Smith a Dagenham & Redbridge-től, míg ékpárja, Aaron McLean (26) a Grays Athletictől. A 21 éves középpályásra, Paul Coutts-ra a skót sokadosztályú Cove Rangersnél figyeltek fel, a 22 éves Chris Whelpdale-re a Billericay Townnál, és a sor még folytatható. Idén év közben elhozták már a Grimsby Town védőjét, Ryan Bennett-et, aki 19 évesen (!) már klubja kapitánya volt, illetve egy másik védőt, Scott Griffiths-t is (24, szintén Dag & Red).

A nagysikerű Premier League-beharangozónk után szokás szerint kitérünk az angol futball második vonalára is, ahol az idei szezonban 15 (!) egykori elsőosztályú klub száll harcba a feljutásért. Igen, nem tévedés a szám, ugyanis az elmúlt három idényben a kilenc kieső közül csak egy csapat tudott azonnal visszajutni (a Birmingham City meg amúgy sem számít, mert ők mindig kiesnek és mindig feljutnak), a többiek viszont sem egyből, sem azóta. Azonban nemcsak emiatt lesz érdemes az új szezonban figyelemmel kísérni a Championship küzdelmeit, hanem mert többek között az is ki fog derülni, hogy az előbb említett 15 klub egyike, a Premier League-ből a tavalyi idény végén kipottyant Newcastle United visszakapaszkodik az elsőosztályba, megragad a második vonalban, vagy éppenséggel a szintén nagymúltú Leeds United sorsára jut. Az alábbiakban olvasható a Rúgd és fuss! legfrissebb Championship-kalauza, amelyből kiderül, kik jutnak fel egyenes ágon, mely klubok érnek el a playoff-ig, kik maradnak le róla, milyen csapatok alkotják a népes középmezőnyt, valamint kiket veszélyeztet majd a kiesés réme. Sőt, a poszt végén azt is eláruljuk, hogy milyen játékosokra lesz érdemes majd különösen odafigyelni! 

AUTOMATIKUS FELJUTÓK:

Middlesbrough. Ha van klub, amelyre igaz lehet az a közhely, hogy jót fog tenni neki a kiesés, akkor a Boro egyértelműen az. Ha másért nem, csak azért is, hogy meg lehessen szabadulni az idők folyamán a klubhoz került felesleges külföldiektől (Midót gyorsan elpasszolták, Tuncay Sanli is eligazolt, és nem akarjuk elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, hogy Afonso Alves meg sem áll Katarig!). Az egyébként tehetséges brit fiatalokból (David Wheater, Adam Johnson, Josh Walker) álló kerettel rendelkező Borót tartjuk a bajnokság titkos esélyesének, főleg, ha még egy szezononként 20 gólos átlagot szállítani képes csatárt tudna igazolni Gareth Southgate, bár az is lehet, hogy végül nem is lesz rá szüksége, ha a nyáron leigazolt Leroy Lita visszatalál pár évvel ezelőtti formájához.

Sheffield United. Talán az egyedüli klub a feljutásra esélyesek közül, amelyik kívülről-belülről ismeri a Championshipet, annak összes buktatójával együtt. Ugyan papíron gyengébbnek tűnhet a csapat a tavalyinál (a Spurs elvitte Naughtont, a rengeteg kölcsönjátékos pedig mind visszatért eredeti klubjához), amelyik a play-off döntőjében bukott el a Burnley ellen, de talán jóval egységesebb lett a gárda. A legfontosabb azonban mégis az, hogy James Beattie távozása után a csatársorban keletkező űrt sikerült betölteni: a nagy reménység Ched Evans az őt mellőző Man Citytől a Pengékhez igazolt. Az egyedüli bökkenő kapusposzton lehet, ugyanis a nyár elején drogügybe keveredett Paddy Kenny helyére az állítólag tehetséges, de nem sok meccstapasztalattal rendelkező Mark Bunn érkezett a Blackburntől.

PLAY-OFF:

West Bromwich Albion. A nyáron a Celtichez távozott Tony Mowbray nem hagyott könnyű örökséget utódjára, a tavalyi idényben az MK Donst a League One osztályozós helyéig vezető Roberto Di Matteóra. Az egykor még a Rúgd és fuss! által is nagyra tartott menedzser ugyanis a trendnek megfelelően európai tucatáruval töltötte fel a csapatát, aminek meg is lett az eredménye. Di Matteónak azonban még így is rettenetesen erős keret áll rendelkezésre, amelyet eddig ügyes igazolásokkal (Joe Mattock és Simon Cox) egészített ki. Ami esetükben az automatikus feljutás ellen szólhat, az a gyenge lábakon álló, könnyen összezavarható védelem.

Cardiff City. A tavalyi bajnokság nagy vesztese új lendülettel vághat neki az idei bajnokságnak, ugyanis a leginkább egy logisztikai raktárbázisra hasonlító régi pályájuk, a Ninian Park helyett a nem valami eredeti névre keresztelt új városi stadion, a Cardiff City Stadium (azaz a Stadiwm Dinas Caerdydd) lett a klub új otthona. Ami a csapatot illeti, a tavalyi keretből csak Roger Johnson (Birmingham City) és Paul Parry (Preston NE) távoztak, viszont Joe Ledley és a tavalyi szezon felfedezettje, Ross McCormack is maradt a klubnál. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Dave Jones menedzser visszavásárolta Michael Choprát a Sunderlandtől, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy az idei szezon még a tavalyinál is jobban fog sikerülni.

Newcastle United. Nem tartozunk azok közé akik kárörvendően azt vizionálják, hogy a Szarkák a Leeds United sorsára jutnak, bár mondjuk sokat javítana a helyzeten, ha a klub tulajdonlása körüli elhúzódó tárgyalások lezárulnának végre, megtudnánk ki lesz a menedzser, és az is kiderülne, hogy a játékosok közül ki megy és ki marad. Ha csapat gerincét (Steven Taylor, Kevin Nolan, Alan Smith, Nicky Butt, és mondjuk Joey Barton) együtt lehet tartani, akár még a bajnoki cím is szóbajöhetne, de azt sem szabad elfelejteni, hogy idén mindenki a Newcastle skalpját akarja majd megszerezni és a lelkesedés is elfogyhat ám novemberre.

Bristol City. Ellentétben a brit szakírók többségével, mi úgy véljük, hogy a Vörösbegyek a tavalyi lagymatagabb idény (második szezon szindróma!) után újra a két évvel ezelőtti erényeiket fogják csillogtatni. Erre minden esély meg is van, hiszen Gary Johnson menedzser remek igazolásokkal frissített fel minden csapatrészt: leigazolta Dean Gerken kapust a Colchesterből, a védelem tengelyébe Lewin Nyatanga jött a Derbyből, a középpályára elhozta a skót válogatott Paul Hartley-t a Celticből, a csatársorba pedig az Ipswichtől eltanácsolt Danny Haynes és David Clarkson (aki Ross McCormack korábbi csatártársa volt a Motherwellnél) érkezett.

ODAÉRHETNEK:

Ipswich Town. A tavalyi szezon végén még úgy tűnt, hogy új időszámítás kezdődik Kelet-Angliában: miután biztossá vált, hogy a rájátszás megint túl messze van a Traktoros Fiúknak, tudatosan a következő idényre gondolva Roy Keane-t nevezték ki menedzserré. Ekkor még mindenki nagyon bizakodó volt, de Keano nyáron gyakorlatilag minden sajátnevelésű fiatalt (Danny Haynes, Jordan Rhodes, Billy Clarke) elzavart a klubtól és helyükre (az örök tehetség Lee Martin és Priskin Tamás, valamint egykori Sunderland-játékosai kivételével) szinte kizárólag ismeretlen íreket igazolt, majd jól összerúgta a port két meghatározó játékosával, Owen Garvannal és Jon Steaddel is. Nem túl biztatóak tehát az előjelek, az egyszer biztos. Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.

Nottingham Forest. Billy Davies teljesítette amiért leszerződtették, ugyanis egy nehéz szezon végén végül is minden probléma nélkül benntartotta a Forestet. A nehezebb feladat most következik és ezzel tisztában is van a menedzser, amit az is bizonyít, hogy a Forest volt a legaktívabb az átigazolási piacon a másodosztály klubjai közül. Jól csengő nevek érkeztek nyáron a City Groundra (Chris Gunter, Dexter Blackstock, David McGoldrick, Paul McKenna, Dele Adebola), már csak egy ütőképes csapatot kell összerakni belőlük. Ha ez elég hamar sikerül, a Forest még bármire is képes lehet, ez nem vitás.

Leicester City. Sokat elárul a jelenlegi Leicesterről, hogy Milan Mandaric tulajdonos szokásával ellentétben nem váltott menedzsert, és Nigel Pearson végigdolgozhatta a tavalyi szezont. A stabilitásnak meg is lett az eredménye: a Rókák egy évvel a kiesésük után magabiztosan, bajnokként jutottak vissza a másodosztályba. A keret egyben maradt (a tehetséges balhátvéd, Joe Mattock távozása az egyedüli fájdalmas veszteség), sőt még erősítés is érkezett a Walkers Stadiumba a Donny egykori játékmestere, Richie Wellens, és gólerős csatárok, Paul Gallagher (Blackburn) és Martyn Waghorn (Sunderland) személyében. Ha egy újabb feljutás nem is, de egy igazán klassz szereplés benne van a pakliban.

Crystal Palace. Izgalmas szezonnak nézhetnek elébe a Palace hívei, ugyanis (amellett, hogy a klub tulajdonosát hálistennek még mindig Simon Jordannek hívják) a korábbi évekkel ellentétben meghatározó játékosokat sikerült Warnock menedzsernek Dél-Londonba csábítania: egyrészt egy évre kölcsönbe jött a West Hamtől a fiatal támadó, Freddie Sears, másrészt a középpályára érkezett a karrierjét megmenteni igyekvő egykori utánpótlás-válogatott, Darren Ambrose a szomszédvár Charltontól. És hogy ez mire lesz elég? Egy rájátszás körüli helyre szerintünk mindenképpen.

KÖZÉPMEZŐNY:

Reading. Most már végképp kijelenthető, hogy a Readingnél lezárult egy korszak: miután az őrülten jó pingpongjátékos hírében álló Harpo is továbbállt, talán már csak megjegyezhetetlen nevű skandinávok maradtak a klubnál a korábbi Premier League-ben vitézkedő csapatból és ugyebár a Királyiak menedzserét sem Steve Coppellnek hívják már. Az előző szezon végén távozó Coppell helyére a klub korábbi utánpótlásedzője, Brendan Rodgers jött, akitől gyakorlatilag a csapat újjáépítését várja a klubvezetés. Hiába tartjuk jó szakembernek Rodgerst, ez nem fog egyhamar sikerülni, az idei szezonban legalábbis tutira nem.

Coventry City. Tavaly jól mellétrafáltunk azzal, hogy az idény meglepetéscsapatának jósoltuk az Égszínkékeket. Nos, most biztosan nem fogunk ebbe a hibába esni, egyrészt azért, mert meghatározó játékosok távoztak (Jay Tabb, Daniel Fox és Scott Dann), másrészt azért, mert a Coventry igazán kétarcú csapat, bárkit meg tud lepni, hogy aztán a következő fordulóban katasztrófális teljesítménnyel kapjon ki. Reméljük viszont, hogy régi nagy kedvencünk, Freddy Eastwood idén magára fog találni, éppen ideje lenne már.

Queens Park Rangers. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a QPR nemhogy a Premier League, de még a Championship meghatározó alakulatává sem fog válni egyhamar. Azt rebesgették, hogy a milliárdos tulajdonosok képviselője, Flavio Briatore hátralépett és nem fogja már többé kézivezérléssel irányítani a csapatot. Ennek ellentmondani látszik az, hogy az új menedzser, az Ipswich-csel megbukó Jim Magilton igazi fejbólintó jános hírében áll, és az is, hogy az új szerzemények között meglepően nagy az olasz játékosok aránya, amiben nem hisszük, hogy Magilton keze lenne. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távra költözött be a középszerűség a Loftus Roadra.

Derby County. Nigel Clough megérkezése ugyan elhozta a várva várt stabilitást a Pride Parkba, de ezenkívül nem nagyon látjuk, hogy mit is akar valójában csapatával az egykori angol válogatott támadó. Vannak ugyan ügyes fiatalok (Giles Barnes, Miles Addison), akik miatt akár szeretni is lehetne a Kosokat, de valahogy hiányzik valami, amitől igazán felkapnánk a fejünket. Nincsenek hősies győzelmek, de nagy zakók sem, tehát valószínűleg idén is marad a középmezőny, hacsak Rob Hulse nem kezdi el hármasával szórni a gólokat.

Preston North End. A tavalyi szezonban óriási meglepetésre a rájátszásba beosonó klub még egyszer ugyanazt a trükköt nem fogja tudni megcsinálni, annál is inkább, mert elvesztette csapatkapitányát (McKenna ugye a Foresthez igazolt) és nem is nagyon jött senki, talán csak Paul Parry a Cardifftól. Viszont mindennél fontosabb, hogy a rendkívűl rokonszenves Alan Irvine menedzser példamutató módon nemet tudott mondani a WBA megkeresésére, és maradt a Prestonnál. Önmagában már csak ezért is kijárna egy jó szereplés a Liliomfehéreknek, de sajnos, mint mondtuk ez idén nem nagyon fog összejönni.

Sheffield Wednesday. A Baglyok legnagyobb sikere ebben az idényben az volt, hogy megtartották a legjobb csatárukat, Marcus Tudgay-t, akit Owen Coyle és a Burnley kitartóan csábítgatott. Különben nagyon sok izgalom nem történt, hacsak az nem, hogy Brian Laws menedzser szokásához híven megint ingyen szerzett meg jópár Championship-szinten kipróbált játékost (Tommy Miller, Darren Purse, Darren Potter, Luke Varney). Viszont legnagyobb sajnálatunkra az új idényt végre sérülés nélkül kezdő Franny Jefferst átadólistára tették a ligakupában előadott ámokfutása miatt. Ha van klasszikus középcsapat ebben az osztályban, amelyik nem nagyon szól bele a feljutásba, de a kiesés veszélye is messzire elkerüli, akkor a Sheff Wed feltétlenül az. És ezzel nagyjából mindent elmondtunk róluk.

Swansea City. Elsőre úgy tűnhet, hogy hiába ment el a kultikus menedzser, Roberto Martínez a Wiganhez, minden marad a régiben. Ugyanis a klubvezetés nem akart változtatni a jól bevált recepten: Spanyol Bob helyére egy szintén piperkőc fiatal menedzsert hoztak az Ibériai félsziget túloldaláról. Paulo Sousa (hiszen őróla van szó) eddig nem nagyon hívta fel magára a figyelmet egyébbel, mint azzal, hogy hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül! Az egykori közönségkedvenc, Lee Trundle visszacsábítása és Craig Beattie leigazolása azonban ügyes húzás volt, talán pont ezzel fogják elkerülni a Hattyúk a veszélyzónát, ami egyébként pár héttel ezelőtt még bőven kinézett nekik.

Blackpool. Az, hogy végül a Blackpoolról nem az utolsók között ejtünk szót, szinte kizárólag az új menedzsernek, Ian Holloway-nek köszönhető. A csúfos véget ért leicesteri kitérő után a humoros beszólásai miatt is népszerű Ollie egy év pihenőre vonult, hogy aztán újult erővel vágjon vissza a menedzseri képességeiben kétkedőknek! És ennek bizonyítására a lehető legjobb helyen kötött ki, ugyanis a Blackpool pont az a csapat, amelyik nincs eleve kiesésre ítélve ugyan, de egy hosszú szezon alatt bármi előfordulhat. Holloway érkeztével azonban máris friss szellő fújdogál a Tengerparton, amit az újonnan érkezett játékosok (Charlie Adam, Billy Clarke, Jason Euell és Hameur Bouazza) és a leigazolásukra előteremtett jelentős források is jeleznek.

VESZÉLYBE KERÜLHETNEK:

Doncaster Rovers. Minden azt támasztaná alá, hogy a Donny idén már nem fogja megúszni a kiesést, hiszen a nyár folyamán két legjobb játékosát is elengedte a rokonszenves Sean O'Driscoll (Matt Mills a Readingnél, míg Richie Wellens a Leicesternél folytatja). Azonban a Rúgd és fuss! egyik szerzője meggyőzött minket arról, hogy a stílusos futballt játszó Doncaster a tavalyihoz hasonló bravúrral fogja kivívni a bentmaradást. És ezek után O'Driscoll az átigazolási időszak utolsó perceiben előhúzott egy nyuszit a cilinderből, és egy évre kölcsönbe leigazolta Billy Sharpot! A Donny-nak  gólokra lesz szüksége, Sharpnak meg állandó játéklehetőségre, hogy visszanyerhesse két évvel ezelőtti formáját. Tökéletes párosítás!

Peterborough United. A nagy menetelés idén meg fog szakadni, ugyanis a Puccosok nem valószínű, hogy két egymást követő feljutás után egy harmadikat fognak az idei szezon végén ünnepelni. Meg hát az tényleg túlzás lenne, ha jövőre a Premier League-ben két Ferguson nevű menedzser lenne (egyszer ugyan már megígértük, hogy soha többet nem mondjuk el újra, de nem tudjuk kihagyni mégsem: a Peterborough menedzsere, Darren Ferguson ugyanis Sir Alex fia!!!). Ami miatt úgy gondoljuk, hogy a Peterborough megkapaszkodik a másodosztályban (hiszen más nem is lehet idén a klub célja), az a tehetséges kapusa (Joe Lewis), összeszokott támadószekciója (Aaron McLean és Craig Mackail-Smith), valamint klubigazgatója, aki nem mellesleg az angol futball egyik legnagyobb suttyója (Barry Fry).

Scunthorpe United. Ha a Vas igazi szurkolói volnánk, akkor semmi pénzért nem cserélnénk mondjuk egy Chelsea-drukkerrel. Hiszen van-e annál izgalmasabb egy futballszurkoló életében, mint hogy az egyik idényben azért drukkolni, hogy a csapat feljusson egy osztállyal feljebb, míg a következő idényben (ha a feljutás sikerült) a bentmaradást kiszurkolni? Pont ez vár idén megint a Scunny-ra, de a két évvel ezelőtti szerepléssel ellentétben, ez most sikerülni is fog. És, hogy mi a garancia minderre? A még mindig az ápolt technikatanár-imidzzsel operáló gyúróból lett menedzser, Nigel Adkins és az ifjú gólzsák, Gary Hooper! Hajrá Vas!

KIESŐK:

Plymouth Argyle. Hiába vásárolta fel nyáron egy japán befektetőkből álló konzorcium a devoni klubot, ez egyelőre nem járt a keret megerősítésével, hiszen senki nem gondolhatja komolyan, hogy a vén Carl Fletcher igazi erősítést jelent (bár a kapitányi karszalagot egyből nekiadták, mivel nyilván nála csak a menedzser Paul Sturrock idősebb a csapatnál), Alan Gow vagy Bradley Wright-Phillips már sokkal inkább, bár utóbbi még a szezon kezdete előtt kidőlt a sorból. Hol van már az az idő, amikor a Zarándokokat osztályozós helyre vártuk, és a védelem tengelyében egy Vadállat ijesztgette az ellenfél támadóit? Valamiért az az érzésünk, hogy idén sajnos már nem tudnak megmenekülni a Zarándokok.

Watford. Még belegondolni is furcsa, hogy a Lódarazsak három éve a Premier League-ben tolták, két éve osztályozót játszottak, míg tavaly szimplán beleszürkültek a másodosztály középmezőnyébe. A tavalyi szezon előtt már éreztük, hogy nem sok örömre lesz ok a Vicarage Roadon, de most még annál is durvább a helyzet. Idén ugyanis már nem jár a klubnak az ún. parachute payment (a PL-ből kiesett klubok két évig részesednek a tévés jogdíjakból), minden épkézláb játékosukat kiárusították (Tommy Smith, Priskin Tamás, Jobi McAnuff és Mike Williamson), és a tavalyi szezont megmentő menedzsert, Brendan Rodgerst a legkisebb költség elvét követve a klub korábbi játékosa, Malky Mackay váltotta. És hogy mindez hová vezet? Szerintünk bizony a kieséshez.

Barnsley. A Korcsok gyakorlatilag mindig az utolsó fordulóban menekülnek meg a kieséstől, a két évvel ezelőtti kupabravúrra, és főleg az epizódszereplésre a Premier League-ben 1997-ből  már szinte senki sem emlékszik. Nyáron úgy tűnt, hogy a walesi menedzser, Simon Davey megtisztítja a keretét (amelyben volt olyan idő, hogy a világ szinte minden országát képviselte egy labdarúgó), sőt a tavalyi súlyos koponyasérüléséből felépült kanadai csatár, Iain Hume mellé leigazolta ékpárnak Andy Gray-t a Charltonból. A vezetőséget azonban ez sem győzte meg, és a gyatra szezonkezdet miatt már ki is rúgták a menedzsert. De vajon mire számítottak?

* * *

AKIKRE ÉRDEMES LESZ ODAFIGYELNI:

Adam Johnson (22, Middlesbrough). Ha valakinek, neki igazán jól jött, hogy Stewart Downing végül hosszas huzavona után elhagyta nevelőegyesületét és a Villához igazolt, hiszen mostantól nem vitás, hogy ő fog fel-alá rohangálni a Boro középpályájának bal oldalán. És ez az ami nagyon jól megy neki: kiismerhetetlenül cselez, hajszálpontosan ad be, és nem mellesleg gólokat is tud lőni. Bár sok elemző úgy véli, hogy Downing távozásával túl nagy felelősség hárul majd Johnsonra, ha pótolni akarja az egykori közönségkedvencet, de nekünk szilárd meggyőződésünk, hogy nemcsak az U21-es angol válogatott szélső, hanem végül a Boro is jól fog járni a váltással.

Freddie Sears (19, Crystal Palace). Nagyjából másfél évvel ezelőtt meggyőződéssel vallottuk, hogy Freddie Sears az isten, amikor a West Ham United mezében élete első felnőtt meccsén előrevetődő fejesből szerzett gólt 5 perccel a pályára lépését követően. Tavaly szeptemberben aztán az őt mélyvízbe dobó Alan Curbishley-nek elege lett az egészből, az új menedzser pedig David Di Michele vagy Diego Tristan személyében sokkal inkább öregecske kölcsönjátékosoknak szavazott bizalmat. Éppen itt az ideje, hogy megmutassa mit is tud valójában, amire remek lehetősége lesz Neil Warnock tehetséges ifjoncokból álló csapatában, ahol a teljes szezont kölcsönben tölti.

Nicky Maynard (22, Bristol City). Abban biztosak voltunk, hogy nem a tavalyi lesz az igazi szezonja a Crewe Alexandra egykori csatárának, az idei viszont már sokkal inkább. Az egyik legfontosabb angliai utánpótlásnevelő klub utolsó híres növendéke (ugye az Alexnél kezdett többek között David Platt, Danny Murphy és Dean Ashton is) az idei bajnokságnak jócskán felfrissített kerettel nekivágó Bristol City esze és gólfelelőse is lesz egyben. Amíg tavaly ez a szerep túl sok volt neki, idén észből is akad rajta kívül még (Paul Hartley) és a gólszerzés felelőssége sem egyedül az ő vállát fogja nyomni (David Clarkson, Danny Haynes): ez bőven elég ok ahhoz, hogy ez legyen Maynard áttörés-szezonja.

Ched Evans (20, Sheffield United). Ha egy normális világban élnénk, akkor a Manchester City csatársora a hétvégén így állt volna fel a Pompey ellen: Sturridge-Evans. De mivel egyáltalán nem élünk normális világban, az előbb említett fiatalemberek közül már egyik sem a manchesteri kékek játékosa. Amíg azonban Daniel Sturridge úgy döntött, hogy sok pénzért csírájában fojtja el a karrierjét, és elmegy a kispadra (vagy még oda se) a Chelsea-hez, az egyébként walesi válogatott Evansnek volt annyi bátorsága, hogy az állandó játéklehetőségért a második vonalba szerződjön. Volt már akinek ez bevált, mi mindenestre nagyon szurkolunk neki.

Gary Hooper (21, Scunthorpe United). A Vas ügyeletes gólvágóira mindig érdemes odafigyelni (gondoljunk csak Billy Sharpra, Andy Keogh-ra, vagy később a helyükre érkező Martin Patersonra) és ez idén sem lesz másként. Hooper rögtön az első idényében 30 gólt szerzett és nagy szerepet játszott abban, hogy a Scunthorpe egy év után visszajutott a Championshipbe. Azt jósoljuk, hogy a mostani szezonban is rengeteg fog majd múlni rajta: az ő góljai tartják majd benn a Vast, aztán persze majd elviszi egy nagyobb klub őt is, ahogyan az már csak lenni szokott.

Az idei szezonban megint minden a szokásos módon alakult: ismét elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, és márciusig komolyan hittünk abban, hogy végre érdemes odafigyelni a Premier League-re is. Akkor azonban szinte pár nap leforgása alatt eldőlt, hogy idén is ugyanaz a négy csapat lesz az első, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt. A kiesők kiléte mondjuk izgalmas volt, főleg, hogy a Newcastle-t végre utolérte a végzete, meg a Borót is, bár itt is az volt feltűnő, hogy legalább még ugyanennyi, elképesztően gyenge teljesítményt nyújtó csapat megérdemelte volna a kiesést "a világ legjobb bajnokságának" csúfolt Premier League-ből.

Úgyhogy maradjunk csak a jó öreg Football League-nél, amely ismét szolgált izgalmakkal, drámával, egyéniségekkel és Igazi Férfiakkal! A Championship idén ugyan nem volt annyira őrült, mint tavaly, de a Wolves féltávnál hiába kezdett botladozni, a Birmingham és a Reading még a Farkasokat is alulmúlta, elképesztő izgalmak között hullott ki a play-off mezőnyéből a Cardiff, és a fél világot maga mellé állítva jutott fel a Burnley. Kiesni három nagy múltú klub esett ki, míg a League One-ból a Leeds továbbra sem képes kikeveredni, ezért szomorúak is vagyunk. De itt álljunk is meg, hiszen most szakítunk azzal a hagyománnyal, hogy az egyes osztályokat külön-külön tárgyaljuk, hanem ömlesztve tálaljuk a szezon érdekességeit. Ki lőtte a szezon gólját? Mi volt a szezon legviccesebb gólöröme? Ki az év menedzsere? Az összes kérdésre itt a válasz!

A szezon legjobb csapata
Természetesen a Wolverhampton Wanderers, és nem csak azért, mert mi már előre megmondtuk. Mick "Merlin" McCarthy számára nyilvánvaló volt, hogy ez lesz az ő make or break szezonja a Farkasokkal: az első évben a várakozásokat jelentősen túlszárnyalva a play-off elődöntőjéig jutott a csapatával, egy évvel később a várakozásokat jelentősen alulmúlva nem sikerült az első hatba bejutniuk. Harmadszorra már nem hibázhatott, és nem is tette: szinte végig vezetve juttatta fel a Farkasokat. Na jó, ez így leírva egyszerűbbnek tűnik, mint ahogy valójában történt, hiszen egészen karácsonyig a Wolves parádézott, sok szurkolója szerint az ötvenes-hatvanas évek aranykora óta nem volt ilyen jó csapata a Wolverhamptonnak, mint ez a mostani, fiatal, lelkes gárda. Karácsonytól azonban jött a formahanyatlás és a sérülés, és volt a télen egy elképesztő szériája is a Wolvesnak, amikor 11 meccsből mindössze egyet sikerült megnyernie, és bizony tényleg csak a vetélytársak impotensségének köszönhették, hogy a döcögős második félév ellenére is sikerrel jártak. Meg különben is, tudjuk jól, hogy az a jó csapat, amelyik nemcsak parádézva, hanem szenvedve is tud nyerni, márpedig januártól ezek a srácok ritkán parádéztak, viszont még így is relatíve sokszor nyertek. Na erről beszélünk.

A szezon legjobb játékosa
Nem nagyon lehet vita abban, hogy a Football League legjobb és legértékesebb játékosa, a Wolves 23 éves csatára, Sylvan Ebanks-Blake volt az idén, ahogy azt a Rúgd és fuss! egyébként éppen egy évvel ezelőtt szinte megjósolta. Ő képviseli azt a típusú játékost, amilyennek az eszményi csatárt elképzeli az ember: függetlenül a csapat és a társak formájától egyszerűen mindig ott van és gólt lő. Amikor az addig feltartóztathatatlanul menetelő Wolves karácsony táján elkezdett botladozni, akkor is Ebanks-Blake (vagy ahogy a szurkolók írják: SEB) góljai vitték előre a már-már összeomlani látszó Farkasokat, sőt, a QPR ellen is az ő gólja döntött stílszerűen a feljutásról. Nagyon kíváncsiak vagyunk, mire viszi majd a Premier League-ben, mert az biztos, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy ott se valljon szégyent.

A szezon legszebb gólja
Az év gólját a harmadosztályú Swindon Town csatára, Simon Cox lőtte a Walsall ellen 3-2-re megnyert mérkőzésen januárban. Vitatkozni nincs mit róla, csodálatos gól, főleg egy akkor még 21 éves csatártól. Cox amúgy is a szezon egyik felfedezettje: 29 góljával a teljes Football League legeredményesebb játékosa, holtversenyben a Bristol Rovers csatárával, Rickie Lamberttel. Cox idei parádés szezonja is lehet, hogy hozzájárult ahhoz, hogy Steve Coppell bedobta a törülközőt, és a szezon végén felállt a Reading kispadjáról, hiszen tavaly nyáron könnyedén lemondott a csatárról, akit a Swindon most vélhetően busás haszonnal fog nyáron továbbadni. Jegyezzük meg tehát ezt a nevet: Simon Cox!

A szezon menedzsere
Amikor 2007 végén a Burnley menesztette a masszívan unalmas Steve Cotterillt, meglepő módon egy skót másodosztályú csapat, a St. Johnstone menedzserét, Owen Coyle-t hozta a helyére. Bár állítólag Alex McLeish ajánlotta, mégsem vártunk tőle túl sokat, noha már elsőre rendkívül megszerettük, amikor megláttuk, hiszen egyértelműen úgy néz ki, mint George Clooney groteszk változata. Coyle aztán összekapta a Burnley-t, de azért a feljutásról rajta kívül nem nagyon álmodozott senki. Főleg, amikor a Bordók pocsékul kezdték az idei szezont: először csak az ötödik fordulóban sikerült nyerniük, ám utána nem is nagyon akartak megállni. Stílusos, kimondottan látványos futballt játszva meneteltek nemcsak a Championshipben, hanem Premier League-csapatokkal szemben is helytálltak mindkét kupában, pedig Clooney, izé, Coyle játszatta a legkevesebb játékost az egész mezőnyben. A play-offban már egész Anglia a Burnley-nek és a Coyle-nak drukkolt, meg is lett az eredménye. És akkor azt még nem is mondtuk, hogy ő az egyetlen ember az angol futballban, aki smiley-kat ír sms-ben.

A szezon vészkapusa
Régi nagy idolunk, Dean Windass újra bebizonyitotta, hogy őt bizony nem akármilyen fából faragták! Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi Championship play-off döntőn szerzett mesés góljára, de ha lehet idén az Oldham kölcsönjátékosaként még azt a bravúrt is túlszárnyalta. Történt ugyanis, hogy egy sötét februári estén a listavezető Leicester otthonában kiállították az Oldham kapusát, és mivel jó angol szokás szerint nem ült cserekapus a kispadon, így Windassnek kellett magára húznia a kapusmezt és beállni a kapuba a második félidő elején, amikor a meccs 0-0-ra állt és a hazaiak éppen tizenegyeshez készülődtek. Az Oldham akkori menedzsere, John Sheridan szerint Windass úgy mutatott a kapuban, mint egy törpe, viszont a Leicester ítéletvégrehajtóját, Matty Fryattet még így is sikerült megigéznie, aki ha egy hajszállal is, de mellérúgta a büntetőt. Deano a továbbiakban is lehúzva tartotta a rolót és annyira meggyőzően pótolta az elsőszámú hálóőrt, Greg Fleminget 40 percen keresztül, hogy még a forduló válogatottjába is beválasztották, persze ezúttal kapusként!

A szezon legviccesebb gólöröme
Legyünk őszinték: kinek nincsen végtelenül elege már a cumizós, a gyermekringatást imitáló, vagy a szögletzászlónál bután csipőt riszáló gólörömökből? Valószínűleg így gondolta ezt a Burnley szélsője, Robbie Blake is, aki a Coventry ellen szerzett gólját meglepő módon ünnepelte meg: letolta a gatyáját kivillantva így a tűzpiros, “BAD BEAT BOB” feliratú feszes alsógatyáját, majd elkezdte riszálni a seggét! És hogy mit is jelent a bugyin lévő felirat? Valami pókerben használt kifejezés arra, ha egy nyerő lapot tartó kéz végül elbukja a partit. Azt hozzá kell tenni, hogy a mezőny rendkívül erős volt, gondoljunk csak a Millwall-támadó, Jason Price karvalyorros ünneplésére, vagy még inkább a Bournemouth kocsmai bunyót imitáló koreográfiájára Lee Bradbury Grimsby Town ellen szerzett gólját követően.

A szezon legköcsögebb klubtulajdonosa
Na azon, hogy ki a legellenszenvesebb klubtulajdonos egy pillanatig sem kellett törnünk a fejünket. Flavio Briatore nem csak azzal érdemelte ki ezt a címet, mert béna kéküvegű szemüveget hord és cikis csajokkal jár meccsre, hanem mert megváltoztatta a klub címerét, át akarja neveztetni a stadiont, 50 fontra emelte a jegyárakat, egy fél csapatnyi menedzsert fogyasztott el kicsit több mint másfél év alatt, és nemcsak hogy beleszól az összeállításba, hanem szinte kizárólag felesleges latin tinédzserek leigazolására ad pénzt. Mi igazából csak a QPR-drukkereket sajnáljuk, mert az tuti, hogy így valószínűleg nem lesz egyhamar újra elsőosztályú klub a Parkőrökből.

A szezon legvalószínűtlenebb menekülése
Tegye fel a kezét, aki egy kicsi esélyt is látott arra egészen februárig, hogy a Doncaster Rovers nem retúrjeggyel zuhan vissza a League One-ba egy évvel a bravúros feljutása után! Pedig igazából annyira nem meglepő ez, hiszen a Championshipben szerencsére még nem feltétlenül a klubtulajdonosok pénztárcája dönt, hanem elég egy tehetséges edző, és itt az eredmény. Sean O'Driscoll munkája már a tavalyi, Leeds elleni play-off meccsen is meglátszott, a gyengébb erőkből álló Donny abszolút megérdemelten verte a tanácstalan Fehéreket, és aztán ugyanez a szellemes, rövidpasszos játék a Champóban is érvényesült, bár beletelt pár hónap, amíg a játékosok akklimatizálódtak a viszonyokhoz. Addig egyfolytában kieső helyen tanyáztak, ám aztán tél közepén elkezdték gyűjteni a pontokat, és senki sem tudta megállítani őket, így a Doncaster - gyaníthatóan a mezőny legolcsóbb keretével - már hetekkel a befejezés előtt biztos bennmaradónak számított, a többieknek pedig maradt az irigységgel vegyes csodálkozás.

A szezon felfedezettje
Sokan itt Fabian Delph nevét látnák szívesen, de a Leeds United valóban tehetséges középpályásáról már a tavalyi szezon alapján is tudni lehetett, hogy belőle bizony egyszer lesz valaki, nemhiába próbálta rátenni a kezét a Hetvenéves Vénasszony és Sir Alex Ferguson is. Mi azonban, többek között azért is, mert Delph már tavaly is bizonyított, sokkal inkább Ross McCormackre tesszük le a voksunkat, aki oroszlánrészt vállalt a Cardiff ugyan fájdalmas véget érő, de összességében remek szezonjában. A bajnokság elején még hiányoltuk a vérbeli gólvágókat a csapatból, és utólag most már bevallhatjuk, hogy igazából nem nagyon fűztünk komoly reményeket McCormack leigazolásához sem (bár ebben a Rúgd és fuss! szerzői nem feltétlenül értettek egyet). A skót centerről ugyan bíztató híreket lehetett olvasni még a Motherwell csatárjaként, de arra senki sem számított, hogy sokáig még a gólkirályi címért is versenyben lesz, mint ahogy arra sem, hogy a Cardiff pedig gyakorlatilag 42 fordulón keresztül legalább play-off helyen fogja nyomni. A Cardiff ugyan megmagyarázhatatlanul kipukkadt a szezon végére, de amit láttunk McCormackből az bizony nagyon meggyőző volt: hatalmas fizikai erő, agilitás, gyorsaság, és pontos, gyilkoserejű lövések mindkét lábbal. Nem véletlen, hogy sorban állnak érte a kérők, így vele jövőre akár még a Premier League-ben is összefuthatunk, bár mi egy ilyen találkozásnak a Cardiff mezében örültünk volna a legjobban.  

A szezon legjobban öltözött menedzsere
A Swansea (és ha minden igaz jövőre a Wigan) menedzsere, Roberto Martínez joggal pályázhatna a José Mourinho távozásával megürült ügyeletes piperkőc helyére. A Special One remek szabású lódenkabátjával, hatalmas sálaival és laza eleganciájával magasra tette a mércét, amit bizony egy olyan országban, ahol például a Crystal Palace menedzsere, Neil Warnock selyemfényű melegítőnadrágot hord alkalmi félcipővel, nem valószínű, hogy egyhamar túl fognak szárnyalni. Spanyol Bob azonban megpróbálkozott ezzel: előszeretettel mutatkozott a 2006-os vébé homoszexualizáló német szövetségi kapitány-duójához hasonlóan szűkített szabású fehér ingben (de sajnos nem felgyűrt ujjal), de a lóden-vonalat is követi, hiszen remekbe szabott kétsoros felöltőjében is többször láttuk az oldalvonal mellől magyarázni. Viszont nem ártana jövőre felturbózni azt a ruhatárat Spanyol Bob: ami esetleg még menőnek, vagy akár kúlnak tűnik a doncasteri Keepmoat Stadionban, az nem fetétlenül az a Stamford Bridge-en. Mi előre szóltunk!  

A szezon legnagyobb visszatérője
Pont egy évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy a Leicester kiesésével Matty Fryatt karrierjének végleg lőttek, hiszen a három éve az angol futball egyik legnagyobb ígéretének kikiáltott támadó vagy sérült volt, vagy a kispadot koptatta, vagy ha netán pályára lépett semmi maradandót nem nyújtott. Fryattnek azonban még kitartó rajongóit is sikerült meglepnie az idei szezonban, ugyanis a tavalyi három góljával ellentétben idén huszonhétszer zörgette meg a hálót, és lett ezzel a Rókák vezéregyénisége a feljutásért vívott harcban. Egy ilyen szezon után kérőkből ugye sosincs hiány, de Matty Fryatt jövőre valószínűleg még a Championship-szezonnak nagy reményekkel nekivágó Leicester játékosa marad, és talán sikerül végleg bebizonyítania, hogy nem ő lesz az angol futball következő teljesen elkallódott tehetsége.

A szezon legelátkozottabb klubja
Nem is volt olyan régen, amikor a Charlton Athleticet úgy emlegették, mint a legjobban működtetett klubot egész Angliában. Hogy mégis mire alapozták mindezt? Többek között arra, hogy a menedzser, Alan Curbishley több mint tíz éve volt a klub menedzsere, az igazgatótanács (amelyben szokatlan módon a szurkolók egy képviselője is helyet kapott) tagjai mindenben támogatták menedzserüket és nem szerepeltek az újságok címoldalán, prudens gazdálkodás volt jellemző a klubra, nem vásároltak sztárokat, hanem az alsóbb osztályokból szereztek tehetséges játékosokat vagy éppen sajátnevelésű fiatalokat építettek be a csapatba. Egyszóval minden olyan volt mint a mesében. Egészen 2006 májusáig, amikor Curbs távozott a klubtól: onnantól kezdve gyakorlatilag a Charlton el van átkozva. Elsősorban elkapkodott menedzseri kinevezések, elhibázott játékospolitika és ki tudja még mi minden vezetett odáig, hogy a Charlton először a Premier League-ből, majd szégyenszemre idén a Championshipből is kiesett. Ami igazán elgondolkodtató az az, hogy egy-két rossz vezetői döntés gyors egymásutánban bőven elegendő ahhoz, hogy egy klub sorsát megpecsételjék.

A szezon legmeglepőbb mezszíne
Magunk is meglepődtünk, amikor az akkor még akár a feljutásra is esélyes Oldham Athletic a megszokott kék-fehér szerelés helyett rikító rózsaszín mezben lépett pályára egy szeles március eleji hétfő estén a Leeds United ellen a Boundary Parkban. A szemet bántó pink mezt a hazaiak a pálya szomszédságában található Royal Oldham Hospital mellrák elleni adománygyűjtő akciójának megsegítésére öltötték magukra, mondanunk sem kell, hogy a vendégszurkolók legnagyobb örömére.

A szezon leggólerősebb testvérpárja
Kicsit értetlenül álltunk azelőtt tavaly augusztusban, amikor Steve Coppell a távozó Dave Kitson helyére Noel Huntot szerezte meg a Dundee Unitedtől, akiről legfeljebb annyit lehetett tudni, hogy a Reading loboncos hajú szélsőjének, Stephen Huntnak a testvéröccse. Noel és Stephen ugyan előtte még sohasem játszottak egy klubnál (nem úgy, mint a Neville-fivérek vagy Ferdinandék), de hamar kiderült, hogy a vasárnap délutáni focikat a parkban nem felejti el egykönnyen az ember: a két Hunt vezérletével és góljaival (összesen húsz gól fűződik a nevükhöz) nagyon ment a Readingnek, és ha tavasszal nem sérül le Noel, akkor a második helyet valószínűleg játszi könnyedséggel szerezték volna meg a Királyiak.

A szezon új felfedezett menedzsere
Andy Scott 29 évesen, szívproblémák miatt hagyta abba a futballt 2001-ben, és hat évvel később került vissza egykori klubjához, a Brentfordhoz, mint másodedző. 2007 decemberében azonban az addigi menedzsert, Terry Butchert elküldték az anyagi gondokkal küzdő klubtól, és maradt egyedül Scott, aki előbb csak ideiglenesen, majd a jó eredmények után véglegesen átvette a Méhek irányítását. Első teljes szezonjában egyből meg is nyerte a bajnokságot: a Brentford magabiztosan jutott fel a League One-ba, pedig az utolsó nyolc meccset úgy élte túl a csapat, hogy négy csatára is kórházban volt. Scott nem az a lelkizős fajta, tavaly nyáron is elküldött kapásból hat állandó kezdőjátékost, és most, a megnyert szezon után is ajtót mutatott további kilencnek. Meg nem alkuvó, szívós, önfejű edző, akiről még sokat fogunk hallani.

A szezon legnosztalgikusabb menedzseri kinevezése
A szezon feléhez érve kiderült, hogy tavaly a Premier League-ből a leggyengébb eredménnyel kipottyant Derby County-ba Paul Jewell sem tudott életet lehelni. A vezetőség ekkor gondolt egy merészet és azt a Nigel Clough-ot nevezték ki menedzserré, aki a Kosok egykori pályáján, a Baseball Groundon tanulgatott focizni a csapat akkori sztárjától, Dave Mackay-tól, amíg apja, a fiatal sármőr Brian Clough a másodosztály alján szerénykedő vidéki klubból angol bajnokot faragott öt év leforgása alatt. Nigelnek azonban ennél nagy valószínűséggel nehezebb dolga lesz, a vezetőség szerintünk bőven megelégedne azzal, ha apjához hasonlóan a második teljes szezonja végén bajnokként juttatná fel a Derby County-t az elsőosztályba.

A szezon legszomorúbb menedzseri búcsúja
Graham Turnerről már megírtuk egyszer, hogy személyes hősünk, héroszunk, aki előtt nem győzzük elégszer megemelni a keménykalapunkat. Igaz, a Herefordot egyszemélyben tulajdonosként, elnökként és managerként vezényelő Turner csapatának kiesését sajnos helyesen jósoltuk meg, bár akkor még azt írtuk, hogy "remélhetőleg a kiesés sem szegi majd a kedvét", ebben viszont sajnos tévedtünk. Miután a Bikák kiesése biztossá vált a League One-ból, Turner lemondott a manageri tisztségéről, bár elnökként még velünk marad. Mindennél többet árul el róla, hogy managerként 13 év alatt mindössze három (!) játékosért fizetett pénzt, és a tönk szélén levő klub pénzügyeit is rendbe rakta, miközben zömmel kölcsönjátékosokból épített csapattal jutott vissza a Conference-ből előbb a negyed-, majd a harmadosztályba. Mr. Turner, egy igazi Férfit ismertünk meg önben, további sok sikert!

A szezon legfájdalmasabb bukása
Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a Rúgd és fuss! szerette a Luton Town csapatát, de azért az számunkra is evidenciának tűnt, hogy a klub a Football League oszlopos tagja, hiszen az volt az elmúlt 89 évben megszakítás nélkül. Három évvel ezelőtt még egy szimpatikus, sokra hivatott csapata volt a Championshipben, egy komoly idolunk, Mike Newell vezetésével, most pedig kiestek a League Two-ból is. Ehhez sorozatos ostoba húzások kellettek a mindenkori vezetőség részéről, amik oda vezettek végül, hogy előbb tavaly vontak le tíz pontot a klubtól (ami a League One-ból történő kiesést is eredményezte), majd az idei szezon előtt harmincat (!), ami gyakorlatilag már augusztusban eldöntötte a kiesés kérdését. Hogy mit csinált a Luton? Nem omlott össze, hanem FÉRFIKÉNT, összeszorított foggal küzdve halt meg, úgy, hogy idény közben még megnyerték a League One és Two csapatai számára fenntartott kupasorozatot, a Johnstone's Paint Trophyt is. Vissza is fognak térni.

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Több mint négy hónap telt el azóta, hogy szezonelőzetesünkben áttekintettük a Championship mezőnyét, esélyeket latolgattunk és megpróbáltuk a végeredményt is megjósolni. Alig pár fordulóval túl az idei szezon felén azonban már biztosan leszögezhető: olyan nagy tülekedés, mint a tavalyi idényben volt az első két helyért idén már biztosan nem lesz, ugyanakkor a kiesés elkerüléséért megint elkeseredett harc várható majd. A klubok jelenlegi helyezése sorrendjében vesszük számba a csapatokat, de arra mindenki mérget vehet, hogy május végére a tabella szépen össze fog még kutyulódni.

A Wolverhampton első helyében biztosak voltunk már a bajnokság kezdetekor és nagyon úgy tűnik, hogy hálistennek ezzel a tippünkkel nem fogunk pofára esni. Pedig nem ment minden ilyen simán: a csapat játékának meghatározó szélsői (Kightly és Jarvis) egyszerre dőltek ki egy hónapra, és semelyik közvetlen vetélytársukat sem tudták legyőzni. A Farkasok ennek ellenére meggyőző, hétpontos előnnyel léptek át az újévbe (többek között az egyenletes teljesítményüknek köszönhetően), aminek bizony elegendőnek kell lenni a bajnoki címhez, hacsak nem tizedeli meg a csapatot egy újabb sérüléshullám, vagy a legkapósabb játékosokat nem szipkázzák el a már csak a téli erősítésben bízakodó Premiership-klubok. Az már viszont más kérdés, hogy a Premiershipben mire megy majd McCarthy a meglehetősen fiatal és elsőosztályú tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező bandájával.

A Reading viszont lássuk be sokkal jobban teljesít, mint ahogy azt gondoltuk, amikor nem annyira meggyőződésből, hanem inkább csak a tisztesség kedvéért adtuk oda nekik az egyik play-off helyet. A remek szereplés zálogai a Hunt testvérek és a gólokat hármasával szóró ír válogatott csatár, Kevin Doyle. Férfiasan bevalljuk, hogy Noel Huntban nem nagyon láttuk a nyáron a Stoke-hoz távozó Dave Kitson utódát, de Steve Coppellnek ezúttal is sikerült egy újabb nyuszit előhúzni a cilinderből. Ha Doyle és a loboncos hajú Stephen Hunt maradnak, nem kell talán nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: a Reading a következő idényt már egy osztállyal feljebb kezdi majd meg.

Szeptemberben még úgy tűnt, hogy a  Birmingham City nem fog sűrűn pontokat hullajtani, de aztán valahogy mégsem jöttek a győzelmek, sőt kellemetlen hazai vereségek is kezdtek becsúszni. Valahogy elmaradni látszanak a gólok, annak ellenére, hogy a liga legerősebb csatársora áll McLeish menedzser rendelkezésére. Egy pár hete még azt írtuk volna, ha esetleg az automatikus feljutás nem jön össze a Kékeknek, akkor az bizony a gyengécske középpályán fog múlni. Sir Alex Ferguson egykori tanítványa azonban mintha hallgatott volna a Rúgd és fuss! tanácsára, és pár nap leforgása alatt megszerezte kölcsönbe Hameur Bouazzát (Fulham), Scott Sinclairt (Chelsea) és Lee Bowyert (West Ham)! Kiváncsian várjuk, hogy a friss igazolásokkal sikerül-e majd felrázni a téli álomba szenderedő Kékeket. 

Minden egyes forduló után rácsodálkozunk, hogy a Sheffield United még mindig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázik, és ez így volt szinte végig az idény eddigi részében. A Pengék ugyanis a várakozásokhoz képest elég visszafogottan szerepelnek, amit az is bizonyít, hogy több alkalommal is három ponttal távozhattak a vendégek a Bramall Lane-ről és januárig szinte sohase sikerült sorozatban meccseket nyerniük. Meglepő módon és a sheffieldi melegközösség legnagyobb bánatára azonban túladtak a csapat sztárján, James Beattie-n, aki tavaly a gólok 40 százalékát szerezte. Ilyet pedig nem csinál olyan csapat, amelyik komolyan veszi magát és a feljutási szándékait, mégha anyagi megfontolások is húzódnak meg a döntés mögött.

Azt gondoltuk már szeptemberben is, hogy a Preston olyan gyengén, mint tavaly nem fog még egyszer szerepelni, de abban nem hittünk, hogy komoly esélyesei lesznek majd a rájátszásnak. Ezzel szemben egy ígéretes szezonkezdet, majd egy gyatra folytatás után úgy tűnik, hogy kirobbanthatatlanok a Liliomfehérek rájátszásból. Semmi trükk, semmi csillogás, kevés gól, mégis a legutóbbi tizenegy meccsből nyolcat (többek között a Birmingham és a Wolves ellenit is!) hoztak Alan Irvine tanítványai. Na erről beszélünk.

Ezzel el is érkeztünk az idei szezon két legnagyobb meglepetéscsapatához, aki természetesen nem más, mint a Cardiff és a Burnley. Mindkét csapatot alulértékeltük az idény elején, szégyelljük is magunkat érte. A Cardiff sorozatban hozza a meccseit, ami nagymértékben a klub új csatárának, a gólkirályi címért is versenybe szálló Ross McCormacknek (ugye mi megmondtuk előre, hogy figyelni kell a skótra!) köszönhető. Öröm volt nézni, hogy volt olyan meccs, ahol egyenesen három és fél támadó is egyszerre volt a pályán: Jay Bothroyd, Ross McCormack, Michael Chopra és Wayne Routledge, kár hogy utóbbiak közül Routledge már a QPR-é, Choprát pedig visszarendelték a Sunderlandhez. Azonban még így is nagy a bizakodás a Ninian Parkban! A Burnley mindenkit meglepve remek játékkal és Chris Eagles vezényletével menetelt a bajnokságban és a ligakupában egészen addig, amíg Piszkos Harry Tottenhamje át nem gázolt rajtuk az elődöntő első meccsének második félidejében. Azóta valahogy nem találják a ritmust és kellemetlen vereségekbe szaladnak bele sorozatban. Most fog igazán kiderülni, hogy Owen Coyle mennyire rátermett menedzser és össze tudja-e rántani a jelenleg hitehagyott, de helyenként látványos egyérintős futballt bemutató csapatát.

Kifejezetten kajánul mosolyogva nyugtázunk minden hírt, ami az új londoni butik-klub, a QPR kudarcairól szól. Márpedig ilyenből van elég, és nagyon úgy néz ki, hogy idén sem fog összejönni a feljutás. Gyakorlatilag nincs olyan döntés a klubnál, ami a rokonszenvünket feltámasztaná irányukban, bár az új menedzser, Paolo Sousa első intézkedéseként hazaküldött egy pár haszontalan latin fiút. Már ez is valami. Ellenben a Swansea úgy tűnik nem tett rossz lóra sem Martínezzel, sem a spanyoljaival: magunk is meglepődünk azon, hogy szinte nincs olyan csapat, amelyik el tudná látni a bajukat. Pedig azt hittük, hogy a csapat meghatározó játékosa, Ferrie Bodde idényeleji kidőlésével ki fog pukkadni a Hattyúk lufija. Úgy tűnik, hogy egyelőre nem, sőt.

Neil Warnock viszont újabb csodát visz véghez, hiszen a Crystal Palace-tól idén még legelvakultabb szurkolók sem vártak semmi izgalmasat. A keret eléggé közepes, de a Palace utánpótlásakadémiája újabb és újabb tehetségeket dob ki, és úgy tűnik, hogy ez Warnock elszántságával jól összekeverve nem is olyan rossz elegy. Az Ipswichtől azonban jóval többet vártunk, de egyelőre a szezon legnagyobb csalódását okozzák. Kiváncsian várjuk meddig tart ki a türelem a Traktoros Fiúk menedzserével, Jim Magiltonnal szemben, aki funkciótlanul cserélgeti csapatát, érthetetlen okokból tesz be és hagy ki játékosokat. Ennél még az is jobb volt, amikor a tavalyi szezon első felében legalább minden hazai meccsüket kivétel nélkül megnyerték.

A Sheffield Wednesday idén hálistennek egyelőre elkerüli a kiesőzónát, ami nagyban annak köszönhető, hogy az idényt nem hat vereséggel kezdték, mint ahogyan tavaly. De egyáltalán nem tűnnek meggyőzőnek, ami nem is meglepő, mivel meccsenként legfeljebb egy gólt szerezve nehéz hozni a győzelmeket. Azzal a tippünkkel viszont, hogy a Coventry lesz az idény egyik meglepetéscsapata jól mellétrafáltunk. Pedig minden adott volt ehhez: megerősített keret, fiatal, ambiciózus menedzser és dagadó pénztárcájú tulajdonos. Akadtak ugyan meglepő győzelmek is, de valahogy nem sikerült egy megbízható formát állandósítaniuk az Égszínkékeknek. A középpálya motorja, Jay Tabb viszont a Readinghez távozott, és helyette igazából még ki sincs nézve senki, úgyhogy a nagy áttörés egyelőre még várat magára. Talán jövőre?

Mondtuk, hogy idén a Bristol City nem fog már a meglepetés erejével hatni, de arra sem gondoltunk, hogy ennyire ritka vendégek lesznek az első tízben. Tehetséges kis csapat a Bristol, aki egy jobb napján akár még a legjobbakat is elkaphatja, de Nicky Maynard egyelőre nem elég érett arra, hogy igazi vezérként hétről-hétre győzelemre vigye a csapatot.

A futottak még kategóriába tartozik a Plymouth, a Barnsley és a Blackpool is, akik közül még bármelyik csapat bajba kerülhet. Mi azt tippeltük, hogy kettő közülük ki is fog esni (a Plymouth és a Blackpool). Viszont nagyon úgy tűnik, hogy hiába ment el Simon Grayson menedzser a Leedshez, a Blackpool továbbra is a másodosztályban képzeli el a jövőjét, ugyanis két csatárt is hoztak kölcsönbe télen: régi jó ismerősünket DJ Campbellt a Leicestertől, és a minden magyar futballrajongó egyetlen reménységét, Németh Krisztiánt a Liverpool tartalékból. Na de mit is várhatunk annak a városnak a klubjától, ahol évente több turista fordul meg, mint Görögországban és a vendégágyak száma messze felülmúlja a portugáliaiakét? Ami viszont a Plymoutht és a Barnsley-t illeti, előbbi egy meglepő kezdést követően kifáradni látszik, utóbbi meg nem nagyon csillogtatja a tavalyi erényeit. Ez pedig akár még sokba is kerülhet nekik idén.

Nemrégiben váltott menedzsert a sokkal jobb sorsra érdemes Nottingham Forest, Norwich és Derby is. A dolog pikantériája az, hogy a Foresthez az a Billy Davies ment, aki először feljutott a PL-be a Derby-val, majd onnan csak azért nem pottyant ki velük, mert még idejében leváltották, a Derby pedig az egykori Forest-játékost, Nigel Clough-ot nevezte ki menedzserré, akinek az apja, Brian Clough a Leeds Uniteddel ellentétben mindkét csapatot a bajnoki címig vezette. Ja, és ha valaki nem tudná ez a két klub egyébként ősi riválisai egymásnak. A lényeg azonban az, hogy valami mindkét csapatnál megmozdulni látszik, a Forest például nagy valószínűséggel elkerüli a veszélyzónát, nagymértékben a Davies alatt elért győzelmeknek köszönhetően, és lefogadjuk, hogy a Derby is meg fog indulni felfelé a tabellán, főleg, hogy a két évvel ezelőtt még Ashley Younggal egy napon említett Giles Barnes végre felgyógyult hosszadalmas sérüléséből. A Norwichnál, ahogy az előbb vagy utóbb várható volt egyébként, elfogyott a levegő Glenn Roeder körül: a klub és a szakember búcsút vettek egymástól. Távol álljon tőlünk, hogy tréfálkozzunk Roederen, de legközelebb akkor fog csapatot irányítani, amikor leül otthon a számítógépe elé egy egy egész éjjelen át tartó Championship Football Manager partira. Utóda, Bryan Gunn (a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján legendássá vált Norwich kapusa) örökölt egy egyáltalán nem béna, de kicsit összecsuklott társaságot, amivel ebben az évben (megint!) a biztos bennmaradás kiharcolása lehet csak a cél.

A Watford idei mélyrepülése benne volt a pakliban, az már viszont kevésbé, hogy a menedzser Aidy Boothroyd és az elnökség is távozni fog még karácsony előtt. Mint mindig, ha nagy baj van, Sir Elton nevét kezdték el suttogni a Vicarage Road környékén. Az egykori tulajdonos, majd tiszteletbeli elnök (éppen azért mondott le erről a címéről, mert felháborítónak találta, ahogy a klubot vezették) talán még hajlandó is lenne újra szerepet vállalni a szíve csücskét jelentő klubnál, aminek itt mindannyian nagyon örülnénk. De egyelőre semmi ilyesmiről nincsen szó, ehelyett minden-idők-leggyatrább-angol-szövetségi-kapitányát (aki egyébként a klub legsikeresebb időszakában volt a Watford menedzsere) kínálták meg egy igazgatósági hellyel. És ez bizony nem sok jóval kecsegtet.

A kiesőjelöltek közül a Doncaster becsületesen megtesz mindent, hogy emelt fővel búcsúzhasson a másodosztálytól (mert azt, hogy a végén bennmaradnak, senki sem gondolhatja komolyan), a Southamptonnak meg úgy néz ki, hogy szerencséje sincs. A sikertelenség miatt pár napja lemondott a szigorú tekintetű holland szakember, Poortvliet, és helyét eddig az utánpótlásért felelős honfitársa, Mark Wotte vette át. Utánpótláskorú csapat, utánpótlás szakemberrel, ebből nem tudjuk, hogy mi fog kisülni, de azt tudjuk, ha valamit nagyon szeretnénk, az az, hogy a Szentek csodával határos módon kerüljék el a kiesést. A tökutolsó Charlton pedig egész egyszerűen el van átkozva, amióta Alan Curbishley elhagyta a klubot. Az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő londoni klub gyakorlatilag sorozatban elveszti minden meccsét, a csapatba szinte bárki bekerülhet, és az Alan Pardew-t váltó, egyébként tehetséges menedzser, Phil Parkinson karrierje hasonlóan fog alakulni, mint Glenn Roederé, ha nem vigyáz, és a Charlton pedig ki fog esni. Nem kedveljük a dél-londoni klubot, de valahogy ezt még mi sem kívántuk nekik.

Egyik nagy példaképünk, a francia So Foot futballmagazin legutóbbi számában egy John Cleese-zel készült miniinterjúra bukkantunk, és legnagyobb meglepetésünkre a Hülye Járások Minisztériumának egykori tanácsnoka ugyanazt gondolja a futballal kapcsolatban egyes dolgokról, mint a Rúgd és fuss! szerzőinek 50 százaléka. Történelmi pillanat ez a Rúgd és fuss! életében, ugyanis ezen felbátorodva gyorsan kölcsönkértük és lefordítottuk magyarra a rövid, ám annál tanulságosabb interjút.

Ön Bristolból származik, hogy lesz valaki inkább Bristol City, mint Bristol Rovers drukker?

Jó kérdés. A barátaim fele a City-nek, a másik fele pedig a Roversnek szurkol. A City pályája közelebb volt hozzánk, de igazából minden 1953-ban kezdődött, amikor az első meccsemet láttam az Ashton Gate-en, és szó szerint elbűvölt ez a csapat. Nagyon sokáig követtem az eredményeiket, szinte minden szombaton kimentem a meccsükre, főleg amikor Angliában éltem. Aztán egy kicsit eltávolodtam az egésztől, és utoljára a Bristolt egy new yorki bárban láttam, amikor tavaly a Championship playoff döntőjében játszottak. Reggel kilenckor kellett felkelnem, hogy lássam őket 1-0-ra kikapni. Ez lehervasztott egy kicsit.

Barack Obama West Ham-drukker...

(közbevág) West Ham??? Nem is tudtam! Én is drukkoltam nekik egy pár éve, amikor fantasztikus csapatuk volt. Ott játszott Rio Ferdinand, Joe Cole, Michael Carrick, Frank Lampard...Nagyon izgalmas klub volt akkoriban, aztán rettenetes csalódást okoztak. Elkezdtek szlovákokat, cseheket, íreket, franciákat, afrikaiakat és olaszokat igazolni, és akkor azt mondtam magamnak: "De hiszen ennek semmi köze sincs a West Hamhez!" És onnantól fogva már nem érdekeltek többé.

Úgy véli, hogy túl sok a külföldi a Premier League-ben?

Nincs bajom azzal, hogy legyen néhány külföldi. Amikor fiatal voltam, Európa egyik legjobb csapata a Real Madrid volt. Ott játszott ugye Puskás és Di Stefano, de a csapat többségét spanyolok alkották. Azt gondolom, hogy korlátozni kellene a külföldiek számát, mert így gyakorlatilag a klubok elvesztik az identitásukat. A gólok után a játékosok mostanság a mezüket és rajta a klub címerét csókolgatják..., amit rettenetesen képmutató dolognak tartok.

Fabio Capello az angol szövetségi kapitány. Mit gondol erről?

Ez egyáltalán nem bosszant fel, ami sokkal inkább érdekel, még az eredményeknél is jobban, az az, hogy újra elkezdjünk játszani.

Melyik futballista fért volna be a Monty Pythonba?

Trevor Brooking, aki még Keegan idejében játszott. Baloldali középpályás volt, fantasztikus spíler, talán a legintelligensebb játékos, aki valaha megfordult a zöld gyepen. Egyébként a Monty Python tagjai közül Eric Idle szereti a focit, én szeretem a focit, Terry Gilliam valószínűleg még sohasem hallott róla, Michael Palin romantikus vonzalmat táplál a Sheffield (a Wednesday és nem a United) iránt, Terry Jones pedig walesi, úgyhogy fogalma sincs róla.

Egyszer azt mondta, hogy a futballt a jazzhez lehetne hasonlítani. Kifejtené ezt bővebben?

Az improvizáció miatt. Mostanság Santa Barbarában élek, és érdekes megfigyelni, ahogy az amerikai játékosok próbálnak fejlődni, úgy, hogy mindeközben amerikai futball vagy baseball pályákon játszanak. Az van, hogy az amerikai futballban az edzők szerepe elképesztően meghatározó: az akciók nagyon rövidek és az edzők 6-7 másodpercenként üvöltözik be a pályára az utasításaikat. A futballban az edző szerepe sokkal kevésbé domináns, a játékosok hosszú időszakokon keresztül magukra vannak utalva, ami arra sarkallja őket, hogy improvizáljanak, egy kicsit úgy, mint a jazz zenészek. És ez így van, még akkor is, ha manapság egy kicsit egy kaptafára megy minden: felzárkózás, beadás középre, majd jön a másik oldal...tényleg kezd egy kicsit unalmas lenni.

Igaz, hogy már az ötödik fordulót rendezték meg a hétvégén a Championshipben, de ez egyáltalán nem akadályoz meg minket abban, hogy csak most álljunk elő szezonelőzetesünkkel. Az első néhány forduló (főleg amíg még a transfer window is nyitva van) úgyis olyan, mint egy kicsit meghosszabbított felkészülési időszak: ha nem indul jól a szezon, még körbe lehet nézni az átigazolási piacon és az utolsó percekben egy-két pánikszerű üzletet gyorsan nyélbeütni, aminek persze mondani sem kell, sosincs jó vége.

A Championship idei szezonja nagy valószínűséggel még a tavalyinál is izgalmasabbnak ígérkezik majd, mivel az előző idényben semelyik kieső sem tudott visszakapaszkodni az elsőosztályba, így egyszerre hat, a Premiershipből legutóbb kiesett csapat (Watford, Sheffield Utd, Charlton, Reading, Birmingham és Derby) próbálja majd megszerezni a feljutást érő helyek valamelyikét. Szóval iszonyatosan nagy tülekedés várható elöl, míg hátul akár olyan klubok is bajba kerülhetnek a végén, akik egyáltalán nem számítottak rá.

Lássuk tehát a klubokat egyenként a Barnsley-tól a Wolverhampton Wanderersig: röviden bemutatjuk, hogy mi történt velük a tavalyi bajnokság befejezése óta, kiket igazoltak, és főleg, hogy mire számít tőlük a Rúgd és fuss! az idei szezonban.

BARNSLEY
A tavalyi év kupabravúrja elhomályosította az újabb gyenge bajnoki szereplést: a Korcsokat ugyanis egymás után másodszor érintette meg a kiesés szele. Valamiért az az érzésünk, hogy ez az idei szezonban sem lesz másként, bár Simon Davey menedzsernek sikerült nagyjából együtt tartania a keretet (az irányító középpályás Brian Howard megtartása meg egyenesen olyan, mintha legalább három új játékost igazolt volna), sőt szinte minden csapatrészt meg is tudott erősíteni. Így végleg a Barnsley-hoz került a fiatal kapus, a tavalyi kupamenetelés egyik hőse, Luke Steele (aki előreláthatóan nagy harcot fog vívni a csapatbakerülésért a sérüléséből felgyógyuló német Heinz Müllerrel), leigazolták a sokat próbált belső védőt, Darren Moore-t a Derbyból, valamint klubrekordért jött át a kiesett Leicestertől a kanadai csatár, Iain Hume. Talán éppen az ő góljai fogják idén is benntartani a Korcsokat? A Rúgd és fuss! jóslata: 20.

BIRMINGHAM CITY
Az utóbbi években a birminghami kékek rendre az első és a másodosztály között lifteznek és valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy idén azt a gombot nyomják majd meg, amire az van írva: Premiership. A meglepően vékonyka, 21 játékosból álló keret csak néhány helyen változott: a középpályáról Fabrice Muamba a Boltonhoz, míg Olivier Kapo a Wiganhez szerződött. A helyükre egyedül a harcos Lee Carsley érkezett egyenesen az Everton kezdőcsapatából, akit nagy tapasztalára (és Damien Johnson sérülésére) tekintettel azonnal csapatkapitánynak is jelöltek. A Birmingham rendelkezik a mezőny legerősebb támadósorával: a két skót válogatott, James McFadden és Garry O'Connor mellett bevethető a még mindig nagyon fiatal Cameron Jerome, valamint jött az örök epizodista Marcus Bent a Charltonból és a pályafutása során a harmadik birminghami klubot is kipróbáló Kevin Phillips a West Bromtól. És úgy véljük ez bőven elegendőnek fog bizonyulni az egyik automatikus feljutást érő hely megszerzéséhez. A Rúgd és fuss! jóslata: 2.

BLACKPOOL
A kaszinóváros csapata volt a tavalyi év Colchestere, azaz feljutóként a szakértőket, a bukikat és a szurkolókat is meglepve menekültek meg a kieséstől. A tavalyi év meglepetéscsapatából azonban két meghatározó játékos is távozott: Wes Hoolahant a Norwich csábította el, míg a tavalyi szezonban rendre a forduló csapatába jelölt lett jobbhátvéd, Kaspars Gorkss hosszadalmas hercehurcát követően a Loftus Roadon kötött ki. Érte viszont nemcsak pénz került a kasszába, hanem két játékos is érkezett a QPR-tól: a védő Zesh Rehman és a csatár Daniel Nardiello. Az érkezők azonban nem fogják a távozókat megfelelően pótolni és a Blackpoolt idén viszont már semmi sem menti meg a kieséstől. A tavaly döntetlenre hozott meccsek (a Blackpool volt a tavalyi szezon döntetlen-specialistája) rendre vereséggel fognak végződni, így a Tengerpartiak a tavalyi szezon után idén is lekopírozzák a Colchester szereplését, azaz utolsó helyezettként fognak a másodosztályból kipottyanni. A Rúgd és fuss! jóslata: 24.

BRISTOL CITY
A tavalyi szezon meglepetéscsapata igazán nehéz idénynek vág neki, mivel nagyjából már minden ellenfél fel van már készülve arra, hogy mit is várhat Gary Johnson csapatától. Csak remélni tudjuk, hogy ez a tavaly megszokott, néha már-már szemrevaló, sokpasszos támadófutball lesz, ha lehet, talán egy kicsit több szerzett góllal. A bohókás menedzser, Gary Johnson is nagyon jól tudta, hogy a csapat éppenhogy pozitív gólkülönbsége bizony annak tudható be, hogy a csatárok nem nagyon remekeltek (Lee Trundle és Darren Byfield szinte alig találtak a hálóba, míg a fontos gólokat szerző Enoch Showunmi télen a Sheffield Wednesdayhez ment köcsönbe, majd szinte az átigazolási időszak első napján átszerződött Leedsbe), így a nyáron az elsődleges cél egy góllövő csatár leigazolása volt. Miután Johnson sokáig kacérkodott a máltai Mifsud leigazolásával (akinek megszerzéséről végül azért mondott le, mert csak egy mihaszna haszonlesőnak tartja), sokak meglepetésére a Crewe Alexandra tehetséges fiatalját, Nicky Maynardot több érdeklődő orra elől végül neki sikerült megszereznie. A Bristol nem lesz rossz csapat idén sem és nem fog csalódást okozni, de valamiért az az érzésünk, hogy a tavalyi bravúrt nem sikerül majd megismételniük. A Rúgd és fuss! jóslata: 11.

BURNLEY
Ha van tipikus középcsapat, amelyik egyértelműen nem szól bele a rájátszást érő helyekért folytatott küzdelembe, de a kiesés veszélye sem fogja fenyegetni, akkor az a Burnley. Ha nem engedték volna el télen a gólfelelős Andy Grayt a Charltonba, valamint röviddel a bajnokság vége után Kyle Laffertyt a Rangershez, akkor talán más lenne a helyzet. Így a tavalyi kieső Scunthorpe csatára, az északír Martin Paterson és egyébként a nyár egyik legizgalmasabbnak ígérkező átigazolása, a Man Unitednél mellőzött örök ígéret Chris Eagles nagy valószínűséggel csupán a távozók pótlására lesznek elegendők. Erősítésről igazából akkor beszélhetnénk, ha a csatársort Gray és Paterson alkotná, míg a középpályán Lafferty és Eagles egyszerre lépne pályára. A csapat gerincét még mindig a tavaly idényközben távozott menedzser, Steve Cotterill által vásárolt játékosok alkotják, míg utóda, az egyébként rendkívül rokonszenves Owen Coyle (aki egy George Clooney hasonmásversenyen tutira dobogós helyezést érne el) egyelőre adós mindazzal, amiért a fiatal Bill Shanklyhez hasonlította őt a Burnley elnöke, bármit is akarjon ez jelenteni. A Rúgd és fuss! jóslata: 16.

CARDIFF CITY
Igazi nagytakarítás zajlott a nyáron Walesben: az egy évvel korábban nagy dérrel-durral beharangozott sztárok (Trevor Sinclair, Robbie Fowler és Hasselbaink) nem váltották be igazán a hozzájuk fűzött reményeket és így az új idényt már egyikük sem Cardiffban kezdi meg. Sőt, nemcsak a nagy öregek, hanem az egyik sajátnevelésű tehetség is távozott: Aaron Ramsey az őt körüludvarló menedzserek közül végül az őt nyáron az EB helyszínén vendégül látó Hetvenéves Vénasszony mellett döntött. És ha mindez még nem lett volna elég: a klub holland védőjét, Glenn Loovenst alig a bajnokság megkezdése után szipkázta el a Celtic (na persze Dave Jones menedzser sem tétovázott sokáig és a lepényszájú védő pótlására szinte azonnal egy málészájút igazolt, Gyepes Gábor személyében). Úgy tűnik, hogy a csapat motorja, Joe Ledley a Rúgd és fuss! korábbi jóslata ellenére egyelőre mégis marad Walesben, de hiába van rajta kívül még egy-két tehetséges játékos (a válogatottságról a napokban lemondó Paul Parry, a korábbi Villa-játékos Peter Whittingham és az új Ramseynek kikiáltott Darcy Blake), igazi vérbeli góllövő csatár (bár a friss igazolás, a skót Ross McCormack akár még ránk is cáfohat) nélkül nem fog sikerülni a tavalyi helyezésnél előrébb lépni a tabellán. A Rúgd és fuss! jóslata: 15.

CHARLTON ATHLETIC
A londoniaknak sem néz ki egy nagyon emlékezetes idény, amit az is alátámasztani látszik, hogy Alan Pardew nem volt valami aktív az átigazolási piacon: igaz, hogy a helyi rivális Palace-tól sikerült megszerezni a stabil és gólképes középső védőt, Mark Hudsont, valamint az egykori Watford-játékos, Hameur Bouazza (aki igazán sosem tudott meggyőzni minket) is érkezett kölcsönbe a Fulhamtől, de az igazán komoly nevek idén nyáron elkerülték a Valleyt. Bár az is igaz, amit a szakértők mondogatnak, hogy Pardewnak a West Ham Unitedot is másodjára sikerült visszakormányozni az elitbe, úgyhogy még nincs lekésve semmiről. Ami igazából aggasztó lehet, az inkább az, hogy semmilyen csapat nem alakult ki Pardew keze alatt, és a tavalyi idényben meghatározó játékosok közül (Andy Reid, Chris Iwelumo, Leroy Lita, Greg Halford) mindenki távozott már a londoniaktól. A jelenlegi, kicsit megfáradtnak tűnő keret nem valószínű, hogy elegendő lesz a rájátszásba jutáshoz, bár az átigazolási időszak utolsó óráiban a Portsmouthtól kölcsönbe megszerzett U21-es válogatott védő, Martin Cranie mindenféleképpen erősítést jelent. A Rúgd és fuss! jóslata: 10.

COVENTRY CITY
Az Égszínkékek életében új időszámítás kezdődik: a bentmaradást kizárólag annak köszönhette a Coventry, hogy a tavalyi szezon utolsó fordulójában (miután sima vereséget sznvedtek a Charlton otthonában) a Leicester képtelen volt megszerezni a győztes találatot a Stoke ellen. A tavaly évközben érkezett menedzser, Chris Coleman (akitől korábbi klubjánál, a baszk Real Sociedadnál állítólag azért váltak meg, mert túlzásba vitte a diszkóbajárást) és az új tulajdonos, a futballistából lett üzletember, Ray Ranson (aki szinte percekkel a csőd bejelentése előtt vásárolta meg a klubot) azonban új tervekkel és új játékosokkal vágnak neki az idei szezonnak. Coleman miután az általa feleslegesnek tartott játékosoknak (Arjan De Zeeuw, Michael Hughes, Wayne Andrews) ajtót mutatott, rögtön az első szerzeményével éreztette, hogy más szelek fognak majd fújdogálni idén a Ricoh Arenában, ugyanis leszerződtette azt a Freddy Eastwoodot, aki a Wolvesnál érthetetlenül csak a padot koptatta. A Carlisle tehetséges kapusa, Keiren Westwood mellett (nagyon sokat izgultunk, hogy végül összejöjjön: Eastwood és Westwood egy csapatban!), Colemannek még egy sokatpróbált gólvágót sikerült igazolnia: a Palace tavalyi házi gólkirálya, Clinton Morrison érkezése azt mondatja velünk, hogy a Coventry lesz a szezon egyik meglepetéscsapata! A Rúgd és fuss! jóslata: 8.

CRYSTAL PALACE
Nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt jósoljuk, hogy a Palace nem fogja szinte meg sem közelíteni a tavalyi szereplését. A színfalak mögött valami nagyon nem lehet rendben, mivel a tavaly remekül hajrázó londoni alakulat gerincét alkotó játékosok közül három nem a Palace-nál képzelte el a folytatást: a csapatkapitány Hudson a Charltonhoz, míg a gólok nagy részét jegyző Clinton Morrison a Coventryhez igazolt ugye, a korábbi utánpótlásválogatott, Tom Soares az átigazolási időszak utolsó napján pedig átment a Stoke-hoz, míg a hasonló fizimiskája miatt a Prince Harry becenevet viselő Ben Watson is bejelentette, hogy ha lehet akkor inkább ő is máshol folytatná (egyelőre azonban nem megy sehová, ráadásul azóta már gólt is szerzett a legutóbbi fordulóban). Igaz, hogy Paddy McCarthy gyakorlatilag helyet cserélt Hudsonnal és jött az indián Nick Carle a Bristoltól, de egy vérbeli csatárra nagyon nagy szüksége lesz a nagypofájú Neil Warnocknak (Warnock pedig pont arról volt híres korábbi klubjainál, hogy ész nélkül összevásárolt egy csapatra való csatárt), mivel mind Victor Moses, mind Sean Scannell sokkal inkább fürge szélsőnek mondhatók, mint idényenként akár húsz gólt is simán szerző befejező csatárnak. És ilyet nem lesz egyszerű leakasztani (Alan Lee-t ugyan nagyon szeretjük, de jobban örültünk volna, ha marad az Ipswichnél), ami meg is fog látszani a Palace szezonján, tehetséges fiatalok ide, sármőr klubelnök oda. A Rúgd és fuss! jóslata: 12.

DERBY COUNTY
Komikusnak tűnik, de így van: a Derby sokkal erősebb kerettel vág neki az idei Championship-szezonnak, mint tette azt egy éve a Premiershipben. Nemcsak a menedzser személye lett más (a sótlan Billy Daviest a korábban a Bradfordot és a Wigant is az elsőosztályig juttató Paul Jewell váltotta még tavaly), hanem szinte a teljes keret is kicserélődött. Igy a nyáron egy komplett középpálya (Kris Commons, Jordan Stewart, Paul Green) és csatársor (Rob Hulse és Nathan Ellington) is érkezett a Pride Parkba, míg a védelem sem lett gyengébb a dán Martin Albrechtsen (WBA) és Paul Connoly (Plymouth) megszerzésével. A tavalyi rémálom után kijárna a Kosoknak és hűségesen kitartó és főleg humoros (ki ne emlékezne arra, amikor a tavalyi idényben az egyik nagyarányú vereséggel végződőtt mérkőzésen egyszercsak ünneplésbe kezdtek, mintha saját csapatuk szerzett volna gólt) szurkolóiknak egy igazán jó idény, sok győzelemmel végződő mérkőzéssel, amiből ugye az előző szezonban nem valami sok akadt. A vadiúj keretnek azonban nem kevés időre lesz szüksége az összeszokáshoz, ami véleményünk szerint gyakorlatilag kizárja az automatikus feljutás lehetőségét, de a play-off helyek valamelyikét simán megkaparinthatják a Kosok, és utána még bármi lehet. A Rúgd és fuss! jóslata: 5.

DONCASTER ROVERS
Salgótarján testvérvárosának futballklubja több mint ötven éve várt arra, hogy újra az angol ligafutball második vonalában szerepelhessen, bár ha őszinték akarunk lenni, mi ennek a májusi play-off győzelemnek a Leeds United ellen nem tudtunk valahogy szívből örülni. A csapat tavaly stílusos és szórakoztató játékkal rukkolt elő, ami miatt a szakértők a Donnyt a League One Arsenaljának kiáltották ki. A tavalyi csapat húzóemberei közül Paul Green már a Derby fedezetsorában fog izzítani az idén, de a többi hős, élükön a kapus Neil Sullivannel és a Man United nevelés Richie Wellensszel (aki még sose szerepelt a harmadosztálynál feljebb, de már több mint 300 ligameccset tudhat a háta mögött!) maradtak Dél-Yorkshire-ben. Az anyagilag még Championship-szinten sem valami jól eleresztett Doncaster menedzsere, Sean O'Driscoll okos igazolásokkal erősített a nyáron: klubrekordot jelentő 300 ezer fontért elcsábította a teljes tavalyi szezont kölcsönben már úgyis a Doncasternél töltő tehetséges középhátvédet, Matt Millst a Man Citytől, és két csatárt is igazolt Darren Byfield (Bristol City) és Tomi Ameobi (Leeds United) személyében. Azonban így is rettentően nehéz évad elé néz a Donny, aminek a végén nagy valószínűséggel el kell majd búcsúzniuk a Championshiptől, de az is biztos, hogy senki nem fog idén könnyedén három ponttal gazdagabban távozni a 2007-ben felavatott Keepmoat Stadiumból. A Rúgd és fuss! jóslata: 23.

IPSWICH TOWN
A tavalyi idény végén még azt gondoltuk, hogy a keret egyben tartásával és az új tulajdonos, Marcus Evans által rendelkezésre bocsátott fontmilliókért vásárolt egy-két rokonszenves játékossal, semmi sem menti meg majd az idén a Traktoros Fiúkat a play-off idegölő küzdelmeitől. Ezt ugyan még most is így gondoljuk, de ami a rokonszenves igazolásokat illeti, ott úgy néz ki, hogy nagyot kellett tévednünk. A mindezidáig igazán belevaló menedzserként tevékenykedő Jim Magilton ugyanis úgy gondolta, hogy a tavalyi idegenbeli sikertelenségi széria nem az elhibázott szállodafoglalásoknak, a nem megfelelő közlekedési eszköz kiválasztásának, vagy akár a meccs előtt elfogyasztott menüsornak tudható be, hanem kipróbált, a Premiershipben is tapasztalatokat szerzett játékosok hiányának. Így sikerült leigazolni minden idők egyik leghaszontalanabb angliai idegenlégiósát, Ivan Campót, a klub sajátnevelésű kapusát, a korábban az angol válogatottnál is megforduló Richard Wrightot, valamint azt a Ben Thatchert, aki Pedro Mendest még a Man City játékosaként könyökkel brutálisan letarolta. Csak remélni tudjuk, hogy Magilton hamar rájön, hogy az ilyen Ivan Campo-féle alakok semmire sem jók, és inkább a klub utánpótlás akadémiájáról hoz fel egy-két srácot az első csapathoz, mivel kár lenne elrontani az egyébként ügyes fiatalokból (Garvan, Trotter, Haynes, Rhodes) álló keretet. Az átigazolási szezon utolsó napján a Sheffield Unitedtől átcsábított hórihorgas center, Jonathan Stead pedig lehet, hogy pont a tavalyi bajnokságban hiányzó láncszem? A Rúgd és fuss! jóslata: 6.

NORWICH CITY
A Kanárikhoz tavaly idényközben érkezett menedzser, Glenn Roeder azt a feladatot, amiért a tulajdonosok kinevezték teljesítette: sikerült benntartania a Norwichot a rettenetesen gyatra szezonkezdet ellenére. Kritikusai pont azt róják fel Roedernek, hogy korábbi klubjainál a tűzoltást mindig sikerrel hajtotta végre (emlékezzünk csak a Newcastle 2005-2006-os szezonjára), de azt követően a nehezebb feladat, azaz egy ütőképes csapat kialakítása már rendre meghaladta a képességeit. Most viszont remek alkalom nyílik arra, hogy Roeder rácáfoljon a huhogókra, bár a vén csataló Dion Dublin visszavonulása és a fenegyerek Darren Huckerby elszerződése a tengerentúlra nem lesz segítségére az egyszer biztos. Az viszont igen, hogy nem tétlenkedett a nyári átigazolási szezonban: megszerezte a Blackpoolt tavaly szinte egyedül benntartó Wes Hoolahant, a korábban az Arsenalnál nevelkedett és a Derbynál is megfordult gólvágót, Arturo Lupolit kölcsönbe a Fiorentinától, valamint az egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő és szinte az összes tehetségét aprópénzért eladó Lutontól, a szélső David Bellt. Na de az igazi nagy dobás az átigazolási időszak utolsó napjára maradt: Roeder egy évre köcsönbevette a Wigantől a francia Sibierskit, akit egyébként még a Newcastle-hoz is ő vitt oda. Az új szerzeményeket számbavéve izgalmas szezon elé néznek a Kanárik, sőt úgy tűnik, hogy akár a legendás támadófutball is visszatérhet a Carrow Roadra. És, hogy az öröm teljes legyen, most derült ki, hogy a tulajdonos Delia Smith a legújabb szakácskönyve után kapott jogdíjat a klub számlájára utalja át! A Rúgd és fuss! jóslata: 9.

NOTTINGHAM FOREST
Három hosszú és kínkeserves szezon után végre visszajutott a sokkal szebb napokat látott alakulat az angol futball második vonalába. Két éve a rájátszás elődöntőjében buktak el csúfosan, míg idén áprilisban pár fordulóval a vége előtt még mi sem tettünk volna fel egy lyukas garast sem arra, hogy a Forest egyeneságon jut fel a Championshipbe. Na de egy fantasztikus hajrával (a Forest az utolsó öt meccsét mind megnyerte) sikerült elcsípni a második helyet és ez a menedzser, a korábbi Spurs-védő, Colin Calderwood állását is megmentette. A sherwoodi erdő környékén azóta már egy újabb feljutásról suttognak, de talán nem vagyunk ünneprontók, ha azt mondjuk, ez talán még egy kicsit korai. Egyelőre már az is remek eredmény lenne, ha a Forest elsőre megszilárdítaná a helyét a másodosztályban stabil középcsapattá válva, ami végignézve a keretet alkotó játékosok névsorán reális célkitűzésnek tűnik. A helyi rivális Derby County-hoz szerződőtt ugyan az utóbbi idők egyik legtehetségesebb Forest-játékosa, a középpályás Kris Commons, azonban épp a Kosoktól jött a Championship-szinten igazi gólvágónak számító, önző walesi törpe, Rob Earnshaw, valamint leszerződött a város szülöttje, a karrierje talán utolsó szezonját megkezdő veterán Andrew Cole (a korábban még Andy-ként ismert csatár pár éve kijelentette, hogy őt ezentúl Andrew-nak kell hívni). Ráadásul a szezon elején éppen Calderwood tudta rátenni a kezét a Man Utd ifjú tehetségére, Lee Martinra (aki remek kettőst alkothat a sajátnevelésű Lewis McGugannel), úgyhogy a City Ground közönsége akár még pazar támadójátékra is számíthat idén. A Rúgd és fuss! jóslata: 14.

PLYMOUTH ARGYLE
Szegény Zarándokokat úgy néz ki még az ág is húzza: nem elég, hogy röpke fél év alatt az összes épkézláb játékosukat kiárusították, ennek fejébe még az is napvilágot látott, hogy a menedzser, Paul "Füles" Sturrock Parkinson-kórban szenved már egy jó ideje. Egészen elképesztő belegondolni abba, hogy a tavalyi szezon előtt még titkon a rájátszásra is esélyesnek tartott gárdából szinte a teljes kezdőcsapat távozott. A korábban távozók (Buzsáky, Ebanks-Blake, Norris, Gosling, Hayles) után nyáron ugye Halmosi a Hullhoz szerződött, a kapus Luke McCormickkal a klub bontott szerződést miután kiderült hogy ittasan két kisgyereket gázolt halálra, a jobbhátvéd Connolly a Derbyhoz, a francia fedezet Nalis a Swindonhoz távozott (a legfrissebb hírek szerint az éppen egy éve leszerződtetett Jermaine Easter pedig magánéleti okok miatt kívánja elhagyni Devont). Ha ehhez hozzávesszük, hogy helyükre az egyébként tehetséges szélső, Jason Puncheon (Barnet), az eddigi pályafutása során kizárólag egy klub mezében pályára lépő védő Karl Duguid (Colchester), a topless modell Nicola T pasijaként hírnevet szerzett védő, Simon Walton (QPR), a pályafutását állandóan különböző kluboknál kölcsönben töltő örök ígéret, Paul Gallagher (Blackburn), valamint a teljesen haszontalan, Emile Mpenza (Man City) érkeztek, akkor valószínüleg nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: a Zarándokok idén nem a rájátszást érő helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért fognak nagy harcot vívni, sajnos nem túl sok sikerrel. A Rúgd és fuss! jóslata: 22.

PRESTON NORTH END
A PNE gyakorlatilag bármit is csinál az idén, képtelenség, hogy olyan rossz szezonja legyen, mint a tavalyi volt. A tavaly novemberben menesztett Paul Simpson helyére érkezett halkszavú skót menedzser, Alan Irvine (aki korábban Moyes segítője volt az Evertonnál és ne felejtsük el, hogy Moyes éppen a Prestontól érkezett a Goodison Parkba!) csendben teszi a dolgát és lehet, hogy ennek idén végül meg is lesz az eredménye. Az előző szezon első harmadát gyakorlatilag a kiesőzónában töltő csapat végül tavasszal megtáltosodott és sorozatos győzelmeivel még a bajnokság vége előtt bebiztosította magát. Ez azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy a Preston bizony csatárgondokkal küzdött az előző szezonban szinte végig, és a tavaly nyáron a Portsmouth kispadjára (vagy még oda sem) szerződő David Nugent utódját még mindig nem sikerült megtalálni a Deepdale házatáján. Pedig a csatárok mögött remek, technikás és ráadásul gólképes játékosokból álló fedezetsor (Chaplow, Carter, McKenna, valamint a nyáron az Aberdeentől igazolt skót válogatott, Barry Nicholson) húzódik meg, amely kihagyhatatlan labdákkal tömhetné a csatárokat (akik az ex-liverpooli közönségkedvenc, Neil Mellor, a még Sunderland-játékosként szexbotrányba keveredő Chris Brown, valamint az utolsó napon igazolt ír válogatott Stephen Elliot és a rögbijátékos kinézetű Jon Parkin közül kerülhetnek ki). És ha ez a recept tavaly végül nem vált be, attól még miért ne válhatna be idén? A Rúgd és fuss! jóslata: 13.

QUEENS PARK RANGERS
Sajnos nagyot kellett tévednünk, amikor azt hittük, hogy az Ecclestone-Briatore-Mittal hármas által fémjelzett befektetőcsoport nem fogja elszakítani teljesen a nyugat-londoni klubot a múltjától, a lelkétől és a rockandrolltól. Hát de bizony. A tavalyi szezon úgy ért véget, hogy bemutatták a klasszikus három egymásbafonódó betűt ábrázoló logót váltó új címert, ami úgy néz ki és legalább annyira korszerű, mint egy középkori lovagi torna győztesének címerpajzsa, de az új hívószó, London legalább szerepel rajta. A következő megdöbbentő lépés Iain Dowie menedzserré (a hivatalos titulusa azonban sokatmondó: first team coach) való kinevezése volt. Nincsen semmi bajunk Dowie-val, sőt, de valahogy nem passzolt az újonnan kialakított kozmopolita brandbe az utóbbi időkben minden klubjával (Charlton, Coventry) rendre megbukó és a külföldi játékosok számára totálisan érthetetlen, erős cockney akcentusáról híres korábbi erőcsatár. A legnagyobb vicc persze az lett volna, ha még a bajnokság kezdete előtt kirúgják, mivel nem értett egyet egy meg nem nevezett közel-keleti játékos leigazolásával. Így is érkezett azonban egy rakás olasz, spanyol és argentin tinédzser (Alberti, Di Carmine, Parejo és Ledesma), akiknek a megszerzéséhez biztos, hogy nem Dowie ragaszkodott. A Rúgd és fuss! azonban nem hajlandó beállni a sorba és egyáltalán nem osztja a bukmékerek és a szakértők várakozását: ez nem az a bajnokság, ahol ismeretlen olasz suhancokkal bajnoki címet lehet nyerni vagy a feljutást egykönnyen kiharcolni. A Rúgd és fuss! jóslata: 7.

READING
Kevesen maradtak hírmondónak a két éve rekordpontszámmal bajnokságot nyert és így a Premiershipbe feljutott csapat gerincét alkotó játékosokból: Glenn Little, Nicky Shorey és Dave Kitson a nyáron ugye továbbálltak és kevés választotta el James Harpert, Stephen Huntot és Kevin Doyle-t ugyanettől. Utóbbiak maradtak egyelőre, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Reading bajnoki szereplésétől függően jövő januárban akár már más csapat szerelésében futnak majd ki a pályára. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Steve Coppell (aki egyébként soha nem számított a transfer window császárának) csak Stephen Hunt öccsét, Noelt hozta el a Dundee Unitedtől a távozók helyére, és kihagyjuk a számításból, hogy két ügyes játékos tért vissza a Charltontól a Madejski Stadiumba: a korábbi utánpótlás válogatott csatár, Leroy Lita és a masszív középső védő, Sam Sodje, aki az utóbbi éveket rendre kölcsönben töltötte más csapatoknál. Idén viszont nagy valószínűséggel szükség is lesz a szolgálataira, mivel az eddigi fordulókban védő létére több gólt is szerző Ibrahima Sonkót meglepő módon elpasszolták a Stoke-nak (Coppell a biztonság kedvéért rögvest le is igazolt egy védőt, méghozzá Chris Armstrongot a Sheffield Unitedtől). A tulajdonos John Madejski a kedélyek lecsillapítására gyorsan ki is adott egy kommunikét arról, hogy a Reading egy prudens gazdálkodást folytató klub, amelyet ugyan nem vet fel a pénz, de a többi Championship-klubbal összehasonlítva legalább stabil anyagi helyzetben van. Ez lefordítva nagyjából annyit jelent, hogy baromira nincs pénz új játékost igazolni. Mindezek ellenére azonban úgy véljük, hogy a play-offra még így is oda fognak érni majd Steve Coppell tanítványai. A Rúgd és fuss! jóslata: 4.

SHEFFIELD UNITED
Ha tavaly Bryan Robsont nem februárban, hanem már novemberben kipenderítik az állásából, akkor nem ebben a posztban kellene a Pengék idei esélyeit latolgatni, ugyanis a Kevin Blackwell által átvett gárda egy hajszállal maradt le a rájátszásról. A tavalyi bajnokság végén úgy véltük, ha a keretet sikerül egybentartani, akkor a Pengék akár még a bajnokságra is esélyesek lesznek. A két nagy öreg, Speed és Gillespie maradtak, sőt a sheffieldi melegközösség idoljának számító James Beattie sem gondolta úgy, hogy egy év után feltétlenül vissza kell térnie a Premiershipbe. A korábban a Leedsnél és a Lutonnál megfordult menedzser, Kevin Blackwell néhány ponton továbberősítette a Championship klubjai között gyengének nem mondható keretét: a szinte minden szezont más és más klubnál kölcsönben töltő Greg Halford (Sunderland), az angol futball legelső kínai játékosa Sun Jihai (Man City), valamint a bekotort gólok nagymestere Darius Henderson (Watford) érkeztek a nyáron a Pengékhez. Blackwell viszont igazi nagytakarítást is végrehajtott és az elődei (főleg Warnock) által felhalmozott nagyszámú támadó közül a nyár folyamán Rob Hulse, Luton Shelton és Jon Stead is odébbállt a Bramall Lane-ről. Sokkal egységesebbnek és kiegyensúlyozottabnak tűnik nekünk ez a csapat, mint a tavalyi volt (bár Michael Tonge elengedése még óriási hibának is bizonyulhat!), és az új menedzser keze alatt az önbizalmát visszanyerő Billy Sharp ontani fogja a gólokat, ami feltétlenül bizakodásra adhat majd okot. A Rúgd és fuss! jóslata: 3.

SHEFFIELD WEDNESDAY 
A tavalyi bajnokság rajtjánál teljesen beragadó Baglyok (az első hat meccsüket mind elvesztették) szinte ugyanazzal a kerettel vágnak neki az idei szezonnak, mint amelyik az utolsó fordulóban kiharcolta a bennmaradást. Brian Laws nem nagy költségvetéssel dolgozik és úgy tűnik, hogy ezen egy különböző brit üzletemberekből álló konzorcium sem fog egyelőre segíteni, pedig a nyáron szinte már mindenki biztosra vette a klub felvásárlását. A Baglyok aktivitása az átigazolási piacon idén is olyan volt mint nagyjából mindig, azaz legkevésbé sem mondható viharosnak. Az egyedüli igazolásnak James O'Connnor (Burnley) megszerzése számít, de az is hozzátartozik az ügyhöz, hogy lejárt szerződésű középpályásért egy pennyt sem kellett fizetni. Brian Laws a Premiership-kluboknál is körbenézett, hátha egy-két tehetséget el tud csábítani kölcsönbe: így került a Baglyokhoz a Mourinho által egykor a Stamford Bridge mintagyerekének kikiáltott támadó középpályás, Jimmy Smith, valamint a Borótól a 2004-ben FA Youth Cupot nyerő csapat kapitánya, a védő Tony McMahon. Egyébként a védelmet erősítő Frankie Simek és a még mindig csak 18 éves Mark Beevers megtartása is felér legalább két új igazolással, de nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy idén sem hátul lesznek Brian Lawsnak a legnagyobb gondjai. A csatársorban bevethető játékosok közül Franny Jeffers többet sérült mint nem, míg a hathónapos kihagyást követően a bajnokságot rögtön egy duplával kezdő Akpo Sodje (igen, ő a Reading-hátvéd Sam öccse) újra megsérült. Gólok nélkül pedig megint könnyen bajba kerühetnek majd a Baglyok. A Rúgd és fuss! jóslata: 19.

SOUTHAMPTON
Nagy változások zajlanak az egykor még az elsőosztály állandó résztvevőjének számító Szenteknél, ami mögött pénzügyi okok húzódnak meg. A gondok már egy jóideje láthatóak voltak, hiszen gyakorlatilag a klubnak szép sorban el kellett adnia a legjobb játékosait (Theo Walcott, Gareth Bale, Kenwyne Jones), hogy a csődöt elkerülje. Ebben a helyzetben a korábbi menedzser, George Burley sem sokáig tétovázott, amikor februárban otthagyta a Southamptont a skót válogatott szövetségi kapitányi posztjáért. A Szenteknek aztán valahogy mégis sikerült elkerülni a kiesést, de a csapatot felrázó Nigel Pearsonra a vezetés az új szezonban már nem tartott igényt. A klubhoz visszatérő Rupert Lowe (aki korábban már tíz éven keresztül a Southampton elnöke volt) úgy tűnik, hogy folytatja a szurkolók által rengeteget kritizált ellentmondásos tevékenységét, ugyanis mindenki legnagyobb megdöbbenésére a holland másodosztályból (tegye fel a kezét, aki hallott már valaha a Helmond Sport nevű klubról!) hozatott menedzsert, az egyébként játékosként a 1978-as Mundiált is megjárt Jan Poortvliet személyében. A holland edző a várakozásokkal ellentétben nem nagyon hozott játékosokat a kontinensről a francia tinédzser, Morgan Schneiderlin kivételével, aki viszont végigjárta a francia korosztályos válogatottakat. Poortvliet szerencséje azonban pont ez lehet: mivel nem sok pénz jut játékosvásárlásra, az utánpótlás akadémiáról érkező tehetséges fiatalokból építhet csapatot. Ha ez nem is tudatos döntés eredménye, de mindenesetre rokonszenves kísérletnek tűnik: ki ne szeretné, ha kedvenc csapatát helyi srácok alkotnák, akik mindent megtesznek a siker érdekében? Márpedig mi mást várhatunk Adam Lallanától, Andrew Surmantől, David McGoldricktól, vagy akár Nathan Dyertől? A Rúgd és fuss! jóslata: 18.

SWANSEA CITY
A Hattyúk több mint huszonöt éve nem értek el olyan nagy sikert mint tavaly, amikor toronymagasan, szinte az első fordulótól végig az első helyen állva nyerték meg a harmadosztály, a League One küzdelmeit. A nyolcvanas évek elején ugyanis két évet is lehúztak az elsőosztályban a jelenlegi walesi szövetségi kapitány, John Toshack irányítása alatt, de a két időpont közti periódus nem bővelkedett a sikerekben. Az újkori sikerek azonban nem egy walesi, hanem egy spanyol menedzser, bizonyos Roberto Martínez nevéhez fűződnek. A játékosként csak Spanyol Bobnak becézett szakember azonban nem egy éve jött a madridi géppel: még a Wigan igazolta le a kilencvenes évek közepén az addig spanyol alsóbbosztályú kluboknál izzító középpályást. A vagány kétsoros felöltője miatt mindenféleképpen Mourinho utódjának számító Martínez klassz kis csapatot rakott össze: a skót St. Johnstone-tól igazolt Jason Scotland várhatóan a Championshipben is termelni fogja a gólokat, a holland fedezetet, Ferrie Boddét pedig annak ellenére sikerült megtartani (nem úgy, mint a középpálya motorját, Andy Robinsont, aki még a tavalyi szezon befejezése előtt aláírt a Leedshez), hogy Paul Jewell egész nyáron udvarolt neki. A nyáron Spanyol Bob azért a biztonság kedvéért egy rakás honfitársát hozta el a Swansea-hez, de úgy tűnik az akklimatizáció nem megy nekik olyan gyorsan és egyelőre hálistennek csak a kispadra férnek oda. Sokan úgy vélik, hogy a Swansea hasonló meglepetést fog okozni, mint tavaly a Bristol, de ebben megmondjuk őszintén, mi nem nagyon hiszünk. A Rúgd és fuss! jóslata: 21.

WATFORD
Úgy tűnik, hogy a Watfordnál nagy baj van. A két évvel ezelőtt nagy meglepetésre a rájátszáson keresztül a Premiershipbe jutó gárda azóta sem tudja nagyon feldolgozni a még Aidy Boothroyd menedzser terveihez képest is túl korán jött sikert. A tavalyi szezonban ugyan sokáig úgy tűnt, hogy a Lódarazsak nem bízzák a véletlenre a dolgot és egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával hozták is a meccseiket, de amíg az első 15 fordulóban 35 pontot tudtak szerezni, a másik 35 már 31 forduló alatt jött össze. A rájátszásig így is eljutottak, de ott az azóta a Premiershipben vitézkedő Hull City verte őket oda-vissza. A gólvágó Marlon King téli távozásának okára igazából nyáron derült fény: úgy tűnik, hogy a túlélésért el kell adni a legjobb játékosokat. A nyáron Henderson a Sheffield Unitedhez, Dan Shittu a Boltonhoz, Nathan Ellington és Jordan Stewart pedig a Debyhoz távozott, a helyükre meg valószínűleg ugyanabból az okból nem nagyon jött senki, csak az egykori Chelsea-balhátvéd John Harley Burnley-től és az óriás lengyel, Gregorz Rasiak a Southamptontól. Utóbbi valószínűleg kizárólag azért, hogy Priskin Tamást, ha lehet ne kelljen Boothroyd mesternek a pályára küldenie. Nem azt mondjuk, hogy egyáltalán nem maradtak technikás játékosok (Tommy Smith, Jobi McAnuff, vagy akár John-Joe O'Toole) a csapatnál, de ez az idény kifejezetten cudarnak ígérkezik a Vicarage Roadon. A Rúgd és fuss! jóslata: 17.

WOLVERHAMPTON WANDERERS
Mick McCarthy a harmadik idényét kezdte meg a Farkasok menedzsereként, és ő van a leginkább tisztában azzal, ha idén sem sikerül a feljutás, akkor ez a harmadik bizony egyben az utolsó is lesz. Ennek megfelelően vágott neki az egyébként nagyon tehetséges fiatalokból álló csapata tökéletesítéséhez. Elsőként elhozta a Derbytól a Man Utd nevelés David Jonest az Olofinjana távozásával meggyengült középpályára, majd a tavaly kiesett Leicester City angol U21-es válogatott hátvédjét, a wolverhamptoni születésű Richard Stearmant is megszerezte. És ha ez még mind nem lett volna elég, az eddig sem kimondottan gyenge, Michael Kightly, Andy Keogh, és Sylvan Ebanks-Blake fémjelezte támadószekciót is megerősítette: a hórihorgas Chris Iwelumo a Charltontól, míg a walesi tinédzser (az azóta már az első válogatottbeli gólját is megszerző) Sam Vokes a League One-ból kipottyant Bournemouthtól érkezett a Molineux-be. A Farkasokat kicsit több, mint egy éve jelképesen 10 fontért felvásárló, egyébként közismerten Pool-drukker Steve Morgan előtt egyelőre le a kalappal: csakúgy mint egy osztállyal feljebb Randy Lerner, a csendes amerikai, kitart a menedzsere mellett és finanszírozza annak hóbortját, azaz tehetséges brit fiatalok egy csapatba való összegyűjtését. És ennek idén végre meg is lesz az eredménye, ugyanis ez a csapat meg fogja nyerni a bajnokságot. A Rúgd és fuss! jóslata: 1.

A Premiership-klubok menedzserei idén nyáron vakációjukat Svejcausztriában töltötték, azzal a feltett szándékkal, hogy újabb orosz, török, holland, spanyol, esetleg osztrák, vagy német tehetséget csábítsanak át a Csatornán túlra, az angol futball rajongóinak nem kis rettegést, az Immigration Office munkatársainak pedig nem kevés papírmunkát okozva. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy az éppen egy hete befejeződött Közép-Kelet-Európa-Bajnokság küzdelmei során nem láttunk rokonszenves produkciókat, de azt azért szögezzük le gyorsan, hogy nem kell mindenkinek az angol bajnokságban játszania.

Annál is inkább, mivel van egy nagy csomó fiatal brit játékos, akik a Premiership klubjait elárasztó középszerű mihaszna külföldiek miatt a Championship klubjaiban szerepelnek, és egy normális világban szinte kivétel nélkül mind élvonalbeli klubok szerelésében futnának ki hétről-hétre a pályára. A Championshipből azonban még így is minden évben kikerülnek egy páran, akik azonnal (vagy bizonyos esetekben sajnos nem annyira azonnal) a Premiership meghatározó játékosaivá válnak. Elég csak a közelmúltból Joleon Lescott, Andy Johnson, Steve Sidwell, Phil Jagielka, David Nugent, vagy akár Gareth Bale nevét említeni.

Újabb összeállításunkban a Championship tavalyi idényéből mutatunk be öt reményteli fiatalt (közülük a legidősebb is csak 22 éves), akik nagy valószínűség szerint a lassan beinduló transfer window legkapósabb nevei lesznek. Persze nem árulunk el nagy titkot azzal, ha megsúgjuk, hogy ezeknek a játékosoknak az esetleges leigazolása kizárólag olyan kluboknál fog felmerülni, amelyek menedzserei számára nem az az elsődleges szempont, hogy harmadrangú világválogatottat harácsoljanak össze, hogy a megszerezni kívánt játékosai spanyol anyanyelvűek legyenek, vagy, hogy a volt francia gyarmatokról származzanak.

1. Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton Wanderers)
Ilyen névvel az ember P. G. Wodehouse regényeinek lapjain találkozik, vagy legalábbis azt gondolja, hogy az angol királyi család egy távoli rokonát takarja, aki Prince Harry-vel egy-egy húzosabb bulija után hetente egyszer tutira a brit bulvárlapok címoldalára kerül. Ebanks-Blake-nek azonban ez eddig még csak egyszer sikerült, amikor Plymouthban egy szórakozóhelyen széttört egy üveget a beengedőember fején (most derült ki, hogy a támadóeszköz csak a barátnője retikülje (!) volt). A cambridge-i születésű Ebanks-Blake már korán a Manchester United akadémiájára került, ahol a tartalékcsapatban csatártársával, Giuseppe Rossival együtt rúgdosva a gólokat hamar felhívták magukra Sir Alex figyelmét. Az olasszal ellentétben azonban Ebanks-Blake csak két alkalommal került be az első csapatba, mindkettő mérkőzés ligakupa találkozó volt, ráadásul a kettő között egy év telt el. Miután felépült lábtöréséből (ami szintén nem a legjobbkor jött), SEB a Man Utd fiókcsapatához, a Royal Antwerphez került kölcsönbe, ahol kilenc meccsen lőtt négy góljával szerezte vissza az önbizalmát. Karrierjének igazi megmentője azonban nem a belgiumi kirándulás, hanem a Plymouth akkori menedzsere, Ian Holloway volt, aki Alex Fergusont egy trükkel megvezetve (miután egy általa megszerezni nem kívánt játékosra kezdett el licitálni, amit Ferguson hamar elutasított, bedobta Ebanks-Blake nevét, akit viszont már egyébként a szintén nagy ravaszdi hírében álló Sir Alex nem akart visszautasítani Holloway-jel való jó kapcsolatára tekintettel) potom 200 ezer fontért szerezte meg a tömzsi csatárt. Az első szezonjában egyből tíz gólt szerzett nem kismértékben hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a Zarándokokból stabil középcsapat váljon. A Plymouthnál töltött második szezonjában ott folytatta, ahol az előzőt abbahagyta: januárra már 11 gólnál járt. A helyzet azonban Holloway távozásával hirtelen megváltozott, így több meghatározó játékossal együtt Ebanks-Blake is távozott a devoni csapattól. Bár a Wolves menedzsere, Mick McCarthy által az érte fizetett 1,5 millió fontra azért felhúztuk a szemöldökünket, annál is inkább, mivel ez azt jelentette, hogy egy másik nagy kedvencünknek, Freddy Eastwoodnak gyakorlatilag kicsengettek a Farkasoknál. Az idény első felében szerzett 11 gólját SEB a Wolves aranysárga mezében további 12 találattal (köztük a Charlton ellen szerzett gyönyörű góllal) fejelte meg, amivel meg is szerezte a Championship gólkirályi címét. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a Farkasok legalább a rájátszásig eljussanak. Ebanks-Blake az a fajta klasszikus csatár, aki minden helyzetből, mindkét lábbal tökéletesen rúg kapura, aki tud nagy gólokat, de nagyon fontos kicsiket is szerezni, egyedül talán a fejjátékán lenne némi javítani való, bár termete miatt úgysem ez lenne a legnagyobb erőssége.

2. Owen Garvan (Ipswich Town)
A még mindig csak húszéves ír középpályásnak bár messze nem a tavalyi volt a legjobb idénye, egy ilyen összeállításból semmiféleképpen sem maradhat ki. Az igazi futballfamíliából származó Garvan (különböző nagybátyai és nagyapja is ír válogatottak voltak, apja pedig a kölyökcsapatnál még edzője is volt) Írországban nevelkedett a dublini Home Farm csapatánál, ahol az ír labdarúgás nagyjai közül többen is (például Liam Brady és Ronnie Whelan) a pályafutásukat kezdték. Miután csapatával három éven keresztül veretlen maradt, Garvanért és csapattársaiért nagy klubok álltak sorba. Az ír fiúk álmainak netovábbját jelentő Celtic, valamint a történelmi Fulham és Nottingham Forest ajánlata helyett azonban Garv bölcsen az utánpótlásneveléséről nem kevésbé híres (a kelet-angliai klub nevelte ki Kieron Dyert és Darren Bentet is) Ipswich Townt választotta. Garvan 2004 novemberében csatlakozott a Traktoros Fiúkhoz, ahol nem kis megtiszteltetésként az ificsapat 10-es számú mezét is megkaphatta. Garvan meghálálta a bizalmat és a csapatot (amelynek többek között Danny Haynes, Liam Trotter és a szintén a Home Farmtól igazolt kapus, Shane Supple is tagja volt) egészen az FA Youth Cup döntőjéig vezette. A kétmeccses döntőben a Theo Walcott-tal, Gareth Bale-lel, Nathan Dyerrel és Adam Lallanával felálló Southampton ellen hódították el a kupát hosszabbítás után, de Garvan a második meccsen nem léphetett pályára, mivel vírusfertőzéssel kórházba szállították. Az Ipswich akkori menedzsere, Joe Royle azonban nem tétovázott sokat és a következő idényben már a kezdőbe állította a 17 esztendős középpályást, akinek remek játéka gyakorlatilag az egyedüli pozitívumát jelentette a gyatra szezonnak, amelyet a Traktoros Fiúk végül a 15. helyen zártak. Az egyesek által az ír Steven Gerrardnak tartott Garvan azóta szinte kirobbanthatatlan az Ipswich kezdőjéből, bár az első szezon remeklését nem sikerült megismételnie. Garv így is a Traktoros Fiúk támadójátékának motorja, egy igazi régivágású ballábas középpályás, akihez fogható Liam Brady és Kevin Sheedy óta nem fordult meg az ír válogatottban. Miután Garvan az ír U21-es válogatottban rendszeresen szerepelt, a nagyválogatottban való bemutatkozására sem kell majd valószínüleg sokat várni: az új szövetségi kapitány, Giovanni Trapattoni májusban már behívta a Szerbia ellen készülő keretbe. Azt tippeljük, hogy Garvan a jövő szezon sztárja lesz az egyértelműen a feljutásért harcba induló Ipswich karmestereként, hacsak az utána már régóta koslató David Moyes meg nem tudja szerezni. Ez viszont nem lesz egyszerű, hiszen Garvan, mint minden rendes ír ember a Liverpool F.C. szurkolója.

3. Andy Keogh (Wolverhampton Wanderers)
Ha nincs a Keogh-Sharp csatárkettős, akkor nem valószínű, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk volna a Vassal, azaz a Scunthorpe Uniteddel. Ugyanis a tinédzser csatárkettős 2005 és 2007 között több mint hetven gólt szerzett a Vas mezében, ezzel 45 év után először a másodosztályba juttatva az észak-kelet angliai klubot. A gólok többségét ugyan Billy Sharp szerezte, de sohasem lett volna egymás után kétszer is a League One gólkirálya, ha mellette nem egy cingár szőke ír fiatalember, bizonyos Andy Keogh szaladgált volna. A dublini születésű Keogh angliai pályafutását a Leedsnél kezdte James Milner és Scott Carson társaságában, azonban az előbbiekkel ellentétben már korán lemondtak róla Yorkshire-ben: így került először kölcsönbe a Scunthorpe-hoz, majd a Prestonhoz távozott David Nugent pótlására a Bury-hez. A Scunthorpe akkori menedzsere, Brian Laws azonban nem vacakolt és aprópénzért leigazolta a sokak által alulértékelt csatárt 2005 januárjában. Keogh igazi kivirágzása azonban egy félévvel később jött el, amikor a Sheffield Unitedtől eltanácsolt Billy Sharp is megérkezett a klubhoz és létrejött az utóbbi idők utolsó igazi, klasszikus értelemben vett csatárkettőse. Keogh és Sharp azonban a Shearer-Sutton ékpárral ellentétben nemcsak a pályán, hanem azon kívül is remekül kijöttek egymással. A csoda azonban csupán másfél évig tartott, amikoris Andy Keogh a téli átigazolási szezonban elfogadta a Wolves és honfitársa, Mick McCarthy ajánlatát, otthagyva a Vast története egyik legnagyobb sikerének a küszöbén. Keogh rögtön nyomott hagyott a Farkasok támadójátékán, akik tavaszi menetelésükkel szinte a semmiből jutottak be a rájátszásba (ahol hiába szerzett gólt és játszott remekül Keogh, elvéreztek ősi riválisukkal, a West Brommal szemben). Keogh mellől azonban sokáig hiányzott a Wolvesnál egy igazi befejező csatár, aki Sylvan Ebanks-Blake személyében a tavalyi szezon felénél meg is érkezett, de ahhoz úgy látszik már túl későn, hogy a Farkasok idén is a rájátszásig jussanak. Amíg Billy Sharp első évét a Sheffield Unitedhez visszaszerződve jobbára a padon töltötte, addig Keogh karrierjében nem okozott különösebb megtorpanást a váltás. Az is igaz persze, hogy Andy Keogh sokkal inkább komplett játékos: gyors, remekül cselez, pazar labdákkal hozza kihagyhatatlan helyzetbe csatártársát, és ha kell, maga is szerez gólt, de akkor viszont kizárólag látványosat. Keogh úgy tűnik, hogy megtalálta a maga új Billy Sharpját, de vajon Billy Sharp is megtalálja-e majd a maga új Andy Keoghját?

4. Joe Ledley (Cardiff City)
Még nem töltötte be a huszonkettőt, de már majdnem 160 liga találkozón öltötte magára a Cardiff City szerelését és 22 alkalommal szerepelt Wales válogatottjában. Ebből a közepesen jó megfigyelő legalább három (plusz egy) következtetést tud levonni Joe Ledley-ről: walesi, korán kezdte felnőtt pályafutását, nem az a vándormadár típus és valószínűleg nem lehet rossz játékos. Ledley kilenc évesen ballagott le először a Ninian Parkba, ahol a szamárlétrát végigjárva nem egészen nyolc év alatt jutott el a felnőttcsapatig. Ez többek között azt is jelentette, hogy inasként az első csapat egyik játékosának a cipőit pucolhatta. Ledley esetében ez a játékos a csapat akkori csapatkapitánya, az ír Graham Kavanagh volt. A vicces az egészben az, hogy Ledley nem merte abbahagyni a cipőpucolást még akkor sem, amikor 17 évesen már helyet követelt magának a Cardiff kezdőcsapatában (állítólag Kavanagh az ifjú csapattárs kitartását extra karácsonyi pénzjutalommal hálálta meg). Az őrületnek végül az vetett véget, hogy Kavanagh idényközben a Wiganhez szerződött. A második meccsén már gólt is szerző Ledley időközben kihagyhatatlaná vált a Cardiff kezdőjéből és majdnem napra pontosan egy évvel első bajnoki meccsét követően, 2006 októberében a walesi válogatottban is pályára léphetett. Ledley amolyan igazi box-to-box fedezet, akinek a játéka minden felesleges elemet nélkülöz, viszont igazi csapatjátékos. Egyes kritikusai pont ezt róják fel Ledley-nek: a játéka kiszámítható és unalmas, és azon felül, hogy nagyon fiatalon robbant be a Cardiff és a walesi válogatott kezdőjébe, nem mondható igazán kiemelkedő játékosnak. A 2007-2008-as szezon első felében beigazolódni látszottak a kritikák: a Cardiff mélyrepülésbe kezdett, Ledley pedig formán kívül volt, ha egyáltalán nem volt sérült. Novemberre már olyan súlyossá vált a helyzet, hogy Dave Jones menedzser menesztéséről szóltak a hírek. A klubvezetés azonban meglepően türelmes maradt, ami meg is hozta a gyümölcsét, hiszen január végén a Cardiff már majdnem az osztályozós helyek egyikén tanyázott. A nagy menetelés hőse ugye mondanunk sem kell, természetesen Joe Ledley volt! Ezzel párhuzamosan a Cardiff nyomult előre az FA kupában is, ahol a Wolves és a Middlesbrough legyőzése után egészen az elődöntőig jutottak, ahol az ügyeletes óriásölő Barnsley-t Ledley pazar kapásgóljával küldték haza a Wembley-ből (Ledley-nek egyébként szokása a Barnsley ellen nagy gólokat rúgni, a 2006-2007-es szezon góljának választott találatát is épp ellenük szerezte). Bár végül a kupagyőzelem elmaradt, ez sem akadályoz meg bizonyos menedzsereket abban, hogy folyamatosan Ledley körül sündörögjenek. Az viszont már most nagy magabiztosággal kijelenthető, hogy nem lesz könnyű elcsábítani szeretett nevelőegyesületétől, mivel télen a Wolves hívását ő maga, míg az Everton 3,5 millió fontos ajánlatát pedig a klub utasította vissza.

5. Wayne Hennessey (Wolverhampton Wanderers)
Az egy apró walesi szigetecskén született Hennessey-re a Manchester City megfigyelői bukkantak rá és csábították el, a kapus azonban rövid idő alatt a City akadémiáját a Wolveséra cserélte. A Farkasoknál azonban legfeljebb a második számú kapus lehetett az U21-es angol válogatott Matt Murray mögött, így saját kérésére a League Two-ban vitézkedő Stockport Countyhoz került kölcsönbe. Hennessey rögtön az első meccsén lehúzta a rólót, amit még nyolc kapott gól nélkül és győzelemmel (!) befejezett mérkőzés követett. A Stockport ezzel a sorozattal nemcsak saját két korábbi klubrekordját múlta felül, hanem új Football League-rekordot is felállított, egy 119 éves csúcsot adva át ezzel a múltnak. A hálóját 810 percen keresztül őrző Wayne Hennessey-t pedig méltán választották a hónap legjobb League Two játékosának. A walesi korosztályos válogatottakat végigjáró Hennessey pályafutásának egy másik csúcsa az volt, amikor a walesi U19-es válogatott törökök elleni meccsén 40 yardról vágott be egy szabadrúgást a hálóba az utolsó percekben (a szabadrúgást egyébként a szövetségi edző, szintén kiváló kapus, Neville Southall utasítására vállalta el). Mindezekkel együtt azonban Hennessey karrierje igazából mégis akkor kezdődött el, amikor a Farkasok elsőszámú kapusa Matt Murray a 2006-2007-es idény legfontosabb mérkőzésének, a West Brom elleni play-off elődöntő odavágójának előestéjén vállsérülést szenvedett, így Hennessey ugrott be a helyére, sőt remek teljesítménye és Murray további sérülései miatt azóta is ottragadt. Sőt a tavalyi idényben a Farkasok legmegbízhatóbb tagja volt, akinek kevés kivétellel szinte csak jó meccsei akadtak, így például a Hawthornsban, ahol a tizenegyest nem túl gyakran rontó Gera Zoltán büntetőjét tornászta ki a jobb alsóból a 84. percben, gól nélküli döntetlenre mentve ezzel a Fekete Ország-derbit. Hennessey első teljes Championship-idénye végén bekerült az év válogatottjába is, amely egy évvel korábban éppen a sorozatos sérüléseivel Hennessey-nek utat nyitó Matt Murray nevével kezdődött. A hagyományoktól eltérően szégyenszemre kapusínségtől szenvedő brit futball egyik legtündöklőbb kapustehetsége az augusztusban kezdődő új idényt várhatóan már valamelyik Premiership-klubnál kezdi majd meg (állítólag a Hetvenéves Vénasszony is szemet vetett Hennessey-re), bár valószínűleg ehhez a fiatal brit játékosokból álló csapatát tovább erősítgető Mick McCarthynak is lesz egy-két szava.