Rúgd és fuss!

A Championshipbe tavaly feljutott klubok (Leeds, Norwich, Millwall) közül meglepetésünkre egyik sem a kiesés ellen küzd, sőt közülük akár még kettő is feljuthat a Premier League-be: a Norwich jelenleg az automatikus feljutást jelentő második helyen áll, a Leeds gyakorlatilag hónapok óta kirobbanthatatlan a rájátszást érő helyekről, ahová egyébként egy jól sikerült hajrával még a Millwall is odaérhet (főleg a legutóbbi győzelmük fényében, amit éppen a Leeds ellen arattak!). Ha a Leedsnek hét év szünet után sikerülne visszatérnie az angol futball élvonalába, akkor még egy feladattal kellene szembenéznie a klubnak: fel kellene fedniük a tulajdonosaik személyét, ahogy azt a Premier League képviselői a napokban egyértelművé tették.

Azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy az angol futballklubok egyre inkább sötét gazemberek és nevetséges pojácák kedvenc játékszerévé válnak, ami ellen még a liga által bevezetett megfelelőségi teszt (fit and proper test) sem tud minden esetben megfelelő védelmet nyújtani. A szabályozás értelmében nem vállalhat vezető tisztséget és nem lehet tulajdonos olyan személy, aki többek között más klubban érdekeltséggel rendelkezik, korábban általa vezetett klubok fizetesképtelenné váltak, vagy egyébként a jogszabályok megtiltják a szerepvállalását, a klubok ennek megfelelően például kötelesek a ligának bejelenteni azon tulajdonosaik nevét, akik legalább 10%-os részesedéssel rendelkeznek. Egyértelmű, hogy a szabályok csupán attól óvják meg a klubokat, hogy azok olyan emberek kezébe kerüljenek esetleg, akiktől valószínűleg nem várható el, hogy az adott futballklub érdekeit tartsák szem előtt, nem védenek meg viszont a magukat milliomosnak kiadó szélhámosoktól, vagy azoktól, akiknek szimplán fogalmuk sincs hogyan kell egy klubot működtetni.

A Leeds United esetében egy ideig mindenki abban a hitben volt, hogy a klub tulajdonosa az angol futball egyik régi motorosa, Ken Bates, aki miután 17 millió fontos haszonnal adta el Roman Abramovicsnak a Chelsea részvényeit, 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe jutott patinás klubot. A helyzet azonban jóval bonyolultabb ennél. A nagy kópé Bates 2009 elején egy bíróság előtt még úgy nyilatkozott, hogy másodmagával tulajdonosa annak a cégnek, amelyik a Leeds United részvényeivel rendelkezik, majd pár hónappal később egy másik bírósági eljárásban eskü alatt vallotta, hogy a korábbi nyilatkozatában "tévedett", ugyanis nem részvényes az érintett cégben, annak csak az ügyvezetői igazgatói tisztségét látja el, a részvények ugyanis egy svájci vagyonkezelő (trust) kezelésében vannak, amelyik viszont nem adhatja ki a tényleges tulajdonosok nevét. A Football League ugyan megelégedett azzal a válasszal, hogy semilyen magánszemély tulajdonos sem rendelkezik 10%-nál nagyobb részesedéssel a klubot tulajdonló holdingcégben, a Guardian azonban nem érte be ennyivel: számos, a Leeds tulajdonosi körét  firtató cikk jelent meg a lapban, amire válaszként a klub  vezetése kitiltotta az egyik legolvasottabb brit napilap újságíróit az Elland Roadról, akik azóta sem tudósíthatnak a helyszínen a Leeds meccseiről.

Mindannyian nagyon szorítunk azért, hogy a Leeds United visszafoglalja az őt megillető helyet az élvonalban (amihez persze egy pokolian nehéz playoffon keresztül vezet út, ami nem  szokott jól menni a Leedsnek), és akkor talán fény derül a rejtélyre: kik is valójában a tulajdonosai az egyik legpatinásabb angol futballklubnak.

Ha a tegnapi esti kupameccs végén az alsóbb osztályú csapatért szorítók nem is örülhettek igazán, arra mindenképpen érdemes kitérni, hogy a mérkőzés három jelenete közül kettő a Leeds United kapusa, Kasper Schmeichel nevéhez fűződik. Schmeichelnek a pályafutása kezdetétől nem kis teherrel kell megküzdenie, hiszen gyakorlatilag azóta, hogy beállt a kapuba, magától értetődő módon állandóan az apjához hasonlítgatják. Azt eddig is lehetett tudni róla, hogy egy tehetséges fiatal kapusról van szó (a tavalyi szezonban például a harmadik ligás Notts County kapusaként 24 alkalommal maradt érintetlen a hálója!), azonban tegnap este végre sikerült kitörnie az apja árnyékából, ráadásul két olyan megmozdulással, amelyek éppen az idősebb Schmeichelt juttatták az ember eszébe!

A meccs tizedik percében Samak fejesének hihetetlen hárítása nemcsak a Világ Legnagyobb Védését idézte fel, hanem egyben a Manchester United legendás kapusának fantasztikus védéseire és levegőben úszó bravúrjaira is emlékeztetett.

És ha mindez nem lenne elég,  az utolsó percekben, amikor csapata szöglethez jutott, Kasper Schmeichel előreloholt, hogy a hálóba juttassa a labdát, vagy csak egyszerűen zavart okozzon a védelemben. Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor egy meccs ráadás perceiben járunk, azt várjuk, hogy a kapus hatalmas sprintet levágva odaérjen a tizenhatos elé. És mégis ki miatt jut ez állandóan az eszünkbe? Hát természetesen az apáról, Peter Schmeichelről, hiszen rajta kívül kapus létükre ilyen kiélezett helyzetben nem sokan szereztek gólt.

Mi mindenesetre biztosak vagyunk abban, hogy Kasper Schmeichelt előbb vagy utóbb egy Premier League-ben szereplő csapat kapujában fogjuk viszontlátni, sőt az sem kizárt, hogy az a csapat éppenséggel a feljutásért idén harcban álló Leeds United lesz!

A mai brit újsághírek szerint a Leeds United menedzsere, Simon Grayson megtiltotta játékosainak, hogy nyakmelegítőt vegyenek fel a ma esti Arsenal elleni kupavisszavágón. "A meccsen ne a nyakmelegítő, hanem a futás tartsa melegen a játékosokat" - nyilatkozta a szigorú menedzser. A jelenségre már egyébként korábban mi is felfigyeltünk egy karácsony előtti fagyos hétfő estén lejátszott Everton - Man City találkozó kapcsán, de elég hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy mi is a furcsa különbség a két csapat között. Hát persze az volt, hogy a City játékosai szinte kivétel nélkül harisnyában, kesztyűben és sálban futottak ki a pályára, míg a liverpooli kékek igazi férfi módjára dacoltak a tévé képernyőjén keresztül is érezhető hideggel. Utólag még arra is fény derült, hogy az acélos tekintetű David Moyes fenyegette meg a szertárost, hogy ne merjen se sálat, se kesztyűt bekészíteni a játékosainak az öltözőbe, mert azon nyomban kirúgatja.  

A témában természetesen nagy kedvencünk, az Ipswich Town egykori menedzsere, Roy Keane is megszólalt, aki soha nem rejtette véka alá sommás véleményét, legyen szó akár a futballistafeleségekről, a játékosok funkciótlan autógyűjtési szenvedélyéről, vagy a stadionok díszpáholyaiban rákos szendvicset majszoló mihasznákról. Arra a felvetésre, hogy az ő korában a játékosok még nem viselhettek ilyesmit a meccsek alatt, azt felelte Keano: "Dehogyisnem, csak azóta mind puhányok lettek. Akkoriban talán egyedül John Barnes viselt kesztyűt, de az az ember legalább tudott focizni. Először kesztyű, aztán harisnya, most meg már sál is. Mi jöhet még, ember?" Természetesen a Rúgd és fuss! szerzői mind bólogatni tudnak csak Keano szavai hallatán, tényleg szükséges egy futballistának úgy kinéznie, mint egy bebugyolált öregasszonynak?

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Reméljük, sokan olvasták a beharangozónkat a Championship idei szezonjáról, ugyanis ma este a szavunkon lehet fogni bennünket: 20h30-tól élőben Doncaster Rovers-Leeds United mérkőzés a Sport1-en, és ugye mondani sem kell már, hogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője ismét ott lesz a stúdióban, hogy elmondja, mi is várható két kedvenc csapata találkozóján. Valóban a Donny lesz az idei szezon Blackpoolja? Meglövi-e első idei akciógólját a rekordigazolás, Billy Sharp? Esélyes lehet a feljutásra az egykor szebb napokat látott Leeds? Fel tudja-e rázni csapatát a keddi öt kapott gól után Simon Grayson? Ma este többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk!

Nemrégiben itt a blogon üdvözöltük az Aston Villát, mint azt a csapatot, amelyik végre egy kis izgalmat csempészhet a Fat Four által már lassan tizenöt éve uralt Premier League küzdelmeibe. Ezt megelőzően utoljára nagyjából az ezredforduló környékén hozott lázba minket ennyire angol klubcsapat, amelyik a Villához hasonlóan jellemzően fiatal brit (és ír) játékosokból építkezett, és megalkuvást nem ismerő támadófutballal szerzett híveket magának. Szinte már-már a feledés homályába merül, hogy a Leeds United miután 2000-ben bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, egy évvel később még nagyobb meglepetésre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott, ahová többek között a Deportivo La Corunát, a Barcelonát, a Milant és a Laziót is kiverve jutottak el. A Leeds azonban ugyanolyan gyorsan bukott alá, mint ahogyan szinte a semmiből jött elő, és lett két idényen keresztül is meghatározó európai kupacsapat. A klub azóta az angol harmadosztályban (League One) vitézkedik, miután már kétszer is csődöt jelentett, ami egyébként éppen az egy évtizeddel ezelőtti túlköltekezés és az azt elősegítő pénzügyi blöff eredménye. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a Leeds United azóta el van átkozva, de az már talán nem ennyire szembeötlő, hogy 2001. május 2-án az Elland Road gyepére az akkoriban a fénykorát élő Valencia ellen kifutó játékosoknak néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen tönkrement a karrierje miután szétesett a csapat, és lassanként mindannyian elhagyták a klubot.

Mark Viduka: az ausztrál középcsatár, akit egy időben még a Barcelona, a Liverpool és a Manchester United is le akart szerződtetni, a kiesést követően végül a Borónál kötött ki, ahol három nagyszerű, de sérülésekkel tarkított évet töltött, és a neve szinte egybeforrott a klubjáéval. Ezután Big Sam első igazolásaként Newcastle-be került, de a várakozással ellentétben a Szarkák nem sokszor léphettek pályára a papíron izgalmasnak tűnő Owen-Viduka csatárkettőssel, mivel Viduka többet volt sérült, mint maga Michael Owen. Ez pedig nem kis szó.

Danny Mills: a kopasz jobbhátvéd miután elhagyta a Leeds Unitedet gyakorlatilag alig szerepelt első osztályú bajnoki meccsen, leszámítva a Man Citynél töltött első szezonját, pedig a 2002-es ázsiai vébén még minden percet a pályán töltött az angol válogatott tagjaként (amihez azért lássuk be, Gary Neville sérülése is kellett). Három éve folyamatosan kölcsönjátékosként izzít különböző kluboknál: járt már a Hullnál, nevelőegyesületénél, a Charltonnál, legutoljára pedig a Derbynál, de sorozatos sérülései miatt bizonyításra sehol nem volt túl sok alkalma.

Nigel Martyn: a mindig vidám, mackós kapus a Bajnokok Ligája menetelést követően már nem sok időt töltött az Elland Roadon, mivel mögötte a padon egy sajátnevelésű tehetség mocorgott helyet követelve magának a kezdőben, bizonyos Paul Robinson. Martyn ekkor elkerült az Evertonhoz, ahol még ráhúzott három szezont, és ha a nyolcvanas években nem Neville Southall védte volna a liverpooli kékek kapuját, a Goodison Park legnagyobb kapuslegendája válhatott volna belőle, hiszen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Everton 2005-ben a negyedik helyen zárta a bajnokságot.

Rio Ferdinand: gyakorlatilag két okból is kakukktojás az egykori csapatkapitány: szinte az egyedüli tagja az akkori csapatnak, akinek a karrierje nem kezdett azonnali mélyrepülésbe miután elhagyta a klubot, valamint a Leedsnek sikerült drágábban eladnia, mint amennyiért vették, pedig ha valami, akkor ez nem nagyon volt jellemző az akkori klubvezetésre. Rio számára azóta is minden remekül alakult, kivéve talán azt a két esetet, amikor a 2004-es Európa-bajnokságot doppingvétség miatt ki kellett hagynia, és amikor az angol válogatott csapatkapitányi karszalagjáért folytatott versenyt elbukta John Terry ellenében.

Ian Harte: az ír balhátvéd (akinek nagybácsikáját, a jobbhátvéd Gary Kelly-t átmeneti időre Danny Mills szorította ki a kezdőből) a remekbeszabott szabadrúgás-góljai miatt vált elsősorban az Elland Roand egyik kedvencévé, de védekezésben nem volt soha nagyon erős, emiatt már akkoriban is sokan kritizálták. Állítólag a Milan és a Barcelona is vitte volna egy időben, de valahogy ezekből az üzletekből nem lett semmi, és Harte végül 2004 nyarán a spanyol elsőosztályba frissen feljutott Levantéhoz igazolt. De ekkor már nem volt a régi, mivel a 2002-es világbajnokság spanyolok elleni nyolcadddöntőjében kihagyott tizenegyes állítólag teljesen kikészítette. Az ő története a legszomorúbb talán, mivel a spanyol kaland után a Sunderland és a Blackpool sem tartott igényt a még mindig csak 31 éves védő szolgálataira, így januárban majdnem a skót St Mirrenhez igazolt, de végül az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ügynöke szerint azért, mert egykori klubjától, a Leedstől kapott ajánlatot.

Alan Smith: ha van eltékozolt futballista karrier, akkor az övé minden bizonnyal az. De hol csúszhatott minden ennyire félre? A Leeds szurkolói nyilvánosan elátkozták, amikor a klub sajátnevelésű játékosaként az ősi rivális Man Unitedhez igazolt, ahol Ferguson mindvégig a védekező középpályás posztján játszatta, és meg volt győződve róla, hogy megtalálta személyében Roy Keane utódát. Az egykori gólvágó azonban nem lubickolt új szerepkörében, kikerült a csapatból, sőt sérülések is hátráltatták, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, amikor 2007 nyarán a Newcastle-hez szerződött. Azon viszont már egyre többen, hogy azóta egyszer sem sikerült megzörgetnie a hálót.

Lee Bowyer: a Bajnokok Ligája szezon alatt úgy tűnt, hogy Bow akár még nagy játékos is lehet, pedig furcsa módon pont akkor játszott élete formájában, amikor gyakorlatilag a bíróságról esett be az edzésekre és a meccsekre, a klub ugyanis nem tiltotta el a sikeres szereplés érdekében, miután csapattársával, Jonathan Woodgate-tel laposra vertek egy pakisztáni diákot. Bowyert ugyan végül felmentették, de a karrierje megbicsaklott: a Kieron Dyerrel való bunyóján kívül nem sok emlékezetes történt vele, hacsak az nem, hogy korábban miután idény közben eligazolt a West Hamhez ki is esett velük, pedig többek között Jermaine Defoe, Joe Cole, Michael Carrick és Glen Johnson is a csapat tagja volt. Mostanában kölcsönjátékosként a Birmingham City középpályáját erősíti, és nagyon bízik az automata feljutásban.

Olivier Dacourt: a Leeds díszfranciája először kölcsönbe, majd véglegesen Olaszországba távozott, ahol az AS Roma, majd az Internazionale csapatainál is megfordult. Ő is azok közé a francia játékosok közé tartozik, akik, ha nincs a Bosman-szabály, akkor soha a büdös életben nem hagyják el a Ligue 1 valamelyik klubját. Annak nincs kedvünk utánanézni, hogyan is alakult a karrierje Olaszországban, de nem nagyon válthatta meg a világot az tuti, mert miután elhagyta a Leeds Unitedet nem sokszor került a válogatott közelébe. A télen nagy meglepetésünkre azonban visszatért Angliába, de azóta is leginkább a Fulham kispadján ücsörög.

Dominic Matteo: O'Leary menedzser éppen a BL-szezon előtt igazolta a Liverpoolnál hosszú éveket lehúzó hátvédet, talán éppen Ian Harte helyére, de végül belső védőként került a csapatba, ahol remek párost alkotott az ifjú Ferdinanddal. Matteo első meccsét a Leeds mezében a Milan ellen játszotta, ráadásul két hónappal később a San Siróban lejátszott visszavágó mérkőzésen éppen az ő fejesgólja jelentette a Leeds továbbjutását az első csoportkörből. Matteo a Leeds csapatkapitánya lett miután Rio Ferdinand Manchesterbe igazolt, de a 2004-ben bekövetkezett kiesés utáni nyáron ő is távozott: a Blackburnhöz szerződött. A sérülések azonban őt sem kerülték el, és az első szezon után már gyakorlatilag alig tudott pályára lépni. Jelenleg a Stoke alkalmazásában áll, de ebben az idényben még egyszer sem játszott.

David Batty: az egykori angol válogatott középpályás a kilencvenes évek mindegyik nagyravágyó csapatánál megfordult: szülővárosa csapatával, a Leeds-szel bajnokságot nyert 1992-ben, csakúgy mint három évvel később a Blackburn Roversszel, de mindez a Newcastle-lel már nem jött össze. Sokan szinte mégis csak azért emlékeznek rá, mert a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával Graeme Le Saux-val. A nem pusztán a heves természete miatt a leedsi legendához, Billy Bremnerhez hasonlított játékos aztán karrierje vége felé visszatért az alakulóban lévő fiatal Leeds Unitedhez, ám miután a menedzser, David O'Leary elhagyta a süllyedni kezdő hajót, már nem nagyon lépett pályára, mivel összekülönbözött az őt követő menedzserekkel (Terry Venables, Peter Reid és Eddie Gray), és 2004-ben visszavonult.

Harry Kewell: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a csapat másik ausztrálja, miután elszerződött a Liverpoolhoz bepótolta mindazt, amit korábban a Leeds-szel elmulasztott, a Liverpool sikereiből azonban mégsem nagyon vette ki a részét: a heroikus isztambuli BL-döntőt gyakorlatilag nélküle nyerték meg, mivel a huszadik perc tájékán sérülten lebotorkált a pályáról, sőt az egy évvel később megrendezett legendás West Ham elleni kupadöntő második félidejének elején is le kellett cserélni. Állandó sérülései miatt szinte alig tűnt fel valakinek, hogy azóta még egyszer klubot váltott, azt aztán meg pláne nem sokan tudják kapásból megmondani, hogy jelenleg melyik csapatban is játszik. Segítünk: a Galatasarayban.

Azonban nemcsak a játékosok vannak azóta elátkozva (Gary Kelly-t, Michael Bridgest, és a norvég Eirik Bakkét nem is említettük), hiszen a menedzserük, az egykoron a brit futball legtehetségesebb fiatal menedzserének kikiáltott David O'Leary (akiről még videójátékot is neveztek el akkoriban) is csak keresi magát a Leedsnél eltöltött csodálatos évek óta. Igaz, hogy az Aston Villánál is megfordult, de a Birminghamben lehúzott két szezon (egy 10. és egy 16. hely) nem nagyon öregbítette a hírnevét. Legtöbbször ír szövetségi kapitány jelöltként merül fel a neve időről-időre, de leginkább mégis szakkomentátorként bukkan fel.

Kevesen tudják, hogy az angol futball valaha élt egyik legnagypofájúbb menedzsere, Brian Clough a Derby és a Forest mellett a hetvenes évek egy másik nagy (ha nem a legnagyobb) klubjánál is tevékenykedett: bizony-bizony, miután a Leeds United sikereinek kovácsát, Don Revie-t az angol válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki 1974 nyarán, helyét legnagyobb riválisa, a Derby County korábbi menedzsere, Brian Clough vette át. Clough regnálása azonban nem volt hosszúéletű, hiszen a munkábaállását követő negyvennégy nap múlva már ki is rúgták. Ezt a sűrű negyvennégy napot meséli el David Peace nagysikerű fiktív regényében, amelynek feldolgozásából már a film is elkészült Michael Sheen (akiről eddig azt hittük, hogy a legtökéletesebb színész Tony Blair eljátszására, de kiderült, hogy még ennél is tökéletesebb Brian Clough szerepére!) főszereplésével. A filmet ugyan még az Egyesült Királyságban is március végén mutatják be a mozikban, idehaza meg valószínűleg sohasem, az előzetes már összeállt, és ez alapján annyit mondhatunk, úgy tűnik, hogy megszületett az első igazán klassz focitémájú film! Mindannyian nagyon várjuk már!

Hát őrületes izgalmakkal, de véget ért a League One 46 fordulós küzdelemsorozata idén, és már csak a rájátszás van hátra. Bár az már eldőlt korábban, hogy a Swansea menthetetlenül megnyeri idén a bajnokságot, mint ahogy az is, hogy a Leeds United nem kapja vissza a levont 15 pontját, ezzel maradt számukra a rájátszás. Ha visszakapta volna, akkor lényegesen kevesebb a kérdőjel az utolsó fordulóra, hiszen ebben az esetben a yorkshire-i klub kéz a kézben jutott volna fel a walesiekkel, ami tükrözné is az erőviszonyokat, ám nem így történt, és így valódi thrillernek bizonyult az utolsó játéknap.



Ugyebár néhány hete mi leírtuk a Nottingham Forestet, mint az egyenes feljutásra esélyes csapatot, ám az azóta eltelt fordulók ránk cáfoltak – de ettől még örül a Rúgd és fuss! teljes alkotógárdája. A már-már páholyban levő Carlisle ugyanis megtette azt a szívességet, hogy egymás után háromszor is kikapott, így az utolsó fordulóra az erőn felül teljesítő Doncaster és az egy ponttal mögötte álló Forest is beelőzte a Carlisle-t, amelynek így már nem a saját kezében volt a sorsa.

Egyszerű volt a képlet: ha a Doncaster nyer a Cheltenham otthonában, akkor feljut. Ha nem, akkor a Forest léphet előre győzelem esetén, és a vele azonos pontszámú, de jóval gyengébb gólkülönbségű Carlisle-nak csak az első kettő bukása esetén lett volna esélye. A tábla alsó fele is érdekes volt: a Luton és a Port Vale már kiesett, de a csodával határos módon menekülő Bournemouth-nak megvolt az esélye a bennmaradásra, ehhez vagy a Crewe, vagy a már említett Cheltenham gárdáját kellett volna megelőznie, míg a náluk egy ponttal kevesebbet gyűjtő Gillingham már csak óriási szerencsével maradhatott bent.

Az várható volt, hogy a Doncasterre pokoli nehéz feladat vár az életéért küzdő Cheltenham ellen, míg a Forest a már biztonságban levő Yeovilt fogadta – igen, azt a csapatot, amely tavaly egy ötössel szégyenítette meg a Nottinghamet saját szurkolói előtt a playoffban. A Carlisle-nak a szintén menekülő Bournemouth jutott, a Gillingham Leedsben próbált csodát tenni, míg a Crewe a playoffról lemaradó Oldham ellen bizonyíthatott. Nem tette, az Oldham hamar elhúzott, és végül egy négyest osztott ki az Alexnek, amely innentől kezdve csak a többi eredményben bízhatott.

A Cheltenham is hamar megszerezte a vezetést, és onnantól irtózatos küzdelem indult meg a pályán. A Donny – köszönhetően főként a Stock, Wellens kettősnek a középpályán – a kapujukhoz szögezte a házigazdákat, de csak helyzetekig jutott. Eközben a Forest gyorsan kétgólos előnyre tett szert a Yeovil ellen, és amikor a vendégek szépítettek, Lewis McGugan egy szép szabadrúgásgóllal újra visszaállította rendet. A Carlisle meccsén nem esett gól, viszont a Gillingham egy-nullra vezetni tudott az Elland Roadon. A szünetben tehát a Forest volt a direkt feljutó, a Gillingham imádkozhatott, hogy a Doncaster fordítson, és a Bournemouth ne szerezzen gólt.

A második félidőben aztán egy darabig csend volt, csak a Carlisle szerezte meg a vezetést, hogy aztán a Cherries tíz percre rá kiegyenlítsen, míg a Leeds Bradley Johnson szép kapásgóljával egalizált. Aztán negyedórával a vége előtt felpörögtek az események: Paul Green berúgta a Doncaster sokadik helyzetét, és nem sokkal később a Yeovil is talált még egy gólt, így a Forest szurkolói kezdhették rágni a körmüket. A nottinghami játékosok is elkezdtek pánikolni, félő volt, hogy a nyomás nélkül játszó Yeovil talál még egy gólt, miközben a Doncaster minden erejével a győzelmet hajszolta a Cheltenham ellen. Hiába lőttek azonban kapufát, gólt a Cheltenham csatára, Paul Connor szerzett egy ritka ellenakció végén, és mivel az eredmény már egyik pályán sem változott az automatára hajtó csapatok meccsein, a Forest két év után visszakerült a Championshipbe!

A Leeds a végén még sót dörzsölt a Gillingham sebeibe, és Trésor Kandol révén a győzelmet is megszerezte. És mivel az ötödik Southend sovány döntetlent játszott a kieső Port Vale-lel, mindez azt jelentette, hogy Gary McAllister legényei beelőztek, és ők játszhatnak majd a tavaszt csúnyán elszúró Carlisle-lal, míg a csalódott Doncasternek a Southend jut majd. A hősies Cheltenham mellett a leszereplő Crewe is megúszta a kiesést, szegény Bournemouth pedig az elmúlt hetek erőfeszítései dacára mégis búcsúzni kénytelen.

Néhány szó még a harmadosztály idei idényéről: azt senki sem vitatta, hogy idén a Swansea teljes mértékben rászolgált a feljutásra. A spanyol Roberto Martinez – korábban a klub játékosa is volt – rögtön első managerként töltött évében sikerre vitte csapatát, és a spanyol és holland futballistákkal megerősödött Swansea októbertől kezdve végig ott volt az élbolyban, szinte végig kiemelkedve a mezőnyből. Hogy a Championshipben ez mire lesz elég, az odébb van, mindenesetre a csapat trinidadi gólgyárosa, Jason Scotland (aki tényleg skót csapattól, a St. Johnstone-tól érkezett múlt nyáron) igazi egyéniség lehet egy osztállyal feljebb is.

A Nottingham nagyon úgy tűnt, hogy idén is képes elcseszni a feljutást, és a többiek bénázása is kellett ahhoz, hogy végül ne így legyen. Colin Calderwood nagyon fiatal és tehetséges keretet hozott össze, melyben van perspektíva, mi inkább magát a managert érezzük gyenge láncszemnek, de remélhetőleg tanult az elmúlt két év hullámvasútjából, és egy-két tapasztalt harcos leigazolásával jövőre nem a kiesés ellen fog majd küzdeni a Forest.

Le a kalappal a Doncaster előtt: lesz ami lesz a playoffban, számunkra Martinez mellett Sean O’Driscoll az év managere. Korlátozott anyagi erőforrások mellett egy stílusosan focizó, egységes csapatot rakott össze a Bournemouth-tól érkező ír edző, és tényleg kevésen múlott a feljutás. A drámai bukás viszont nem hinnénk, hogy jó hangulatba hozza a fiúkat a playoffra, mi inkább az unalmas pontgyűjtő Southendet tartjuk esélyesnek a győzelemre. Steve Tilson együtt tartotta a tavaly még a Championshipben vitézkedő csapat magját, és még a gólgyáros Freddy Eastwoodot is sikeresen pótolta a Spurs nevelés Lee Barnard révén. Nincs is komolyabb bajunk a Rákászokkal, de azért lehetőleg ne ők jussanak fel, na.

A másik párosításban szinte minden a Leeds mellett szól. A pillanatnyi forma, az elmúlt hetek eredményei, a pályán elért eredmények (ne feledjük, pontlevonás nélkül a Leeds jó tíz pontot verne a Carlisle-ra), a játékoskeret – ezek mind a Fehérek sikerét ígérik, de azért ne írjuk le a Carlisle csapatát sem. A cumbriai klub az év elején azzal keltett feltűnést, hogy rögtön az első forduló után (!) kirúgta a managert, Neil McDonaldot – aki most éppen a Leeds edzői teamjében dolgozik McAllister mellett. Utódja, a szigorú arcú John Ward a Cheltenham csapatát hagyta ott a komolyabb ambíciókat dédelgető Carlisle kedvéért, és egészen április elejéig úgy is tűnt, felviszi a legészakibb angol város csapatát a másodosztályba, de aztán jött a bolondos hónap katasztrofális eredménysora. Nem jött jókor a rekordigazolás, a Blackburnből érkező csatár, Joe Garner kiesése sem – a mindössze húszéves támadó 14 gólt szerzett az idényben, mielőtt megsérült volna február végén. Az a sejtésünk, hogy akármi is lesz a klubjával, őt rövidesen magasan osztályban láthatjuk majd.

Említést érdemel a hoppon maradottak közül még az Oldham: John Sheridan csapata jó focit játszott, elsőként verte meg a Leedset az Elland Roadon, és kiverte az FA kupából az Evertont. Az újságokba leginkább viszont annak kapcsán került be, hogy itt játszik az a Lee Hughes, aki hároméves börtönbüntetése utána az Oldhamnél térhetett vissza a profi futballba, és a bizalmat nyolc góllal hálálta meg. Az év meglepetéscsapata lehetett volna a Brighton, ha kicsit hamarabb ébred, így a Ray Wilkins öccse, Dean által vezetett klub éppen csak, de lemaradt a rájátszásról. Hosszú hónapokig úgy nézett ki, hogy a londoni kiscsapat, a Leyton Orient lesz a bajnokság hőse, ám a Martin Ling vezette csapat parádés szezonkezdet után télen kipukkadt, és a helyére került. Örülünk, hogy bennmaradt a brit futball egyik utánpótlás-nevelő fellegvára, a Crewe Alexandra (egyebek között Dean Ashton és Danny Murphy is a klub akadémiájának növendéke), viszont vérzik a szívünk a Bournemouthért. A csődközeli helyzetben is csaknem csodát tevő Cseresznyéket visszavárjuk jövőre, de vélhetően ezt a harcot már a 18 éves walesi tinicsatár, a Premier League klubok által figyelt Sam Vokes nélkül kell megvívniuk. A szintén pontlevonással sújtott Luton Town története még szomorúbb, főleg, ha azt nézzük, hogy két éve ilyenkor még egy sokra hivatott kerettel és managerrel csatázott a Championshipben. Azóta viszont se játékosok, se Mike Newell, se Championship. Kár.

Ha rajtunk múlna, teljesen máshogyan festene a Premiership húszas mezőnye. Az például egészen biztos, hogy gondolkodás nélkül kiszórnánk az olyan funkciótlan, parvenü csapatokat, mint a Wigan, a Fulham vagy a Reading, és helyettük visszakerülnének a helyükre az olyan nagymúltú klubok, mint a most harmadosztályú Leeds United és a Nottingham Forest. Egyelőre azonban ez sajnos igen távolinak tűnik.

A két bukott óriás közül nézzük először a Leeds helyzetét, főleg, mivel a yorkshire-i klub gyorsan és drámai körülmények között zuhant idáig, és éppen ezért a hanyatlása is nagyobb nyilvánosságot kapott. A felelőtlen és naiv üzletpolitikája miatt bűnhődő Leeds öt év alatt potenciális élcsapatból csődközeli romhalmaz lett, és nyáron még az sem volt biztos, hogy egyáltalán elindulhat a harmadik ligában. Végül zöld jelzést kapott, de 15 pont levonással, ami után úgy tűnt, hogy az első évben a klub örülhet, ha sikerül bentmaradnia ebben a pokoli nehéz ligában, és a Championship majd csak egy évvel később kerülhet látótávolságba.

Ehhez képest a körülményekhez képest egész erős kerettel rendelkező Leeds olyan meggyőző formában kezdte a szezont, hogy pillanatok alatt sikerült ledolgozni a hátrányt, és októberre már az egyenes ági feljutás sem tűnt lehetetlennek. Dennis Wise csapata nem játszott szépen, sőt, különösebben jól sem, viszont hihetetlen akarással, gyakran az utolsó percben szerezve a gólokat, ment előre, ahogy azt a Leedstől az ember el is várná.

A gondok akkor kezdődtek, amikor a másodedző, Gus Poyet elment tolmácskodni Juande Ramos mellé a Spursbe, és a távozása után már nem ment úgy a szekér, mint előtte. Ráadásul nemcsak az eredmények maradtak el, hanem Wise és a játékosok viszonya is megromlott, a csapat küszködött, és a manager új játékosok egész hadát igazolta januárban – hogy aztán sorsukra hagyja őket, és hirtelen elmenjen Newcastle-ba.

Ekkor jött Gary McAllister, akinek nem volt könnyű dolga, hiszen egy önbizalmát vesztett, fásult társaságot örökölt Wise-tól, akinek ráadásul a „long ball” játékstílusa is ellenkezett az intelligens, passzolós futballal, aminek Gary Mac már játékosként is nagymestere volt. Persze, lehet, hogy nem egy szezon kellős közepén kellene szemléletet váltani egy csapatnak, de Gary Mac nyilván tudja, mit csinál. Mindenesetre borzasztó nehéz volt a kezdet, és a köcsögebb szurkolók már el is kezdték követelni McAllister kopasz fejét, de aztán márciusra kicsit összerázódott a társaság, és a Walsall elleni kettő-nullás siker sokak szerint az idény eddigi legjobb játékával is párosult. Azóta volt egy kiábrándító hazai null-null a Brighton ellen, illetve egy értékes idegenbeli siker a Doncaster otthonában, és most úgy néz ki, hogy a rájátszásba bejuthat a Leeds.

A keret kétségkívül erősebb a vetélytársakénál, de mint tudjuk, ez a harmadosztályban vajmi keveset számít. Mindenesetre van egy klasszis kapus a dán Caspar Ankergren személyében, és úgy néz ki, hogy a védelem is összeállt végre (a csapat nagyon kevés gólt kap). A középpályán már inkább vannak gondok, pedig a nevek alapján az is erős csapatrész: ott játszik a komoly Premiership-múlttal rendelkező David Prutton, aztán az ír válogatott Jonathan Douglas, aki most jött vissza egy komoly sérülésből, meg néhány ígéretes fiatal (köztük szerencsére van saját nevelés is, az idén húszéves Jonathan Howson személyében, akinek a játéka a szezon egyik legnagyobb pozitívuma), de a szélsőjáték egyelőre nem az igazi. Elöl ott van a liga gólkirályságra is esélyes Jermaine Beckford (a képen is ő van), akiért Championship klubok versenyeznek állítólag, és új partnere, a rutinos Dougie Freedman sem akárki, de a támadójátékkal még vannak gondok. Minden esély adott tehát, hogy a csapat bejusson a play-offba, ahol minden lehet – sajnos. Így az is, hogy egy papíron gyengébb Doncaster vagy Southend kiejtse McAllisteréket, és hiába kezd összeállni Gary Mac csapata, mégis félő, hogy idén még nincs meg az az erő a csapatban, amely egy ilyen sorozat sikeres megvívásához szükséges. (Arról az eshetőségről, hogy a Leeds esetleg visszakapja a 15 pontját, szerintem nem érdemes beszélni.) Mindenesetre történjen bármi, remélhetőleg McAllister egy esetleges kudarc esetén is marad, és jövőre végre beérhet a munkája.

Hasonló a helyzet a Forestnél is. Brian Clough egykori Európa-verő csapata fokozatosan csúszott le a mélybe: a kilencvenes években még le-föl liftezett a PL és a másodosztály között, de aztán az állandósuló anyagi problémák kikészítették a klubot. A korábban egyébként a Leeds utánpótlását vezető Paul Hart kezdetben még a feljutásra is esélyes volt, ám ő is nehezen viselte, hogy csapatától csak távoznak a futballisták, és belebukott a rossz eredményekbe. Hasonlóan végezte Joe Kinnear is, a keserű pirulát pedig Gary Megson nyelte le, alatta esett ki a klub 2005-ben a Championshipből.

A mostani manager, a volt skót válogatott védő, Colin Calderwood 2006 nyarán érkezett Nottinghambe, és már tavaly is fel kellett volna juttatnia a csapatot, amely azonban a play-off elődöntőjében hazai pályán kapott egy ötöst a félelmetes Yeoviltól. Calderwood mégis maradt, és nyáron harmadosztályú szinten elég komolyan erősített, és igazság szerint fölényesen nyernie kellett volna a bajnokságot, csak a keret alapján. Ehhez képest hat fordulóval a vége előtt a Swansea és a Carlisle állnak automatikus feljutó helyen – előbbit kizárt, hogy meg lehessen fogni, utóbbit is csak hatalmas szerencsével (jelenleg 9 ponttal előzik a Forestet, melyet egy ponttal még a Doncaster is lehagy). A Rúgd és fuss! nem híve a spanyolos tempójú edzőkirúgásoknak, de ha a Forest idén sem fog feljutni, akkor Calderwoodnak mennie kell.

Érdemes még vetni egy pillantást a Forest keretére, már csak azért is, mert azt mutatja, hogy az ország egyik legjobb utánpótlásnevelő bázisaként számon tartott akadémia továbbra is sok tehetséget termel. Csak az utóbbi években az alábbiakat nevelte ki a Forest akadémiája az angol futball számára: Jermaine Jenas és Michael Dawson (Tottenham), Andy Reid (Sunderland), Marlon Harewood (Aston Villa) és Shaun Wright-Phillips (Chelsea) a legnagyobb nevek, illetve a már említett David Prutton is idetartozik. A mostani alapcsapatból a Des Walker utódjaként emlegetett középhátvéd, Wes Morgan, aztán a 19 éves ifiválogatott középpályás, Lewis McGugan és a védő James Perch saját nevelés, de van még pár fiatal az első csapat kapujában is. Ők egészülnek ki a ligából összevásárolt tehetségekkel: a szélső Kris Commons már évek óta az átigazolási szezonok sztárja, de érdemes megjegyezni a védő Kelvin Wilson, James Chambers és Julian Bennett, illetve a középpályás Chris Cohen nevét is.

A legjobban annak örülnénk, hogy ha már az automatikus feljutás nem is lehet meg, de legalább a play-off döntőjében ez a két csapat találkozzon, de most inkább arra tennénk pénzt, hogy az unalmasan masszív Southend fog visszakerülni a Championshipbe, méghozzá rezzenéstelen arccal.

Összefonódott két olyan férfiú sorsa, akikre az elmúlt napok során már ráirányult a Rúgd és fuss! reflektorának fénye: az ír néplélek nagy szakértője, Steve Staunton lesz Gary McAllister másodedzője (illetve precízen: menedzserasszisztense) a jubileumi fasztudjahányadik alkalommal újjászerveződő Leeds United szakmai vezetőségében. A százkétszeres ír válogatott (és ezzel csúcstartó) Staunton és az ötvenhétszeres skót válogatott McAllister is a Liverpool színeiben aratta legnagyobb klubsikereit (S. 89-ben kupagyőztes, 90-ben bajnok volt, M. pedig a 2001-es kupagyűjtő csapat meghatározó játékosa; itt jegyezzük meg, hogy utóbbi persze a Leeds 92-es bajnokcsapatának is vezéregyénisége volt), s Staunton második liverpooli időszakában, 2000-ben, egy rövid ideig együtt is játszottak az Anfield Roadon. Szakmailag igazán 2003-ban találtak egymásra Coventryben, ahol a skót volt a menedzser, az ír pedig a rutinos hátvéd.