Ha rajtunk múlna, teljesen máshogyan festene a Premiership húszas mezőnye. Az például egészen biztos, hogy gondolkodás nélkül kiszórnánk az olyan funkciótlan, parvenü csapatokat, mint a Wigan, a Fulham vagy a Reading, és helyettük visszakerülnének a helyükre az olyan nagymúltú klubok, mint a most harmadosztályú Leeds United és a Nottingham Forest. Egyelőre azonban ez sajnos igen távolinak tűnik.

A két bukott óriás közül nézzük először a Leeds helyzetét, főleg, mivel a yorkshire-i klub gyorsan és drámai körülmények között zuhant idáig, és éppen ezért a hanyatlása is nagyobb nyilvánosságot kapott. A felelőtlen és naiv üzletpolitikája miatt bűnhődő Leeds öt év alatt potenciális élcsapatból csődközeli romhalmaz lett, és nyáron még az sem volt biztos, hogy egyáltalán elindulhat a harmadik ligában. Végül zöld jelzést kapott, de 15 pont levonással, ami után úgy tűnt, hogy az első évben a klub örülhet, ha sikerül bentmaradnia ebben a pokoli nehéz ligában, és a Championship majd csak egy évvel később kerülhet látótávolságba.

Ehhez képest a körülményekhez képest egész erős kerettel rendelkező Leeds olyan meggyőző formában kezdte a szezont, hogy pillanatok alatt sikerült ledolgozni a hátrányt, és októberre már az egyenes ági feljutás sem tűnt lehetetlennek. Dennis Wise csapata nem játszott szépen, sőt, különösebben jól sem, viszont hihetetlen akarással, gyakran az utolsó percben szerezve a gólokat, ment előre, ahogy azt a Leedstől az ember el is várná.

A gondok akkor kezdődtek, amikor a másodedző, Gus Poyet elment tolmácskodni Juande Ramos mellé a Spursbe, és a távozása után már nem ment úgy a szekér, mint előtte. Ráadásul nemcsak az eredmények maradtak el, hanem Wise és a játékosok viszonya is megromlott, a csapat küszködött, és a manager új játékosok egész hadát igazolta januárban – hogy aztán sorsukra hagyja őket, és hirtelen elmenjen Newcastle-ba.

Ekkor jött Gary McAllister, akinek nem volt könnyű dolga, hiszen egy önbizalmát vesztett, fásult társaságot örökölt Wise-tól, akinek ráadásul a „long ball” játékstílusa is ellenkezett az intelligens, passzolós futballal, aminek Gary Mac már játékosként is nagymestere volt. Persze, lehet, hogy nem egy szezon kellős közepén kellene szemléletet váltani egy csapatnak, de Gary Mac nyilván tudja, mit csinál. Mindenesetre borzasztó nehéz volt a kezdet, és a köcsögebb szurkolók már el is kezdték követelni McAllister kopasz fejét, de aztán márciusra kicsit összerázódott a társaság, és a Walsall elleni kettő-nullás siker sokak szerint az idény eddigi legjobb játékával is párosult. Azóta volt egy kiábrándító hazai null-null a Brighton ellen, illetve egy értékes idegenbeli siker a Doncaster otthonában, és most úgy néz ki, hogy a rájátszásba bejuthat a Leeds.

A keret kétségkívül erősebb a vetélytársakénál, de mint tudjuk, ez a harmadosztályban vajmi keveset számít. Mindenesetre van egy klasszis kapus a dán Caspar Ankergren személyében, és úgy néz ki, hogy a védelem is összeállt végre (a csapat nagyon kevés gólt kap). A középpályán már inkább vannak gondok, pedig a nevek alapján az is erős csapatrész: ott játszik a komoly Premiership-múlttal rendelkező David Prutton, aztán az ír válogatott Jonathan Douglas, aki most jött vissza egy komoly sérülésből, meg néhány ígéretes fiatal (köztük szerencsére van saját nevelés is, az idén húszéves Jonathan Howson személyében, akinek a játéka a szezon egyik legnagyobb pozitívuma), de a szélsőjáték egyelőre nem az igazi. Elöl ott van a liga gólkirályságra is esélyes Jermaine Beckford (a képen is ő van), akiért Championship klubok versenyeznek állítólag, és új partnere, a rutinos Dougie Freedman sem akárki, de a támadójátékkal még vannak gondok. Minden esély adott tehát, hogy a csapat bejusson a play-offba, ahol minden lehet – sajnos. Így az is, hogy egy papíron gyengébb Doncaster vagy Southend kiejtse McAllisteréket, és hiába kezd összeállni Gary Mac csapata, mégis félő, hogy idén még nincs meg az az erő a csapatban, amely egy ilyen sorozat sikeres megvívásához szükséges. (Arról az eshetőségről, hogy a Leeds esetleg visszakapja a 15 pontját, szerintem nem érdemes beszélni.) Mindenesetre történjen bármi, remélhetőleg McAllister egy esetleges kudarc esetén is marad, és jövőre végre beérhet a munkája.

Hasonló a helyzet a Forestnél is. Brian Clough egykori Európa-verő csapata fokozatosan csúszott le a mélybe: a kilencvenes években még le-föl liftezett a PL és a másodosztály között, de aztán az állandósuló anyagi problémák kikészítették a klubot. A korábban egyébként a Leeds utánpótlását vezető Paul Hart kezdetben még a feljutásra is esélyes volt, ám ő is nehezen viselte, hogy csapatától csak távoznak a futballisták, és belebukott a rossz eredményekbe. Hasonlóan végezte Joe Kinnear is, a keserű pirulát pedig Gary Megson nyelte le, alatta esett ki a klub 2005-ben a Championshipből.

A mostani manager, a volt skót válogatott védő, Colin Calderwood 2006 nyarán érkezett Nottinghambe, és már tavaly is fel kellett volna juttatnia a csapatot, amely azonban a play-off elődöntőjében hazai pályán kapott egy ötöst a félelmetes Yeoviltól. Calderwood mégis maradt, és nyáron harmadosztályú szinten elég komolyan erősített, és igazság szerint fölényesen nyernie kellett volna a bajnokságot, csak a keret alapján. Ehhez képest hat fordulóval a vége előtt a Swansea és a Carlisle állnak automatikus feljutó helyen – előbbit kizárt, hogy meg lehessen fogni, utóbbit is csak hatalmas szerencsével (jelenleg 9 ponttal előzik a Forestet, melyet egy ponttal még a Doncaster is lehagy). A Rúgd és fuss! nem híve a spanyolos tempójú edzőkirúgásoknak, de ha a Forest idén sem fog feljutni, akkor Calderwoodnak mennie kell.

Érdemes még vetni egy pillantást a Forest keretére, már csak azért is, mert azt mutatja, hogy az ország egyik legjobb utánpótlásnevelő bázisaként számon tartott akadémia továbbra is sok tehetséget termel. Csak az utóbbi években az alábbiakat nevelte ki a Forest akadémiája az angol futball számára: Jermaine Jenas és Michael Dawson (Tottenham), Andy Reid (Sunderland), Marlon Harewood (Aston Villa) és Shaun Wright-Phillips (Chelsea) a legnagyobb nevek, illetve a már említett David Prutton is idetartozik. A mostani alapcsapatból a Des Walker utódjaként emlegetett középhátvéd, Wes Morgan, aztán a 19 éves ifiválogatott középpályás, Lewis McGugan és a védő James Perch saját nevelés, de van még pár fiatal az első csapat kapujában is. Ők egészülnek ki a ligából összevásárolt tehetségekkel: a szélső Kris Commons már évek óta az átigazolási szezonok sztárja, de érdemes megjegyezni a védő Kelvin Wilson, James Chambers és Julian Bennett, illetve a középpályás Chris Cohen nevét is.

A legjobban annak örülnénk, hogy ha már az automatikus feljutás nem is lehet meg, de legalább a play-off döntőjében ez a két csapat találkozzon, de most inkább arra tennénk pénzt, hogy az unalmasan masszív Southend fog visszakerülni a Championshipbe, méghozzá rezzenéstelen arccal.