Rúgd és fuss!

Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Pearce lehet, hogy döntőbe vezette ezt a csapatot, de sajnos pont ugyanolyan gyávának és töketlennek tűnt, mint mentora, Szexi Sven. Eleve képes volt két csatárt (!) jelölni egy 23-as keretbe (ez eggyel kevesebb támadó, mint amennyit a jogosan támadott Eriksson vitt ki magával három éve a németországi vb-re), és történetesen mindkettő kipontozódott a svédek elleni mozgalmas elődöntőn. Úgyhogy a döntőre ott maradt egy szem csatárnak Theo Walcott, akiről sok minden jót lehet mondani, csak pont azt nem, hogy használható lenne csatárként. Innentől kezdve már csak abban lehetett bízni, ami a korábbi meccseken is sikert hozott az angoloknak: a szögletekben és a szabadrúgásokban, de hát sorozatban ilyen taktikával azért nem szokott meccset nyerni senki. Walcott súlytalanul kínlódott elöl, és hiába volt mellette két jó szélső (Milner és Johnson), ha egyszerűen középen nem volt senki, akit érdemes lett volna keresni a labdákkal.

Az első pár perc reményteljes angol akciói után aztán a németeknek is leesett, hogy itt nincs mitől tartani, és miután kiismerték az angol védelem leggyengébb pontját, gyorsan rúgtak is róla egy gólt. Anglia válaszként ugyanolyan veszélytelenül passzolgatott a kezdőkörben, mint azelőtt, de akkor még lebegett valami halovány esély, hogy majd a szünetben Psycho leordítja a fejüket, és akkor majd... majd. Hát nem tette. Egyetlen változtatása az volt, hogy az egyik indiszponált védő helyett beküldött egy másikat, a támadójátékhoz nem nyúlt. Úgyhogy maradt elöl három súlytalan fiú, mögöttük meg három középpályás sarabolt reménytelenül, de mielőtt bárki is elkezdhetett volna reménykedni bármiben, az eltiltott Joe Hartot helyettesítő kapus, Scott Loach bakizott egy akkorát, amekkorát csak angol kapus tud sorsdöntő szituációban, és ezzel el is dőlt a meccs.

Anglia ekkor egy kicsit elkezdett küzdeni: Lee Cattermole lőtt egy kapufát (csaknem egy órát kellett várni az első angol kapuralövésre), James Milner pedig parádés cselek után gólpasszt adott Adam Johnsonnak, de ő csak ki tudta hagyni azt a ziccert is. És ennyi volt. Az angolok egyre kevesebb meggyőződéssel mentek előre, a németek pedig olyan könnyedén mentek át a fellazuló védelmen, mint Guderian páncélosai Észak-Franciaországon. Csak idő kérdése volt az újabb német gól, de a két főbűnös, Cranie és Loach gyorsan összehozta ezt is, a negyedik után pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi elég is lesz - fizettünk és elmentünk kurválkodni a Gödörbe.

Persze jól tudjuk, hogy az utánpótlás-tornák lényege úgysem a trófea, hanem az, hogy minél több játékost adjanak majd a felnőtt csapatnak. A döntőben látottak alapján azonban nem tudom, ki az, akinek Walcotton kívül van minimális esélye arra, hogy Capello felfigyeljen rá. Az ezer éve U21-es Milnernek talán, meg a döntőt kihagyó Hartnak és Agbonlahornak úgyszintén, de a többiekből csak ugyanaz a töketlenség látszott, amit már megszoktunk az angol válogatottól. Még annyit, hogy a döntőbe kerülés azért nagy eredmény, hiszen ez igazság szerint nem volt egy túl erős csapat. Csak néhány játékos, aki kora alapján befért volna, de ilyen-olyan okok miatt hiányzott: Aaron Lennon, Tom Huddlestone, Matt Derbyshire, Cameron Jerome, Steven Taylor, Danny Welbeck, Sylvan Ebanks-Blake, David Wheater, Matty Fryatt. Nélkülük egy szárnyaszegett, fásult, súlytalan csapatot láttunk a döntőben, megfejelve egy vérlázítóan impotens edzővel, és a nagyrészt ügyes törökökből és afrikaiakból álló német válogatottnak így nem is volt nehéz dolga. A csapat nagyobbik része még utánpótláskorú marad két évig, a többieket viszont sanszos, hogy nem nagyon fogjuk már látni a háromoroszlános mezben.

Több mint egy évvel a közelgő világbajnokság előtt nagyon úgy tűnik, hogy Anglia is ott lesz Dél-Afrikában (bár tény, hogy az angol válogatottról van szó, úgyhogy bármi megtörténhet még, de most induljunk ki a jobbik verzióból). Fabio Capello csapatának minden sorban akad világklasszis futballistája, egyedül a kapusposzton nincs ilyen. Vajon lesz-e Angliának addig mindenki által elfogadott kapusa?

Régen persze ez sem így volt. A világbajnok csapat kapusát, Gordon Bankset például a mai napig a valaha volt legnagyobb kapusegyéniségek között tartják számon, és csak kicsit marad el tőle egykori ifjú riválisa, Peter Shilton is. Bár alig egy évvel a ’66-os vb után Banksnek az akkor 17 éves Shilton miatt kellett távoznia klubcsapatától, a Leicestertől, egészen az 1972-es autóbalesetéig vitathatatlanul ő maradt az angol válogatott kapusa, és ebben a periódusban történt ugyebár minden idők legnagyobb védése is az első mexikói világbajnokságon. Banks kényszerű visszavonulása után úgy tűnt, hogy az alig 23 éves Shilton hosszú időre kibérelheti magának a válogatott kapusposztját, de nem így történt: csaknem egy évtizeden keresztül versengett Ray Clemence-szel, a Liverpoollal trófeák tucatjait nyerő kapussal, és bár Brian Clough (aki a Nottingham Forestnél volt Shilton edzője 1977 és 1982 között) szerint védence minden szempontból sokkal jobb volt Clemence-nél, a kapitány, Ron Greenwood nem így gondolta. Tény, hogy Clemence trófeagyűjteménye káprázatos, és nem is volt rossz kapus (ma például mit nem adnának érte sokan…), de nem volt olyan legendás egyéniség, mint Shilton, pályafutásából hiányoznak a legnagyobbakra jellemző kacskaringók is.

Peter Shilton viszont az utolsó világklasszis angol kapus volt: ugyan mi már csak jóval harminc fölött láttuk védeni, de még akkor is képes volt nagy bravúrokra, de igazából ő tipikusan nem volt bravúrkapus, hanem egyszerűen mindig oda helyezkedett, ahová a labda ment, ilyen egyszerű. Azon a háron vb-n, ahol ő védte az angol válogatott kapuját, 17 meccsen mindössze tíz gólt kapott (és ebből is egy ugyebár Isten kezének tudható csak be). Klasszisát mutatja, hogy még negyvenévesen, 1989-ben is ötödik lett az Aranylabda-szavazáson, olyannyira neki volt köszönhető akkori klubcsapata, a Derby County ötödik helye, meg persze akkor már válogatottság-rekorder is volt. Arra is emlékezhetünk, hogy a ’90-es vb sokat emlegetett elődöntőjében a németek ellen Shilton mind az öt tizenegyesen rajta volt, de mindig egy kicsi hiányzott, pedig igazi hősként vonulhatott volna vissza a válogatottságtól, ha megfog egy német büntetőt (bár a fritzek könyörtelenségét ismerve ez már önmagában is óriási dolog lett volna).

Visszavonulása óta egy igazán karakteres angol kapus volt, a bajszos tengeri medve, David Seaman. Az ő és Shilton regnálása közötti átmeneti időszakot Chris Woods töltötte ki, aztán jött Seaman és ott volt 1996 és 2002 között valamennyi világ- és kontinenstornán. Igazán emlékezetes azonban csak az első, hazai pályán megvívott Eb volt: itt Seaman tizenegyeseket fogott és bekerült a torna álomcsapatába is. Utána is helytállt többé-kevésbé, viszont 2002-ben csúnyán hibázott Ronaldinho emlékezetes freak góljánál, majd utána pár hónappal szögletből kapott gólt a macedónok ellen, és ez lett az utolsó szereplése a válogatottban. Seaman helyét nem nagyon kérdőjelezte meg senki egészen a 2002-es vb-ig, de nem azért, mert világklasszis kapus lett volna, hanem mert egyszerűen nem volt más. Persze akárcsak Clemence, ugyanúgy egy fiatalabb Seaman is gond nélkül beférne a mai angol válogatottba, hiszen jó kapus volt ő, csak pont az a plusz hiányzott belőle is, ami mondjuk Banks vagy Shilton esetében megvolt. Valahol az is jellemző, hogy Seaman pályafutásának két legtöbbet emlegetett momentuma a már említett Ronaldinho-gól, illetve Nayim félpályás emelése az Arsenal-Zaragoza KEK-döntőn 1995-ben.

Mindenesetre Seaman 2002-ben ment, és azóta megint csak nincs egyértelműen legjobb kapus Angliában. David James volt az utód, aki ugyan már sokkal érettebb és jobb kapus, mint fiatalkori, bakikat egymásra halmozó énje, mégis sokaknak ő mindig is Calamity James marad. 2004-ben ő védett a portugáliai Eb-n, ahol nagyot nem hibázott, de mégsem tudott sokat segíteni a csapaton. Sexy Sven két évvel később lecserélte őt Paul Robinsonra, aki Jameshez hasonlóan helytállt ugyan, de amikor nagy szükség lett volna a bravúrra a tizenegyeseknél, akkor hiába várták tőle is. Most ismét James tűnik a befutónak, de nézzük meg, kik közül.

David James (szül. 1970)

Ha valaki, ő igazán sajnálhatja Steve McClaren kinevezését három éve: Jamo ugyanis élete formájában védett a tavalyi idényben, nagy részt vállalt a Portsmouth kupagyőzelmében is, és még az is lehet, hogy ha ott van Anglia a tavalyi Eb-n, akkor végre nemzetközi szinten is mutatott volna valamit, de hát ezt már soha nem tudjuk meg. Az biztos, hogy James össze sem hasonlítható a kilencvenes évekbeli önmagával, lehiggadt, fantasztikus bravúrokra képes, mi több, őrült kúl pasi is, de azért nem véletlen, hogy a Pompey-ban véd és már nem mondjuk a Liverpoolban. Sőt, ebben az idényben ismét kapott néhány csúf potyát, és könnyen lehet, hogy a most 39 éves kapus ennél már nem lesz jobb jövőre sem. Úgyhogy az, hogy övé lesz-e az 1-es mez Dél-Afrikában, nem is csak rajta, hanem trónkövetelőin is múlik majd.

Robert Green (1980)

Igen, ő volt az, aki egy kirúgás közben sérült meg lehetetlen módon a 2006-os vb egyik felkészülési meccsén, azóta viszont a West Ham kapusaként teljes joggal van ott a keretben. Elég sokat kellett várnia – nem véletlenül jegyezte meg Alan Curbishley, hogy úgy látszik, Greennek be kéne festenie a haját, hogy még feltűnőbb legyen –, de végül tavaly visszakerült a keretbe, és momentán biztos No. 2 James mögött. Green mellett szól, hogy egyedüliként az angol kapusok közül igazi tizenegyes-ölő hírében áll, és ez tudjuk, mennyit jelenthet manapság. Egyébként sem lehet vele szemben sok kifogás, ha csak az nem, hogy nincs mondjuk Casillas vagy Buffon szintjén. Ebből egyenesen következik, hogy nem ártana egy jobb csapatban is kipróbálnia magát a vb-ig.

Ben Foster (1983)

Ő bezzeg a világ legjobbnak tartott csapatában játszik – a probléma csak az, hogy elég ritkán. Edwin Van Der Sar mögött persze nem szégyen a padon ülni, de sajnos korántsem biztos, hogy a holland távozásával automatikusan Foster lesz majd az utód. Őt Sir Alex Ferguson 2005-ben fedezte föl, amikor kölcsönben védett a Wrexham csapatában, és egymillió fontot fizette érte a Stoke Citynek. Foster utána kölcsönben két rendkívül sikeres évet húzott le a Watfordban: az elsőben feljutottak a Premier League-be, a másodikban pedig ugyan kiestek, de Foster nem vallott szégyent, a csapat legjobbja volt. Azóta viszont nem volt szerencséje a sérülésekkel, és az utóbbi két szezonban alig védett pár meccset, bár legutóbb a Liga-kupa döntőjében kivédte a Tottenham szemét. Nagyon úgy néz ki, hogy valamit ki kell találnia neki is jövőre, mert egyelőre Van Der Sar nem akar félreállni, kispadról meg nehéz lesz a válogatott kapujába állni, pedig az adottságai megvannak hozzá, hogy nagy kapus legyen egyszer.

Joe Hart (1987)

Egy újabb kapus, aki szép jövő előtt áll, de momentán mégis csak második számú kapus a klubjában. Sőt, Shay Given még évekig képes lesz klasszis kapusteljesítményre a Manchester Cityben, úgyhogy Joe Hartnak is bizony tovább kellene állnia. Pedig eddig igazi villámkarrier volt az övé: 18 évesen már elsőszámú kapus volt a negyedik ligás Shrewsburyben, és 2006 nyarán el is vitte a City. Második idényében nemcsak, hogy kiszorította a kapuból a svéd válogatott Isakssont, de alig 21 évesen be is mutatkozhatott a válogatottban, Trinidad és Tobago ellen. Aztán jött az újabb idény, meg a sok pénz, vele együtt a hülyeség és Robinho, és hirtelen minden nehezebb lett: Hartot is megtalálták a kritikus hangok, miután a City csak bukdácsolt idén. Mark Hughes válaszul megvette a liga egyik legjobb kapusát elé, és Hartnak nyáron fontos döntést kell majd hoznia, ha ott akar lenni jövőre Dél-Afrikában.

Paul Robinson (1979)

Lehet, hogy vele az a baj, hogy túl fiatalon volt élete formájában. Robinsonra akkor figyelt fel a világ, amikor 2000-ben, alig 21 évesen ugrott be a sérült Nigel Martyn helyére a Leedsben, és a Barcelona elleni 1-1-es BL-meccsen szabályosan kivédte Rivaldóék szemét. Akkor úgy tűnt, hogy Robbo személyében ismét van egy potenciális világklasszis angol kapus, de azóta nem úgy tűnik, hogy így lenne. Pedig egészen 2006-ig felfelé ívelt a karrierje: a Leeds kiesése után a feltörekvő Tottenhambe ment, és kiszorította Jamest is a válogatottból. A németországi vb-n ugyan mindössze két gólt kapott öt meccsen, de aztán mégsem tudott segíteni, amikor nagy szükség lett volna rá. Azóta pedig horror: Gary Neville öngólja Zágrábban, majd egy sereg védhető gól a Spursben, ahonnét tavaly nyáron végül el is engedték. A Blackburnben egyelőre nincs vele gond, jót tett neki a környezetváltozás, de ahhoz, hogy komolyan szóba kerüljön a neve a válogatottnál, ismét a csaknem egy évtizeddel ezelőtti önmagát kéne felélesztenie.

Chris Kirkland (1981)

Talán Kirkland az emblematikus angol kapus: szimpatikus, kicsit riadt arcú fiatalember, aki ugyan ügyes, meg minden, de valahogy mégsem tudjuk neki elhinni, hogy ő a megoldás, esetében például azért nem, mert karrierjéből kb. 3 évet sérülésekkel töltött. Ebben a társaságban is övé a legsérülékenyebb kapus cím. Kirkland különösen még liverpooli játékosként szedett össze egyfolytában sérüléseket, bár a Wigan kapusaként sem volt képes eddig egy szezont sem lehúzni egészségügyi problémák nélkül. Ez nagyjából meg is pecsételte a sorsát, pedig ha éppen nincs semmi baja, akkor általában nincs vele gond, sőt, kiemelkedő produkciókra is képes. Mégis, akárcsak a Blackburnben vagy a Portsmouthban, ugyanúgy a Wiganben sem könnyű világklasszis kapussá válni.

Scott Carson (1985)

Na és vele mi lesz? Két éve még úgy tűnt, lehet belőle valami, de most csak az valószínűsíthető, hogy jövőre követi csapatát a Championshipbe, és nem fognak kapkodni utána a többiek. Pedig a leedsi nevelésű kapus még nem volt húszéves, amikor már BL-meccsen védett a Liverpoolban, és ugyan Reinát nem tudta kiszorítani, de minden évben egyre jobb csapatok vitték el kölcsönbe. Az Aston Villánál például olyan jó volt, hogy Steve McClaren be is állította a válogatott kapujába a horvátok elleni sorsdöntő meccsen, és kapott is rögtön egy csúnya leventególt, az angolok pedig lemaradtak az Eb-ről. Múlt nyáron megvette a West Brom, és sokáig a csapata legjobbja volt, de aztán ott is jöttek a hibák, mostanra egész sok összegyűlt belőlük, úgyhogy momentán nem ő a legkeresettebb angol kapus. Persze fiatal még, de most úgy véljük, 2010 még túl hamar lesz neki.

Joe Lewis (1987)

A 21 éves kapust tavaly ismerték meg a legtöbben, ekkor hívta be Capello az akkor negyedosztályú Peterborough kapusát a Trinidad és Tobago ellen készülő keretbe. Játszani nem játszott, de azért akkor is nagy dolog volt. Lewist a Norwich csapatából vásárolta meg az idén már harmadosztályú Peterborough, mely könnyen lehet, hogy jövőre már a Championshipben játszik. Lewis jelenleg az U21 keretében sincs bent, sőt, klubcsapatát is hozta egy-kétszer kellemetlen helyzetbe kapusként, de ő van olyan kiugró tehetség, hogy egyszer majd robbantson. Bár gyaníthatóan az nem a következő egy évben lesz.

Alex Smithies (1990)

És a legifjabb. A Huddersfield 19 éves kapusa a télen szilárdította meg a helyét klubjában, és azóta élvonalbeli megfigyelők vizslatják hétről-hétre. Még az is lehet, hogy jövőre olyan klubban fog játszani, melyből lesz esélye kitörni, és fiatalon berobbanni, bár ez igencsak meseszerűen hangzik. Nekünk az a tippünk, hogy fogunk még hallani róla (látni ugyebár nem láttuk még), de az még kicsit odébb van.

Anglia szombat esti fellépése nem csak azért marad igazán emlékezetes, mert az angol támadók nagyjából 90 százaléka sérült le (a helyzet komolyságát az is mutatta, hogy a brit lapok már Michael Owen esetleges beválogatását is megpendítették), és ennek ellenére egyébként remek támadójátékkal és gyönyörű gólokkal nyert, hanem mert a játékosok hivatalosan első alkalommal futottak ki a Wembley gyepére az új tervezésű háromoroszlános dresszben. Úgy véljük, hogy ezúttal volt értelme a titkolózásnak és az érdeklődés felcsigázásának (több hónapja már meg lehetett rendelni az új mezt, gyakorlatilag azt sem tudva hogyan fog kinézni), mert a futballtörténelem egyik legkúlabb mezét sikerült megalkotni az angol válogatott számára. A fanyalgók mondhatják azt persze, hogy mi a különleges egy olyan mezben, ami leginkább egy háború előtti teniszpólóra hasonlít, de nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mi kúl és mi nem kúl. A piros névfelirat és szám a háton telitalálat, akárcsak a karcsúsított szabás. Az igazán kúl nyilván az volna, ha kizárólag hosszúujjú változata lenne az új meznek, és akkor el lehetne kerülni az olyan bénaságokat, hogy például John Terry úgy néz ki, mint egy nagyranőtt óvodás, mert két mérettel kisebb mezt választott magának.

Az ugye nem kérdés, hogy az új mez az angol válogatott valaha viselt öt legmenőbb mezének egyike, de lássuk azt is, melyik a többi négy!

Sokunk számára ez a mez szinte egyet jelent az angol válogatottal, ugyanis a nyolcvanas években hosszú ideig kizárólag ebben az Admiral márkájú, 160 százalék poliészter felsőben lehetett látni az angolokat (például 1981 tavaszán a Népstadionban), ami a csodálatos vizuális élmény mellett a játékosok számára nagyjából olyan lehetett, mintha nejlonzacskóból szabott trikóban kellett volna rohangálniuk kilenven percen át, ami lássuk be, nem lehetett annyira kellemes.

A futballmezek egyik legnagyobb klasszikusa, ami egy kicsit néha pont ezért már kellemetlen is, de nincs olyan vérmes angol szurkoló, aki nem akart valaha ilyen mezt, aki nem vett magának ilyen mezt, akinek nem ajándékoztak ilyen mezt, vagy ne akarna beszerezni ilyet magának. És ez bizony nem csak amiatt van, mert Bobby Moore egy ilyen mezben emelte magasba a Rimet-kupát.

Szinte az egyedüli angol válogatott mez, amelyen nem a szív felett, hanem középen található a háromoroszlános címer. Nem olyan nagyon különleges mez ez, de a sötétkék gallér, a kék szögletes névfelirat a háton, és legfőképpen a csapat, amelyiknek meg kellett volna nyernie a 96-os Európa-bajnokságot teszik az egyik legemlékezetesebbé.

Abban ugye megállapodhatunk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója nem kedvezett a futballmezeknek, ugyanis egy rakás csapat nagyon ronda cuccokban focizott akkoriban. Ez alól az angol válogatott sem volt kivétel (ne felejtsük el a funkciótlan gombot a gallér alatt!), ugyanis az itáliai vébére készült mezen sikerült a karrészre ügyesen odacsempészni a gyártó cég logóját etruszk sormintának álcázva. Az összképet a mezhez járó fürdőnadrágszerű sort még tovább rontotta, de kit érdekelt mindez akkoriban, amikor Anglia a világbajnokság legjobb csapata volt, és nagyjából mindenki olyan mezt akart magának, mint amilyet Gazza viselt!

Ebben az évtizedben az angol válogatottnak nem sok olyan mérkőzése akadt, amelynek másnapján a szurkolók rettentő fejfájástól szenvedve, de mégis mosollyal a szájuk szélén állhattak neki a reggeli tojás elkészítésének. Na, a majdnem három hete megrendezett horvát-angol meccs ilyen volt. Ha készítenénk egy DVD-t a háromoroszlános válogatott 2000 óta lejátszott legnagyobb meccseiről, akkor a zágrábi találkozó biztos, hogy szerepelne rajta, csakúgy mint a legendás müncheni 1-5, a dánok elleni VB-nyolcaddöntő 2002-ből, vagy az oroszok tavaly szeptemberi vendégszereplése a Wembley-ben, amikor úgy tűnt, Anglia végre összekapja magát és kijut az Európa-bajnokságra. Ezekben a meccsekben azon felül, hogy Anglia felejthetetlen játékkal nyerte meg valamennyit, még egy közös van, ugyanis egy játékos mindegyiken kezdőként lépett pályára az angol válogatottban. És ez a játékos nem más, mint Emile Heskey.

Mindezek ellenére kevés olyan figura van az angol futballban, aki ennyire megosztja a közvéleményt, akit ennyire nem ismernek el, sőt akit gyakorlatilag folyamatosan félreértenek. Emile Heskey-t a többség egy ügyetlen futballistának tartja, aki csatár létére szinte alig szerez gólt és nemhogy az angol válogatottban, hanem egyáltalán semmilyen magára valamit is adó futballcsapatban nem lenne helye. A kritikusai szerint nem véletlen, hogy a karrierje során egyre gyengébb csapatokban találja magát (Birmingham, Wigan), miután Liverpoolban valószínűleg rájöttek, hogy a leigazolása csakis valami tévedés lehetett, és egyébként meg az ezredforduló Liverpoolja volt annyira jó csapat, hogy még őt is elbírta valahogy.

Az angol futball egyik kulcsfigurája mindig is a centre-forward, az úgymond erőcsatár volt (gondoljunk csak Cliff Bastinra, Dixie Deanre, Tommy Lawtonra, Nat Lofthouse-ra, vagy az újabbak közül Paul Marinerre, Mark Hateley-re, Les Ferdinandra és Alan Shearerre), akinek a játékát igazából a következő dolgok jellemzik: 90 percen keresztül folyamatosan birkózik a védőkkel, olyan helyre dugja a fejét, ahol nagy valószínűséggel fájni fog, és nem mellesleg, ha a csapata gólt szerez, akkor azt általában ő jegyzi. Egy angol csapat ilyen régimódi pozíciós erőcsatár nélkül már nem is angol csapat. Azonban Alan Shearer visszavonulása óta az angol futball bizony nem dúskál az ilyen tankszerű csatárokban, hanem sokkal inkább olyan támadókban, akik gyorsak, és nem zavarodnak meg attól, ha a középpályán, vagy akár a szélen kell játszaniuk éppen.

Emile Heskey-re pedig éppen ezért van szüksége az angol futballnak. Az angol válogatott nélküle nem olyan, mint egy igazi angol válogatott, hanem olyan, mint bármelyik kontinentális vetélytársa. Ő jelenti a fizikai jelenlétet, ő az, aki birkózik, ő az, aki sohasem adja fel, ő az, aki két-három védőt is elvisz magával, ő az, aki a labdákat lefejeli és két védővel a hátán estében ad gólpasszt. Nem véletlen, hogy Michael Owen akkor játszik igazán jól, ha a nagydarab mamlasz az ékpárja, és nemhiába nyilatkozta Wayne Rooney is, hogy leginkább Heskey mellett szeret játszani a válogatottban. Heskey testesíti meg mindazt, ami az utóbbi évek angol válogatottjaiból hiányzott: alázat, önzetlenség és küzdelem. És ami jó jel: úgy tűnik, hogy Fabio Capello is rájönni látszik erre. Ugyanis a múltkori zágrábi este igazi hőse nem a mesterhármast szerző kisfiú, Theo Walcott, vagy a hátravont csatár szerepkörében újfent lubickoló Wayne Rooney, hanem Emile Heskey volt. Ő a mi emberünk.

Az angol válogatott simán verte az amerikait. Labdarúgásban.

Ahogy ez a dolog kinéz, közel mindenki rém elégedett lesz az eredménnyel, a játékkal, a pályával, a himnuszokat éneklő hölgyekkel, az üdítővel stb. John Terry most megvigasztalódott, mondta a magyar kommentátor, amiben a legszomorúbb az, hogy a Chelsea és az angol nemzeti csapat kapitányának gólörömét elnézve még az is lehet, hogy tényleg. A magyar fiúk örülnek így/ennyire a barátságos meccseken.

Pedig ez a másfél óra nem volt valami nagy szám. Ezt az ellenfelet a fű alatti agyagba kellett volna döngölni, minden további nélkül lehetett volna rúgni/fejelni nekik kétszer vagy akár háromszor ennyit. A Team USA egyetlen komoly megmozdulást mutatott be az egész meccs alatt (az mondjuk, az öreg Eddie Lewis csele a jobb szélen, parádés volt).

A Team Capello ehhez képest a meccs végén, 2-0-nál szomorúan passzolgatott a saját térfelén, őrizve a korántsem világmegváltó eredményt. Mi derült ki addig? Hogy Terry (aki az első gólt fejelte) tényleg nagyon átéli a dolgokat. Hogy Gerrard tényleg korunk tíz (de lehet, hogy öt) legnagyobb labdarúgójának egyike. Hogy Crouch nem létezik, mint egyetlen csatár.

Ami a szomorú, az az, hogy mindezt tudtuk eddig is. Amit nem tudtunk, az az, hogy Capello ugyanúgy összevissza cserél, ha kell, ha nem, a barátságos találkozókon, mint tette azt a kellemetlen emlékű Sexy Sven. És ugyanúgy nincsen semmilyen koncepciója arról, hogy mit is kéne játszania a csapatnak.

Semmi nem nyomja el olyan hatékonyan a szar szagát, mint egy győzelem, sajnos.

A legfrissebb hírek szerint az angol szövetségi kapitány, Fabio Capello úgy véli, hogy Wayne Rooney bár fiatal, de egy napon a válogatott csapatkapitánya lehet, hiszen amolyan igazi vezéregyéniség a pályán. Steven Gerrard, John Terry, Rio Ferdinand és Wayne Rooney. Hogy mi a közös bennük? Az angol válogatott has been, wanna be és will be csapatkapitányai. A Liverpool, a Chelsea és a Man United labdarúgói. Igazából persze úgy volna igazságos, ha a Fat Fourból az Arsenal is képviseltetné magát csapatkapitány-jelölttel, de ebben az évezredben a Hetvenéves Vénasszony még nem küldött pályára angol játékost az egyedüli Theo Walcotton kívül, őt meg Fabio Capello úgysem teszi majd be soha a csapatba, mert nyilván nem fér bele az elképzeléseibe (bár múltkor a Liverpool elleni valamelyik meccsen a gól előtti szólója az ifjú Michael Owent idézte 1998-ból az argentinok ellen). Szóval Capello még nem döntötte el, hogy a következő meccsen kit jelöl kapitánynak, de folytatja a rotációs politikát (??) mindaddig, amíg meg nem találja a tökéletes személyt, aki Anglia válogatottját kivezeti majd a gyepre az ősszel kezdődő VB-selejtezőkön. Az összeállítás, a taktika, a csatársor másodlagos. Tényleg meg kell bolondulni.

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.

Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"

Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.

Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.

***

*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.

Gyorsan az elején be kell vallanom, hogy nem láttam a tegnap esti meccset, ami persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le Fabio Capello angol válogatottjának párizsi fellépéséről. Sőt, talán jobb is így, mivel bőven elegendő volt a meccs előtti összeállítást, valamint a mai meccsbeszámolókat átfutni. Az egyedüli különbség talán az, hogy így nem ettem tegnap este csirkeszárnyakat és nem ittam meg három-négy korsó sört.

1. Anglia soha, semmilyen körülmények között, senki ellen nem léphet pályára egy csatárral, főleg, ha az az egyedüli csatár Wayne Rooney, aki egészen egyszerűen nem arra termett, hogy a beadásokat elfejelgesse, az előrevágott labdákat megtartsa és visszapasszolja a második hullámban érkezőknek. Pontosan ő az, akinek a második hullámban érkeznie kellene. Márha egyáltalán lenne olyan szövetségi kapitány, aki meg merné kockáztatni azt a hadrendet, hogy Rooney-t amolyan hátravont középcsatárként küldje pályára. De azért ne kivánjunk túl sokat.

2. Azonnal vissza kell térni a four bloody four two-hoz. Az angol válogatott csak és kizárólag a 4-4-2-es hadrendben tud és szokott jól játszani. Lehet azt mondani, hogy nem korszerű, vagy divatos és úgy egyáltalán unalmas, de mi az ilyen véleményekre szoktunk pont vastagon szarni. 4-2-3-1. De miért, könyörgöm? Az angol válogatott kéremszépen az nem a Juventus. Az új szövetségi kapitánnyal nem jött el más, csak jó unalmas meccsek, ahol legfeljebb egy gól esik, azt is inkább az ellenfél szerzi majd ismerve a védelem szokásos balfaszkodásait.

3. Nagyon gyorsan el kell felejteni, hogy létezik egy úgynevezett Golden Generation az angol futballban. Nem, nincs és nem is létezett. Ellenben van egy nagy csomó játékos, aki ha nem sérült, bérelt helye van a kezdőcsapatban. 2004 óta ezek a játékosok egyszer nem játszottak úgy, ahogyan azt a szurkoló joggal elvárná. És itt nem a szemetgyönyörködtető játékra gondolok (azt meghagyjuk a latin futball szerelmeseinek, akármi is legyen az, amit latin futballnak hívnak egyesek), hanem arra, hogy hátravan még öt perc és a csapat nyom, megy előre és nagyobb eséllyel szerez egy seggről a hálóba pattanó gólt, mint nem. Na, ez az, ami nincs többé.

4. Érdekes egyébként megnézni, hogy a kezdőcsapatból csak ketten nem voltak a Fat Four tagjai: Gareth Barry és David James (meg persze Beckham, de hát ő most nem számít). Egész egyszerűen ezek a játékosok, akármilyen közhelyesen hangzik is, nem alkotnak csapatot. Vagy egészen egyszerűen szarnak rá? A válogatott újdonatúj csapatkapitánya, Rio Ferdinand (kérdés persze, hogy Capello a második meccsén miért bízta a karszalagot egy másik játékosára, ha az első kapitánya, Gerrard szintén ott volt a kezdőben) azt nyilatkozta a meccs után, hogy mennyire megtisztelő volt kivezetni a pályára a nemzet válogatottját, ja és amúgy másodlagosan a csapat nem azt az eredményt érte el, amit szerettek volna. Most olvasom, hogy John Terry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a kapitányi karszalagot. Na pontosan erről beszélek. Baszki fiúk, hahó, nem az számít, hogy ki a kapitány, hanem az, hogy nyer-e az angol válogatott!

5. Lehet azon is lamentálni, hogy miért David James védte az angol válogatott kapuját, akinek természetesen magam is nagy rajongója vagyok, mivel a brit futball egyik legkúlabb arca és mindig egy lépéssel a divatot megelőző frizurája plusz arcszőrzete van, de tényleg meg kell várni Robert Green 40. szülinapját, hogy stabil kezdővé váljon? Meg úgy egyáltalán, miért nem lehet a fiatal tehetséges játékosokat fokozatosan beépíteni a válogatottba? Vagy valami?

6. A mérkőzés egyedüli pozitívuma az volt, hogy David Beckham századszor öltötte magára a háromoroszlános dresszt (aranyszínű cipő ide vagy oda). Sokakkal ellentétben ugyanis úgy vélem, igenis Beckham az egyedüli, aki a többi hólyaggal ellentétben (mert azért, hogy ő is egy hólyag, az ugye nem kétséges) megpróbálja és ha nem megy neki, akkor az talán még bántja is.
 

Edward Paul Sheringham a hétvégén bejelentette, hogy az idény végén végleg visszavonul (persze viccesen azt is hozzátette, hogy ez a döntése a válogatottban való szereplésére is vonatkozik) és ezzel véget vet a 26 éve tartó pályafutásának. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy futballéletemben különleges helyet foglal el az egyébként a Rúgd és fuss! több szerzője által egyszerűen csak "Intelligentleman"-ként emlegetett 42 éves futballista, ugyanis pályafutásának három, talán legfontosabb mozzanatát különböző helyszíneken, de ugyanúgy felpattanva, artikulátlanul üvöltve, valamint ökölbe szorított kézzel és magasba emelt karokkal ugrabugrálva ünnepeltem.

Az első ilyen pillanat az 1996-os EB angol-holland csoportmérkőzésen (ahol egyébként az angol válogatott modernkori történetének egyik legjobb játékát nyújtotta) Alan Shearernek adott megkönnyeznivalóan zseniális gólpassza volt, ami egy 10-legszebb-megmozdulás-de-nem-gól-ever versenyen tuti dobogós lenne.

A következő ihletett pillanat igazából két percig tartott: az 1999-es BL-döntő ráadásperceiben, amikor két Beckham-szögletet követően Sheringham először egyenlített, majd Ole-Gunnar "Babyface" Solskjaer pofozta be az általa továbbfejelt labdát. A többi már történelem, angol klub 15 év után először nyerte el a legrangosabb európai kupát.

Aztán 2001 októberében Sexy Sven visszahívta a már akkor nagy öregnek számító Sheringhamet a görögök elleni sorsdöntő VB-selejtezőre, ahol csúsztatott fejesgóljával ő hozta vissza a reményt az angol válogatott számára.

Sheringham a 4-5-1 és a rotációs politika miatt sajnos kihalófélben lévő klasszikus csatárkettős intézményének egyik utolsó képviselője. Pályafutása során bármilyen klubnál fordult is meg, ékpárjával a nevük szinte örökre egybeforrt: Cascarino-Sheringham, Sheringham-Klinsmann, Sheringham-Andy Cole és ugyebár SHERINGHAM-SHEARER. Angliának talán soha nem volt és valószínűleg nem is lesz olyan csatárkettőse, mint amilyet Teddy Sheringham és Alan Shearer leginkább 1996 nyarán alkotott. Sheringham nem volt különösebben gyors, azonban szinte mindent előre látott a pályán: bejátszotta az üres területeket, csodálatos átadásokkal játszotta meg éktársait, és úgy általában mindig a legjobb időben volt a legjobb helyen. Egyik korábbi éktársa Jürgen Klinsmann, aki egyébként az utóbbi húsz év egyik legintelligensebb futballistája, nyilatkozta róla, hogy pályafutása során soha nem volt Sheringhamnél intelligensebb ékpárja.

Sheringham igazán szerette a futballista életet: élvezte a játékot, a hírnevet, a pénzt és a nőket. Teddy egy igazi nemzetközi playboyra jellemző életmódot folytatott, így a szemünk sem rebbent, amikor megtudtuk, hogy remek pókerversenyző, vagy, hogy az éppen aktuális Miss Great Britainnel jár. Soha nem kímélte magát, ha lumpolásról volt szó, de ugyanolyan keményen zakatolt az edzéseken is, és még negyvenévesen is olyan kockás hasa volt, mint egy tábla csokoládé. A barátai nem véletlenül adták neki az Android becenevet, tekintettel arra, hogy nem igazán sportolóra jellemző életmódja ellenére még negyvenévesen is a Premiershipben nyomta.

Teddy Sheringham 26 idényéből két dolog maradt ki igazából: nagy bánatára soha nem játszhatott Charlie fiával egy csapatban, és a két évvel ezelőtti a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőn (alig egy hónappal a 40. születésnapja után) a West Ham végül büntetőkkel kikapott a Liverpooltól (bár iszonyatosan drukkoltunk, hogy a meccs vége felé beálló Teddy egy heroikus pillanatban egymaga döntse majd el a meccset), így nem sikerült Stanley Matthews rekordját megdöntenie, aki 38 évesen vehette át a Wembley-ben a kupagyőztesnek járó érmet.

Utolsó meccsére május 4-én a Scunthorpe otthonában, a Glanford Parkban kerül majd sor, ahol a Colchester Unitedre nagy mérkőzés vár: minden bizonnyal a benntmaradás fog eldőlni azon a szombat délutánon. Az igazán szép az lenne, ha az egy Sheringham-góllal sikerülne!

Cheers Teddy!

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?