Rúgd és fuss!

Ahogy azt már korábban itt a blogon megjósoltuk, bizony nem ért véget a Londoni Olimpiai Stadion körüli herce-hurca: a Bajnokok Ligájából való kiesést követően a Spurs vezetői bejelentették, hogy bírósághoz fordulnak, sőt kisvártatva a Leyton Orient képviselői is úgy döntöttek, hogy nem hagyják annyiban és megtámadják a londoni polgármester és a brit kormány által márciusban már jóváhagyott döntést.

Amíg a Spurs vezetői azonban a West ham United pályázatában résztvevő Newhami Tanács által nyújtott kölcsön jogszerűségét vitatják (megvesztegetést sejtenek háttérben), addig az FA kupában idén vitézkedő Leyton Orient képviselői a Premier League és a Football League szabályzatának rendelkezéseire hivatkoznak, mivel az új stadion közvetlen közelsége gyakorlatilag ellehetetlenítené az idén a kupában is vitézkedő londoni kiscsapatot. Kiváncsian várjuk a fejleményeket az ügyben, mi továbbra is  (ahogy azt már itt bővebben kifejtettük) annak örülnénk a legjobban, ha az Olimpiai Stadion a játékok után kizárólag atlétikai célokat szolgálna, egyik klub sem költözne el a hagyományos környékéről, főleg nem közpénzből, és egy tulajdonos sem tudna érdemtelenül hasznot húzni egy zsíros ingatlanügyletből.

Ahogy az várható volt, a brit kormány és a londoni polgármester is jóváhagyta a londoni Olimpiai Stadion hasznosításáért felelős társaság, az Olympic Park Legacy Company februári döntését, amely a West Ham United által benyújtott pályázatot támogatta a Tottenham Hotspurével szemben.

Mint arról már korábban beszámoltunk, a kiválasztást megelőző időszak nem volt ennyire zökkenőmentes, de úgy látszik, hogy a futópálya megőrzése és a közcélú hasznosítás ígérete minden illetékest meggyőzött. Újdonság az ügyben viszont, hogy egyes sajtóértesülések szerint Boris Johnson londoni polgármester támogatásáról biztosította a Tottenham Hotspur vezetőit az új stadionba való költözésükkel kapcsolatban, ami akár még jó hír is lehet a Spurs drukkerei számára, bármit is akart a bohókás polgármester érteni ezalatt.

Eddig még sose írtunk itt a blogon a legrangosabb európai kupasorozatról, de ha ilyen meccseket játszanának a Bajnokok Ligájában, mint amilyen ez a Milan-Spurs volt, akkor eszünkbe se jutott volna, hogy más elfoglaltságot keressünk magunknak kedd vagy szerda esténként. Ez a meccs ugyanis a régi időket idézte, amikor még nem egy FIFA 2011 Playstation meccsre hasonlított egy-egy összecsapás, hanem a csapatok egymásnak estek a szó szoros értelmében, főleg, ha egy olasz és egy angol klubról volt szó. Hiszen ma este ki nem pattant fel a kanapéról fel kiállítást reklamálva Flamini páros lábbal történő becsúszását követően, főleg miután cinikusan az óráját mutogatta a bírónak a hosszúra nyúló ápolást kifogásolva, vagy amikor Gattuso először Joe Jordan nyakának ugrott az oldalvonalnál, majd a lefújás után szabályosan lefejelte a Spurs másodedzőjét, aki nem mellesleg a Milan játékosa volt 1981 és 83 között? Ráadásul mindezek után egy remek kontratámadásból színtiszta angol gól született (egy indítással Lennon lépett ki  és vitte el a labdát a védő mellett, majd középre tálalt, ahol Crouch érkezett és magabiztosan  használta ki a ziccert), az már csak hab volt a tortán, hogy  az utolsó másodpercekben Ibrahimovics gólját nem adták meg, mivel a lövése előtt két kézzel taszította el magától a meccs egyik legjobbját, a Spurs csapatkapitányát, Michael Dawsont. Az mindenesetre mindenki számára kiderült ezen az estén, hogy ez a Spurs megnyerheti a Bajnokok Ligáját is akár.

A BBC által tegnap idő előtt megszellőztetett hír igaznak bizonyult: a londoni Olimpiai Stadion hasznosításáért felelős társaság, az Olympic Park Legacy Company a Tottenham Hotspur és a West Ham United pályázata közül az utóbbiét támogatja. A döntés nyilván nem számít meglepetésnek, mivel a két klub közül a West Ham vállalt kötelezettséget a futópálya megtartására, és állítólag ez döntő volt.

Korábban már leírtuk ezeken az oldalakon, hogy miért nem tartjuk szerencsésnek a stadionért folyó huzavonát, főleg, hogy az egyik klubot mindenféleképpen előnyhöz juttatja a másikkal szemben, ráadásul mindezt közpénzből. A döntés egyelőre még nem végleges, azt a kormány képviselőinek és London polgármesterének is jóvá kell még hagynia, amire előreláthatóan a jövő héten fog sor kerülni. Ugyanakkor nem lepődnénk meg azon, ha a történetben lenne még egy pár csavar, hiszen elég csak arra gondolni, hogy állítólag a Spurs képviselői jogi útra kívánják terelni az ügyet, de például még az sem kizárt, hogy az Olimpiai Stadion tőszomszédságában, egy metrómegállónyira lévő Leyton Orient tulajdonosai próbálják majd megakadályozni a költözést, hivatkozva a Premier League szabálykönyvére, ami előírja, hogy egy új helyszínen megépülő stadion nem érinthet hátrányosan egy klubot sem, amelynek a pályája az új helyszín közvetlen közelében található.  Mindenesetre a két rossz megoldás közül több szempont miatt is valószínűleg a kevésbé rosszat választották, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az elmondásuk szerint egyébként óriási  West Ham-rajongó tulajdonosok, Gold és Sullivan, a nagy ingatlanüzlet nyélbeütése után (a 600 millió font összköltségen megépített stadionhoz potom 95 millió fontért fognak hozzájutni, amiből 40 milliót a newhami tanács kölcsöne, 35 milliót az Olympic Park Legacy Company által nyújtott hozzájárulás, a hiányzó 20 milliót pedig az Upton Park értékesítéséből származó bevétel fedezne) ne adnának túl szeretett klubjukon busás haszonnal, ha felbukkan egy közel-keleti érdeklődő.

Nemrégiben közzétettük itt a blogon London szurkolói térképét, amiből kiderül, hogy melyik klubnak hol van a pályája, és nagyjából merre található a szurkolói bázisa. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a térkép hamarosan át fog rajzolódni, mivel két nagymúltú londoni klub, a Tottenham Hotspur és a West Ham United is harcba szállt, hogy megkaparintsa a 2012-es londoni olimpiára London észak-keleti felében található Stratfordban épülő stadiont a játékok lebonyolítását követően.

Nem sokkal azután, hogy a BBC életműdíjjal jutalmazta David Beckhamet (azt egyébként nem teljesen értjük, hogy aktív sportolók miért kaphatnak életműdíjat, az persze más kérdés, hogy Beckham már legkevésbé sem számít annak), az a pletyka kapott szárnyra, hogy az MLS, azaz az észak-amerikai futball liga téli szünetét egy angol csapatnál szeretné kihúzni. Úgy tűnik a számos önkéntes jelentkező közül a legtöbb esélye erre a bajnoki cím (és a Bajnokok Ligája?) titkos esélyesének, a londoni Tottenham Hotspurnek van. De vajon szüksége van-e a remek formában lévő Spursnek Beckhamre és Beckhamnek feltétlenül Angliában kell-e kihúznia a téli szünetet?

Harry Redknapp keze alatt a Spurs a hagyományosan látványos focit játszó klubból a Premier League olyan alakulatává vált, amelyik sokkal többre is képes lehet annál, minthogy csak belepiszkítson a Fat Four évek óta tartó hegemóniájába, ahogyan azt egyébként tavaly tette. Az nem újdonság, hogy a Spurst általában a semleges szurkolók is kedvelni szokták, az már sokkal inkább, hogy a nehéz meccseket is tudják hozni idén, akár tíz emberrel is. Úgy tűnik, hogy a Spurs tényleg nagy formában van és egyelőre szinte megállíthatatlannak látszik. Ez többek között az angol focira annyira jellemző klasszikus szélsőjátéknak köszönhető, hiszen a középpálya két szélén rohangáló Aaron Lennon és Gareth Bale elfutásaiból és az azt követő beadásokból rengeteg gól születik, de legalábbis helyzet alakul ki. Nehéz elképzelni, hogyan illeszkedne ebbe a sikeresen alkalmazott játékrendszerbe a fénykorában is a pontrúgásairól híres Beckham, főleg, hogy a keretben van már egy játékos, aki nagyjából azt tudja hozni (persze nem azon a színvonalon), mint a válogatott egykori csapatkapitánya. David Bentley (hiszen róla van szó!) egyébként meg pont azért nem tud a kezdőcsapat közelébe kerülni, mert nem elég gyors, még akkor is ha a szabadrúgásai és a beadásai néha Beckhamet idézik. De nem csak arról van szó, hogy Beckham egyáltalán nem passzolna a Piszkos Harry által kialakított játékstílusba, hanem jelenléte fel is borítaná a csapategységet, akár felesleges feszültséget is szülve az öltözőben. Ráadásul csupán elvileg két hónapról lenne szó, hiszen nem hisszük, hogy klubja, a Los Angeles Galaxy vezetői belemennének abba, hogy Beckham a szezon végéig Londonban maradjon. Akkor meg tényleg mi értelme lenne az egésznek?

Beckham esetleges angliai visszatérése még azért is meglepő lenne, mert évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nem lenne képes más angol csapat mint a Manchester United mezét magára húzni. Ugyanakkor az eddigi kérők (Leicester, West Ham és Newcastle) nem jelentettek akkora kísértést Becks számára, mint a manapság őrülten divatos Spurs. Állítólag Beckhamnek nagyon tetszik a csapat játékstílusa, ráadásul ugye Posh Spice-nak sem lenne mindegy, hogy Londonban vagy valahol fenn Északon kell dekkolnia a hét legalább két napján. Az viszont biztos, hogy a válogatott szempontjából Capello szeme előtt lenne, aki kijelentette, hogy nem számít a középpályásra, ha nem játszik rendszeresen egy európai bajnokságban, más kérdés, hogy ebben a Spursben legfeljebb csak a "szupercsere" szerepét tölthetné be. Ráadásul azt még az ellenségei sem kívánhatják neki, hogy Angliába hazatérve majd mindenki rajta röhögjön, mert még a kezdőcsapat közelébe sem tud férkőzni. Akkor már sokkal inkább a jól bejáratott Milan, vagy akár a Bayern München.

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

JVC - Arsenal

Az egyik legkorábbi mezreklám volt az Arsenalé, ami az ember emlékezetében összekapcsolódik a George Graham által fémjelzett korszakkal, amikor az Ágyúsok hosszú idő után először elkezdtek nyeregetni ezt-azt. Például 1989-ben a bajnokságot az utolsó másodpercben lőtt Michael Thomas-góllal. Természtesen akkor is a JVC szerepelt a játékosok mezén, mint ugye akkor is, amikor évekkel később Dennis Bergkamp megérkezett a Highburybe. Talán nem véletlen, hogy amióta a japán elektronikai cég logója helyett egyéb szponzorok neve került az Arsenal mezére, már a csapat is egyre kevésbé rokonszenves?

HOLSTEN - Tottenham Hotspur

A Spurs óriási szolgálatott tett a magyar embernek, ugyanis bizonyítást nyert, hogy a német sörgyár nevében nem szerepel "I" betű! Különben önmagában is menő volt, hogy egy csapat mezén sörreklám szerepeljen, pláne, hogy ahhoz a sörhöz akkoriban még hozzá is lehetett férni. Az meg külön szívderitő volt, hogy a számítástechnika világába tett négy szezonos kitérő után az észak-londoni klub visszatért a megszokott sörhöz. Az már más kérdés, hogy a korábbi sikerek és a szemet gyönyörködtető támadófutball nem tért vissza a White Hart Lane-re, így három szezon után úgy látszik örökre elváltak a Spurs és a Holsten útjai.

SHARP - Manchester United

Egykor az volt az érzésünk, hogy a Man United mezén amíg világ a világ a japán elektronikai konszern neve fog szerepelni. Azonban mint mindennek, egyszer ennek is vége lett: 2000-ben jött a Vodafone és visszautasíthatatlan ajánlattal tett pontot egy 18 (!!!) éves gyümölcsöző együttműködés végére. Még belegondolni is szédítő: a MU mezszponzora már akkor a SHARP volt, amikor a Videoton kiverte őket az UEFA-kupából 1985 tavaszán, és David Beckham és barátai is még SHARP feliratú mezben emelték magasba a nagyfülű serleget 1999-ben! Nem véletlenül nevezik a szurkolók a Man United legsikeresebb korszakát úgy, hogy "The Sharp Years".

NEC - Everton

A liverpooli kékek ugyan az első sikerüket nem NEC-feliratú mezben érték el, ugyanis a nagy menetelés kezdetét jelentő 1984-es kupadöntőben az Everton mezén még a bizarr hangzású HAFNIA szerepelt (ami állítólag egy hűtőszekrénymárka, de erre azért nem vennénk mérget), de utána tíz éven keresztül le sem jött a bűvös három betű a dresszről. Az ember akkoriban csak sejtette, hogy itt valami elektronikai cuccról lehet csak szó, és mindenét odaadta volna egy NEC gyártmányú 60 perces magnókazettáért.

Carlsberg - Liverpool

Meglepő, hogy a Liverpool klasszikus szponzorának logója pont a nagy sikereket követően került fel a mezre: amikor a csapat sorban nyerte a bajnokságokat, hazai és európai kupákat a nyolcvanas években, Dalglish és társai Crown Paints (festék) és Candy (mosógép) feliratú mezekben feszítettek. Ugyan az egyik leghosszabban tartó együttműködés az, ami a Liverpool és a dán sörfőzde között jött létre 1992-ben, nagy sajnálatunkra azonban a jövő szezontól már a gyarmati időket idéző nevű Standard Chartered Bank neve és logója fog a Liverpool mezén díszelegni.

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

A kapuban magától értetődően a szezon legrosszabb kapusa áll. Nyolcmillió fontot fizetett ki érte a rosszemlékű Ramos-Comolli duó, ami mondani sem kell, hogy elképesztően nagy pénz egy kapusért, pláne egy olyanért, akinek egy sima beadás lehúzása is problémát jelent. Számolni se lehet a kabaréba illő jeleneteket, amiket a méltán népszerű Hernyó szerencsétlenkedése okozott a Spurs védelmében, és hiába játszik meggyőzően Piszkos Harry csapata, ha közben folyton attól kell félniük a fiúknak, hogy minimum hárommal kell többet rúgni, mert Gomes bármikor egymaga felhozhatja az ellenfelet.

Igen, tudjuk, Belletti azok közé tartozik, aki annyira nem rossz, sőt, lőtt is pár nagy gólt már idén, ettől függetlenül nem tud meggyőzni bennünket arról, hogy nélkülözhetetlen lenne. Tipikusan az európai futballarisztokrácia kisinasa, aki pályafutása nagy részét úgy töltötte, hogy sztárcsapatok cserepadján üldögélt. Most ezt teszi a Chelsea-ben, ahol ő csak egy a hozzá hasonló, bosszantóan céltalan zsoldosok közül, de ettől még előlünk nem rejtőzhet el.

Egy öregedő és lassú középhátvéd, aki annak köszönheti szerencséjét, hogy ingyen volt tavaly, azóta pedig hiába mentek meccsek a hibáin, nem lehetett elzavarni, ami mutatja, mekkora káosz van Newcastle-ban. Cacapáról nyilvánvaló volt, hogy túl a pályafutása zenitjén soha az életben nem fogja felvenni a Premiership ritmusát, és kevesebb, mint másfél év alatt sikerült elhomályosítania Titus Bramble, a Szarkák addigi bakikirálya emlékét. Röviden: Cacapa csapnivaló védő, és semmi keresnivalója Angliában.

Róla már az érkezésekor megírtuk a magunkét, és nem is tudott ránk cáfolni. Gilberto rögtön bemutatkozásán, a PSV Eindhoven elleni UEFA-kupa negyeddöntőn rúgatott egy gólt az ellenféllel, és hiába kapta le Juande Ramos a szünetben, a meccs elment, a Spurs pedig a visszavágón ugyan nyert, de mégsem volt elég a továbbjutáshoz. Gilberto aztán kapott még pár meccset, de nélkülözhetetlenségét egyszer sem tudta bizonyítani, és remélhetőleg már csak idő kérdése, amikor – a sok haszontalan Comolli-szerzeménnyel együtt – ’Arry ajtót mutat a brazilnak.

Rafa Benitez az utóbbi két évben végre megvalósítani látszik régi tervét, melynek keretében az Internazionale angol megfelelőjét faragja a Liverpoolból. Vagyis egy-két kivétellel középszerű dél-amerikai vagy ibériai importcikkek, nézhetetlenül unalmas játék és saját nemzetbeli játékos csak mutatóban van a csapatban. Fabio Aurelio amikor éppen nem sérült, akkor legjobb esetben is egy tucatfutballista benyomását kelti, és ugyan van egy veszélyes bal lába, de védekezni már jóval kevésbé tud. Az, hogy most állandó kezdő a csapatban, nem azt jelenti, hogy olyan jó, hanem azt, hogy vetélytársa, az olasz Dossena még nála is sokkal rosszabb.

Elképzelhető, hogy lesz, aki úgy gondolja, hogy Fabio Aurelióval szemben igazságtalanok voltunk (egyébként nem), de hogy nem lesz épeszű ember, aki Lucas Leiva védelmére keljen, az száz százalék. Azt, hogy Benitez mégis mit lát ebben a súlytalan, haszontalan és ellenszenves kis primadonnában, még a spanyol edző legvérmesebb hívei sem értik, és a liverpooli szurkolók türelme fogytán is van vele szemben. Nem véletlenül, hiszen bárki tudná ezt a teljesítményt produkálni a tartalékcsapatból. Ha van iskolapéldája a FELESLEGES brazil játékosnak Angliában, akkor az Lucas Leiva.

Denilson nagyjából hasonló szerepet tölt be a Hetvenéves Vénasszony csapatában, mint Lucas Leiva a Liverpoolban. Elvileg védekező középpályást játszik, ami csak azért érdekes, mert ütközni, labdát szerezni nem nagyon tud, viszont ez még elnézhető lenne, ha legalább egyvalami lenne, amiben jobb az átlagnál, de ilyenről Denilson esetében nem nagyon tudunk. A pehelysúlyú brazil középpályás útját eladott labdák és megakasztott saját akciók szegélyezik, és csak a jóisten (meg a Hetvenéves Vénasszony) tudja, hogy ez miért jó bárkinek is.

8 Anderson (Manchester United)

A Premiership egyik leghülyébb külsejű futballistája tavaly nyáron óriási tehetségként beharangozva jött együtt a portugál Nanival, de egyelőre egyikük sem mutatott ebből túl sokat. Nem azt mondjuk, hogy Anderson reménytelen és kutyaütő futballista, de azért nézzük meg, hogy egy 18 millió fontba került labdarúgóról van szó, ehhez képest eddig egyetlen gólja sincs, pedig állítólag támadó középpályásról beszélünk, mégis rossz nézni, amikor megpróbál kapura lőni. Egyébként lehet, hogy sokat fut, meg szorgalmas, de hogy neki feltétlenül csillagászati összegekért kéne futballoznia a világ állítólagosan legjobb csapatában? Na ne vicceljünk.

Őt ugyan szükségből igazolta szezon közben a Chelsea, amikor Essien kiesése miatt hirtelen szükség lett egy védekező középpályásra, Mineirónak pedig éppen nem volt csapata, ráadásul brazil is volt, úgyhogy Scolarinak nem kellett több. Mindezek ellenére érkezése óta mégis csak alig pár percet játszott, ami csak egyet jelenthet: hogy teljességgel felesleges.

Iskolapéldája annak, hogy attól, hogy valaki az orosz bajnokságban sorozatban rúgja a gólokat, még nem kellene rekordösszeget fizetni érte. Jo – ez is milyen komolytalan név már? – eddig 18 millió fontért összesen egy bajnoki gólt rúgott (a Portsmouth ellen), az se számított sokat, hiszen követte még további öt a társaktól. Most viszont már a cserepadra sem fér oda, és ahogy a City ambícióit elnézzük, túl sok szerepe a jövőben sem lesz. (Ha már City: természetesen Robinhót is egy túlértékelt törpének tartjuk, de ő legalább lőtt néhány gólt, amivel ha nem is bizonyította, hogy tényleg olyan sokat ér, de feleslegesnek nem nevezhető.)

Még egy vicces rekordigazolás. Alfonso Alvest csaknem 13 millió fontért hozta az anyagiakban annyira nem dúskáló Middlesbrough a télen Hollandiából, ahol lehet, hogy számolatlanul rugdosta a gólokat, de mint annyiszor, most is kiderült, hogy a Premier League kicsit más szint. Tavasszal hosszú hetekig kellett várni, amíg végre beköszönt, és a végére még úgy is tűnt, mintha belelendült volna, ehhez képest idén eddig van csatár létére két darab akciógólja, viszont cserébe rengeteg ziccert kihagyott. Ha ezt a mutatót egy angol fiatal produkálja, sokan legyintenek, hogy hát igen, gyenge a brit utánpótlás, de egy brazilnál biztos csak átmeneti üzemzavarról lehet szó. Lehet, hogy így van, mindenesetre örülnénk, ha Alves és a haverjai is inkább valahol a kontinensen ügyeskednének a jövőben.

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

Harry Redknapp kinevezése meglepő és egyben bátor lépés a tulajdonos Daniel Levy részéről (akinek a fejében az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg az, hogy megszabadul a klubjától), ugyanis azok a klubok, amelyek a Fat Fourhoz kívánnak csatlakozni a jól bevált trendi recept alapján kizárólag a gyűlöletes szakmai-igazgató-plusz-külföldi-menedzser-modellel képzelik el a sikeres jövőt. Na, ha egyvalamire mérget vehetünk, akkor az az, hogy a Spursnél, amíg Dirty Harry marad a menedzser, a director of football poszt betöltetlen marad.

A West Ham United-játékosként nem sok emlékezeteset alkotó Redknapp ("Hiába játszott nálunk Moore, Hurst és Peters, átlagos helyezésünk nagyjából mindig a 17. körül volt, el lehet képzelni tehát, hogy mi, a többi nyolc mennyire szarok is voltunk.") menedzseri karrierje úgy indult, hogy kevesen gondolhatták azt akkoriban, hogy ez az ember még huszonöt év múlva is a kispadon fog ücsörögni, nemhogy egy menő londoni klub menedzsere lesz. 1983 telén ugyanis a Bournemouth frissen kinevezett menedzsereként a Lincoln City ellen 9-0-ás vereséget szenvedett, és ha ez még nem lett volna elég, a következő meccsüket pedig 5-0-ra bukták el a Cseresznyék. A bizalom azonban ennek ellenére 9 évig töretlen maradt vele szemben, ebbe az időszakba kupabravúr, feljutás és kiesés is belefért bőven.

Nagyjából tíz évvel később azonban már korábbi klubját dirigálta menedzser asszisztensként egy felkészülési meccsen, ahol egy dühödt szurkoló az egész első félidőben a csapat játékát gyalázta, és Redknapp megunva a lelátó felől érkező folyamatos szitkozódást, megkérdezte tőle, hogy tudná-e esetleg jobban csinálni? A várható választ követően azonban 'Arry váratlan lépésre szánta el magát: a vagánykodó drukkert mindenki megdöbbenésére a pályára küldte. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis a csávó gólt szerzett, őt magát pedig alig egy hónap múlva menedzserré nevezték ki.

Érdekes, hogy Redknapp negyedszázados karrierje során a Bournemouth és a West Ham United mellett csupán két csapatnál fordult meg: a Portsmouthnál (kétszer is) és a Southamptonnál. A Szenteket egyébként éppen a szomszédvár Pompey miatt hagyta ott bajnokság közben, ami érthető módon nem annyira tetszett a szurkolóknak. Az egyedüli igazi sikerét is a Portsmouth-szal érte el, nem véletlenül tartotta a klubot spirituális otthonának, bármit is akart ezzel mondani.

Piszkos Harry azonban a West Ham Unitednél töltött évei alatt alapozta meg mindazt, amiért Anglia-szerte egyszerre vált híressé és hírhedtté: előszeretettel épített be tehetséges fiatalokat a csapatába (az ő nevéhez fűződik Rio Ferdinand, Joe Cole, Jermaine Defoe, valamint saját unokaöccse, Frank Lampard mélyvízbe dobása is), kitűnő érzékkel választotta ki az általa leszerződtetni kívánt játékosokat, kétes átigazolási ügyekbe keveredett, gyakorlatilag folyamatosan káromkodott, és állítólag nem csak akkor, amikor élő adásban interjú közben fejbe találta egy eltévedt labda, valamint végtelenül vicces nyilatkozatokat adott, amelyekben még saját játékosait sem kímélte: "John Hartsonnak rosszabb az előélete, mint Hasfelmetsző Jacknek"; "Dani annyira jóképű srác, hogy még a feleségem is ráindulna, sőt még én magam sem tudom eldönteni, hogy pályára küldjem vagy inkább megdugjam"; "A külföldi játékosokkal minden sokkal nehezebb: többségük leszarja a golfot, nem járnak lóversenyre, és még csak nem is isznak".

Mindezeken felül Redknapp jellemzően előszeretettel visz be egy-két gyomrost a Csatornán túlra valószínűleg a külföldi menedzserek bőröndjében átkerülő hóbortnak: a dietetikának. Ugyanis Dirty Harry a Hetvenéves Vénasszonnyal, új észak-londoni kollégájával ellentétben nem hisz a korszerű táplálkozásban: "Szóljanak majd, ha valaki bebizonyítja, hogy egy tányér tészta elfogyasztása segít a pontosabb passzolásban". Redknapp szintén teljesen értetlenül áll az új divat előtt, miszerint a játékosoknak a meccsek utáni mihamarabbi regenerálódás érdekében enniük kell valamit, legyen akár hajnali kettő, mivel az ő játékoskorában "még bőven elegendő volt másfajta módon tankolni reggel fél háromig - bár lehet, hogy ezért régimódinak fognak majd tartani".

Bárhogyan is fog alakulni Henry James Redknapp és a Tottenham Hotspur közös sorsa, abban biztosak lehetünk, hogy a Spurs játékosai megnyugodhatnak: valószínűleg nem fog többé előfordulni az, ami a hálistennek gyakorlatilag a teljes feledés homályába vesző svájci menedzser, Christian Gross alatt, aki megpróbálta megtiltani a klub veteránjának, Gary Mabbuttnek, hogy meccsnapokon hagyományos, kiadós angol reggelit fogyasszon.