Eddig még sose írtunk itt a blogon a legrangosabb európai kupasorozatról, de ha ilyen meccseket játszanának a Bajnokok Ligájában, mint amilyen ez a Milan-Spurs volt, akkor eszünkbe se jutott volna, hogy más elfoglaltságot keressünk magunknak kedd vagy szerda esténként. Ez a meccs ugyanis a régi időket idézte, amikor még nem egy FIFA 2011 Playstation meccsre hasonlított egy-egy összecsapás, hanem a csapatok egymásnak estek a szó szoros értelmében, főleg, ha egy olasz és egy angol klubról volt szó. Hiszen ma este ki nem pattant fel a kanapéról fel kiállítást reklamálva Flamini páros lábbal történő becsúszását követően, főleg miután cinikusan az óráját mutogatta a bírónak a hosszúra nyúló ápolást kifogásolva, vagy amikor Gattuso először Joe Jordan nyakának ugrott az oldalvonalnál, majd a lefújás után szabályosan lefejelte a Spurs másodedzőjét, aki nem mellesleg a Milan játékosa volt 1981 és 83 között? Ráadásul mindezek után egy remek kontratámadásból színtiszta angol gól született (egy indítással Lennon lépett ki  és vitte el a labdát a védő mellett, majd középre tálalt, ahol Crouch érkezett és magabiztosan  használta ki a ziccert), az már csak hab volt a tortán, hogy  az utolsó másodpercekben Ibrahimovics gólját nem adták meg, mivel a lövése előtt két kézzel taszította el magától a meccs egyik legjobbját, a Spurs csapatkapitányát, Michael Dawsont. Az mindenesetre mindenki számára kiderült ezen az estén, hogy ez a Spurs megnyerheti a Bajnokok Ligáját is akár.