Nemrégiben azt írtuk itt a blogon a kieséssel kapcsolatos esélyeket latolgatva, hogy a West Hamnek kifejezetten jót szokott tenni, ha időnként kiesik, és aztán megújulva tér vissza az elsőosztályba. A kiesés ugyanis nem újdonság a klub történetében: azzal együtt, hogy a Kalapácsosok több trófeát gyűjtöttek be mint sok városi riválisuk, többször és rendszeresen megfordultak az angol futball alsóbb osztályaiban. Legutóbb például a kétezres évek közepén, de a hetvenes-nyolcvanas években gyakorlatilag folyamatosan lifteztek az élvonal és a másodosztály között, sőt az utolsó serlegüket is ekkor gyűjtötték be, amikor az egész ország legnagyobb meglepetésére másodosztályúként kalapálták el (nudge-nudge) a sokkal esélyesebbnek tartott Arsenalt a legendás Trevor Brooking guggolva szerzett fejesgóljával az 1980-as kupadöntőben.
Nos, a jóslatunk bevált, a West Ham egy fordulóval a bajnokság vége előtt már kiesett, amit a nagy ellenség Millwall szurkolói a wigani DW Stadium felett repülőgéppel kifeszített transzparenssel ünnepeltek, gúnyt űzve ezzel nemcsak a klubból, hanem annak manageréből is. A szakírók nagyjából egyetértenek abban, hogy az idei kudarc egy rakás rossz döntésre vezethető vissza, amiért nemcsak a tulajdonosok, de a manager, az izraeli Avram Grant egyaránt felelőssé tehetők, szerintünk azonban nem januárban vagy tavaly nyáron, hanem már sokkal korábban kezdődtek a bajok a kelet-londoni klubnál.
Nagyjából úgy 2006 augusztusa táján kezdett félrecsúszni az egész, amikor egy Kia Joorabchian nevű szélhámos (akkor még szívből örültünk, hogy később nem ő, hanem valami izlandi konzorcium vette meg a klubot) az angol futball eddigi talán legbizarrabb átigazolási tranzakciója keretében elhozta Carlos Tévezt és Javier Mascheranót az Upton Parkba. Mint később kiderült az egész cirkusz csak arra volt jó, hogy megbontsa a csapategységet, és a gyengébb szereplés miatt a rokonszenves Alan Pardew-t kis idő múlva kitegyék az állásából, pedig a főleg fiatal brit játékosokból álló csapata az előző szezonban (nem mellesleg azonnal a feljutást követően!) az egyik legszemrevalóbb futballt játszotta a Premiershipben, és a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőt is csak büntetőkkel bukta el a Liverpool ellen.
A Pardew-t váltó Alan Curbishley az első szezonjában még a kiesés elkerüléséért küzdött a csapattal, ami sikerült is az utolsó fordulóban, ráadásul éppen egy Tévez-gólnak köszönhetően az egyébként már bajnok Manchester United ellen. Az már más lapra tartozik, hogy sokáig veszélyben forgott a nagy nehezen kiharcolt bentmaradás, de végül nem sújtották pontlevonással a klubot a Tévez-tranzakció szabálytalanságai miatt, viszont a bírósági döntés alapján súlyos kártérítést kellett fizetni a kieső Sheffield Unitednek, ami ugye önmagában sem volt túl jó hír a klub számára a később begyűrűző pénzügyi válság közepette (a legviccesebb az volt persze az egészben, hogy az ügylet mögött álló Joorabchiant ezek után a klub átigazolási tanácsadójának nevezték ki!). Mindezek ellenére hiába kormányozta a higgadt Curbishley újra a középmezőnybe a csapatot a következő szezonban, a második teljes idénye kezdetén azonban felállt a kispadról, mert gyakorlatilag nem volt többé beleszólása az átigazolási kérdésekbe, a föléje kinevezett futballigazgató, az angol futballban addig teljesen ismeretlen Gianluca Nani a megkérdezése nélkül kezdte el adni-venni a játékosokat.
Curbs távozása után már nem csak a futballigazgató, hanem a manager is olasz lett: az izlandi tulajdonosok az edzői tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező Gianfranco Zolát nevezték ki a csapat élére, amivel úgy tűnt, hogy a Ferguson-maffia mellett egy újabb csoportosulás, az egykori Chelsea-játékosok alkotta bagázs (Wise, Poyet, Di Matteo) is kezdett beszivárogni az angol kispadokra. Ezek után egyértelmű volt, hogy következő lépésként hamarosan digókkal lesz telepakolva a keret, de a Torinótól kölcsönvett vén Di Michelét csak Diamanti követte, és ő is csak egy fél évvel később, de még így is volt ott szemétből guberált játékos jónéhány, elég csak Behramira, Guillermo Francóra, Midóra, Diego Tristanra vagy akár Benny McCarthyra gondolni. Zola alatt azonban mindezek ellenére egész jól tartotta magát a csapat, és a 2008-09-es szezont végül a 9. helyen zárta pár ponttal maradva le csak az európai kupa indulást érő helyekről. Az előjelek azonban továbbra sem voltak kedvezőek: az izlandi tulajdonost elsöpörte a válság, sőt a klub mezszponzora (XL Airways) maga is becsődölt, így a szezonban sokáig a játékosok mezén elöl a saját mezszámuk virított, mintha versenylovak lennének. A helyzet állítólag annyira kilátástalan volt, hogy az Alessandro Diamanti leigazolásához szükséges pénzt is az új mezszponzor dobta össze. És ha mindez nem lett volna elég a bajból, a városi rivális Millwall elleni kupameccsen elszabadult a pokol: meccs előtti késelés, tömegverekedés, beözönlés a pályára, tisztára mint a hetvenes-nyolcvanas évek legkeményebb időszakában.
A West Hamet a teljes összeomlástól a Birmingham Cityn éppen túladó egykori pornóbárók mentették meg: David Gold és David Sullivan 2010 januárjában közösen többségi tulajdonrészt szereztek a klubban. Ekkor úgy tűnt, hogy régóta áhított stabilitás fog beköszönteni az Upton Parkba, főleg, hogy Gold gyerekkora óta a klub szurkolója. A helyzet azonban nemhogy nem lett jobb bizonyos szempontból, hanem a klub történetének legkaotikusabb időszaka érkezett el, amin nem lehet csodálkozni, hiszen Simon Jordan, főállású playboy, a Crystal Palace egykori tulajdonosának szavaival élve "mit lehet várni olyan emberektől, akik műfaszt árultak a megélhetésük érdekében". A bentmaradást még kiharcoló Zolát két nappal a szezon vége után kirúgták mint macskát szarni, és nem kellett sokat várni az utóda megnevezésére sem: nem kis meglepetésre a Portsmouth-szal éppen kipottyanó, őshüllőre emlékeztető fejű Avram Grant került a Kalapácsosok élére. Ekkor már tudni lehetett, hogy sok jóra nem lehet majd számítani a csapattól, és ennek megfelelően Grant nagyjából azzal a szedett-vedett bandával vágott neki a bajnokságnak, amit megörökölt, megfejelve legfeljebb azt egy pár középszerű játékossal, akiket korábbi állomáshelyéről csábított át (Frédéric Piquionne, Tal Ben Haim). Ennek aztán meg is lett az eredménye, mivel a klub történetének legrosszabb rajtját sikerült produkálni, az első bajnoki pontot is csak egy hónappal a bajnokság kezdete után gyűjtötték be, sőt a november végi (!) Wigan elleni otthoni meccset a klubvezetés “Mentsük meg a szezont!” felkiáltással harangozta be.
De nem csak a pályán, hanem a klubházban sem volt minden rendben: az új tulajdonosok (megtámogatva állandó segítőjükkel, a hírhedten tökös Karren Bradyvel) minden energiájukat arra fordították, hogy a 2012-es Londoni Olimpiai Játékokra felépített stadion jövőbeni használati jogát megszerezzék, nem kímélve senkit és semmit (ahogy arról több ízben is beszámoltunk, ez végül sikerült is, bár az ügyben nagy valószínűséggel egy bíróság fogja kimondani a végső szót), de arra azért maradt idejük, hogy a továbbra is gyengélkedő csapat managerét a színfalak mögött megpróbálják megbuktatni. Avram Grant januárban többször is ultimátumot kapott a vezetőségtől, az előírt feltételeket ugyan mindegyik alkalommal sikerült teljesíteni, a tulajdonosok a háttérben azonban így is tárgyalni kezdtek Martin O’Neillel a csapat átvételéről, ami végül is azért hiúsult meg, mert a lapok idő előtt megszellőztették a tervezett cserét: hiába integetett a szurkolóknak könnyes szemmel Grant az Arsenal elleni vereséget követően, a legutoljára az Aston Villánál megfordult északír szakember visszakozott, és nem fogadta el a Kalapácsosok ajánlatát. Ekkor nem maradt más a tulajdonosok számára, meg kellett enniük, amit főztek (azaz kitartani Grant mellett), bár az alelnöki pozíciót betöltő Brady egy újabb ármánykodó húzással állítólag sms-eket küldözgetett a meghatározó játékosoknak, arra buzdítva őket, hogy buktassák meg a managerüket, az izraeli végül mégis a helyén maradhatott. Ez lehetett volna pedig a fordulópont a West Ham katasztrofális szezonjában, ha jött volna egy új manager, az talán felrázta volna a csapatot (nagyjából úgy, mint ahogy azt Roy Hodgson tette a West Bromnál), megmentve őket ezzel a kieséstől.
Sok mindenről szó esett eddig a kiesés lehetséges okait boncolgatva, egyedül magukról a játékosokról nem tettünk említést, pedig hát ugye ők is vastagon benne voltak a kudarcban, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy 22 pontot sikerült elszórniuk nyert állásból. Sokan vélték úgy, hogy a West Ham kerete túl jó ahhoz, hogy kiessenek (és itt nyilván nem a középszerű idegenlégiósokra kell gondolni), hiszen ahol egykori és jelenlegi angol válogatott futballisták vannak a kezdőcsapatban és annak környékén (Robert Green, Matthew Upson, Kyeron Dyer, Wayne Bridge, Scott Parker, Carlton Cole), sőt az egyiküket még az év játékosának megválasztják, az a csapat nem végezhet a bajnoki tabella legalján. Nagy valószínűséggel a keret nagy része távozni fog a nyáron, így lehetőség nyílik majd a leghíresebb angol futballakadémiáról kikerült fiatalokból (Freddie Sears, Zavon Hines, Jack Collison, James Tomkins, Junior Stanislas, Jordan Spence) új csapatot építeni a következő managernek, akit ezúttal reméljük, hogy kicsit körültekintőbben választ ki majd a klubvezetés.
A helyzet nem lesz ismeretlen a klub számára, hiszen 2003-ban annak ellenére esett ki a West Ham a Premier League-ből, hogy többek között olyan játékosok alkották a keretet, mint David James, Glen Johnson, Joe Cole, Michael Carrick, Lee Bowyer, Trevor Sinclair, Jermain Defoe vagy Les Ferdinand, hogy aztán két év múlva egy fiatal tehetséges manager vezetésével és egy vadonatúj csapattal sikerüljön a visszajutás.
Utolsó kommentek