Rúgd és fuss!

Amikor már pont úgy nézett ki, hogy Avram "Őshüllő" Grant túléli ezt a nehéz időszakot a West Ham élén, egyszerre bedobja a BBC a hivatalosan még meg nem erősített hírt: az izraeli managert Martin O'Neill váltja a szombati, Arsenal elleni meccs után. Először is, az ötlet jó. O'Neill remek edző, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Villa teljes összeomlása a nyári távozása után. Grant leginkább olyan volt, mint a szegény ember Rafa Beniteze, aki a kupákban bárkit ki tud ejteni az elképesztően defenzív csapataival, de a körmérkőzéses nyeréskényszert nem neki találták ki. A West Ham hajója nagyjából azóta süllyed, hogy Alan Curbishleyt 2008 nyarán kiutálták az akkori tulajdonosok: sem a súlytalan Zola, sem pedig a tehetetlennek tűnő Őshüllő nem tudott mit kezdeni a csapattal. Utóbbi az idény elején hozott egy rakás középszerű játékost, közülük csak Piquionne volt, aki úgy, ahogy bevált, és a West Ham csak akkor kezdett elindulni felfelé, amikor Grant az olyan saját nevelésű fiatalokhoz nyúlt helyettük, mint Freddie Sears vagy Junior Stanislas. A Newcastle elleni öt-nullás vereséget azonban velük se tudta elkerülni a csapat, és úgy látszik, ez volt az utolsó szög Grant koporsójába is.

Amivel itt vitatkozni lehetne, az időzítés, hiszen azóta a West Ham előnyt szerzett a Birmingham ellen a Carling kupa elődöntőjében, továbbment az FA kupában, és sokan mártírnak fogják tartani a kirúgásra amúgy bőven rászolgált Őshüllőt, aki kezdettől fogva a kiesőzónában tanyázott többre hivatott csapatával. Mindez csak azt vetíti előre, hogy O'Neillnek nem lesz könnyű dolga a tulajdonos pornóbárókkal: Sullivan és Gold egyáltalán nem biztos, hogy megteremtik hosszú távon azokat a feltételeket, amiket Randy Lerner nem tudott az Aston Villánál. Mindazonáltal O'Neill egy harcos és sikeres csapatot fog formálni a West Hamből, efelől semmi kétségünk nincs, kérdés, hogy mennyi ideje lesz erre.

Két átigazolási hír, mindkettő kölcsön: David Bentley idény végéig a Birmingham, Wayne Bridge pedig a West Ham játékosa lesz. Nem hinnénk, hogy sor kerülhet arra, hogy bármelyikük komolyabban szóba kerüljön a válogatottnál, de ha mégis, ahhoz játszaniuk kell és erre minden esélyük meglesz az új csapataiknál. Azért az kár, hogy nagycsapatnál egyik se tudott alapemberré válni, és Bridge-ről már mindenkinek csak a volt csaja és John Terry jut az eszébe, Bentleyről meg az, hogy nagy az arca.

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.

1. Múlt: Az angol futballban mindig is fontosak volt a tradíciók, és nekünk is sokat számít, mennyire patinás egy adott klub, miket ért el a múltban és mennyire hű a hagyományaihoz. Sose tagadtuk, hogy közelebb áll a szívünkhöz az első bajnokságot 1889-ben megnyerő Preston North End, mint mondjuk egy gyökértelen Milton Keynes Dons.

2. Jövő: Még ennél is fontosabb az utánpótlás. Milyen már, hogy vannak klubok, amelyeknek nincs saját akadémiájuk, és deklaráltan az olcsó külföldi importra vannak berendezkedve, az utánpótlás-nevelésre meg magasról tesznek. Mi is rájuk!

3. Tömegbázis: Bár Angliában nincsenek Stadler FC vagy Volán szintű szörnyszülött csapatok, amikre a kutya se kíváncsi, azért nem mindegy, hogy Leedsben egy harmadosztályú meccsre is kétszer annyian mennek ki, mint Wiganben egy első osztályúra. Ugyancsak hazai példa, de itthon is utáltuk, amikor a fél NB1 budapesti volt, az se volt jó senkinek.

4. Játékospolitika: Kinek jó az, ha egy csapat éveken át mindenféle koncepció nélkül vásárol futottak még játékosokat külfölről, leginkább a gyors haszonszerzés reményében? A cél meg éveken át csak annyi, hogy ne essünk ki. Nagyon nem díjazzuk az ilyet.

5. Játékszemlélet: Mert azért nekünk sem mindegy, hogy egy csapat akar-e legalább támadni, vagy minden meccsén beparkol a busszal a kapu elé és szevasz.

20. Portsmouth

Múlt: Az aránylag későn alapított Portsmouth sikeres klub lett a negyvenes-ötvenes évekre, bár igazi legendás csapata sosem volt, az ötvenes évek végén meg gyakorlatilag négy évtizedre eltűnt a színről. De azért volt mit lábbal tiporni az elmúlt évben. 3

Jövő: Utánpótlás-akadémia van, Harry Redknapp óta, bár az eredményei nemigen érezhetők – még ebbe a mostani hulladék csapatba se nagyon fér be a fiatalok közül senki. 2

Tömegbázis: A Pompey-szurkolókra tényleg senkinek nem lehet egy rossz szava sem, lelkes tábor az övéké. Más kérdés, hogy a Fratton Parkot nem lenne nehéz megtölteni, de még ez sem sikerül mindig. 3

Játékospolitika: Kapkodás, tűzoltás, pénzé tett sztárok, csőd. 1

Játékszemlélet: Ilyen szedett-vedett csapattal még jó, hogy nincs ilyen, bár becsületükre legyen mondva, nem estek szét. 2

Összesen: 11

19. Bolton Wanderers

Múlt: Az 1874-ben született klub a Football League alapítója volt, bár igazán komoly szerepet sosem játszott, leszámítva pár kupagyőzelmet. Az ötvenes évek vége óta a klub jobbára csak vegetál és liftezik, és akkor rendesek vagyunk, hiszen a Reebok Stadiumért nem is vontunk le pontot. 4

Jövő: Academy van, de ebből Kevin Nolan óta egyelőre még nem sokat profitált az első csapat. 2

Tömegbázis: Greater Manchesternek lassan annyi Premier League-csapata lesz, mint Londonnak. Szükséges ez? Nyilván nem, és ez a nézőszámon is megmutatkozik. Ráadásul a Bolton-szurkolók általában csak akkor hallatják a hangjukat, ha utálni kell a managert. 1

Játékospolitika: A nemrég jött új manager, Owen Coyle egyelőre az elődje, Gary Megson által összerakott kerettel dolgozik, aminél van sok ellenszenvesebb is a ligában, ez már nem Big Sam állatkertje. 3

Játékszemlélet: Ugyebár a Bolton Allardyce alatt Anglia egyik leggyűlöltebb csapata volt, Megson alatt meg szimplán kilátástalanul unalmas. Coyle-nak lesz dolga elég, ha a Burnley-nél látott támadófocit akarja ide is. 2

Összesen: 12

18. Burnley

Múlt: Még egy ligaalapító klub, amely egészen a hetvenes évek közepéig nagyon is rajta volt a futballtérképen, nyert bajnokságot és még az európai kupákban is vitézkedett. Azóta meg semmi, egészen mostanáig. 4

Jövő: Owen Coyle sok fiatalt hozott, van a keretben nem egy saját nevelésű játékos is, vagyis a jövő akár szép is lehet. 3

Tömegbázis: A klubnak a legkisebb város ad otthont a Premier League-ben idén képviselt települések közül, viszont ehhez képest dicséretesen sokan járnak meccsre. 3

Játékospolitika: Coyle szigetországiakra építette csapatát, amely az egyik legszimpatikusabb volt a ligában, de utóda, Brian Laws is ebben a szellemben folytatta tovább. 4

Játékszemlélet: A Burnley hazai pályán bárkire veszélyes, idegenben meg szinte senkire. Legalábbis Coyle alatt így volt, Laws saját stílusa pedig még nem látszik. 3

Összesen: 17

17. Hull City

Múlt: A klubnak több mint száz évet kellett várnia a megalakulásától kezdve, hogy végre az első osztályban játszhasson, és az a száz év bizony csak a legritkább esetben szólt a Hullról, bár a tigriscsíkos mezük a kilencvenes évek elején tényleg unikum volt. 2

Jövő: Academy nincs, de van pár saját nevelés a keretben, közülük Tom Cairney még a kezdőcsapatba is bejátszotta magát. 2

Tömegbázis: Hull népes és lelkes északi város, kevés az üres folt a 25 ezres KC Stadium nézőtérén. 3

Játékospolitika: Phil Brownnak néha lasszóval kell összefogdosni a játékosokat, mert a jelek szerint kevesen akarnak „Fishing Townban” játszani, de Bullard vagy Hunt megszerzése mutatja, hogy ambíció azért van. 3

Játékszemlélet: Küzdenek ugyan a Tigrisek, de kevés emlékezetes húzásuk volt idén. 2

Összesen: 12

16. Wigan Athletic

Múlt: Na ne vicceljünk. A Wigan a klasszikus felkapaszkodott újgazdag csapat. 1

Jövő: Academy nincs, saját nevelésű játékos Leighton Baines óta a keret közelébe se került. 1

Tömegbázis: Nem sokaknak tűnne föl, ha kiesne ez a csapat, el vannak arrafelé foglalva túlságosan is a rögbivel. Meg különben is, Greater Manchester. 1

Játékospolitika: Roberto Martinez nem sokat tesz azért, hogy szerethető csapat legyen a Wigan – zsoldosok Latin-Amerikából és a spanyol bajnokságból, hiányoznának bárkinek is? 1

Játékszemlélet: Az tény, hogy a Wigan-meccsek ritkán fulladnak unalomba, nem is játszik feltétlenül rossz futballt a Wigan, de ettől még simán ki is eshetnek. 3

Összesen: 7

15. Wolverhampton Wanderers

Múlt: Ligaalapító klub, bajnoki címek és kupagyőzelmek, Billy Wright, győzelem tévés meccsen a Puskás-féle Honvéd ellen, UEFA-kupadöntő – a Wolves igazi legendás csapat, világszerte sok szurkolóval, még akkor is, ha az utóbbi 30 év nem éppen róluk szólt. 5

Jövő: A Wolves utánpótlás-nevelése hagyományosan erős, és ugyan a mostani csapatban kevés a saját nevelés, Robbie Keane vagy Joleon Lescott nem a klubon múlott, hogy nem játszanak már itt. Egyébként meg így is dicséretesen sok a brit és ír fiatal a keretben. 3

Tömegbázis: A 28 ezres Molineux szinte minden meccsen tele van, itt tényleg jobban szeretik a focit a rögbinél. 4

Játékospolitika: Mick „Merlin the Magician” McCarthy példaértékűen építkezett korábban, kár, hogy idén megtorpant, és elkezdett kapkodni. 3

Játékszemlélet: A tavaly Championshipet nyerő Wolves olyan látványos futballt játszott, amilyet évtizedek óta nem láttak a Molineux-ben, idén viszont nincs önbizalom, defenzív és riadt játék van, és csak ritkán villan meg a tavalyi mágia. 2

Összesen: 17

14. West Ham

Múlt: Hát ezt a csapatot végképp nem kell bemutatni senkinek. És lehet, hogy nem nyert bajnokságot, meg sokszor kiesett, de Bobby Moore vagy Trevor Brooking csapata nélkül nem az igazi a Premier League. 5

Jövő: A West Hamé Anglia egyik, ha nem a legsikeresebb futballakadémiája, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan játékosokat adott a világnak, mint Rio Ferdinand, Frank Lampard vagy Joe Cole. A mostani keretben is sok a saját nevelés. 5

Tömegbázis: A West Ham vérmes szurkolóiról mindenki tudja, hogy hozzátartoznak a klub történetéhez, meg is töltik az Upton Parkot rendszeresen. 5

Játékospolitika: Ez visszavezethető ugyan a pénzügyi nehézségekre is, de a West Ham a középszer foglya lett az utóbbi egy-két évben, és ebben azért szerepe van Gianfranco Zolának is, akit valamiért imádnak a buta angolok, akik Alan Curbishley-t ennél sokkal jobb eredményekkel is utálták. 2

Játékszemlélet: A West Ham hagyományosan jó támadófocit játszik, és valami ilyesmivel próbálkozik Zola is, de mondjuk közepes sikerrel. 3

Összesen: 20

13. Sunderland

Múlt: A Sunderland a hőskorszak igazi nagy csapata volt, amely az ötvenes évek óta viszont már nem tölt be olyan fontos szerepet. Azért eredményei voltak azóta, még ha csak elvétve is, a Roker Parkért pedig kár. 4

Jövő: A futballakadémia az utóbbi években lett igazán meghatározó, és éppen most törhet át egy generáció a közeljövőben, közülük Jordan Henderson már gyökeret is vert a nagycsapatban, őt követhetik még többen is. 3

Tömegbázis: A Stadium Of Light a harmadik legnagyobb befogadóképességű stadion idén a Premier League-ben, és az átlagosan 40 ezer szurkoló az észak-angolokra jellemző vehemenciával ordibálja végig a meccset. 5

Játékospolitika: Roy Keane ugyebár telepakolta írekkel a csapatot, míg most Steve „Hájfejű Mank Geci” Bruce egy elég sokra hivatott csapat gerincét alakította ki, amelyben kulcsszerepet kapnak az angol fiatalok is. 4

Játékszemlélet: A Fekete Macskáknak még nincs igazán kiforrott stílusuk, ha kijön a lépés, bárki ellen képesek jól játszani, most viszont hetek óta csak szerencsétlenkednek. Lesz ez jobb is. 3

Összesen: 19

12. Blackburn Rovers

Múlt: Igen, a Blackburn is Football League-alapító, amely a harmincas évekig hozzá is tette a magáét az angol futballtörténelemhez, utána több mint hatvan év szünet, hogy aztán Jack Walker milliói hozzásegítsék a klubot egy bajnoki címhez 1995-ben. 3

Jövő: Academy van, de ahol Sam Allardyce kezében van a gyeplő, ott csak a legritkább esetben támaszkodnak a fiatalokra, de a Blackburn sosem az utánpótlásáról volt híres. 1

Tömegbázis: A Blackburnre híresen kevesen voltak kíváncsiak 15 éve is, most pedig pláne. 1

Játékospolitika: Big Samnek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje a liga legellenszenvesebb trógereit. Diouf, Chimbonda, meg a holt fölösleges Michel Salgado, és még az Arsenalnál is kevesebb angol - ehhez tényleg csak gratulálni tudunk. 1

Játékszemlélet: Már Mark Hughes, sőt elődje, Graeme Souness idején is népszerűtlen volt a Blackburn durvasággal határos játékstílusa, akkor Allardyce Boltonja volt a testvércsapat. Úgyhogy, ha lehet mondani, a legmegfelelőbb ember jött Blackburnbe, akinek annyira ellenszenves a mindenkori csapata, hogy az valahol már szimpatikus tulajdonság. 2

Összesen: 8

11. Stoke City

Múlt: A Premier League legrégebbi klubja (1863!), természetesen ligaalapító is, aztán Sir Stanley Matthews és Gordon Banks, ezek nagy dolgok, még akkor is, ha a Stoke nem nyert soha bajnokságot, csak majdnem. 4

Jövő: A Stoke akadémiája ha nem is messze földön híres, de legalább van már egy ideje, és van is pár fiatal a keretben. 2

Tömegbázis: A Britannia Stadiumba nem véletlenül érkeznek remegő lábbal az ellenfelek, ez a leghangosabb közönség a ligában, és a 28 ezer ember majdnem mindig szavatolható a lelátón. 4

Játékospolitika: Tony Pulis szerencsére kigyógyult abból a betegségéből, amikor másfél éve válogatás nélkül kétméteres szenegáliakat hozott a klubhoz, egészséges egyensúly van a keretben a külföldiek és a szigetországiak között. 3

Játékszemlélet: Igen, még ezen a blogon is volt rá példa, hogy a Stoke játéka és Rory Delap bedobásai közé egyenlőségjelet tettek, pedig idén fehéren-feketén kiderült, hogy ez nem igaz. A Stoke amellett, hogy távolról sem csak az általunk amúgy csodált Parittyaemberre támaszkodik, saját karakteres stílussal rendelkezik, remek szélsői vannak, semmi baj nincs velük. 4

Összesen: 17

A táblázat alsó fele tehát ideális esetben így fest majd májusban:

11. West Ham
12. Sunderland
13. Stoke City*
14. Wolverhampton Wanderers
15. Burnley
16. Hull City*
17. Bolton Wanderers
18. Portsmouth
19. Blackburn Rovers
20. Wigan Athletic

(*egyenlő pontszám esetén a valódi tabellán elfoglalt helyezés döntött)

Egyik nagy példaképünk, a francia So Foot futballmagazin legutóbbi számában egy John Cleese-zel készült miniinterjúra bukkantunk, és legnagyobb meglepetésünkre a Hülye Járások Minisztériumának egykori tanácsnoka ugyanazt gondolja a futballal kapcsolatban egyes dolgokról, mint a Rúgd és fuss! szerzőinek 50 százaléka. Történelmi pillanat ez a Rúgd és fuss! életében, ugyanis ezen felbátorodva gyorsan kölcsönkértük és lefordítottuk magyarra a rövid, ám annál tanulságosabb interjút.

Ön Bristolból származik, hogy lesz valaki inkább Bristol City, mint Bristol Rovers drukker?

Jó kérdés. A barátaim fele a City-nek, a másik fele pedig a Roversnek szurkol. A City pályája közelebb volt hozzánk, de igazából minden 1953-ban kezdődött, amikor az első meccsemet láttam az Ashton Gate-en, és szó szerint elbűvölt ez a csapat. Nagyon sokáig követtem az eredményeiket, szinte minden szombaton kimentem a meccsükre, főleg amikor Angliában éltem. Aztán egy kicsit eltávolodtam az egésztől, és utoljára a Bristolt egy new yorki bárban láttam, amikor tavaly a Championship playoff döntőjében játszottak. Reggel kilenckor kellett felkelnem, hogy lássam őket 1-0-ra kikapni. Ez lehervasztott egy kicsit.

Barack Obama West Ham-drukker...

(közbevág) West Ham??? Nem is tudtam! Én is drukkoltam nekik egy pár éve, amikor fantasztikus csapatuk volt. Ott játszott Rio Ferdinand, Joe Cole, Michael Carrick, Frank Lampard...Nagyon izgalmas klub volt akkoriban, aztán rettenetes csalódást okoztak. Elkezdtek szlovákokat, cseheket, íreket, franciákat, afrikaiakat és olaszokat igazolni, és akkor azt mondtam magamnak: "De hiszen ennek semmi köze sincs a West Hamhez!" És onnantól fogva már nem érdekeltek többé.

Úgy véli, hogy túl sok a külföldi a Premier League-ben?

Nincs bajom azzal, hogy legyen néhány külföldi. Amikor fiatal voltam, Európa egyik legjobb csapata a Real Madrid volt. Ott játszott ugye Puskás és Di Stefano, de a csapat többségét spanyolok alkották. Azt gondolom, hogy korlátozni kellene a külföldiek számát, mert így gyakorlatilag a klubok elvesztik az identitásukat. A gólok után a játékosok mostanság a mezüket és rajta a klub címerét csókolgatják..., amit rettenetesen képmutató dolognak tartok.

Fabio Capello az angol szövetségi kapitány. Mit gondol erről?

Ez egyáltalán nem bosszant fel, ami sokkal inkább érdekel, még az eredményeknél is jobban, az az, hogy újra elkezdjünk játszani.

Melyik futballista fért volna be a Monty Pythonba?

Trevor Brooking, aki még Keegan idejében játszott. Baloldali középpályás volt, fantasztikus spíler, talán a legintelligensebb játékos, aki valaha megfordult a zöld gyepen. Egyébként a Monty Python tagjai közül Eric Idle szereti a focit, én szeretem a focit, Terry Gilliam valószínűleg még sohasem hallott róla, Michael Palin romantikus vonzalmat táplál a Sheffield (a Wednesday és nem a United) iránt, Terry Jones pedig walesi, úgyhogy fogalma sincs róla.

Egyszer azt mondta, hogy a futballt a jazzhez lehetne hasonlítani. Kifejtené ezt bővebben?

Az improvizáció miatt. Mostanság Santa Barbarában élek, és érdekes megfigyelni, ahogy az amerikai játékosok próbálnak fejlődni, úgy, hogy mindeközben amerikai futball vagy baseball pályákon játszanak. Az van, hogy az amerikai futballban az edzők szerepe elképesztően meghatározó: az akciók nagyon rövidek és az edzők 6-7 másodpercenként üvöltözik be a pályára az utasításaikat. A futballban az edző szerepe sokkal kevésbé domináns, a játékosok hosszú időszakokon keresztül magukra vannak utalva, ami arra sarkallja őket, hogy improvizáljanak, egy kicsit úgy, mint a jazz zenészek. És ez így van, még akkor is, ha manapság egy kicsit egy kaptafára megy minden: felzárkózás, beadás középre, majd jön a másik oldal...tényleg kezd egy kicsit unalmas lenni.

Most van az, hogy nem hallgathatunk tovább. Amúgy is egy vicc, ami a Premier League-ben történt mostanában, legyen szó akár Robinhóról, akár Berbatovról, de az elmúlt két nap végképp betelt a pohár. Először Kevin Keegan helyzete lehetetlenül el a saját klubjánál, egy nappal később pedig Alan Curbishley áll fel a West Ham kispadjáról. Senkinek ne legyen kétsége: mindketten ugyanazért távoznak (jó, Keegan még nem, de ez most mindegy is tulajdonképpen).

Az angol elsőosztályú klubok tulajdonosai ugyanis valamiért azt gondolják, hogy jó ötlet, ha van egy úgynevezett szakmai igazgató, aki a teljes szakmai munkát felügyeli, beleértve az igazolásokat is, és gyakorlatilag a főnöke a managernek. Pedig mint azt tudjuk, az angol futballban a manager mindenható: ő állítja össze a csapatot, ő vesz és ad el játékosokat, és ebbe maximum annyi beleszólása lehet a tulajdonosnak, hogy megmondja, mennyi pénz jut minderre. Nos, az új modell szerint a manager gyakorlatilag csak egy tréningruhás edzőbá', és a stratégiai döntéseket a mindenkori szakmai igazgató hozza. Nézzük meg, hogy működött idáig ez a kontinensen elterjedt, de Angliában újnak számító megoldás. Pontosabban nem teljesen új, hiszen van rá példa, hogy a director of football kicsit visszább vesz az arcából (lásd Nick Hammond a Readingnél), és akkor működőképes a dolog. Viszont a klasszikus modell eddig csak bajt szült.

A Portsmouth 2004-ben Harry Redknapp vezetésével elég jól haladt, hogy azzá váljon, amivé mostanában lett: erős középcsapattá. Az akkori tulaj, Milan Mandaric úgy gondolta, hogy még jobb lesz, ha beülteti régi haverját és honfitársát, Velimir Zajecet szakmai igazgatónak. Rossz ötlet volt: Piszkos Harry feldühödött 2004 őszén és lemondott, a helyére pedig természetesen a bézbólsapkás hiéna, Zajec ült. Aki emlékszik rá, tudja, hogy katasztrofális eredménnyel: miután hozott egy-két balkáni cimborát a kezdőcsapatba, egymás után jöttek a vereségek, csoda, hogy kiesés nem lett a dologból. Zajec végül Mandariccsal együtt távozott, és azóta senki sem emleget director of footballt Portsmouthban.

A Tottenhamnél Frank Arnesen, a volt dán klasszis lett szintén 2004-ben szakmai igazgató, de hamar lelépett a Chelsea kedvéért. Helyére a francia Damien Comolli érkezett, aki aztán gyakorlatilag egyszemélyben volt felelős Martin Jol, a rokonszenves holland maci bukásáért. Comolli nevéhez fűződnek ugyanis az olyan katasztrofális igazolások, mint Younes Kaboul, Kevin-Prince Boateng, Ricardo Rocha, Gilberto, Hossam Ghaly, Paul Stalteri, Benoit Assou-Ekotto és még sorolhatnánk a sok flop-ot, akik nem kevés pénzbe kerültek a Spursnek, és legtöbbjüktől még mindig nem sikerült megszabadulni. Amikor tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a Spurs védelme rendkívül sebezhető, Comolli válasza Younes Kaboul volt, a balhét viszont nem ő, az igazolásokért felelős szakmai igazgató, hanem Jol vitte el. Juande Ramosnak talán valamivel nagyobb a tekintélye, de nem lennénk meglepve, ha a szemüveges francia neki is beleköpne a levesébe előbb vagy utóbb.

Emlékezhetünk rá, hogy viselte José Mourinho, amikor Avram Grant került fölé direktornak (segítünk: rosszul), és lehet, hogy van még több példa is, de most nincs energiánk megkeresni őket. Mindenesetre ezek eddig fényesen igazolták, hogy ez a koncepció bizony egy méretes baromság.

A Newcastle United hájfejű tulajdonosa, Mike Ashley most januárban nevezte ki Dennis Wise-t szakmai igazgatónak, de a hír kicsi nyilvánosságot kapott a Keegan visszatérése miatti eufória közepette. Pedig érdemes elgondolkodni ezen: Dennis Wise, aki sem játékosként, sem edzőként nem említhető egy lapon Kevin Keegannel, hirtelen a főnöke lesz az utóbbinak. Micsoda képtelen baromság ez, már bocsánatot kérek. És persze nem is tartott sokáig. Wise - két spanyol bűntársával együtt - idejekorán magához ragadta a hatalmat, és az átigazolások is az ő szája ízük szerint történtek. Sejtettük, hogy a La Ligából érkező noname játékosok nem King Kev kívánságára jöttek a St James' Parkba, ám az igazi kenyértörés oka az volt, hogy Keegan kérését semmibe véve adták el a Villának James Milnert. Történetünk szempontjából lényegtelen, mi lesz az Ashley-Wise-Keegan konfliktus vége, a baj már megtörtént.

Végül itt van Curbs. A West Hamnél idén márciusban az olasz Gianluca Nani (ki hallott már róla?) lett a szakmai igazgató. Oké, hogy Curbishley-nek voltak tavaly megkérdőjelezhető igazolásai, de az egy dolog, az pedig egy másik dolog, hogy idén nyáron már nem ő az, aki dönt az igazolásokról, viszont ettől még a felelősség az övé. Tessék öreg, itt vannak ezek a játékosok, csinálj belőlük jó csapatot! - ez lehet, hogy Olaszországban így megy, de Angliában nem. Így aztán az átigazolási időszak legvégén a West Ham eladott két alapembert (Anton Ferdinand és George McCartney), és hozott kölcsönbe egy kivénhedt olasz csatárt meg valami nigériai balhátvédet. Sőt, a Daily Mail azt is tudni véli, hogy Naniék megpróbálták eladni a tudta nélkül Dean Ashtont is a Spursnek, illetve Craig Bellamyt a Manchester Citynek, de ez végül nem jött össze. Nem csoda, hogy Curbs arcul csapva érezte magát, mint ahogy gyakorlatilag mindenki, akinek van véleménye az ügyről és nem teljesen hülye, függetlenül attól, hogy érdekli-e a West Ham, vagy sem.

Magunk részéről már várjuk, hogy mikor ültetnek az arab sejkek Mark Hughes nyakára valami svájci nagyágyút szakmai igazgatónak, mint ahogyan azt is, hogy előbb vagy utóbb vágják ki ezt az egész director of football-modellt a kukába.

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A Swansea egyik lakótelepén felnövő nagydarab vörös srácért a Luton Town menedzsere, David Pleat jelentkezett be és rövid próbajátékot követően le is igazolta a 16 éves Hartsont a London környéki klubhoz. Hartson, ahogy várható volt nem sokáig maradt az akkoriban már csak az alsóbb osztályokban vitézkedő Lutonnál, 1995 januárjában George Graham az addig tinédzserért még soha le nem szurkolt rekordösszegért (és egyben utolsó igazolásaként) csábította át az Arsenalhoz. John igyekezett is meghálálni a belévetett bizalmat: rögtön az első meccsén kiállították. Az első fél észak-londoni szezonja végén azonban fontos gólt szerez: ő az aki egyenlít a Zaragoza elleni KEK-döntőben kiharcolva ezzel a hosszabbítást, azon a meccsen, ahol egy bizonyos Nayim negyven méterről vette be Seaman kapuját. Hamarosan azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Highburyben: új edzésmódszerek, táplálkozási tanácsadás és percről-percre megszervezett napirend. Hartson hamar rájött, hogy a Hetvenéves Vénasszony terveibe nem nagyon fog beleférni (mint ahogy őt követően sok tehetséges brit fiatal sem), így kapva kapott Piszkos Harry és a West Ham United ajánlatán és rögvest Kelet-Londonba költözött, természetesen ismét klubrekordot jelentő összegért.

Hartson a West Hamnél aztán igazán kivirágzott, elkezdte termelni a gólokat, nem volt olyan összefoglaló akkoriban, ahol a Kitson-Hartson ékpár fordulónként legalább kétszer-háromszor ne lőtt volna bődületes nagy gólokat. Aztán Big Bad John életében saját bevallása szerint egy nehéz periódus következett: a játék nem ment neki annyira, a szurkolók is kikezdték és nagy pénzeket kezdett veszteni a bukiknál. Így már nem is annyira érthetetlen, hogy egy ártalmatlannak tűnő jelenetet követően lerúgta csapattársa, az izraeli Eyal Berkovitz fejét, miután az egy összecsapás után nem fogadta el Hartson kéznyújtását, hogy talpra segítse, sőt belebokszolt emberünk combjába. Berkovitz, aki egyébként nagy öltözői szarkeverő hírében állt, így nyilatkozott az eset után: "Ha a fejem labda lett volna, sűvítve vágódott volna a pipába". Hartson az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ami persze töredéke volt annak, mint amennyit a lóversenypályák pénztáraiban hagyott akkoriban. 

Azonban formahanyatlása és állandósuló kocsmai balhéi miatt kezdett kiszorulni a West Ham kezdőcsapatából, így éppen kapóra jött Hartsonnak az akkor még az első osztályban vitézkedő Wimbledon ajánlata, ahová pályafutása során harmadszor szerződött klubrekordot jelentő összegért. Logikus lépés volt ez Big Bad Johntól, hiszen a Wimbledon híresen a legőrültebb (a pályán és azon kívül) játékosok gyűjtőhelye volt már a nyolcvanas évek vége óta, méltán kiérdemelve a Crazy Gang becenevet. Ugyan ez már nem a Vinnie Jones által fémjelzett Wimbledon volt, de Big Bad Johnnak nem okozott gondott, hogy a walesi válogatottbeli társával egy-két jó murit azért bevállaljon. A leghíresebb ezek közül persze az volt, amikor a két játékos feleségestül megvacsorázott egy étteremben és miután az asszonyok (?) elmentek összeszedni a kabátokat a két barom összeverekedett, hogy eldöntsék melyikük az erősebb.

Miután a Wimbledon 14 év után kipottyant a Premiershipből (hiába nevezték ki menedzsernek a korábbi sikeres norvég szövetségi kapitányt, Egil Olsent, akinek híres gumicsizmáit a játékosok rendszeresen elégették), Hartsonnak ismét új munkaadó után kellett néznie. A Glasgow Rangers és a Spurs is érdeklődött iránta, de egyik klubbal sem jött végül össze az üzlet, miután Hartson megbukott az orvosi vizsgálatokon. Így végül a kiesés ellen küzdő Coventrynél kötött ki a walesi fenegyerek, ahol azonban 12 meccsen szerzett 6 gólja sem volt elég a bennmaradáshoz. Mivel a klub a kiesést követően kezdte eladogatni sztárjait (a szintén walesi, szintén nagy bunkó Bellamyt a Newcastle-nak, valamint Hadjit a Villának), Hartson számára egyhamar világossá vált: a Coventry nem tervezi egyhamar a visszajutást az elsőosztályba.

És ekkor nagy meglepetésre Hartsonnak végre összejött a big deal: a tőle teljesen eltérő habitusú, papos külsejű Martin O’Neill menedzser 2001 nyarán leszerződtette a másik glasgow-i klubhoz, a Celtichez. Big Bad Johnnak nem volt könnyű helyet szorítani magának a kezdőben, ahol elöl az előző szezonban Henrik Larsson és Chris Sutton alkotta támadóegység 67 gólt termelt. Hartsonnak azonban ez mégis sikerült és másodvirágzását élte Skóciában, ahol egyhamar a Parkhead közönségének egyik legnagyobb kedvencévé vált. Természetesen nemcsak remekbeszabott góljaival lopta be magát a szurkolók szívébe, hanem a futballal nem annyira szoros összefüggésben álló, a pályán és azon kívül bemutatott alakításaival.

Az O’Neillt váltó menedzser, Gordon Strachan világossá tette számára, hogy nem tud neki a kezdőben helyet garantálni, így vagy megküzd érte, vagy egy másik klubhoz szerződik. A csatár nyaralás közben a Sky Sports híradásából értesült, hogy eladták a West Bromwich Albionnak, ahol viszont igazán jól indult a karrierje: rögtön a bemutatkozó meccsén az ő két góljával nyert a csapat. Azonban az őt szerződtető menedzsert, Bryan Robsont két hónappal a szezonkezdet után kirúgták, és Hartson nehezen tudott újra a kezdőcsapat közelébe férkőzni állandó súly és erőnléti problémái miatt. 2007 őszén ugyan kikölcsönözték a Norwich Citynek, de a pár meccs után a Peter Grantet váltó Glenn Roeder menedzser már nem kért a nagypofájú csatárból és visszaküldte Birminghambe.

John Hartson, az 50-szeres walesi válogatott csatár, azonban nem kívánt még egy pár évig alsóbb osztályú csapatoknál bohóckodni és bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Így legalább nem kell továbbfolytatnia 12 éves küzdelmét a kilókkal és nyugodt lelkiismerettel elpusztíthat egy burgert vagy akár kettőt is. Fair enough, Big Bad John.

De ki fogja mostantól péntek este a taxisofőröknek fizetés helyett a csupasz seggét mutogatni?