Rúgd és fuss!

Az angol nemzeti válogatottat körülvevő hangulat kezd egyre inkább a tíz-tizenöt évvel ezelőtti magyaréra emlékeztetni: akkor lehetett ennyi véleményt olvasni az utánpótlás-képzés fontosságáról és hasonlókról idehaza (akkor még egész sok ember bízott benne, hogy egyszer a magyar foci is újra jó lesz). Az angolok most jutottak ide: részint a válogatott tavalyi újabb lebőgése, részint a Barcelona és a Man Utd közötti egyenlőtlen küzdelem a BL-döntőben, és kis részben az évről évre egyre kevesebb új, a Premier League-ben is lehetőséget kapó angol tehetség indukálta ezeket a vitákat. Az angol szövetség is érzi, hogy lépni kell: év elején kinevezték Gareth Southgate-et Sir Trevor Brooking mellé az utánpótlás-nevelés felügyelőjévé, és vannak tervek francia mintájú edzőközpontról, meg úgy az egész angliai játékosképzés gyökeres átalakításáról is, de ezek ugyebár csak tervek, és még ha egyszer szárba szökkennek is, a kézzel fogható hatásuk évek múlva lesz csak érezhető.

Márpedig az élet nem állt meg, jövőre újra felnőtt Európa-bajnokságot rendeznek, két év múlva pedig vb Brazíliában. Az egykori „Golden Generation" képviselői egymás után köszönnek el az aktív futballtól, vagy ha nem, akkor csak Fabio Capello vaskalapossága tartja őket a válogatottban. Egyértelműen itt a nemzedékváltás ideje, csakhogy az utóbbi években már a '81 után született generáció is megmutathatta magát, és ott nincs sok Beckham, Scholes, Gerrard vagy Ferdinand kaliberű klasszis, hanem Milnertől, Downingtól, Dawsontól vagy Benttől várhatják a csodát a szurkolók. Valószínűleg nem kiabáljuk el, ha az mondjuk, belőlük már nemigen lesz világklasszis futballista. Persze vannak a nyolcvanas évek szülöttei között ilyenek is: hogy mást ne mondjunk, Wayne Rooney, és utalnak rá jelek, hogy még Ashley Young, Theo Walcott, Adam Johnson vagy Aaron Lennon sem mondták ki az utolsó szót, mégis, az igazán érdekes az, hogy a mostani tizenévesek közül kikerülnek-e majd valódi klasszisok.

Az igazság az, hogy az elmúlt években az angolok egyáltalán nem szerepeltek rosszul a különböző korosztályos tornákon: játszott döntőt az elmúlt két évben az U21 és az U19 válogatott is (mindkettő a 2009-es Eb-n), az U17 Eb-t pedig tavaly Anglia nyerte. Idén már annyira nem ment jól: az idei U21 Európa-bajnokságon nem sikerült továbbjutni a csoportból (nagymértékben Stuart Pearce töketlenségének köszönhetően), míg az U17 világbajnokságon a németek jelentették a végállomást a nyolcaddöntőben – igaz, a selejtezőkben pont Európa strébereit, a spanyolokat sikerült kiütni. De korosztályos győzelmekkel önmagában semmire nem megy senki: a lényeg úgyis az, hogy a felnőtt csapat számára mennyiben sikerül a tehetségekből kész játékosokat nevelni. Márpedig ha kizárólag a 21 éven aluliakból (1990 után születettekből) állítunk össze csapatot, az nem is tűnik rossznak, és nem mondom, hogy egy hasonló spanyol, német stb. csapatnál feltétlenül jobb lenne, de ha mondjuk ennek a 11 játékosnak és a melléjük választott tartalékoknak töretlen marad a fejlődése (ami Angliában sajnos nem mindig egyértelmű), akkor nem ismétlődhet meg még egyszer a tavalyi dél-afrikai szégyen. Mi bennük látjuk az angol válogatott jövőjét: Butland - Flanagan, Caulker, Jones, Robinson - Rodwell, Wilshere, McEachran - Oxlade-Chamberlain, Sterling - Wickham. Érdemes lesz pár évvel később megnézni, mi lett belőlük.

1. Jack Butland (Birmingham)

Pont a kapusok terén mondjuk annyira nem jó a helyzet, továbbra sem bukkant fel az új Gordon Banks, de a most 18 éves Butland már végigvédett egy olyan Európa-bajnokságot, amit végül az angol válogatott megnyert, következésképpen annyira rossz nem lehet.

2. John Flanagan (Liverpool)

A jobbhátvéd Flanagan viszont pont úgy került a csapatunkba, hogy egészen addig tudomást sem vettek róla a korosztályos válogatottak, amíg idén tavasszal Kenny Dalglish be nem tette a nagycsapatba, ahol megbízható, kemény és bátor játékával cáfolt rá a 18 évére.

3. Jack Robinson (Liverpool)

A másik szélsőhátvéd posztra is liverpooli játékost képzelünk el: a még mindig csak 17 éves Robinson még tavaly mutatkozott be az első csapatban, ahol nála fiatalabb még sosem játszott, idén pedig éles meccseken is jól állta a sarat, sokat fogunk még róla hallani.

4. Jack Rodwell (Everton)

Róla már régóta tudjuk, hogy sokra hivatott, bár az idei U21 Eb-n nem villogott úgy, mint két éve. A 21 éves Rodwellnél mindenesetre nem tudunk jobb választást az angoloknál hagyományosan nehezen betölthető védekező középpályás posztra, lévén mind a védekezésben, mind az előrejátékban kiváló.

5. Steven Caulker (Tottenham)

A 19 éves középhátvéd példaszerűen fejlődik: két éve egy teljes szezont töltött a harmadosztályú Yeovil nagycsapatánál, tavaly már egy osztállyal feljebb játszott a Bristolban, idén pedig a PL-újonc Swansea-hoz kerül kölcsönbe, jövőre a Spurs kezdőcsapata jön!

6. Phil Jones (Manchester United)

A Blackburn 19 éves védőjéért nem véletlenül fizetett ki sok pénzt Sir Alex a nyáron: fiatal kora és egy súlyos sérülés ellenére már mögötte van 35 PL-meccs, és a mostani U21 Eb-n is sokak szerint az angolok legjobbja volt. Chris Smallinggal hosszú időre jó párost alkothatnak a védelem közepén.

7. Alex Oxlade-Chamberlain (Southampton)

Egyelőre csend van a 17 éves szélső körül, pedig az Arsenal és a Man Utd már régóta kerülgetik a Theo Walcottot és Gareth Bale-t is kitermelő southamptoni akadémia legújabb slágerét. Az egykori angol válogatott szélső, Mark Chamberlain fia az elmúlt szezon válogatottjába is bekerült a League One-ban, gyors, ügyes és gólerős is.

8. Jack Wilshere (Arsenal)

Őt már nem kell bemutatni, lévén már alapembere a nagyválogatottnak is. Egy kicsit még túl visszavontan játszik, többet kéne vállalnia a kapu előtt, és akkor már Guardiola sem sajnálhatná le többé, de 19 évesként ez is szép, amit eddig elért.

9. Connor Wickham (Sunderland)

A tavalyi U17 Eb-győztes angol válogatott legnagyobb sztárját némi meglepetésre happolta el a nagy klubok elől idén nyáron a Sunderland. Wickham régóta a legtehetségesebb angol csatár, 18 évesen már olyan szólógólt lőtt a Championshipben, hogy csak na, új klubjánál pedig remélhetőleg játéklehetőséget is kap majd.

10. Josh McEachran (Chelsea)

Az előbb emlegetett U17 Európa-bajnok csapat másik kulcsembere még a fiataljaival nem túl türelmes Chelsea-nél is bekerült párszor az első csapatba, bár ott visszavontan játszott. A 18 éves McEachran technikás, jól lát a pályán és remekül is passzol, és ha André Villas-Boas is úgy akarja, komolyabb szerepet is játszhat idén a klubjában.

11. Raheem Sterling (Liverpool)

A még mindig csak 16 éves Sterlingről már írtunk egyszer, azóta pedig az idei U17 Eb-n sem okozott csalódást. A Liverpool szélsője gyors, gólerős és távolról is jól lő, és ugyan édesanyja inkább a jamaicai válogatottban látná szívesen, remélhetőleg megmarad angolnak a jövőben is.

Tartalékok:

George Long (Sheffield United, kapus, 17 éves)
Declan Rudd (Norwich, kapus, 20 éves)
Andre Wisdom (Liverpool, középhátvéd, 18 éves)
Nathaniel Clyne (Crystal Palace, szélsőhátvéd, 20 éves)
Conor Coady (Liverpool, középpályás/középhátvéd, 18 éves)
Dale Jennings (Tranmere Rovers, balszélső, 18 éves)
Harry Kane (Tottenham, csatár, 17 éves)
Ravel Morrison (Manchester United, középpályás, 18 éves)
Benik Afobe (Arsenal, csatár, 18 éves)
Nathaniel Chalobah (Chelsea, középhátvéd, 16 éves)
Nick Powell (Crewe Alexandra, támadó középpályás, 17 éves)
Hallam Hope (Everton, csatár, 17 éves)

Találkozunk 2018-ban!

A szombati Európa-bajnoki selejtező után az angol válogatott csak annak örülhet, hogy továbbra is vezeti a csoportot, köszönhetően egyrészt annak, hogy otthon tartott egy pontot a félelmetes svájci válogatottal szemben, másrészt pedig a bolgárok montenegrói pontszerzésének. Anglia tehát jobb gólkülönbségével vezeti a csoportot, és továbbjutásra áll, de aki látta a Svájc elleni 2-2-es meccset ma, az nem lehet nyugodt.

Fabio Capello ugyanis megint csak érthetetlen dolgokat művelt, és most még bakiparádéba illő védelmi- és kapushibák, illetve a meccs végére látványosan elfáradó angol játékosok árnyalták tovább a képet. Akik látták az angol válogatott tavaszi meccseit, azok számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a csapat támadójátékának kulcsfigurája az eltiltott Rooney hiányában csakis Ashley Young lehet. Az Aston Villa játékosa azonban meglepő módon nem került be a kezdőcsapatba, és Capello kudarca akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, ahogy a szünetben beálló Young a pályára lépése után pár perccel egy nagyszerű góllal egyenlített is. Egyszerűen nincs rá normális magyarázat, miért gondolta az olasz, hogy a statikus Milnerrel a bal szélen bármilyen esélye is van annak, hogy az angol válogatott jó legyen. A három középpályás ugyanaz volt, akik legutóbb Wales ellen jól játszottak (Parker, Wilshere és Lampard), most viszont előttük egy súlytalan Walcott és egy nehézkes Milner feladata lett volna bevonni a játékba Darren Bentet, ami persze nem is sikerült.

A szívós svájciak egyértelműen jobban játszottak az első félidőben, bár a két gólhoz ennek nem sok köze volt: az elsőnél Joe Hartot tréfálta meg Tranquillo Barnetta távoli szabadrúgása. A kapus ugyan joggal bízhatott abban, hogy a felugró Rio Ferdinand elfejeli a labdát, de ettől még ez nem menti fel őt, hiszen azért van a kapuban, hogy akkor is elkapjon egy ilyen labdát, ha a védőknek nem sikerült tisztázniuk. A második Barnetta-gólnál viszont igazságtalanul bírálták a kapust, hiszen nem véletlenül állítanak sorfalat a kapusok, Milner azonban érthetetlenül elugrott a labda elől. Null-kettő után, az angol válogatott addigi játékát látva nem sok esélyt adtunk volna a döntetlenért, de aztán úgy alakult, hogy a helyzetek alapján győzelmet szalasztott el Anglia.

Az első gól leginkább Wilshere lelkesedésének volt köszönhető, és utána Capello a szünetben mindenkit meglepett azzal, hogy hozzányúlt a szent tehénhez, és lecserélte Frank Lampardot. A helyére beálló Youngnak köszönhetően pillanatok alatt megélénkült az angolok támadójátéka, és akkor jó húsz percig tényleg úgy játszott a csapat, ahogy azt joggal várjuk tőle. Az egyenlítés után több nagy helyzet is akadt elsősorban Darren Bent előtt, de ő most nem tudott betalálni, a mérkőzés végére pedig úgy tűnt, mintha az egész csapat elfáradt volna, ami csak azt erősíti, hogy júniusban ne nagyon várjunk kirobbanó formát angol játékostól, és ez némiképp előre is vetíti, mire számíthatunk jövőre az Eb-n, már ha persze sikerül kijutni.

A mai meccsen látottak mindenesetre nem túl biztatóak: Joe Hart először élt át igazán nehéz pillanatokat a válogatott kapujában. Ez bárkivel előfordulhat, a kérdés csak az, hogyan tudja ezt feldolgozni a jövőben. A védelem hiába kezdett a papíron legerősebb felállásában, nem volt meggyőző: Glen Johnson továbbra is egy időzített bomba hátul, Terry és Ferdinand többször is hibázott, a sérült Cole helyére beálló Leighton Baines viszont kimondottan tetszett. A középpályán egyértelműen Jack Wilshere volt az úr, neki most már biztos helye van a válogatottban, és nyáron pihenhet is végre. Scott Parker most nem tudta ugyanazt a játékot hozni, amivel Wales ellen a mezőny egyik legjobbja volt, de fogjuk ezt arra, hogy a bajnokság utolsó pár fordulójában sérülése miatt alig játszott. Fat Frank belőtte a tizenegyest, bár az sem sokon múlott, Milner pedig feljavult ugyan a szünet után, de a második svájci gól előtti bakiját ezzel sem menti. Walcott sokadszorra nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja használni a legendás gyorsaságát, Bent pedig nemzetközi szinten még mindig nem túl meggyőző.

Semmi sincs veszve tehát, de ettől még nagyon nehéz meccsek várnak az ősszel a válogatottra, és Capellónak bizony lesz még dolga elég. Bár ha ennyire makacsul szereti figyelmen kívül hagyni a tényeket, akkor úgyis mindegy az egész.

A Wales elleni Eb-selejtező és a Ghána elleni barátságos meccs legfontosabb hozadéka az angol válogatott szempontjából az, hogy Fabio Capello talán végleg búcsút int a hagyományos 4-4-2-es felállásnak. Mindkét meccsen három angol játékos szállta meg a középpályát, és ez mindkét meccsen jól is működött, leszámítva a Ghána elleni mérkőzés utolsó húsz percét, ahol már egy értelmetlenül szétcserélt tizenegy szaladgált fejetlenül. A Wales elleni meccs után Capello hét helyen változtatott a kezdőcsapatban, az összes ún. nagy sztár hiányzott, és a végére egyedül Joe Hart maradt a pályán a walesiek elleni kezdőből. Hogy aztán ebből a Ghána elleni meccsből mit tudott meg Capello, az jó kérdés.

Andy Carroll mindenesetre meglőtte első válogatott gólját, Gary Cahill elég jól játszott hátul, Leighton Baines is megbízható volt, Ashley Young pedig újra a legveszélyesebb angol játékosnak bizonyult. Bemutatkozott végre Matt Jarvis is, igaz, ő már sajnos pont a szétcserélt csapatba szállt be, de azalatt igen agilisnak tűnt, már amikor eljutott hozzá a labda, hiszen folyamatos játékról ekkor már nem nagyon beszélhettünk. Sőt, beszállt Danny Welbeck is újoncként, aki majdnem lőtt egy gólt. A legnagyobb sztárját végig pályán hagyó Ghána aztán az utolsó percben egyenlített, a végén pedig az addig rengeteget hisztiző játékosaik úgy örültek, mintha vébét nyertek volna, pedig csak barátságos meccsen ikszeltek egy olyan csapat ellen, amely a lefújás pillanatában így nézett ki: Hart - Jagielka, Cahill, Lescott, Baines - Milner, Barry, Downing - Jarvis, Defoe, Welbeck.

Ami tehát fontos lehet Capello számára, hogy az első félidő tanúsága alapján ez a csapat az úgynevezett sztárjai nélkül is képes jó játékra, ha megfelelő felállásban küldik pályára - pedig most nem is játszott a középpálya oszlopa, Scott Parker. Az is jó hír, hogy vélhetően soha többet nem kell egyszerre a pályán látnunk Gerrardot és Lampardot a válogatottban - ugyan ha ugyanezekre egy évvel korábban jön rá a kapitány, az még sokkal jobb lett volna, de talán jobb későn, mint soha.

Ugyan ha rajtunk múlik, a Wolverhampton szélsője, Matt Jarvis már tavaly ősszel behívót kapott volna a válogatottba, de Fabio Capello most jutott csak odáig, hogy meghívja a játékost. A most 24 éves Jarvis már a tavalyi idényben is reményt keltő formában focizott, idén pedig egyenesen szárnyal: most szombaton pazar győztes gólt lőtt az Aston Villa otthonában, és a Wolves meglepetés-győzelmeiben is mind fontos szerepet játszott. A mindkét oldalon bevethető, villámgyors szélső ráadásul azt is elmondhatja magáról, hogy a statisztikák szerint a Premier League-ben ebben a szezonban az ő nevéhez fűződik a legtöbb beadás. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a Wales elleni Eb-selejtezőn vagy utána a Ghána elleni barátságos meccsen lesz-e lehetősége erre. Mivel azonban Theo Walcott sérült, Adam Johnson pedig csak most tért vissza hosszabb kihagyás után, a poszton csak a keretbe kisebb szünet után visszakerülő Aaron Lennon és Ashley Young lehet a versenytársa. Ha Jarvis szerepet kap, akkor a legendás Steve Bull óta ő lesz az első Wolves-játékos az angol válogatottban.

A keretben egyébként további meglepetések nincsenek: visszakerült Lennon mellett Phil Jagielka és Andy Carroll, míg nagyon helyesen megőrizte tagságát Scott Parker és Jack Wilshere a koppenhágai meccs után. A szokásos sérülteken (Rio Ferdinand, Steven Gerrard és a már említett Walcott) kívül tehát nagyjából mindenki ott van, aki számít, és ennek a keretnek teljesítenie kell a feladatot:

Kapusok: Ben Foster (Birmingham), Robert Green (West Ham), Joe Hart (Man City).

Védők: Leighton Baines (Everton), Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Phil Jagielka (Everton), Glen Johnson (Liverpool), Joleon Lescott (Man City), John Terry (Chelsea, capt), Kyle Walker (Aston Villa).

Középpályások: Gareth Barry (Man City), Stewart Downing (Aston Villa), Matt Jarvis (Wolves), Frank Lampard (Chelsea), Aaron Lennon (Tottenham), James Milner (Man City), Scott Parker (West Ham), Ashley Young (Aston Villa), Jack Wilshere (Arsenal).

Csatárok: Darren Bent (Aston Villa), Andy Carroll (Liverpool), Peter Crouch (Tottenham), Jermain Defoe (Tottenham), Wayne Rooney (Man Utd).

Soha nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel, ha fiatal, reményteli pályafutás előtt álló játékosok igazoltak a skót bajnokságba, legyen akár szó a Celticről vagy a Rangersről. Nem mintha nem kedvelnénk a skót focit, de az utóbbi években sajnos sok említésre méltó dolog nem történt ott fenn a határ északi oldalán (a Celtic UEFA Kupa döntőbeli szereplésén kívül 2003-ból), és mi nem osztjuk azt a nézetet, hogy a skót bajnokság legjobbjai a Premier League-ben is megállnák a helyüket, a Championshipen meg egészen egyszerűen átgyalogolna  Rangers vagy a Celtic (jól mutatja ezt, hogy a Middlesbrough-nál Gordon Strachan által összeverbuvált skót vegyes a teljes szezont nagyjából a kiesőzóna környékén tölti). Így teljesen értetlenül álltunk a Burnley-ben szárnyait bontogató északír Kyle Lafferty Rangersbe szerződése előtt, végtelen ostobaságnak tartottuk, hogy Joe Ledley a Bajnokok Ligájában való szereplés reményében (mire elkezdődött a bajnokság a Celtic már nem is volt érdekelt a BL küzdelmeiben) a Celtichez igazolt, otthagyva a története egyik legizgalmasabb idényére készülő Cardiffot, és annak is nyilván jobban örültünk volna, ha régi kedvencünk, Gary Hooper inkább a Derby, a Boro, a Leeds vagy a Newcastle ajánlatát fogadja el ahelyett, hogy elmegy eltemetni a karrierjét a Celtichez. Úgy tűnik azonban, hogy nem volt igazunk, és Hooper nem tett rossz lóra a váltással, mivel Stuart Pearce, az angol utánpótlás válogatott kapitánya meghívta a csatárt a dánok és az izlandiak elleni meccsre készülő keretbe.

Tavaly a Championship góllövőlistáján második helyen zárt Hooper Glasgow-ban gyakorlatilag ugyanott folytatta, ahol a tavalyi idényben abbahagyta: a szezonban már 15 gólnál jár, és egy hónappal ezelőtt többek között az ő góljaival intézte el a Celtic az ősi rivális Rangerst. Valószínűleg ez a dupla győzte meg végleg Pearce-t arról, hogy kipróbálja a nevelőegyesületén kívül (Tottenham Hotspur) korábban kizárólag kiscsapatoknál (Grays Athletic, Southend United, Leyton Orient, Hereford, Scunthorpe) megfordult csatárt, sőt még az sem jelentett akadályt, hogy Hooper már a 23. életévében jár, mivel a sorozat kezdetén még 21 éves volt. Az már sokkal inkább meglepő, hogy egy angol futballista skót klub játékosaként kapjon meghívót a válogatottba, amire elég ritkán került sor a múltban, például  amikor a nyolcvanas évek második felében a Graeme Souness vezette Rangers legalább féltucat angol válogatottal (Woods, Stevens, Steven, Butcher, Wilkins, Hateley) állt fel rendszeresen (amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy az angol klubokat a Heysel tragédia következményeként kitiltották az európai kupákból), vagy Paul Gascoigne esetében, aki a balul sikerült római kalandja után Skóciába szerződött, és Rangers-játékosként vett részt az 1996-os Európa-bajnokságon.

Anglia barátságos mérkőzésen kettő-egyre legyőzte Dániát idegenben. Ez már önmagában tök jó, de minek lehetett még örülni szerda este azon kívül, hogy megadták Darren Bent 9 centis lesről lőtt egyenlítő gólját? Megpróbáltuk összeszedni, még úgy is, hogy Frank Lampard és Gareth Barry is játszott a meccsen, amire még mindig nem találunk épkézláb magyarázatot.

1. Jack Wilshere. Ugyan az Arsenal 19 éves középpályása csak az első félidőt töltötte a pályán, nagyon meggyőző volt, amit mutatott. Mivel Capello csak papíron játszott 4-4-2-t (hamar kiderült, hogy az angolok felállása valójában a divatos 4-2-3-1, mivel Rooney visszalépett "irányítónak"), Wilshere-nek nem kellett "szűrőt" játszania, hanem Lamparddal váltották egymást, hol az egyik, hol a másik lépett fel a támadásokhoz. Wilshere ebben is és a labdaszerzésben is otthon volt. Ha mondjuk tétmeccsen Fat Frank helyett Gerrard játszik ugyanezen a poszton, az még akár működőképes is lehet. Mellesleg igazi cuki pasi!

2. Sebesség. Emlékszünk még a focivébén lassított tempóban játszó angol válogatottra? Na, hát ebből Koppenhágában keveset láttunk. Láthattunk viszont korszerű akciókat, gyors kontrákat, elszántságot, ráadásul a második félidőben Anglia úgy nyerte meg a meccset, hogy egyetlen ún. világklasszisa sem volt a pályán (bár aki látta Wayne Rooney első félidőbeli teljesítményét, annak az életben nem jutott volna eszébe ez a szó róla). Sokat szerencsétlenkedtek a fiúk, de mindkét gólt lendületes támadások idézték elő, szó sem volt itt ívelgetésről.

3. Sztárok nélkül is megy. Igen, a meccs végére már tényleg csak John "JT" Terry maradt a pályán a nemzetközileg is jegyzett futballisták közül, ám a két gólt Aston Villa-játékosok lőtték, a visszatérő és hónapok óta élete formájában játszó Scott Parker megmutatta, hogy nem csak a West Hamben tud villogni (a dánok a szünet után már kevesebbszer is rohantak át a középpályán), Stewart Downingnak pedig tényleg jót tett, hogy áthozták a jobbszélre.

4. James Milner. Őt sokat szokás szidni, már a vébén is, meg azóta is szinte egyfolytában, és még mi magunk is úgy gondoljuk, hogy neki nem a balszélen van az igazi helye, hanem középen, egy sorral hátrébb (mondjuk ahol ma Lampard, majd Barry sétálgatott), de ő tényleg jól játszott. Gólpasszt nem adott, mint Walcott a másik szélen, de végig magabiztosan, erőteljesen futballozott, hol a saját kapuja előtt mentett fejjel, hol a dán tizenhatosnál trükközött - örülünk, hogy rá lehet számítani.

5. Glen Johnson gólpassza. Szegénynek pedig nincs jó éve, múlt év végén még az akkori managere, Roy Hodgson bírálta nyilvánosan, azóta pedig balhátvédet játszik a Liverpoolban, mert Martin Kelly semmivel sem rosszabb idén, mint ő, illetve nincs arra a posztra nagyon senki más. Most ugyan megint volt könnyelműen eladott labdája a saját térfelén, de abból szerencsére nem lett gól, viszont mindenki arra fog emlékezni ebből a meccsből, ahogy erőszakosan elvette a labdát Krohn-Delhitől, és aztán kitűnő ütemben tálalt Ashley "Wanker" Young elé, aki az első gólját lőtte a válogatottban.

+1. Bennünket ugyan hivatalosan nem érdekel, de a dánok 18 éves 8-asa, Christian Eriksen tényleg nagyon jó játékos. Lehet, hogy jövő ilyenkor már a Premier Leauge-ben látjuk viszont?

Hát ennyi volt, hazudik, aki azt mondja, hogy ezek a meccsek teljesen feleslegesek. És ezen az sem változtat, hogy a lényeg majd a fontos mérkőzéseken dől el.

Fabio Capello tegnap újra keretet hirdetett, és elég a névsorra egyetlen pillantást vetni azonnal megállapítható, hogy hiába az egy héttel ezelőtt tett reménykeltő nyilatkozat, semmi sem változik Capello válogatási elveiben: egy-két név kivéletével ez a tavaly nyári világbajnokságra utazó keret is lehetne. Továbbra is ott vannak azok a játékosok, akikre legfeljebb a 2012-es Európa-bajnokságig lehet számítani, a beharangozott fiatalokból pedig senki sem kapott meghívót, mondjuk közülük Andy Carroll és Adam Johnson is sérültek. Az üzenet nyilvánvaló: Capello valószínűleg ugyanazokkal a játékosokkal húzza majd ki a hátralévő másfél évét angol szövetségi kapitányként, akikkel tavaly leszerepelt. Lehet, hogy papíron neki van igaza, és jelenleg nem lehetne ennél erősebb keretet kiállítani, de az is biztos, hogy a névsor és a közelmúlt teljesítménye alapján senki sem lehet biztos abban, hogy ez a csapat képes lesz legyőzni szerda este a dán válogatottat, akkor meg már inkább jöjjenek a fiatalok.

Néhány új név azonban ismét szerepel a meghívottak között: a már pár éve óriási tehetségként berobbant jobbhátvéd Kyle Walker beválogatása tűnik a leginkább figyelemreméltónak, hiszen ezen a poszton eddig Glen Johnson nem tudta meggyőzni a kétkedőket, és ugye ő sem lesz már fiatalabb. Walker jelenleg a Villánál van kölcsönben (de a szezon korábbi részét a QPR-nál töltötte), mivel a Spursnél egyelőre nem számít a kezdőcsapat összeállításánál Harry Redknapp az egykori Sheffield United-neveléssel. Walkerről tudjuk, hogy gólérzékeny, az már más kérdés, hogy védekezni is olyan jól tud-e, mint a kapu előtt kavarni, ha igen, nem kell tovább keresni Glen Johnson utódát. Harmadik kapusnak ezúttal a Fulham hálóőrét David Stockdale-t hívta be Capello, aki nagyjából annyi szerephez fog jutni, mint a harmadik számú kapusok általában: dobálja a labdát kollégáinak az edzésen. Ez a szerep legutóbb (nekünk is utána kellett nézni!) Robert Greennek jutott.

Röviden egy pár szó a többi régi-új kerettagról: a világbajnokságról éppen lemaradt Scott Parker meghívása meglepetés, nem mintha nem bírnánk a West Ham tüdejét, kár, hogy 30 éves korára kezdett igazán komolyan felvetődni a neve a válogatottnál; úgy tűnik, hogy a 24 millió fontos átigazolási díj és egy pár gól meggyőzte Capellót, hogy Darren Bent mégsem olyan rossz csatár, sőt Carroll hiányában még kezdeni is fog talán; a Villa csatára Gabriel Agbonlahor viszont biztos, hogy nem a pillanatnyi formája alapján került be a keretbe, klubjában nála még talán Robert Pires és Emile Heskey is több gólt szerzett mostanában, ráadásul Gérard Houllier éppen eleget kritizálta a csatárt, hogy túlzásba vitte a gyúrást, amitől egyrészt kövérnek néz ki, másrészt meg ugye gyorsabb sem nagyon lesz tőle.

Íme a keret teljes névsora:

Kapusok: Ben Foster (Birmingham), Joe Hart (Man City), David Stockdale (Fulham)

Hátvédek: Leighton Baines (Everton), Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Glen Johnson (Liverpool), Joleon Lescott (Man City), John Terry (Chelsea), Kyle Walker (Aston Villa)

Középpályások: Gareth Barry (Man City), Stewart Downing (Aston Villa), Steven Gerrard (Liverpool), Frank Lampard (Chelsea), James Milner (Man City), Scott Parker (West Ham), Theo Walcott (Arsenal), Jack Wilshere (Arsenal), Ashley Young (Aston Villa)

Csatárok: Gabriel Agbonlahor (Aston Villa), Darren Bent (Aston Villa), Peter Crouch (Tottenham), Jermain Defoe (Tottenham), Wayne Rooney (Man Utd)

Hosszú hallgatás után állt újra a sajtó képviselői elé az angol válogatott szövetségi kaptánya. Fabio Capello a dánok elleni február 9-én Koppenhágában megrendezésre kerülő barátságos meccsel kapcsolatban többek között azon sajnálkozott, hogy nem vitte ki a világbajnokságra a jelenleg egyre jobb formába lendülő Theo Walcottot, de ami már sokkal érdekesebb, az az, hogy előállt azzal az ötlettel is, hogy ezentúl a védősor előtt fog számítani az Arsenal tehetséges tinédzserére, Jack Wilshere-re!

Ugyan mi itt a blogon egy decemberi írásunkban már temettük Capellót, és a funkciótlan ragaszkodását a vébén leszerepelt játékosokhoz, de úgy látszik, hogy az olasz mégis komolyan gondolja a fiatalítást. Ugyan Capello nem feltétlenül gondolja azt, hogy Wilshere képes lenne betölteni az irányító posztot (mivel szerinte a hosszú indítások nem éppen a srác erőssége, amivel mi vitatkoznánk, gondoljunk csak az Ipswich ellen Bendtnernek adott álompasszára), de a technikai képzettsége abszolút alkalmassá teszi az angol válogatottban hiányposztnak számító középső (kicsit védekezőbb stílusú) középpályás szerepkörére (itt persze nem egy Makelele-típusú szűrőre kell gondolni, Capello ezt sugalló hasonlata nyilván nettó hülyeség). Mi annak idején James Milnert javasoltuk erre a posztra, de Wilshere talán még nála is jobb választás, és nem csak azért, mert a klubjában is ezen a poszton játszik. Ráadásul Capello látszólag a többi fiatallal (Adam Johnson, Welbeck, Henderson, Carrol és Gibbs) is elégedett, úgyhogy a végén lehet, hogy még valami jó is kisülhet az egészből.

Éppen elég idő telt el az angol válogatott utolsó idei mérkőzése óta (sőt időközben az is kiderült, hogy Anglia nem fog nyolc év múlva vébét rendezni), hogy higgadtan lehessen értékelni a fájdalmas kudarccal végződött nyári világbajnokságot követő félév teljesítményét. Öt meccsből három győzelem, egy döntetlen és egy vereség, ami így elsőre nem is tűnik rossz mérlegnek, főleg, hogy mindezt tíz rúgott és négy kapott gól mellett sikerült elérni. Ha azonban ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem világos, milyen elképzelésekkel vágott neki Anglia a 2012-es Európa-bajnokság selejtezősorozatának, és nagyon úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kapitánynak sincsen több fogalma minderről, akkor már korántsem ennyire bíztató a helyzet.

A balul sikerült világbajnoki szereplést követően Fabio Capello a korábbiakhoz képest bátrabban (bár szerintünk korántsem elég bátran) kezdett tehetséges fiatal játékosokat meghívni az angol keretbe az unalomig megszokott nevek helyett. Capello válogatási elvei azonban nem csak a fiatalokkal kapcsolatosan változtak meg, hanem egyik elődjéhez hasonlóan előszeretettel kezdett meghívót küldeni olyan játékosoknak, akiknek a neve korábban szinte fel sem merült, ha az angol válogatottról volt szó. Így került a válogatott közelébe régi kedvencünk, Bobby Zamora, aki talán még a világbajnokságra is kiutazott volna, ha nem sérül le, vagy a mindenki által gyűlölt Kevin Davies, akinek a beválogatását éppen ezeken az oldalakon üdvözöltük. Úgy tűnik azonban, hogy a sor folytatódik, mivel a holnapi franciák elleni barátságos meccsre készülő angol keretbe számos feltörekvő tehetséges fiatal mellett Capello a fiatalnak nem igazán mondható Jay Bothroydot is meghívta. Bothroyd beválogatása több szempontból is különleges: egyrészt ugye a másodosztályú klubok játékosainak nem nagyon szokás meghívót küldözgetni, másrészt meg ha netán pályára is lépne az eddig remek szezont produkáló csatár, akkor ő lehetne a Cardiff City első angol válogatott labdarúgója.