Egyik nagy példaképünk, a francia So Foot futballmagazin legutóbbi számában egy John Cleese-zel készült miniinterjúra bukkantunk, és legnagyobb meglepetésünkre a Hülye Járások Minisztériumának egykori tanácsnoka ugyanazt gondolja a futballal kapcsolatban egyes dolgokról, mint a Rúgd és fuss! szerzőinek 50 százaléka. Történelmi pillanat ez a Rúgd és fuss! életében, ugyanis ezen felbátorodva gyorsan kölcsönkértük és lefordítottuk magyarra a rövid, ám annál tanulságosabb interjút.

Ön Bristolból származik, hogy lesz valaki inkább Bristol City, mint Bristol Rovers drukker?

Jó kérdés. A barátaim fele a City-nek, a másik fele pedig a Roversnek szurkol. A City pályája közelebb volt hozzánk, de igazából minden 1953-ban kezdődött, amikor az első meccsemet láttam az Ashton Gate-en, és szó szerint elbűvölt ez a csapat. Nagyon sokáig követtem az eredményeiket, szinte minden szombaton kimentem a meccsükre, főleg amikor Angliában éltem. Aztán egy kicsit eltávolodtam az egésztől, és utoljára a Bristolt egy new yorki bárban láttam, amikor tavaly a Championship playoff döntőjében játszottak. Reggel kilenckor kellett felkelnem, hogy lássam őket 1-0-ra kikapni. Ez lehervasztott egy kicsit.

Barack Obama West Ham-drukker...

(közbevág) West Ham??? Nem is tudtam! Én is drukkoltam nekik egy pár éve, amikor fantasztikus csapatuk volt. Ott játszott Rio Ferdinand, Joe Cole, Michael Carrick, Frank Lampard...Nagyon izgalmas klub volt akkoriban, aztán rettenetes csalódást okoztak. Elkezdtek szlovákokat, cseheket, íreket, franciákat, afrikaiakat és olaszokat igazolni, és akkor azt mondtam magamnak: "De hiszen ennek semmi köze sincs a West Hamhez!" És onnantól fogva már nem érdekeltek többé.

Úgy véli, hogy túl sok a külföldi a Premier League-ben?

Nincs bajom azzal, hogy legyen néhány külföldi. Amikor fiatal voltam, Európa egyik legjobb csapata a Real Madrid volt. Ott játszott ugye Puskás és Di Stefano, de a csapat többségét spanyolok alkották. Azt gondolom, hogy korlátozni kellene a külföldiek számát, mert így gyakorlatilag a klubok elvesztik az identitásukat. A gólok után a játékosok mostanság a mezüket és rajta a klub címerét csókolgatják..., amit rettenetesen képmutató dolognak tartok.

Fabio Capello az angol szövetségi kapitány. Mit gondol erről?

Ez egyáltalán nem bosszant fel, ami sokkal inkább érdekel, még az eredményeknél is jobban, az az, hogy újra elkezdjünk játszani.

Melyik futballista fért volna be a Monty Pythonba?

Trevor Brooking, aki még Keegan idejében játszott. Baloldali középpályás volt, fantasztikus spíler, talán a legintelligensebb játékos, aki valaha megfordult a zöld gyepen. Egyébként a Monty Python tagjai közül Eric Idle szereti a focit, én szeretem a focit, Terry Gilliam valószínűleg még sohasem hallott róla, Michael Palin romantikus vonzalmat táplál a Sheffield (a Wednesday és nem a United) iránt, Terry Jones pedig walesi, úgyhogy fogalma sincs róla.

Egyszer azt mondta, hogy a futballt a jazzhez lehetne hasonlítani. Kifejtené ezt bővebben?

Az improvizáció miatt. Mostanság Santa Barbarában élek, és érdekes megfigyelni, ahogy az amerikai játékosok próbálnak fejlődni, úgy, hogy mindeközben amerikai futball vagy baseball pályákon játszanak. Az van, hogy az amerikai futballban az edzők szerepe elképesztően meghatározó: az akciók nagyon rövidek és az edzők 6-7 másodpercenként üvöltözik be a pályára az utasításaikat. A futballban az edző szerepe sokkal kevésbé domináns, a játékosok hosszú időszakokon keresztül magukra vannak utalva, ami arra sarkallja őket, hogy improvizáljanak, egy kicsit úgy, mint a jazz zenészek. És ez így van, még akkor is, ha manapság egy kicsit egy kaptafára megy minden: felzárkózás, beadás középre, majd jön a másik oldal...tényleg kezd egy kicsit unalmas lenni.