Rúgd és fuss!

Fabio Capello értelmes kérdéseket tett fel az Anglia-Egyiptom meccsen, de részben értelmezhetetlen, részben direkt ijesztő válaszokat kapott, továbbá néhány olyat, amiből baj lehet, ha komolyan veszi. A győzelem megvolt, de az este legfeljebb abban a tekintetben volt megnyugtató a jövőre nézve, hogy tényleg, az új piros (elvben idegenbeli) mez baromi jól néz ki.

Majdnem két évvel ezelőtt, Capello kapitánysága kezdetén siránkoztunk itt az amerikaiak elleni győzelem után, de a továbbiak nem úgy alakultak, ahogyan az a mérkőzés előrevetítette: Capello talált egy játékot és egy csapatot, az angol válogatott pedig rég nem látott, élvezetes magabiztossággal nyerte meg selejtezőcsoportját. Aztán viszont jött néhány sérülés és néhány ún. magánéleti probléma, és a szerda esti Wembley-meccs ijesztően hasonlóra sikerült, mint a 2008. májusi. Játékosonként értékelünk.

Robert Green: Végig ő védett, ami azt jelzi előre, hogy a vb-n ő lesz az első számú kapus (a Rúgd és fuss! kollektívája által favorizált Joe Hart és a hajviseletbeli menőséget új és új magasságokba emelő David James rovására). Sajnos, hogy semmi nem derült ki róla, gyakorlatilag nem volt játékban.

Wes Brown: Ő sokkal jobb játékos, mint amilyennek (a Fabien Barthezzel alkotott sok évvel ezelőtti Stan & Pan-páros néhány alakítása miatt) általában elkönyvelik. Most is rendben volt (bár volt néhány kellemetlen passza), de az egyáltalán nincs rendben, hogy a keretben momentán ő az egyetlen hivatásos jobbhátvéd. (És akkor még bele se mentünk abba, hogy voltaképpen ő sem az a klasszikus, felfutó-beadó brit szélsőhátvéd.)

John Terry: A mostanihoz hasonló tabloid-cunamik idején mindenkit fenyeget a belemagyarázás veszélye, de ennek ódiumát is vállalva ki kell jelentenünk: John Terry, a pillér, a kőszikla, szét van esve. A felezővonal környékére tett reménytelen, egyben életveszélyes kirándulásait elnézve blogunk keményvonalas szekciója egyenesen azt követelte, hogy inkább maradjon ki az utazó keretből. (Ami nyilván nem fog megtörténni.)

Matthew Upson: A két középső védő közül ő keltette az összeszedettebb benyomást, leszámítva azt az apróságot, hogy az egyiptomi gól száz százalékban az ő hibája volt. Ha tudnánk helyette jobbat mondani, őt is legfeljebb a cserepadon látnánk szívesen, de az a szomorú helyzet, hogy a középhátvédek is elfogytak: King és Woodgate már nem lesz teljes értékű játékos soha, Ferdinandról senki nem tudja, hogy sérülése után mire képes, Lescott pedig máig nem szedte össze magát a nyári átigazolási hiszti után. (A tömeggyilkos Shawcrosst meg Capello sem gondolja komolyan.)

Leighton Baines: Többnyire olyan arcot vágott, mint aki azt sem tudja, hol van, de összességében első válogatottságnak ez megfelelt: tette a dolgát, nagy hibája nem volt. Végig játszott, ami azt jelezheti, hogy Capello mellette döntött balhátvédben Warnock rovására. (Miközben nyilván imádkozik, hogy Ashley "Öngyilkos Leszek" Cole a vb idejére fizikailag és lelkileg is felépüljön.)

Gareth Barry: Fél éve úgy nézett ki, hogy Capellónak van hat-hét teljesen fix embere - és ennyire bármilyen csapatot fel lehet építeni. Mára ebből három maradt, ami enyhén szólva karcsú. Barry nem volt látványos, de csak adott egy gólpasszt és egyébként is úgy játszott, hogy teljesen egyértelmű legyen a helye a kezdőben.

Steven Gerrard: A meccs nagy részében kínlódott, de ahogy Barry megkérdőjelezhetetlen, Gerrard is az. Néhány megmozdulással, ahogy mondani szokás, most is igazolta klasszisát, ugyanakkor valahogy látszott a mozdulatain a nyomorult Liverpool egész elszomorító szezonjának minden frusztrációja.

Frank Lampard: A láthatatlan embert ezúttal nem mentette semmi. Gyakorlatilag minden megmozdulása katasztrófa volt, a lövések és a passzok egyaránt. Bíztató, hogy Capello lehozta a szünetben, mert ebben az állapotban semmi hasznát nem veszi a csapat.

Theo Walcott: Kevés, kevés, kevés. Walcott volt a Capello-féle reneszánsz kabalája, súlyos formahanyatlása éppoly jelentőségteljes, mint a horvátok elleni szuperprodukciója volt. Egy szép megmozdulása volt, egyébként eltűnt, fennakadt, elrontotta.

Jermain Defoe: A korábban Capellótól megszokott kisember+nagyember csatárpáros helyett Capello két ékkel kezdett - vagy a fene tudja. Defoe annyira nem csinált semmit, hogy ki sem derült, mi a terv, hogy lenne egymáshoz képest elképzelve a két csatár. A félidő végén legalább labdába ért már a tizenhatoson belül, de egyértelmű volt, hogy le kell hozni. Magas (a legmagasabb!) ember jött a helyére, ezzel talán vége is a kísérletnek. ("I wanted to see today what happens with Rooney and Defoe. I know what happens when Rooney is with Crouch and Heskey and Carlton Cole. It is important for the World Cup to see how they can play together" - köszönjük, Don Fabio.)

Wayne Rooney: Napjaink legjobb és legjobb formában levő angol labdarúgója ezúttal nem csinált csodát. Az első félidőt taktikai zsákutcában töltötte, a másodikban már voltak érdemi megmozdulásai, de ez a meccs nem róla szólt. Természetesen nem kérdés, hogy Barry és Gerrard mellett ő az, akinek mindenképpen - jöjjön pokol vagy árvíz - játszania kell.

Michael Carrick: Nagy esélyt kapott azzal, hogy a szünetben ő állhatott be Fat Frank Lampard helyére, de nem igazán élt vele. Több poszton bevethető, megbízható játékosként nyilván biztos kerettag, de lehetne több is annál, mint hogy ő az, akit be lehet küldeni jobbhátvédnek, ha nagy gáz van.

Peter Crouch: Egy félidő, két gól az Afrika-kupa győztese ellen - ez a robotember estéje volt. Ott lesz Dél-Afrikában, és még az is lehet, hogy a kezdőcsapat tagjaként (pedig a Tottenhamban sem stabilan az), hiszen minden jel arra vall, hogy kell egy labdalefejelő, magas ember az angol támadósorba ahhoz, hogy működni kezdjenek a dolgok, Heskey pedig messze van a csúcsformától. Mindkét gólnál bizonyította, hogy tényleg, amilyen hülyén mozog, olyan ügyes tud lenni a labdával, jól és gyorsan reagál a játékhelyzetekre (ebből a szempontból mindegy is, hogy a második gólja lesről született). Csak azt a pillanatot tudnánk feledni, amikor, még az első gólja előtt, felugrott fejelni az ellenfél tizenhatosán belül, aztán kétségbeesetten nézett, hogy miért fújt a bíró, hát nem ő tehet arról, hogy a bekk feje beszorult a hóna alá. Tisztességes, igyekvő fiú Crouch, kifejezetten jó a válogatottbeli gólaránya (37 meccsen 20 gól), de továbbra sem érezni rajta, hogy a nagy ellenfelek elleni reménybeli nagy meccseken, mondjuk Németország, Spanyolország, Argentína ellen elég lenne az, amit ő tud.

Shaun Wright-Phillips: Gól és gólpassz bő fél óra alatt: SWP a meccs másik nyertese. Ha Lennon nem épül fel (és/vagy Walcott nem javul fel radikálisan), mehet Dél-Afrikába; ő legalább megragadta a lehetőséget. De ahogy Crouchot túl sokszor láttuk már szabálytalanul felugrani, Wright-Phillipset is túl sokszor láttuk teljesen értelmetlenül rohangászni fel-alá a szélen. Ne legyen igazunk, de nehéz elképzelni, hogy a tulajdonképpen még mindig beváltatlan ígéret SWP éppen egy vb-n tudjon szintet lépni.

James Milner: Az igazi reménysugár, húsz percben előadva. Első érdemi megmozdulása gólt hozott, és egy pillanat alatt kiderült, milyen az, amikor egy középpályás nem tökörészve igazgatja a labdát, hanem dinamikusan, technikásan, kreatívan megy előre. A Villában már látszott, hogy Milner középen még jobb, mint a szélen, és ez az előadás is nagyon impresszív volt. Ha Capellónak van vér a pucájában, Fat Frank Lampard helyett Milnerrel kezd a vb-n.

Carlton Cole: A Nemzetközi Sportújságíró Szakmai Kamara Futballblogger Tagozata alapszabályának megfelelően ide csak ezt írhatjuk: Eggyel gyarapította válogatottságai számát.