Rúgd és fuss!

Szinte nem telt el úgy nap az elmúlt hetekben, hogy Karren Brady, a West Ham United alelnöke ne szerepelt volna a hírekben, legyen szó a londoni Olimpiai Stadionért folytatott harcról, a jelenlegi manager esetleges menesztése körüli kínos hercehurcáról, vagy a tévés szakkommentátorok szexista beszólásai miatt kirobbant botrányról. Brady nemcsak az angol futball egyedüli nőnemű képviselője, hanem egyre meghatározóbb szerepet is játszik abban a közegben, amely sokáig kizárólag ötvenes, háromrészes öltönyben feszítő, szivarozó férfiak játszóterének számított. Ezúttal annak járunk a végére, hogyan válhatott egy kissé sznob marketingasszisztens az angol futball vasladyjévé.

Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

Hosszú hallgatás után állt újra a sajtó képviselői elé az angol válogatott szövetségi kaptánya. Fabio Capello a dánok elleni február 9-én Koppenhágában megrendezésre kerülő barátságos meccsel kapcsolatban többek között azon sajnálkozott, hogy nem vitte ki a világbajnokságra a jelenleg egyre jobb formába lendülő Theo Walcottot, de ami már sokkal érdekesebb, az az, hogy előállt azzal az ötlettel is, hogy ezentúl a védősor előtt fog számítani az Arsenal tehetséges tinédzserére, Jack Wilshere-re!

Ugyan mi itt a blogon egy decemberi írásunkban már temettük Capellót, és a funkciótlan ragaszkodását a vébén leszerepelt játékosokhoz, de úgy látszik, hogy az olasz mégis komolyan gondolja a fiatalítást. Ugyan Capello nem feltétlenül gondolja azt, hogy Wilshere képes lenne betölteni az irányító posztot (mivel szerinte a hosszú indítások nem éppen a srác erőssége, amivel mi vitatkoznánk, gondoljunk csak az Ipswich ellen Bendtnernek adott álompasszára), de a technikai képzettsége abszolút alkalmassá teszi az angol válogatottban hiányposztnak számító középső (kicsit védekezőbb stílusú) középpályás szerepkörére (itt persze nem egy Makelele-típusú szűrőre kell gondolni, Capello ezt sugalló hasonlata nyilván nettó hülyeség). Mi annak idején James Milnert javasoltuk erre a posztra, de Wilshere talán még nála is jobb választás, és nem csak azért, mert a klubjában is ezen a poszton játszik. Ráadásul Capello látszólag a többi fiatallal (Adam Johnson, Welbeck, Henderson, Carrol és Gibbs) is elégedett, úgyhogy a végén lehet, hogy még valami jó is kisülhet az egészből.

Nemrégiben közzétettük itt a blogon London szurkolói térképét, amiből kiderül, hogy melyik klubnak hol van a pályája, és nagyjából merre található a szurkolói bázisa. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a térkép hamarosan át fog rajzolódni, mivel két nagymúltú londoni klub, a Tottenham Hotspur és a West Ham United is harcba szállt, hogy megkaparintsa a 2012-es londoni olimpiára London észak-keleti felében található Stratfordban épülő stadiont a játékok lebonyolítását követően.

Ha a tegnapi esti kupameccs végén az alsóbb osztályú csapatért szorítók nem is örülhettek igazán, arra mindenképpen érdemes kitérni, hogy a mérkőzés három jelenete közül kettő a Leeds United kapusa, Kasper Schmeichel nevéhez fűződik. Schmeichelnek a pályafutása kezdetétől nem kis teherrel kell megküzdenie, hiszen gyakorlatilag azóta, hogy beállt a kapuba, magától értetődő módon állandóan az apjához hasonlítgatják. Azt eddig is lehetett tudni róla, hogy egy tehetséges fiatal kapusról van szó (a tavalyi szezonban például a harmadik ligás Notts County kapusaként 24 alkalommal maradt érintetlen a hálója!), azonban tegnap este végre sikerült kitörnie az apja árnyékából, ráadásul két olyan megmozdulással, amelyek éppen az idősebb Schmeichelt juttatták az ember eszébe!

A meccs tizedik percében Samak fejesének hihetetlen hárítása nemcsak a Világ Legnagyobb Védését idézte fel, hanem egyben a Manchester United legendás kapusának fantasztikus védéseire és levegőben úszó bravúrjaira is emlékeztetett.

És ha mindez nem lenne elég,  az utolsó percekben, amikor csapata szöglethez jutott, Kasper Schmeichel előreloholt, hogy a hálóba juttassa a labdát, vagy csak egyszerűen zavart okozzon a védelemben. Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor egy meccs ráadás perceiben járunk, azt várjuk, hogy a kapus hatalmas sprintet levágva odaérjen a tizenhatos elé. És mégis ki miatt jut ez állandóan az eszünkbe? Hát természetesen az apáról, Peter Schmeichelről, hiszen rajta kívül kapus létükre ilyen kiélezett helyzetben nem sokan szereztek gólt.

Mi mindenesetre biztosak vagyunk abban, hogy Kasper Schmeichelt előbb vagy utóbb egy Premier League-ben szereplő csapat kapujában fogjuk viszontlátni, sőt az sem kizárt, hogy az a csapat éppenséggel a feljutásért idén harcban álló Leeds United lesz!

A ma reggeli brit bulvársajtóban megjelent hírek szerint a jelenleg a Stoke Citynél szereplő Jermaine Pennant előző állomáshelyén, Zaragozában felejtette az autóját. A legnagyobb vicc az egészben az, hogy nem egy szakadt Vauxhallról, hanem egy Porschéról van szó, amit állítólag egy vasútállomás parkolójában hagyott kb. öt hónapja a szélső. A spanyol klub illetékesei értesítették Pennantet az autója hollétéről, de a játékos tagadta, hogy az az övé volna, vagy egyáltalán bármi köze is lenne hozzá. Mindenestre az autó rendszáma árulkodó, hiszen a normális esetben betűkből és számokból álló kombináció helyett a kivagyi "P33NNT" szerepel a szóbanforgó Porschén.

A mai brit újsághírek szerint a Leeds United menedzsere, Simon Grayson megtiltotta játékosainak, hogy nyakmelegítőt vegyenek fel a ma esti Arsenal elleni kupavisszavágón. "A meccsen ne a nyakmelegítő, hanem a futás tartsa melegen a játékosokat" - nyilatkozta a szigorú menedzser. A jelenségre már egyébként korábban mi is felfigyeltünk egy karácsony előtti fagyos hétfő estén lejátszott Everton - Man City találkozó kapcsán, de elég hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy mi is a furcsa különbség a két csapat között. Hát persze az volt, hogy a City játékosai szinte kivétel nélkül harisnyában, kesztyűben és sálban futottak ki a pályára, míg a liverpooli kékek igazi férfi módjára dacoltak a tévé képernyőjén keresztül is érezhető hideggel. Utólag még arra is fény derült, hogy az acélos tekintetű David Moyes fenyegette meg a szertárost, hogy ne merjen se sálat, se kesztyűt bekészíteni a játékosainak az öltözőbe, mert azon nyomban kirúgatja.  

A témában természetesen nagy kedvencünk, az Ipswich Town egykori menedzsere, Roy Keane is megszólalt, aki soha nem rejtette véka alá sommás véleményét, legyen szó akár a futballistafeleségekről, a játékosok funkciótlan autógyűjtési szenvedélyéről, vagy a stadionok díszpáholyaiban rákos szendvicset majszoló mihasznákról. Arra a felvetésre, hogy az ő korában a játékosok még nem viselhettek ilyesmit a meccsek alatt, azt felelte Keano: "Dehogyisnem, csak azóta mind puhányok lettek. Akkoriban talán egyedül John Barnes viselt kesztyűt, de az az ember legalább tudott focizni. Először kesztyű, aztán harisnya, most meg már sál is. Mi jöhet még, ember?" Természetesen a Rúgd és fuss! szerzői mind bólogatni tudnak csak Keano szavai hallatán, tényleg szükséges egy futballistának úgy kinéznie, mint egy bebugyolált öregasszonynak?

A hétvégén elhunyt Nat Lofthouse, az angol futball egyik legendás alakja, akit egyébként itt a blogon is többször emlegettünk már, amikor a régimódi, tankszerű középcsatárokról írtunk. Lofthouse éppen ennek az ízig-vérig brit játékostípusnak volt a tökéletes megtestesítője, aki a saját testi épségét sem kímélte a védőkkel vívott párharcok során, sőt a hátvédek is joggal rettegtek tőle, és bizony nem csak azért, mert párosával rúgta a gólokat. Lofthouse bivalyerős volt, de mindemelett rettentő robbanékony is, és tökéletes időzítéssel érkezett a kapu elé, nem véletlen, hogy a meccseiről szóló beszámolókban nagyon ritkán nem szerepelt a neve a gólszerzők mellett.

Ugyan nem írtunk a meccsről itt a blogon, pedig a szerda esti Carling Cup-elődöntő első mérkőzése pontosan azt hozta, amiért az angol focit igazán szeretni lehet: a nehéz helyzetben lévő, menedzser nélküli másodosztályú Ipswich Town majdnem 30 ezer ember előtt legyőzte a tartalékosnak egyáltalán nem mondható Arsenalt. A Traktoros Fiúk a sikert ráadásul nagymértékben két magyar idegenlégiósuknak, a bravúros védéseket bemutató Fülöp Mártonnak, valamint a győztes találatot szerző Priskin Tamásnak köszönhették.

Az Arsenal csapatkapitánya, Cesc Fabregas a meccs másnapján egy nyilatkozatában a vereség okait az ellenfélben találta meg, "akik csak rögbiszerűen vágták előre a labdákat, amíg mi azt a földön megtartva játszani próbáltuk a futballt". Arra a kérdésre, hogy nem becsülték-e le alsóbbosztályú ellenfelüket (utalva arra, hogy a Chelsea pár napja hét góllal küldte haza az Ipswichet az FA Kupában), azt válaszolta, hogy "a saját szurkolóik előtt nagyon elszántak voltak, ráadásul a pályájuk talaja sem olyan minőségű, mint a Stamford Bridge-en, meglátjuk, mire mennek majd ellenünk az Emiratesben".

Ezzel kapcsolatban a következőket üzenjük innen Fabregasnak: egyrészt az Ipswich pályája, a Portman Road többször kapta meg a legjobb minőségű pályának járó díjat a Championshipben, másrészt az is árulkodó, hogy tegnap este a meccset a Skysports stúdiójában kommentáló Paul Merson és Jamie Redknapp egyöntetűen Priskin megmozdulásait dícsérték, szembeállítva őt az egyébként magát a világ egyik legjobb támadójának tartó Nicklas Bendtnerrel.

Fabregas nem először bizonyítja be, hogy hiába került át a Csatornán túlra 16 éves korában, halvány fogalma sincs úgy általában az angol futballról, annak szellemiségéről vagy hagyományairól. Nagyon reméljük, hogy nyáron a Barcelona már tényleg egy visszautasíthatatlan ajánlattal fog előrukkolni hazacsábítása érdekében, nekünk mindenesetre a legkevésbé sem fog hiányozni.

A minap mutatták be a sajtó képviselőinek az FA új főszponzorát, amely az elkövetkezendő három és fél évben fogja támogatni az angol szövetséget. Az FA több hónap után kötelezte el magát a Vauxhall autógyártó céggel, miután a korábbi támogatójával (Nationwide) nagyképűen nem hosszabbított szerződést, gondolván a világbajnokság után sokkal zsírosabb üzletet köthet majd a remek szereplés eredményeképpen. Nos, a terv nem vált be, de a Vauxhall állítólag még így is többet volt hajlandó áldozni évente az angol futballra, mint azt elődje tette volna, sőt tervei között szerepel a világ legrégebbi futballtornájának, a British Home Championshipnek az életrekeltése is.