Help Sales ÁSZF

Az angol válogatott legnagyobb ellensége: Capello és saját maga

A szombati Európa-bajnoki selejtező után az angol válogatott csak annak örülhet, hogy továbbra is vezeti a csoportot, köszönhetően egyrészt annak, hogy otthon tartott egy pontot a félelmetes svájci válogatottal szemben, másrészt pedig a bolgárok montenegrói pontszerzésének. Anglia tehát jobb gólkülönbségével vezeti a csoportot, és továbbjutásra áll, de aki látta a Svájc elleni 2-2-es meccset ma, az nem lehet nyugodt.

Fabio Capello ugyanis megint csak érthetetlen dolgokat művelt, és most még bakiparádéba illő védelmi- és kapushibák, illetve a meccs végére látványosan elfáradó angol játékosok árnyalták tovább a képet. Akik látták az angol válogatott tavaszi meccseit, azok számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a csapat támadójátékának kulcsfigurája az eltiltott Rooney hiányában csakis Ashley Young lehet. Az Aston Villa játékosa azonban meglepő módon nem került be a kezdőcsapatba, és Capello kudarca akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, ahogy a szünetben beálló Young a pályára lépése után pár perccel egy nagyszerű góllal egyenlített is. Egyszerűen nincs rá normális magyarázat, miért gondolta az olasz, hogy a statikus Milnerrel a bal szélen bármilyen esélye is van annak, hogy az angol válogatott jó legyen. A három középpályás ugyanaz volt, akik legutóbb Wales ellen jól játszottak (Parker, Wilshere és Lampard), most viszont előttük egy súlytalan Walcott és egy nehézkes Milner feladata lett volna bevonni a játékba Darren Bentet, ami persze nem is sikerült.

A szívós svájciak egyértelműen jobban játszottak az első félidőben, bár a két gólhoz ennek nem sok köze volt: az elsőnél Joe Hartot tréfálta meg Tranquillo Barnetta távoli szabadrúgása. A kapus ugyan joggal bízhatott abban, hogy a felugró Rio Ferdinand elfejeli a labdát, de ettől még ez nem menti fel őt, hiszen azért van a kapuban, hogy akkor is elkapjon egy ilyen labdát, ha a védőknek nem sikerült tisztázniuk. A második Barnetta-gólnál viszont igazságtalanul bírálták a kapust, hiszen nem véletlenül állítanak sorfalat a kapusok, Milner azonban érthetetlenül elugrott a labda elől. Null-kettő után, az angol válogatott addigi játékát látva nem sok esélyt adtunk volna a döntetlenért, de aztán úgy alakult, hogy a helyzetek alapján győzelmet szalasztott el Anglia.

Az első gól leginkább Wilshere lelkesedésének volt köszönhető, és utána Capello a szünetben mindenkit meglepett azzal, hogy hozzányúlt a szent tehénhez, és lecserélte Frank Lampardot. A helyére beálló Youngnak köszönhetően pillanatok alatt megélénkült az angolok támadójátéka, és akkor jó húsz percig tényleg úgy játszott a csapat, ahogy azt joggal várjuk tőle. Az egyenlítés után több nagy helyzet is akadt elsősorban Darren Bent előtt, de ő most nem tudott betalálni, a mérkőzés végére pedig úgy tűnt, mintha az egész csapat elfáradt volna, ami csak azt erősíti, hogy júniusban ne nagyon várjunk kirobbanó formát angol játékostól, és ez némiképp előre is vetíti, mire számíthatunk jövőre az Eb-n, már ha persze sikerül kijutni.

A mai meccsen látottak mindenesetre nem túl biztatóak: Joe Hart először élt át igazán nehéz pillanatokat a válogatott kapujában. Ez bárkivel előfordulhat, a kérdés csak az, hogyan tudja ezt feldolgozni a jövőben. A védelem hiába kezdett a papíron legerősebb felállásában, nem volt meggyőző: Glen Johnson továbbra is egy időzített bomba hátul, Terry és Ferdinand többször is hibázott, a sérült Cole helyére beálló Leighton Baines viszont kimondottan tetszett. A középpályán egyértelműen Jack Wilshere volt az úr, neki most már biztos helye van a válogatottban, és nyáron pihenhet is végre. Scott Parker most nem tudta ugyanazt a játékot hozni, amivel Wales ellen a mezőny egyik legjobbja volt, de fogjuk ezt arra, hogy a bajnokság utolsó pár fordulójában sérülése miatt alig játszott. Fat Frank belőtte a tizenegyest, bár az sem sokon múlott, Milner pedig feljavult ugyan a szünet után, de a második svájci gól előtti bakiját ezzel sem menti. Walcott sokadszorra nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja használni a legendás gyorsaságát, Bent pedig nemzetközi szinten még mindig nem túl meggyőző.

Semmi sincs veszve tehát, de ettől még nagyon nehéz meccsek várnak az ősszel a válogatottra, és Capellónak bizony lesz még dolga elég. Bár ha ennyire makacsul szereti figyelmen kívül hagyni a tényeket, akkor úgyis mindegy az egész.

0 Tovább

Alázós manchesteri gól a Barcelona kapujában

0 Tovább

Fergie fiókái egykor és ma

Az alábbi képet innen guberáltuk, és egészen megdöbbentő mennyire nem változott senki sem az elmúlt tizenöt év alatt, legkevésbé természetesen Phil Neville mosolya. A fenti képen egyébként nem Ferguson, hanem a Man United egykori utánpótlásedzője, Eric Harrison látható, míg a sorban utolsóként az apró szélső, Terry Cooke áll, aki miután megfordult vagy egy tucat klubnál Angliában, jelenleg a Tony Adams edzette azeri Galabánál tolja (őt sajnos nem hívták meg Gary Neville búcsúmeccsére). 

0 Tovább

Wimbledon - a szurkolók által feltámasztott klub újra a ligában

A futball liga legalsóbb osztályába (League Two) való feljutásért rendezett playoff döntő szombati mérkőzését a büntetőpárbajt követően az AFC Wimbledon nyerte a Luton Town ellen. Hogy miért is érdekes ez? Egyrészt azért, mert ez a két klub 23 évvel ezelőtt még az FA kupa elődöntőjében találkozott egymással (sőt ugyanabban az évben egyikük az FA kupát, másikuk pedig a Ligakupát vihette haza), másrészt pedig az AFC Wimbledon (amelyet az elkeseredett Wimbledon szurkolók gründoltak, miután ellopták és elköltöztették a csapatukat Milton Keynesbe) kilenc szezon alatt ötödször jutott fel magasabb osztályba csattanós választ adva a szövetség egykori illetékeseinek, akik úgy vélték, hogy a szurkolók által felélesztett klub "nem szolgálja a futball általános érdekeit".



A dél-nyugat londoni puccos kertváros sokáig csak a teniszbajnokságáról és a falusias jellegű kocsmáiról volt híres, egészen a hatvanas évek elejéig, amikor egy helyi iskola diákjai által 1889-ben létrehozott Wimbledon Football Club egyre-másra nyerte a bajnokságokat, sőt az amatőr csapatok számára kiírt FA kupát is elhódította. Ekkor a sikereken felbuzdulva úgy döntöttek a vezetők, hogy kilépnek az amatőr ligából, professzionálissá alakítják a klubot, és szerencsét próbálnak az angol klubfutball alsóbb régióiban. Azonban nem ment egyik napról a másikra a futball ligába (az angol futball legfelső négy osztályát tömörítő szervezet) való feljutás, bár a hetvenes évek közepén egy remek sorozat a kupában (ahol csak egy megismételt meccsen, ráadásul egy öngóllal kaptak ki a kor sztárcsapatától, a Leeds Unitedtől, és estek ki így) az országos ismertséget is meghozta a kertvárosi klubnak, de végül tizennégy év múlva bemutatkozhattak a negyedosztályban. A csapatnál dolgozó managereknek köszönhetően (sok, később befutott szakember kezdte épp a Wimbledonnál a karrierjét: Dario Gradi és Dave Bassett is megfordult a klubnál) a kezdeti toporgás után, egymást követő feljutások következtében nem kis meglepetésre a 1986-87-es idényt már az elsőosztályban kezdhette a Wimbledon.

A klub története igazából itt kezdődik, bár akkoriban mindenki azt hitte, hogy a Wimbledon amilyen gyorsan ért fel a legmagasabb szintre, olyan gyorsan fog újra eltűnni a süllyesztőbe, a kétkedőket megcáfolva azonban a klub remek szezont produkálva a tabella hatodik helyén végzett. A Wimbledon kimondottan agresszív, durva, favágó játékstílusa, és a meghatározó játékosok (Vinnie Jones, Dennis Wise, Lawrie Sanchez, John Fashanu, Wally Downes) a pályán és azon kívül bemutatott őrült alakításai és elvetemült tréfái miatt aggatták a Wimbledonra a Crazy Gang becenevet. Nem véletlenül nyilatkozta Gary Lineker, hogy a Wimbledont "legfeljebb a teletexten érdemes megnézni", ugyanis a Crazy Gang játéka legkevésbé sem volt látványos, leginkább előrevágott labdákkal próbáltak eljutni az ellenfél kapujáig, a legritkább esetben passzoltak egymáshoz kettőnél többször egymás után, és egy kis durvaságért sem mentek a szomszédba. A klub legnagyobb sikerét egy évre rá azonban éppen a kor legszemrevalóbb futballját hétről-hétre bemutató Liverpool (amely akkoriban valószínűleg nem csak a szigetország, hanem egész Európa legjobb csapata volt, a holland légiósokkal felálló Milan ide vagy oda) ellen aratta, a semleges futballkedvelők legnagyobb bánatára a Szörnyeteg legyőzte a Szépséget: ráadásul mindezt úgy, hogy a bozontos fejű kapus, Dave Beasant még John Aldridge tizenegyesét is kitornászta nagy bravúrral.

A csapat egyre növekvő népszerűsége és sikerei azonban egy régi problémára hívták fel a vezetők figyelmét: a klubnak otthon adó Plough Lane a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy benne rendszeresen elsőosztályú meccseket rendezzenek, és nemcsak azért, mert a befogadóképessége alig volt több tízezernél, hanem mert a Hillsborough-tragédia következtében a Taylor-jelentésben megfogalmazott ajánlások alapján a szövetség előírta, hogy a stadionokban kizárólag ülőhelyek lehetnek. Mivel a vezetők úgy vélték, hogy a jelenlegi pálya átalakítása túlságosan bonyolult és költséges lenne, aztán egy új stadion megépítésére vonatkozó tervüket is feladták a klubnak otthont adó Mertonban, így 1991-ben a szomszédos Crystal Palace stadionjába, a Selhurst Parkba költöztek albérlőnek, ahol egészen 2002-ig játszották a hazai meccseiket (a 2000-ben bekövetkezett kiesésük után már a másodosztályban).

Erre az időszakra már nem csak az volt jellemző, hogy a korábbi sikerekhez képest rendre a tabella alsó felében végzett a csapat, hanem gyakorlatilag naponta több tízezer fontnyi veszteség halmozódott fel, így a tulajdonos, a libanoni származású üzletember Sam Hammam (az angol futballban szerepet vállaló szélhámos szerencselovagok egyik leghírhedtebb képviselője) kapva kapott az alkalmon és részvényeinek 80%-át eladta két norvég hajómágnásnak 25 millió fontért. Az új tulajdonosok azonban egy olyan klubnál találták magukat, amelyiknek nem volt saját  pályája (mivel azt Hammam időközben saját cégének adta el további 8 millióért), a költségei nagyságrendekkel meghaladták a bevételeit, és a többi londoni klubhoz képest a szurkolói bázisa is elenyésző volt. Talán nem véletlen, hogy az üzletbe úgy mentek bele, hogy valaki elhitette velük (valószínűleg maga Hammam), hogy a Premier League nem fog akadályt gördíteni a klub Dublinba való költöztetése elé, azonban mivel az ír szövetség megvétózta a tervet, új megoldás után kellett néznie a tulajdonosoknak, és így került a képbe a Londontól 80 kilométerre fekvő Milton Keynes nevű város.  

Milton Keynes gyakorlatilag a várostervezők fejéből pattant ki, amikor a második világháborút követően a túlnépesedett London tehermentesítésére a kormány  az ország dél-keleti részében új városok létrehozatalát határozta el. A települést, amely 1967-ben városi rangot kapott, a környékbeli nagyobb városoktól (London, Birmingham, Leicester, Oxford, Cambridge) egyenlő távolságra tervezték, hogy önmagában egy regionális központ lehessen. A baj csak az volt, hogy értelemszerűen nem volt a környéken egy épkézláb futballcsapat, bár ez igazából az elején nem okozott gondot, mivel a város lakossága máshol született, nőtt fel, vagy élt korábban, így mindenkinek megvolt már a kedvenc csapata, amelyiknek akár még rendszeresen járt is a meccseire. A városvezetőket azonban nem hagyta nyugodni a kérdés, és a hetvenes évek elejétől próbáltak nehéz helyzetbe sodrodó vagy stadion nélkül tengődő klubokat a városba csábítani, így felmerült többek között a Charlton, a Luton, a Wimbledon, sőt később még a Queens Park Rangers Milton Keynesbe való költöztetésének ötlete is (az angol futball szabályai elvileg nem teszik lehetővé, hogy az észak-amerikai sportoknál bevett módon ráncigáljanak klubokat városról-városra, mivel az esetleges költözésnél figyelembe kell venni a már a környéken honos klubok érdekeit, de a város földrajzi fekvése miatt ilyen problémával nem kellett számolni Milton Keynes esetében), de a megkeresett klubok mindegyik esetben nemet mondtak az ajánlatra.

Az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő, és a Premier League-ből éppen kipottyanó Wimbledont egy élelmes helyi vállalkozó, a korábban zenei producerként ügyeskedő Pete Winkelman egy konzorcium nevében kereste meg egy újabb ajánlattal, hogy az egyre növekvő városnak harmincezres stadiont építene (természetesen egy leendő bevásárlóközpont árnyékában), de mivel a helyi klubok egyike sem jutna el valószínűleg soha az életben olyan szintre, hogy jogot formálhasson az új stadionra, ezért nem maradt más, mint egy létező klubot elcsábítani, és így megszerezni az indulási jogosultságát. A Wimbledon vezetőinek és tulajdonosainak is tetszett az ötlet, és nyomban tárgyalásokat kezdtek a költözés ügyében. A szövetség és a liga képviselői azonban nem hagyták jóvá a klub elköltöztetését, bár az érdekeltek fellebbezése nyomán létrehozott panel (amelynek többek között az angol futballt a háttérből máig irányító David Dein, egykori Arsenal-tulajdonos is tagja volt, aki akkoriban éppen azon mesterkedett, hogy a klubját a Wembley-be költöztesse) eljárási hibákra hivatkozva szabálytalannak minősítette az elutasító döntést, és a szövetség egy háromtagú független bizottságot hozott létre az ügy eldöntése érdekében. A bizottság 2002 májusában ha nem is egyhangúan, de végül hozzájárult a Wimbledon Milton Keynesbe való költöztetéséhez, kihangsúlyozva természetesen a döntés kivételes jellegét. Az időközben a harmadosztályba visszacsúszó és csődközeli helyzetbe kerülő klubot Winkelman felvásárolta, átkeresztelte Milton Keynes Dons Football Clubra, és az így létrejött új klub a 2004-05-ös bajnokságban a hazai meccseit már Milton Keynesben játszotta (az új stadion elkészültéig a futballra alkalmassá tett National Hockey Stadiumban).

Természetesen nem nehéz kitalálni, hogy a Wimbledon kitartó szurkolói hogyan élték meg, hogy ellopták tőlük kedvenc csapatukat: folyamatosan tüntettek a szövetség épülete előtt, de ez sem hatotta meg az illetékeseket, így a szurkolók képviselőiből álló szervezet egy új klubot alapított AFC Wimbledon néven, amelyet aztán rögtön be is nevezték az angol futball kilencedik vonalába. Ekkor az a helyzet állt elő, hogy a szurkolók által gúnyosan csak Franchise FC-ként emlegetett klub mellől szépen elfogytak a szurkolók, így az utolsó Londonban eltöltött szezonjában a csapat meccseire általában csak párszázan voltak kiváncsiak, körülbelül tizedannyian, mint amennyien a szurkolók által újonnan alapított AFC Wimbledon mérkőzéseire jártak ki.

A szurkolók az első összecsapásukat tehát már az alapításkor megnyerték, az már csak hab volt a tortán, hogy az MK Dons hivatalosan nem tarthatta magát a Wimbledon jogutódjának, így nem tarthatott igényt a klub korábban elnyert trófeáira sem, amelyeket szépen visszautaztattak Mertonba, hogy azokat egy közkönyvtárban állítsák ki. Nem sokan gondolták volna akkoriban, hogy az angol futballt azóta még inkább eluraló pénz hatalma elleni legelső kísérlet ilyen rövid időn belül sikeres lesz. A huszonhárom évvel ezelőtt megnyert kupadöntő egyik hőse, a kapus Dave Beasant a minap azt nyilatkozta, hogy a szombati győzelem a legnagyobb diadal a klub történetében, amely még a legendás kupagyőzelmet is elhomályosítja. A végső győzelem azonban még hátravan, az AFC Wimbledonnak fel kellene jutnia a harmadosztályba ahhoz, hogy a szurkolók által feltámasztott klub végül a pályán is összemérhesse erejét a Franchise FC-vel, amelyik ellopta tőlük a csapatukat.

0 Tovább

Utolérte a végzete a West Hamet

Nemrégiben azt írtuk itt a blogon a kieséssel kapcsolatos esélyeket latolgatva, hogy a West Hamnek kifejezetten jót szokott tenni, ha időnként kiesik, és aztán megújulva tér vissza az elsőosztályba. A kiesés ugyanis nem újdonság a klub történetében: azzal együtt, hogy a Kalapácsosok több trófeát gyűjtöttek be mint sok városi riválisuk, többször és rendszeresen megfordultak az angol futball alsóbb osztályaiban. Legutóbb például a kétezres évek közepén, de a hetvenes-nyolcvanas években gyakorlatilag folyamatosan lifteztek az élvonal és a másodosztály között, sőt az utolsó serlegüket is ekkor gyűjtötték be, amikor az egész ország legnagyobb meglepetésére másodosztályúként kalapálták el (nudge-nudge) a sokkal esélyesebbnek tartott Arsenalt a legendás Trevor Brooking guggolva szerzett fejesgóljával az 1980-as kupadöntőben.

Nos, a jóslatunk bevált, a West Ham egy fordulóval a bajnokság vége előtt már kiesett, amit a nagy ellenség Millwall szurkolói a wigani DW Stadium felett repülőgéppel kifeszített transzparenssel ünnepeltek, gúnyt űzve ezzel nemcsak a klubból, hanem annak manageréből is. A szakírók nagyjából egyetértenek abban, hogy az idei kudarc egy rakás rossz döntésre vezethető vissza, amiért nemcsak a tulajdonosok, de a manager, az izraeli Avram Grant egyaránt felelőssé tehetők, szerintünk azonban nem januárban vagy tavaly nyáron, hanem már sokkal korábban kezdődtek a bajok a kelet-londoni klubnál.



Nagyjából úgy 2006 augusztusa táján kezdett félrecsúszni az egész, amikor egy Kia Joorabchian nevű szélhámos (akkor még szívből örültünk, hogy később nem ő, hanem valami izlandi konzorcium vette meg a klubot) az angol futball eddigi talán legbizarrabb átigazolási tranzakciója keretében elhozta Carlos Tévezt és Javier Mascheranót az Upton Parkba. Mint később kiderült az egész cirkusz csak arra volt jó, hogy megbontsa a csapategységet, és a gyengébb szereplés miatt a rokonszenves Alan Pardew-t kis idő múlva kitegyék az állásából, pedig a főleg fiatal brit játékosokból álló csapata az előző szezonban (nem mellesleg azonnal a feljutást követően!) az egyik legszemrevalóbb futballt játszotta a Premiershipben, és a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőt is csak büntetőkkel bukta el a Liverpool ellen.

A Pardew-t váltó Alan Curbishley az első szezonjában még a kiesés elkerüléséért küzdött a csapattal, ami sikerült is az utolsó fordulóban, ráadásul éppen egy Tévez-gólnak köszönhetően az egyébként már bajnok Manchester United ellen. Az már más lapra tartozik, hogy sokáig veszélyben forgott a nagy nehezen kiharcolt bentmaradás, de végül nem sújtották pontlevonással a klubot a Tévez-tranzakció szabálytalanságai miatt, viszont a bírósági döntés alapján súlyos kártérítést kellett fizetni a kieső Sheffield Unitednek, ami ugye önmagában sem volt túl jó hír a klub számára a később begyűrűző pénzügyi válság közepette (a legviccesebb az volt persze az egészben, hogy az ügylet mögött álló Joorabchiant ezek után a klub átigazolási tanácsadójának nevezték ki!). Mindezek ellenére hiába kormányozta a higgadt Curbishley újra a középmezőnybe a csapatot a következő szezonban, a második teljes idénye kezdetén azonban felállt a kispadról, mert gyakorlatilag nem volt többé beleszólása az átigazolási kérdésekbe, a föléje kinevezett futballigazgató, az angol futballban addig teljesen ismeretlen Gianluca Nani a megkérdezése nélkül kezdte el adni-venni a játékosokat.

Curbs távozása után már nem csak a futballigazgató, hanem a manager is olasz lett: az izlandi tulajdonosok az edzői tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező Gianfranco Zolát nevezték ki a csapat élére, amivel úgy tűnt, hogy a Ferguson-maffia mellett egy újabb csoportosulás, az egykori Chelsea-játékosok alkotta bagázs (Wise, Poyet, Di Matteo) is kezdett beszivárogni az angol kispadokra. Ezek után egyértelmű volt, hogy következő lépésként hamarosan digókkal lesz telepakolva a keret, de a Torinótól kölcsönvett vén Di Michelét csak Diamanti követte, és ő is csak egy fél évvel később, de még így is volt ott szemétből guberált játékos jónéhány, elég csak Behramira, Guillermo Francóra, Midóra, Diego Tristanra vagy akár Benny McCarthyra gondolni. Zola alatt azonban mindezek ellenére egész jól tartotta magát a csapat, és a 2008-09-es szezont végül a 9. helyen zárta pár ponttal maradva le csak az európai kupa indulást érő helyekről. Az előjelek azonban továbbra sem voltak kedvezőek: az izlandi tulajdonost elsöpörte a válság, sőt a klub mezszponzora (XL Airways) maga is becsődölt, így a szezonban sokáig a játékosok mezén elöl a saját mezszámuk virított, mintha versenylovak lennének. A helyzet állítólag annyira kilátástalan volt, hogy az Alessandro Diamanti leigazolásához szükséges pénzt is az új mezszponzor dobta össze. És ha mindez nem lett volna elég a bajból, a városi rivális Millwall elleni kupameccsen elszabadult a pokol: meccs előtti késelés, tömegverekedés, beözönlés a pályára, tisztára mint a hetvenes-nyolcvanas évek legkeményebb időszakában.



A West Hamet a teljes összeomlástól a Birmingham Cityn éppen túladó egykori pornóbárók mentették meg: David Gold és David Sullivan 2010 januárjában közösen többségi tulajdonrészt szereztek a klubban. Ekkor úgy tűnt, hogy régóta áhított stabilitás fog beköszönteni az Upton Parkba, főleg, hogy Gold gyerekkora óta a klub szurkolója. A helyzet azonban nemhogy nem lett jobb bizonyos szempontból, hanem a klub történetének legkaotikusabb időszaka érkezett el, amin nem lehet csodálkozni, hiszen Simon Jordan, főállású  playboy, a Crystal Palace egykori tulajdonosának szavaival élve "mit lehet várni olyan emberektől, akik műfaszt árultak a megélhetésük érdekében". A bentmaradást még kiharcoló Zolát két nappal a szezon vége után kirúgták mint macskát szarni, és nem kellett sokat várni az utóda megnevezésére sem: nem kis meglepetésre a Portsmouth-szal éppen kipottyanó, őshüllőre emlékeztető fejű Avram Grant került a Kalapácsosok élére. Ekkor már tudni lehetett, hogy sok jóra nem lehet majd számítani a csapattól, és ennek megfelelően Grant nagyjából azzal a szedett-vedett bandával vágott neki a bajnokságnak, amit megörökölt, megfejelve legfeljebb azt egy pár középszerű játékossal, akiket korábbi állomáshelyéről csábított át (Frédéric Piquionne, Tal Ben Haim). Ennek aztán meg is lett az eredménye, mivel a klub történetének legrosszabb rajtját sikerült produkálni, az első bajnoki pontot is csak egy hónappal a bajnokság kezdete után gyűjtötték be, sőt a november végi (!) Wigan elleni otthoni meccset a klubvezetés “Mentsük meg a szezont!” felkiáltással harangozta be.



De nem csak a pályán, hanem a klubházban sem volt minden rendben: az új tulajdonosok (megtámogatva állandó segítőjükkel, a hírhedten tökös Karren Bradyvel) minden energiájukat arra fordították, hogy a 2012-es Londoni Olimpiai Játékokra felépített stadion jövőbeni használati jogát megszerezzék, nem kímélve senkit és semmit (ahogy arról több ízben is beszámoltunk, ez végül sikerült is, bár az ügyben nagy valószínűséggel egy bíróság fogja kimondani a végső szót), de arra azért maradt idejük, hogy a továbbra is gyengélkedő csapat managerét a színfalak mögött megpróbálják megbuktatni. Avram Grant januárban többször is ultimátumot kapott a vezetőségtől, az előírt feltételeket ugyan mindegyik alkalommal sikerült teljesíteni, a tulajdonosok a háttérben azonban így is tárgyalni kezdtek Martin O’Neillel a csapat átvételéről, ami végül is azért hiúsult meg, mert a lapok idő előtt megszellőztették a tervezett cserét: hiába integetett a szurkolóknak könnyes szemmel Grant az Arsenal elleni vereséget követően, a legutoljára az Aston Villánál megfordult északír szakember visszakozott, és nem fogadta el a Kalapácsosok ajánlatát. Ekkor nem maradt más a tulajdonosok számára, meg kellett enniük, amit főztek (azaz kitartani Grant mellett), bár az alelnöki pozíciót betöltő Brady egy újabb ármánykodó húzással állítólag sms-eket küldözgetett a meghatározó játékosoknak, arra buzdítva őket, hogy buktassák meg a managerüket, az izraeli végül mégis a helyén maradhatott. Ez lehetett volna pedig a fordulópont a West Ham katasztrofális szezonjában, ha jött volna egy új manager, az talán felrázta volna a csapatot (nagyjából úgy, mint ahogy azt Roy Hodgson tette a West Bromnál), megmentve őket ezzel a kieséstől.

Sok mindenről szó esett eddig a kiesés lehetséges okait boncolgatva, egyedül magukról a játékosokról nem tettünk említést, pedig hát ugye ők is vastagon benne voltak  a kudarcban, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy 22 pontot sikerült elszórniuk nyert állásból. Sokan vélték úgy, hogy a West Ham kerete túl jó ahhoz, hogy kiessenek (és itt nyilván nem a középszerű idegenlégiósokra kell gondolni), hiszen ahol egykori és jelenlegi angol válogatott futballisták vannak a kezdőcsapatban és annak környékén (Robert Green, Matthew Upson, Kyeron Dyer, Wayne Bridge, Scott Parker, Carlton Cole), sőt az egyiküket még az év játékosának megválasztják, az a csapat nem végezhet a bajnoki tabella legalján. Nagy valószínűséggel a keret nagy része távozni fog a nyáron, így lehetőség nyílik majd a leghíresebb angol futballakadémiáról kikerült fiatalokból (Freddie Sears, Zavon Hines, Jack Collison, James Tomkins, Junior Stanislas, Jordan Spence) új csapatot építeni a következő managernek, akit ezúttal reméljük, hogy kicsit körültekintőbben választ ki majd a klubvezetés.



A helyzet nem lesz ismeretlen a klub számára, hiszen 2003-ban annak ellenére esett ki a West Ham a Premier League-ből, hogy többek között olyan játékosok alkották a keretet, mint David James, Glen Johnson, Joe Cole, Michael Carrick, Lee Bowyer, Trevor Sinclair, Jermain Defoe vagy Les Ferdinand, hogy aztán két év múlva egy fiatal tehetséges manager vezetésével és egy vadonatúj csapattal sikerüljön a visszajutás.

0 Tovább

Vereségre ítélve: Cardiff City

Kialakult a Championship playoff döntője: a Swansea és a Reading csapnak majd össze május 30-án a Wembleyben. Utóbbi tegnap este győzött 3-0-ra a Cardiff vendégeként, miután hazai pályán gólnélküli döntetlent játszott a walesiekkel. Egyfelől ez az eredmény számunkra nem meglepetés, hiszen mi már mikor megmondtuk, hogy a Reading az új Blackpool egyfelől, másfelől viszont, ezzel a kerettel, amivel a Cardiff nekivágott az idénynek, igenis fel kellett volna jutnia a Premier League-be. Furcsa módon azonban az, hogy mégsem sikerült, szintén nem nevezhető meglepetésnek. Alább kifejtjük, miért nem.

A korábbi Southampton- és Wolves-manager, Dave Jones 2005-ben érkezett a Cardiffhoz, ahol végigkísérték a pályafutását a pénzügyi nehézségek, többször is csődközelbe került a klub, ám mindezek ellenére fokozatosan feljutásra is esélyes klubot formált a Cardiffból, amely idén már egy sikeres takeover után az anyagiakra sem panaszkodhatott. Egyvalami azonban állandó maradt: a Cardiff az utolsó pillanatban mindig megtorpant, amikor közel került az igazán nagy sikerhez.

Először a 2006-2007-es szezonban merült fel bárkiben is, hogy a Cardiff akár fel is juthat, miután Jones alaposan átalakított keretével vezette is a tabellát az idény elején, ám végül a csapat kipukkadt, és a Championship középmezőnyében fejezte be a bajnokságot. Ekkor már ott játszott a mai alapemberek közül Michael Chopra, Peter Whittingham és Kevin McNaughton is, míg az azóta távozott nevek közül érdemes megemlíteni Joe Ledleyt (Celtic) vagy Roger Johnsont (Birmingham). Ezt a keretet aztán Jones a következő nyáron megerősítette néhány nagy öreggel: Robbie Fowler, Jimmy Floyd Hasselbaink és Trevor Sinclair is a Ninian Parkba érkezett, ahol azonban igen döcögősen indult a szezon. 2007 őszén a csődközelben tántorgó klub Jones menesztését is fontolgatta, a Cardiff azonban olyannyira összeszedte magát, hogy a playoff-helyek közeléig emelkedett, de ami még ennél is fontosabb, bejutott az FA-kupa döntőjébe.

A története legnagyobb sikerét elérő Cardiffnak itt volt az első esélye, hogy átlépje a saját árnyékát, ám gyenge meccsen egy-nullra kikapott egy nem sokat mutató Portsmouthtól. „David Jones vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben” – írtuk akkor. Jones pedig engedelmeskedett, elküldte az öregeket, és jött a 25 gólos első szezont produkáló Ross McCormack a Motherwelltől (no meg Gyepes Gábor). A Cardiff szinte végig rájátszást érő helyen állt a Championshipben, egészen az utolsó fordulóig, amikor azonban kikaptak a Sheffield Wednesdaytől, és így azonos pontszámmal végeztek, mint a Preston, ám egyetlen rúgott góllal (!) lemaradtak a playoffról. Ez már valamire engedett következtetni.

2009-ben viszont nagy reményekkel vágott neki a klub a bajnokságnak: Jones visszahozta Michael Choprát a Sunderlandtől, és a csapat története legjobb szereplésével a negyedik helyet szerezte meg év végén. Whittingham élete formájában játszva lőtt 22 gólt a középpályáról, a Chopra, Bothroyd duó a Championship talán legjobb csatárkettősévé érett,  és hiába kellett rendre eladni a saját nevelésű fiatalokat (Aaron Ramsey, Chris Gunter), a Cardiff valóban erős csapattá vált. Jöhetett a playoff, és ugyan a Leicester ellen tizenegyesekkel ment csak tovább a klub, a döntőben a lényegesen gyengébb erőkből álló Blackpool várta a walesieket a Wembleyben. Hiába vezetett a Cardiff kétszer is azon a felejthetetlen meccsen, a győztes a jobb szellemben futballozó Blackpool lett, Jonesnak pedig maradt újra a búslakodás.

Pedig addigra már egy maláj üzletemberekből álló csoport tulajdonába került a klub, amelynek hosszú idő után először nem kellett rettegve várni a bankkivonatot, sőt, már a modern új stadionban játszotta a meccseit. Nyáron Ledley kivételével valamennyi nagyágyú maradt, sőt, Craig Bellamy érkezése után egyáltalán nem volt meglepő, hogy mi magunk is a táblázat élére vártuk a Cardiffot. Ehhez képest mi történt? A csapat újra csak váratlan vereségek egész sorába futott bele, és ugyan az idény végén volt egy parádés sorozata, az automatikus feljutó helyet sikerült elbuknia a Norwich-csal szemben, és ekkor mi már biztosak voltunk benne, hogy ez a Cardiff vereségre van ítélve.

Nem is lett másként: aki látta a tegnapi meccset a Reading ellen, kabarétréfába illő kapus- és védelmi hibákat láthatott, és ugyan a Cardiffnak volt pár helyzete null-kettő után, össze sem lehetett hasonlítani az előző nap ugyanilyen hátrányban elképesztő akarással játszó Nottingham Foresttel a csapatot. Helyette a remekül összerakott Reading lőtt egy újabb gólt, és ez azt eredményezte, hogy az idei Championship talán legerősebb játékoskeretével rendelkező Cardiff még a playoff döntőjébe sem jutott be. Hiába húzott le sok időt, hat teljes évet a Cardiff kispadján Dave Jones, hiába végzett nagyszerű munkát éveken át, a pontot az i-re most se sikerült feltennie, és nagyon meglepődnénk, ha idény végén nem búcsúzna el Walestől. Arról nem is beszélve, mennyire népszerűtlen lesz Cardiffban, ha az ősellenség Swansea-nak sikerülne is a feljutás a döntőben.

0 Tovább

Kiesett a West Ham United

0 Tovább

Paulo Sousa rövid és tanulságos edzői karrierje Angliában

Az a ritka helyzet állt elő most a magyar bajnokságban, hogy egy Angliában kifejezetten jó csapatoknál dolgozó edző vállalt munkát itthon, úgyhogy az elmúlt hetekben kicsit pihenő blogot Paulo Sousa angliai ténykedésének bemutatásával támasztjuk fel újra. Arról több újság is beszámolt, hogy a portugál dolgozott három Championship-csapatnál is (QPR, Swansea, Leicester), és hogy a maximum, amit egy klubnál töltött, egy év volt.

Mi itt a Rúgd és fuss!-nál sosem titkoltuk, hogy ellenérzéseink voltak a portugál világfival szemben, de azt azért mi is elismerjük, hogy a Leicesternél töltött három hónapot leszámítva Sousa nem vallott szégyent Angliában. A Queens Park Rangersnél, első angliai klubjánál például gyakorlatilag eleve elrendelt volt a kudarca, hiszen a rendkívül komoly ambícióival kérkedő klubon egész Anglia csak röhögött azalatt a három év alatt, amíg az olasz F1-maffiózó, Flavio Briatore volt QPR elnöke. Ez idő alatt a csapat közelébe se nagyon került a feljutásnak, ami nem is csoda, hiszen olyan szorgalmasan rugdalta ki a managereket, hogy az még egy olasz csapatnak is a becsületére vált volna, ráadásul a konfliktusok oka a legtöbbször az volt, hogy Briatore rendszeresen belepofázott az összeállításba. Ebben az időszakban, 2008 novemberében nevezték ki Paulo Sousát is a QPR managerévé, aki régi ismerősünket, Iain Dowie-t váltotta a poszton.

A középszerű argentin és spanyol légiósokkal gyengített keretet Sousa ugyan megkísérelte gatyába rázni (el is érte azzal a megbecsülésünket, hogy közülük pártól elbúcsúzott), de a jelek arra mutattak, hogy nem egyhamar lesz feljutásra esélyes csapat a QPR-ból. Ugyan a portugál masszív csapatot épített, amit nehéz volt legyőzni, legalább ennyire nem volt könnyű kikapni sem tőle, úgyhogy 26 meccsből mindössze hetet nyert meg, amíg a klub kispadján ült. 2009 áprilisában azonban mégsem erre hivatkozva bocsátották el, hanem azért, mert állítólag bizalmas információt szolgáltatott ki azzal, hogy elárulta egy újságírónak, nem az ő döntése volt, hogy a klub gólerős csatárát, Dexter Blackstockot az ő beleegyezése nélkül adták el a Nottinghamnek. Ugyan ezt megelőzően pont két meccset is elveszített a csapat sorozatban, a szurkolók közül mégsem követelte senki Sousa fejét, úgyhogy a döntés jókora felzúdulást keltett a londoni klub hívei között, akiknek a túlnyomó többsége úgy gondolta, hogy ostobaság volt idejekorán kirúgni a portugál edzőt, mint ahogy azelőtt Iain Dowie-t is. Nem véletlen, hogy a QPR csak azután jutott fel, hogy 2010 elején Briatorét az F1-es botránya után lemondatták az elnöki posztról.

Sousa munkájára ugyanakkor mások is felfigyeltek, így amikor 2009 nyarán az élvonalbeli Wigan elcsábította a Swansea spanyol managerét, Roberto Martinezt, a portugált nevezték ki a walesi klub managerének. A Swansea az azt megelőző idényben jutott fel a Championshipbe, és egyből a nyolcadik helyig jutott, Sousa alatt a csapat egy hellyel jutott feljebb, és csak az utolsó fordulóban maradt le a playoffról, Ian Holloway csodálatos Blackpoolja mögött. A Swansea-nál töltött egy év alatt a leginkább azt rótták föl Sousának, hogy túlságosan defenzív szellemben játszatta a csapatot, de legalábbis nem lőttek túl sok gólt. Ez utóbbiban kétségkívül szerepe lehetett annak, hogy nem sikerült megtalálnia a Martinezzel együtt a Wiganhez távozó Jason Scotland utódát, mert a helyére hozott Craig Beattie nem bizonyult igazi góllövőnek.

A Swansea Sousa idején az azóta világszerte divatossá vált 4-2-3-1-es formációban játszott, aminek köszönhetően egyesek lelkesen üdvözölték a Hattyúk „stílusos” futballját, míg mi inkább csak arra figyeltünk föl, hogy „hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül”. Hiába nem sikerült azonban a rájátszást érő helyre jutnia a csapatával, ez is elég volt ahhoz, hogy Sousa egy szinttel feljebb léphessen, és a nagy terveket szövögető Leicester City szerződtette tavaly nyáron.

A Leicesternél adott volt a cél: fel kell jutni a Premier League-be, ami a pénzen nem fog múlni. Sousa remek csapatot örökölt a tulajdonos Milan Mandariccsal összekülönböző és a Hullhoz távozó Nigel Pearsontól, ő pedig látványos támadófocit ígért, amihez minden segítséget meg is kapott. Mi mégsem voltunk meggyőzve arról, hogy ő lenne a megfelelő megoldás a Rókák kispadján, de arra még mi sem számítottunk, hogy ennyire ne jöjjön össze Sousának a leicesteri kaland. A piperkőcös portugál négy hónapig sem húzta, miután kilenc meccsből mindössze egyet tudott megnyerni, hatot viszont elveszített, és így októberre a Championship sereghajtója volt a májusban még a feljutásért küzdő klub. Sousát menesztették (mondjuk Mandaric idején a Leicesternél is egymásnak adták a kilincset a managerek), bár ő ezt nehezményezte: „Miután mindenki arról beszélt a klubnál, hogy hosszútávon gondolkoznak, igencsak meglepő, hogy kilenc meccs után már el is bocsátottak” – mondta.

És ez volt Paulo Sousa utolsó megnyilvánulása Angliában, ahol lehet, hogy nem ért el nagy sikereket, de visszatekintve a három állomáshelyén egynél sikeresnek nevezhető a ténykedése, a másik kettőnél pedig istenigazából nem kapott elég időt ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Más kérdés, hogy Fehérváron sem valószínű, hogy túlzottan türelmes lesz vele a vezetés, ha esetleg ott is olyan lassan lendül bele a csapat, mint tavaly a Leicester, úgyhogy jobban teszi, ha megszokja, hogy manapság már ritkán van olyan, hogy edző hosszútávra tervezhessen.

0 Tovább

Élesedik a kiesés elleni harc - ki fog idén búcsúzni a Premier League-től?

Nem nézhet nyugodt hetek elé az a szurkoló, akinek a kedvenc csapata a Premier League-ben szerepel, és a klub neve történetesen B-vel vagy W-vel kezdődik, kivéve persze a Boltont, ahol Owen Coyle néhol egész látványos támadójátékot játszó csapatot faragott Big Sam legendásan bunkó alakulatából, na meg a West Bromwich Albiont, hiszen a Liverpooltól idényközben kiutált Roy Hodgson nagyjából hasonló csodát visz véghez, mint pár éve, amikor a Fulhamet mentette meg a szinte biztosnak tűnő kieséstől. A többiek (Birmingham, Blackburn, Blackpool, Wigan, Wolves, West Ham) viszont nagy bajban vannak, négy fordulóval a bajnokság vége előtt régen nem látott kiélezett küzdelem várható a tabella alján, mivel elvileg még bármelyikük kieshet, ahogy persze meg is menekülhet a kieséstől. A tavalyi tudományosabb elemzés után ezúttal kevésbé az eszünkre, hanem sokkal inkább a szívünkre hallgattunk, amikor megpróbáltuk megjósolni melyik csapat fog jövőre a mihamarabbi visszakerüléséért a Championshipben küzdeni.

0 Tovább

Botrány a negyedosztály hétvégi rangadóján

Chesterfieldi suttyók támadnak rá Cameron Belfordra, a Bury kapusára a hétvégi meccsen, miután a hazai pályán játszó Chesterfield gólt szerez. Belford azonban megőrzi a hidegvérét, és a végén ő nevet, hiszen a meccset Ryan Lowe 87. percben szerzett góljával 3-2-re a Bury nyeri, ezzel feljutott a harmadosztályba, és még meg is előzheti a szintén feljutó Chesterfieldet. A tettest azóta már elkapták, és a minimum, hogy soha többé nem teheti be a lábát a stadionba.

0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek