Rúgd és fuss!

A kilencvenes évek egyik legjobb angol középpályása, Paul Ince nagyszerűen induló edzői karrierje megfenekleni látszik, miután mindössze öt hónap után rúgták ki most vasárnap a Notts Countytól. Ince annak idején a Macclesfield managereként tette le a névjegyét, miután bent tartotta a gyengécske csapatot a negyedik ligában. Ezt követően az MK Donst vitte föl a League One-ba, ám utána túl nagy volt az ugrás, amikor rögtön elvállalta a Blackburn vezetését, három osztályt is átugorva ezzel. Innét kezdődtek a gondok, és azóta sehol sem sikerült egy évet sem kihúznia managerként: a Blackburnnél hat hónapot sem húzott ki, végül Sam Allardyce-nak kellett bent tartania a csapatot. Utána visszatért az MK Donshoz, de egy szezont se húzott ki, tavaly áprilisban kellett távoznia. Most pedig a Notts Countyval járt pórul: kezdetben nem futott rosszul a szekér, de aztán jött egy ötmeccses vereségsorozat, melynek végén, a szombati, Oldham elleni otthoni vereség után a vezetőség megköszönte a munkáját. Vajon kap-e még újabb esélyt ezek után Paul Ince, vagy az amúgy sem sok fekete manager közül el kell köszönnünk az egyik legnagyobb reménységtől?

A Blackpool elleni mai meccs előtt leplezték le a Craven Cottage-en, a Fulham londoni pályáján Michael Jackson szobrát. Egyes szurkolók már az ötlet ellen tiltakoztak, de a klub tulajdonosa, Mohammed Al Fayed hajthatatlan volt. Az ünnepség alkalmából, mint az többek közt a BBC-n is olvasható, részletesen ki is fejtette, mit gondol azokról a szurkolókról, akik szerint klubjuk nevetség tárgyává vált a szoborállítással.

"Akkor ne legyenek szurkolók. Ha nem értik meg, ha nem hisznek abban, amiben én, akkor menjenek a Chelsea-nek drukkolni, vagy menjenek a pokolba" - mondotta a klubvezető, aki eredetileg az ugyancsak általa birtokolt Harrods áruházban akarta felállítani a leginkább egy nagyméretű műanyag-játékra emlékeztető, színes szobrot, csak azt időközben eladta.

A Fulham hátvédje, Brede Hangeland szerint a csapat a tulajdonos mögött ál szoborügyben. Al Fayed Michael Jackson személyes jó barátja volt, a zenész egy ízben, a Wigan elleni 1999-es meccs alkalmával meg is jelent a Craven Cottage-en, akkor 2-0-ra nyertek a hazaiak. Most erre rátettek egy gólt: 3-0-lal küldték közelebb a kieséshez a Blackpoolt.

A Championship biztos kiesőjének elkönyvelt Scunthorpe még egy utolsó utáni húzásként leszerződtette a Football League egyik legtehetségesebb managerének tartott Alan Knillt. Róla mi is írtunk tavaly, a feltörekvő fiatal edzőket bemutató összeállításunkban: Knill akkor a Bury managere volt, és az is maradt egészen a mai napig. A pocsék anyagi helyzetben levő klubból rövid idő alatt feljutásra is esélyes csapatot formált, és bár tavaly nem jött össze, a Bury most egy pontra van az automatikus feljutó helytől, úgy, hogy egy meccsel kevesebbet is játszott, mint a harmadik Shrewsbury.

Ott a szurkolók biztosan nem fognak örülni a hírnek, és Knill nem is lesz népszerű, amiért ilyen kiélezett helyzetben hagyja ott a klubot, ráadásul igen valószínű, hogy a Scunthorpe-pal is a League One-ban szerepel majd jövőre, más kérdés, hogy a Bury esetében ez még nem biztos, és különben is, a Scunnynak jobbak a lehetőségei. Ha idén már nem is valószínű, hogy csodát tesz, elég valószínű, hogy jövőre újra számolni kell majd a Scunthorpe csapatával. A 46 éves walesi szakember ráadásul játékosként is megfordult a klubnál korábban, és Nigel Adkins, illetve Ian Baraclough után a harmadik managere lesz a Vasnak a szezonban.

A Wales elleni Eb-selejtező és a Ghána elleni barátságos meccs legfontosabb hozadéka az angol válogatott szempontjából az, hogy Fabio Capello talán végleg búcsút int a hagyományos 4-4-2-es felállásnak. Mindkét meccsen három angol játékos szállta meg a középpályát, és ez mindkét meccsen jól is működött, leszámítva a Ghána elleni mérkőzés utolsó húsz percét, ahol már egy értelmetlenül szétcserélt tizenegy szaladgált fejetlenül. A Wales elleni meccs után Capello hét helyen változtatott a kezdőcsapatban, az összes ún. nagy sztár hiányzott, és a végére egyedül Joe Hart maradt a pályán a walesiek elleni kezdőből. Hogy aztán ebből a Ghána elleni meccsből mit tudott meg Capello, az jó kérdés.

Andy Carroll mindenesetre meglőtte első válogatott gólját, Gary Cahill elég jól játszott hátul, Leighton Baines is megbízható volt, Ashley Young pedig újra a legveszélyesebb angol játékosnak bizonyult. Bemutatkozott végre Matt Jarvis is, igaz, ő már sajnos pont a szétcserélt csapatba szállt be, de azalatt igen agilisnak tűnt, már amikor eljutott hozzá a labda, hiszen folyamatos játékról ekkor már nem nagyon beszélhettünk. Sőt, beszállt Danny Welbeck is újoncként, aki majdnem lőtt egy gólt. A legnagyobb sztárját végig pályán hagyó Ghána aztán az utolsó percben egyenlített, a végén pedig az addig rengeteget hisztiző játékosaik úgy örültek, mintha vébét nyertek volna, pedig csak barátságos meccsen ikszeltek egy olyan csapat ellen, amely a lefújás pillanatában így nézett ki: Hart - Jagielka, Cahill, Lescott, Baines - Milner, Barry, Downing - Jarvis, Defoe, Welbeck.

Ami tehát fontos lehet Capello számára, hogy az első félidő tanúsága alapján ez a csapat az úgynevezett sztárjai nélkül is képes jó játékra, ha megfelelő felállásban küldik pályára - pedig most nem is játszott a középpálya oszlopa, Scott Parker. Az is jó hír, hogy vélhetően soha többet nem kell egyszerre a pályán látnunk Gerrardot és Lampardot a válogatottban - ugyan ha ugyanezekre egy évvel korábban jön rá a kapitány, az még sokkal jobb lett volna, de talán jobb későn, mint soha.

Március 24-én zárult le a kölcsönigazolási időszak, amelyben a Premier League klubjait kivéve valamennyi angol csapatnak volt lehetősége korlátozott számú kölcsönjátékos igazolására. Az ablak végén szokás szerint felpörgött a tempó, úgyhogy nézzük a legérdekesebbeket:

A legnagyobb halat a megtorpanni látszó Leicester fogta ki: Sexy Sven csapata egy újabb Premier League-csatárt szerzett meg Yakubu után, a Fulhamnél játszó Diomansy Kamara (képünkön) személyében. Ezek után viszont pláne azt reméljük, hogy a Championship Manchester Cityje nem éri el a playoff helyeket.

Az automatikus feljutó helyre hajtó Norwich két játékost is igazolt: mivel két csatáruk, Chris Martin és Aaron Wilbraham is sérült, jött a még mindig csak húszéves Sam Vokes (Wolves), aki már a sokadik klubban fordul meg kölcsönjátékosként, míg a Liverpool spanyol középpályása, Dani Pacheco eddig nem játszott más angol csapatban. A Leeds is egy olyan játékost szerzett meg, aki már a negyedik másodosztályú klubnál játszik kölcsönben: a Tottenham 21 éves középpályása, Jake Livermore a Derby, a Peterborough és az Ipswich után most Simon Grayson csapatát segíti majd.

A sereghajtó Prestonhoz szintén egy Spurs-játékos érkezett, méghozzá az a Bongani Khumalo, aki egyelőre még egy percet sem játszott a Premier League-csapatban. Az Everton 19 éves ír középhátvédje, Shane Duffy eddig csak nemzetközi kupameccseken szerepelt a csapatban, most a Burnley színeiben vérre menő tétmérkőzéseken is játszhat. A Championshipet vezető QPR nem hozott senkit, viszont a 34 éves Gavin Mahont elengedte a Crystal Palace-hez, a Derby a Liverpool ausztrál cserekapusát, Brad Jonest hozta el, míg a Cardiff a Bolton balhátvédjétől, Jlloyd Samueltől (lent) várja a lökést. A Hull egy 19 éves Everton-középpályásban, Hope Akpanban bízik, a csaknem biztos kiesőnek vélt Scunthorpe pedig két Championship-játékost hozott el: Marcus Williams (Reading) és Ramon Nunez (Leeds) próbálja meg a lehetetlent. Priskin Tamás és a Swansea kapcsolatáról pedig már tud mindenki, akit érdekel kicsit is a dolog.

A League One csapatai is jól betáraztak, közülük csak a legizgalmasabbakat emelnénk ki: így a Huddersfield hozta el a Reading alig két hónapja szerződtetett fiatal középhátvédjét, Sean Morrisont, a Southampton formálisan kölcsönvette, de valójában nyártól végleg megvásárolta az Oldham fiatal középpályását, Dale Stephenst. A szégyenletes mélységekbe zuhant Sheffield Wednesday két PL-játékost hozott el: a hosszú sérülésből visszatérő Bolton-középpályást, Joey O'Brient, illetve a Wigan kapusát, Lee Nichollst. Végül a playoff helyen álló MK Dons a Leedstől kérte kölcsön Adam Claytont, a Charlton pedig két olyan játékost is elhozott, akik ott voltak tavaly az U19 Eb-n az angol válogatottban: Frank Nouble (West Ham) és Dean Parrett (Spurs) már biztosan nem fognak magányosan álldogálni az öltözőben.

Másfél év után újra kispadot kap Martin Allen, a Rúgd és fuss! egyik kedvenc alsóbbligás managere. A még játékosként a Mad Dog (Veszett Kutya) becenevet kapó, egykori QPR- és West Ham-középpályás legutóbb a Cheltenham managereként dolgozott, ahonnét azonban 2009 őszén el kellett jönnie, mivel állítólag rasszista megjegyzésekkel illette egy szórakozóhely kidobóját. Allen edzői pályáján a Brentford managereként aratta a legnagyobb sikereket, ahol nagyon szűk büdzséből faragott versenyképes csapatot és tartotta bent a League One-ban. Ugyanott részt vett egy szponzorált bicikliversenyen, hogy a bevételeit aztán a futballcsapatnak utalja. Később sikerrel dolgozott az MK Donsnál is, ám a Leicesternél nem jött ki Milan Mandaric klubelnökkel, és mindössze négy meccs után távoznia kellett. Most a League Two kieső helyén álló Barnet elöljárói gondolták úgy, hogy Allen segíthet már csak, főleg, hogy annak idején, 2003-ban itt kezdte manageri pályafutását.

Két másik manager-hír a közelmúltból: David Penney-t a Bristol Rovers, Jim Gannont pedig a Port Vale csapata küldte el, egyaránt alig pár hét után, hiszen mindkettejük kinevezéséről már írtunk itt a blogon a télen. Utódok még nincsenek.

Megválasztották az év legjobbjait a Football League-ben: a Championship legjobbja Adel Taarabt (QPR) lett, a League One-ban Craig Mackail-Smith (Peterborough), a League Two-ban pedig Ryan Lowe (Bury) lett a legjobb. A legjobb fiatal játékos Connor Wickham (Ipswich), akit már mi is méltattunk. Ami viszont a legérdekesebb, hogy a Football League tavalyi évének tíz legszebb gólját is összeszedték itt, érdemes megnézni őket. A győztes végül Dean Furman (Oldham, képünkön) lett, pedig Adam Hammill vagy Rickie Lambert gólja nekünk jobban tetszett.

Ugyan ha rajtunk múlik, a Wolverhampton szélsője, Matt Jarvis már tavaly ősszel behívót kapott volna a válogatottba, de Fabio Capello most jutott csak odáig, hogy meghívja a játékost. A most 24 éves Jarvis már a tavalyi idényben is reményt keltő formában focizott, idén pedig egyenesen szárnyal: most szombaton pazar győztes gólt lőtt az Aston Villa otthonában, és a Wolves meglepetés-győzelmeiben is mind fontos szerepet játszott. A mindkét oldalon bevethető, villámgyors szélső ráadásul azt is elmondhatja magáról, hogy a statisztikák szerint a Premier League-ben ebben a szezonban az ő nevéhez fűződik a legtöbb beadás. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a Wales elleni Eb-selejtezőn vagy utána a Ghána elleni barátságos meccsen lesz-e lehetősége erre. Mivel azonban Theo Walcott sérült, Adam Johnson pedig csak most tért vissza hosszabb kihagyás után, a poszton csak a keretbe kisebb szünet után visszakerülő Aaron Lennon és Ashley Young lehet a versenytársa. Ha Jarvis szerepet kap, akkor a legendás Steve Bull óta ő lesz az első Wolves-játékos az angol válogatottban.

A keretben egyébként további meglepetések nincsenek: visszakerült Lennon mellett Phil Jagielka és Andy Carroll, míg nagyon helyesen megőrizte tagságát Scott Parker és Jack Wilshere a koppenhágai meccs után. A szokásos sérülteken (Rio Ferdinand, Steven Gerrard és a már említett Walcott) kívül tehát nagyjából mindenki ott van, aki számít, és ennek a keretnek teljesítenie kell a feladatot:

Kapusok: Ben Foster (Birmingham), Robert Green (West Ham), Joe Hart (Man City).

Védők: Leighton Baines (Everton), Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Phil Jagielka (Everton), Glen Johnson (Liverpool), Joleon Lescott (Man City), John Terry (Chelsea, capt), Kyle Walker (Aston Villa).

Középpályások: Gareth Barry (Man City), Stewart Downing (Aston Villa), Matt Jarvis (Wolves), Frank Lampard (Chelsea), Aaron Lennon (Tottenham), James Milner (Man City), Scott Parker (West Ham), Ashley Young (Aston Villa), Jack Wilshere (Arsenal).

Csatárok: Darren Bent (Aston Villa), Andy Carroll (Liverpool), Peter Crouch (Tottenham), Jermain Defoe (Tottenham), Wayne Rooney (Man Utd).

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a futballisták bizony nem észkombájnok (amire a legjobb példa Mario Balotelli csatája az edzőtrikóval), de végül is nem is azért szeretjük őket. Kifejezetten jókat lehet nevetni azon a sok butaságon, amit összehordanak néha, de ezeket egy igazi szurkoló elnézően megbocsátja. Ahogy a Spurs legendás managere, Bill Nicholson nyilatkozta egyszer, "Attól mert intelligens vagy, nem leszel még jó futballista, ha ez így lenne, akkor Oxfordnak vagy Cambridge-nek lenne a legjobb csapata az országban". Azonban mégis van egy jópár futballista, aki nemcsak az ellenfél tizenhatosán belül, hanem az egyetemi előadóban is otthonosan mozgott, akinek verseskötete jelent meg, vagy aki egyéb elfoglaltságai mellett mind a mai napig menő bulikon lép fel vendég dj-ként!

1. Pat Nevin

A vékonydongájú skót szélső, aki a Chelsea után az Evertonnál is megfordult, a glasgow-i egyetemen szerzett művészeti diplomát, és már játékospályafutása alatt is híres volt arról, hogy kizárólag olyan zenekarokat (Joy Division, The Fall, Echo & The Bunnymen, Orange Juice, Josef K) kedvelt, amelyeknek a lemezei nem nagyon férhettek volna oda egy futballista polcára akkoriban, így hivatalosan ő lett A Futballista, Akinek Jó A Zenei Ízlése. Nevin egyébként nagy irodalomkedvelő hírében is áll: könyvkritikákat jegyez, publikál, sőt könyvet is írt a futballisták lelkivilágáról. Mindezek mellett szakkomentátor, de a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan indie pop bulikon is dj-zik.

2. Graeme Le Saux

Az angol válogatott egykori balhátvédje két dologról híres igazán, egyrészt a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával, David Batty-vel, másrészt annyira különbözött játékostársaitól, hogy azok egészen egyszerűen buzinak tartották, ami végig is kísérte a pályafutását. Mindössze azonban csak annyi történt, hogy Le Saux nem felelt meg a futballista sztereotípiájának: egyetemre járt, és edzésre mindig az aznapi Guardiant olvasva érkezett. Állandóan ezzel heccelték az ellenfél játékosai, Robbie Fowler például meccs közben a seggét riszálta felé, amiért meg is kapta a magáét, sőt David Beckham is leköcsögözte, ami lássuk be durva olyasvalakitől, aki rendszeresen alsógatyában fotóztatja magát. Le Saux-t sem kerülte el a szakkomentátorkodás, de legutolsó információnk szerint egy banknál dolgozik befektetési tanácsadóként.

3. Steve Coppell

Az egykori angol válogatott szélső karrierje elején visszautasította neves klubok ajánlatát és az alsóbb osztályú Tranmere-hez szerződött, hogy nyugodtan folytathassa a liverpooli egyetemen megkezdett közgazdasági tanulmányait. Végül aztán a Manchester United hívására beadta a derekát, de kizárólag azzal a feltétellel, hogy leteheti a vizsgáit. A klub akkori managere, Tommy Docherty visszaemlékezése szerint amíg a játékosok általában kártyapartikkal vagy újságolvasással ütötték el az időt  a buszon az idegenbeli meccsek helyszínére tartva, addig Coppell az egyetemi jegyzeteit bújta és magolt. Ugyanez az elszántság és alaposság volt jellemző rá managerként is, ami a sikereinek titka volt a Crystal Palace-nál a nyolcvanas évek végén, majd nagyjából egy évtizeddel később a Readingnél is. Legutolsó állomáshelyén, Bristolban azonban két meccs után rejtélyes okok miatt lemondott, sőt úgy tűnik véglegesen visszavonult, és azóta fogalma sincs senkinek, mivel ütheti el az idejét.

4. Gareth Southgate

Az ő pályafutásából valószínűleg mindenki arra a pillanatra fog emlékezni, amikor tarkóra tett kézzel sétál a pályán, miután kihagyta a németek elleni elődöntőn a sorsdöntő tizenegyest az 1996-os Európa-bajnokságon. Pedig Southgate több mint 500 elsőosztályú meccsel a lábában vonult vissza (éppen egy elvesztett UEFA kupa döntőt követően), és senki sem lepődött meg, hogy a válogatotthoz távozó McClaren helyét a frissen visszavonult középhátvéd örökölte meg. Southgate nem járt ugyan egyetemre, ám managerként mégis úgy öltözött mint egy oxfordi diák: az öltönye alatt hordott vékony galambszürke kasmírpulóver láttán a legkényesebb ízlésű ficsúrok is csak elismerően bólinthattak. Southgate a manapság szinte kötelező szakkomentátorkodás mellett írt egy könyvet egy legendás futballbarátságról, sőt verseskötete is jelent meg, kizárólag futballtémájú költeményekkel. Southgate-et mindenki az egyik legintelligensebb futballistának tartja Angliában, így senkit sem lepett meg, hogy az év elején őt nevezték ki az FA utánpótlásügyi felelősévé.

5. Iain Dowie

Aki hallotta már valaha nyilatkozni az egykori északír válogatott középcsatárt, az a legkevésbé sem gondolná, hogy egy egyetemet végzett emberről van szó! Dowie a Hertfordshire-i Egyetem repülőmérnöki szakára járt, és profi pályafutása előtt egy brit repülőgépgyár alkalmazottjaként kereste a kenyerét, munka után azonban a ligán kívüli Cheshunt csapatában rúgta a labdát. Tízéves profi pályafutása során legalább féltucat klubnál megfordult, majd managerkedésre adta a fejét, ahol gyorsan sikereket ért el: a Crystal Palace-t egy csapnivaló őszi szezon után csodával határos módon felvitte a Premier League-be. Ezután azonban kizárólag csúfos kudarcok érték, nem is meglepő, hogy jelenleg nincs is csapata. A Rúgd és fuss! azonban szívesen látná újra a kispadon az igazi suttyó kinézetű Dowie-t, akiről valahogy mindig is az volt az érzésünk, hogy az oldalvonalnál zokniba gyűrt tréninggatyában és stoplisban idegesen fel-alá járkáló manager még magát is képes lenne pályára küldeni, ha a csapatának nem megy!

Soha nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel, ha fiatal, reményteli pályafutás előtt álló játékosok igazoltak a skót bajnokságba, legyen akár szó a Celticről vagy a Rangersről. Nem mintha nem kedvelnénk a skót focit, de az utóbbi években sajnos sok említésre méltó dolog nem történt ott fenn a határ északi oldalán (a Celtic UEFA Kupa döntőbeli szereplésén kívül 2003-ból), és mi nem osztjuk azt a nézetet, hogy a skót bajnokság legjobbjai a Premier League-ben is megállnák a helyüket, a Championshipen meg egészen egyszerűen átgyalogolna  Rangers vagy a Celtic (jól mutatja ezt, hogy a Middlesbrough-nál Gordon Strachan által összeverbuvált skót vegyes a teljes szezont nagyjából a kiesőzóna környékén tölti). Így teljesen értetlenül álltunk a Burnley-ben szárnyait bontogató északír Kyle Lafferty Rangersbe szerződése előtt, végtelen ostobaságnak tartottuk, hogy Joe Ledley a Bajnokok Ligájában való szereplés reményében (mire elkezdődött a bajnokság a Celtic már nem is volt érdekelt a BL küzdelmeiben) a Celtichez igazolt, otthagyva a története egyik legizgalmasabb idényére készülő Cardiffot, és annak is nyilván jobban örültünk volna, ha régi kedvencünk, Gary Hooper inkább a Derby, a Boro, a Leeds vagy a Newcastle ajánlatát fogadja el ahelyett, hogy elmegy eltemetni a karrierjét a Celtichez. Úgy tűnik azonban, hogy nem volt igazunk, és Hooper nem tett rossz lóra a váltással, mivel Stuart Pearce, az angol utánpótlás válogatott kapitánya meghívta a csatárt a dánok és az izlandiak elleni meccsre készülő keretbe.

Tavaly a Championship góllövőlistáján második helyen zárt Hooper Glasgow-ban gyakorlatilag ugyanott folytatta, ahol a tavalyi idényben abbahagyta: a szezonban már 15 gólnál jár, és egy hónappal ezelőtt többek között az ő góljaival intézte el a Celtic az ősi rivális Rangerst. Valószínűleg ez a dupla győzte meg végleg Pearce-t arról, hogy kipróbálja a nevelőegyesületén kívül (Tottenham Hotspur) korábban kizárólag kiscsapatoknál (Grays Athletic, Southend United, Leyton Orient, Hereford, Scunthorpe) megfordult csatárt, sőt még az sem jelentett akadályt, hogy Hooper már a 23. életévében jár, mivel a sorozat kezdetén még 21 éves volt. Az már sokkal inkább meglepő, hogy egy angol futballista skót klub játékosaként kapjon meghívót a válogatottba, amire elég ritkán került sor a múltban, például  amikor a nyolcvanas évek második felében a Graeme Souness vezette Rangers legalább féltucat angol válogatottal (Woods, Stevens, Steven, Butcher, Wilkins, Hateley) állt fel rendszeresen (amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy az angol klubokat a Heysel tragédia következményeként kitiltották az európai kupákból), vagy Paul Gascoigne esetében, aki a balul sikerült római kalandja után Skóciába szerződött, és Rangers-játékosként vett részt az 1996-os Európa-bajnokságon.