Az angol válogatott eddig két meccsen van túl a világbajnokságon és egyiken sem tudta még akár percekre sem megközelíteni azt a játékot, amit a selejtezőkön látottak alapján feltételeztünk, és gyakorlatilag egyetlen játékos sem nyújtotta azt a teljesítményt, amire joggal számítottunk (mondjuk mi sokakkal ellentétben azt gondoljuk, hogy az USA ellen néhol egyáltalán nem volt katasztrofális a csapat teljesítménye). Anélkül, hogy elhibázott taktikáról, középszerű egyéni képességekről és esetleges személycserékről bonyolódnánk teljesen felesleges fejtegetésekbe, mi a bajok fő okát leginkább abban látjuk, hogy ez a csapat a legkevésbé sem csillogtatja azokat az erényeket, amelyek a mindenkori angol válogatottat rokonszenvessé tették. Nos mik is lennének ezek az erények?

Azzal nagyjából ugye mindenki tisztában van, hogy az angol válogatott sosem volt világsztárok gyülekezete, ami persze nem zárta ki azt, hogy a kor egy-egy meghatározó játékosa azért háromoroszlános mezben forduljon elő. Amit ezzel mondani akarunk, az az, hogy az angol válogatott jellemzően soha nem egy sztár köré épült, hanem mindig volt egy csapat, amelyikben a legjobb játékosok is akkor játszottak a legjobban, ha a csapatnak is ment a játék. Az angoloknál az olajozott csapatjátékot mindig is többre tartották a virtuóz egyéni teljesítménynél, ami rendjén is van, hiszen végül is egy csapatsportól van szó. A csapatjáték alapját a fizikai erőnlét, az iram, az elkötelezettség és a szenvedély jelentette mindig is, amiből lássuk be vajmi keveset észleltünk az elmúlt két meccs alatt.

Amit eddig látni lehetett azonban, az nem volt több elkényeztett sztárocskák (akiket a brit szaksajtó előszeretettel Golden Generationnek nevez) lélektelen, gyámoltalan és kilátástalan játszadozásánál, ami az előző világbajnokság szenvedését juttatja csak az ember eszébe. Úgy tűnt, hogy a selejtezők alatt ez a csapat túllépett már ezen a problémán és képes volt úgy játszani mint egy igazi angol válogatott. A holnapi meccs az utolsó esélyük arra, hogy bebizonyítsák, értük is lehet drukkolni a meccs elejétől kezdve, és akár az utolsó percben is képesek megszerezni a győzelmet egy kapu előtti kavarodást követően seggről a hálóba pattanó góllal, függetlenül attól, hogy milyen taktikai rendszerben áll fel a csapat, vagy hogy éppen Emile Heskey vagy Jermaine Defoe van a pályán.