Rúgd és fuss!

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

 

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.
 

EZ A MÁSODIK RÉSZ! AZ ELSŐ RÉSZ ITT VAN! HA NEM OLVASOD EL AZ ELSŐ RÉSZT, NEM FOGOD ÉRTENI A MÁSODIKAT!

10. FULHAM FC
Amint arra blogunkban korábban részletesen kitértünk, ha lenne futballcsapat, melynek Michael Caine a menedzsere, akkor az a Fulham lenne. Világlátott Hodgson mester kicsit régimódi, de nagyon hatékony kis társaságot rakott össze, mely a bajnokságban talán nem ismétli meg a múlt szezonbeli csúcshelyezést (7.), de marad a felsőházban.
Érdemes volt megvenniük: Mint már volt róla szó, Stephen Kelly személyében stabil bekk érkezett. Nagyon jól jöhet az is, hogy a brit futball középosztályának legtúlértékeltebb alakját, Jonathan Greeninget több nekifutásra sem sikerült elhozni a West Bromtól. (Pedig A Nemzet Zoltánja biztosan örült volna a régi harcostárs felbukkanásának. Nem.)
Megbánják, hogy elengedték: A kultuszhős német hátvéd, Moritz Volz fél évet Ipswichben töltött kölcsönben; mostanra végképp kitelt a becsülete.

9. SUNDERLAND AFC
A Fekete Macskák ugrani készülnek a Fény Stadionjában. Roy Keane menedzsert a nála egy generációval korábbi Ferguson-tanítványra, Steve Bruce-ra cserélték, akiről már több helyen kiderült, hogy tud egy adott keretből az elvárhatónál épp eggyel jobb eredményt kihozni, viszont vélhetően nem idegbeteg. A Sunderland a MCity és a Tottenham mellett tulajdonképpen a PL egyetlen olyan csapata, mely nagyobb tételben érdemi játékosokat igazolt, ráadásul egyelőre úgy néz ki, hogy a magyar válogatott Fülöp Márton az első számú kapus; figyelünk rájuk.
Érdemes volt megvenniük: Az angol U21-es Fraizer Campbell lábában garantáltan ott a bugi, 3 félért alkalmi vétel volt, de - mint a Wigannél már volt szó róla - minden bizonnyal Cattermole is megérte 6-ért. (Az ínyencek kedvéért: Bruce nagyvonalúan az albán és a paraguayi válogatott kapitányát is megvette, csupa  tekintélyes harcos között tolja majd a mi Marcink.)
Megbánják, hogy elengedték: Bruce ragaszkodott a keret értékeihez, a Keane-érát - és egy klasszikus Manchester Unitedet - jelképező Dwight Yorke távozása pedig elkerülhetetlen volt.

8. TOTTENHAM HOTSPUR
A Tottenhamhez nemhogy egyre közelebb kerülne a 4. hely, mely Martin Jol fénykorában még a horizonton csillogott, hanem egyre messzebb. Jóslatunk konzervatív, de az angol sajtó hangadóival együtt mi is úgy érezzük, hogy ezen a szezonkezdeten a jó öreg Piszkos Harry menedzserben nem a dörzsölt szakelemet kell észrevenni, hanem a kiscsapatok specialistáját, aki bő negyedszáézad alatt egyetlen csapatával sem jutott 50%-os mérleg fölé. (Megjegyzés: A jóslat-tabellát még az első forduló előtt összeállítottuk, majd férfiasan nem módosítottunk rajta, miután a Spurs gond nélkül letolta a pályáról a Liverpoolt.)
Érdemes volt megvenniük: A Sheffield United és az angol U21-es válogatott 20 éves jobbhátvédje, Kyle Naughton okos, hosszú távú befektetés.
Megbánják, hogy elengedték: 'Arry nagytakarítást csinált a keretben, még némi pénzt is beszedett, s nyilván úgy gondolja, hogy elég embere van a középpálya közepére. Mégis igen könnyen eljöhet a nap, amikor hiányozni fog a Sevillába igazolt Didier Zokora. Nem mindig találta a helyét a pályán, de sokat futott, szorgalmas volt, lelkes és megbízható.

7. ASTON VILLA
A Villa keretéből, brit szakírók kedvenc szavával élve, hiányzik a "mélység", amit úgy kell érteni, hogy nincs elég minőségi emberük ahhoz, hogy négy versenyben érdemben részt vegyenek. O'Neill menedzser tavaly úgy próbálta áthidalni a problémát, hogy az UEFA-kupát gyakorlatilag feladta, amivel tragikus bakot lőtt: a Villa soha többé nem tudott felpörögni, s a szinte biztosnak látszó, történelmi 4. hely helyett még az 5-et is elszedte előlük a lelőhetetlen Everton. Az átigazolási szezon a már egy évvel ezelőtt hiszterizálódott kulcsember, Gareth Barry lelépésével indult (365 meccset játszott a Villában), ami nem lepett meg senkit, mégis baljóslatú köddel vonta be a Villa Parkot.
Érdemes volt megvenniük: A Leedstől megszerzett, szupertehetségnek kikiáltott középpályás, Fabian Delph tényleg nagy játékos lehet. De nem az idén: még csak 19.
Megbánják, hogy elengedték: Barrynek mennie kellett, ezt hagyjuk is, de szintén komoly veszteség a közelmúlt másik csapatkapitánya, a dán Martin Laursen kiesése a védelemből. Persze őt sem küldték: sérülése miatt volt kénytelen visszavonulni, a karszalagot pedig Martin O'Neill kedvenc bolgár labdarúgója örökölte meg.

6. EVERTON
David Moyes menedzser csapata kisebb csodát tett az elmúlt bajnokságban: eleve nagyon szűk kerettel, sok sérülttel, a szezon nagy részében kinevezett csatárokkal játszva tartotta meg az 5. helyet. Abban, hogy 6-nak jósoljuk őket, még így is benne van viszont az érzelmi töltet: a tavalyi sikerre építeni kéne (mármint beszerezni néhány komoly új játékost), de egyelőre ennek nyoma sincs. Pedig a stollverkosoknak nem csak a bajnokságban kéne újra megmutatni, hogy a csapatszellem és a szervezettség mennyit ér a fociban, hanem arra is fel kéne hívniuk a világ figyelmét, hogy ha egy angol csapat végre egyszer komolyan veszi a kisebbik európai kupát (most Európa Liga), akkor meg is tudja nyerni azt.
Érdemes volt megvenniük: Moyes tavaly az átigazolási időszak utolsó pillanatában, drága pénzért hozta Fellainit. Akkor kiröhögték, mára irigylik érte - a fészekhajú belga a múlt PL legjobb újonca volt. Kár, hogy egyelőre ő az Everton utolsó érdemi igazolása. (Az Amerikából jött Anton Peterlinről mi sem tudunk sokkal többet annál, mint hogy nagypapája nagyon híres szlovén fizikus volt.)
Megbánják, hogy elengedték: Arra tippelünk, hogy Lescott végül csak el fog menni a MCitybe. És mivel a tragikus szombati 1-6-ról mindenkinek az jut eszébe, hogy nem fordulhatott volna elő, ha a válogatott hátvéd nem destabilizálja lelkileg a csapatot, még az is lehet, hogy a rajongók most már ezt vélik a kisebbik rossznak.

5. ARSENAL GUNNERS
Az Everton fent említett brutalizálása után magától értetődő lenne dobogóra vizionálni Arsene Wenger ifjoncait, de konzervatív bloggerként úgy véljük, a mégoly szép és eredményes játék sem feledteti a tényt, hogy ez az Arsenal mennyire törékeny konstrukció. Talán a PL egyetlen másik csapata sincs ilyen mértékben kiszolgáltatva néhány játékosa egészségi és lelki állapotának: ha a nem éppen páncéltérdű, viszont igen öntörvényű Fabregas vagy Van Persie hosszabb időre kimarad, vagy éppen elmegy a kedvük a futballtól, nagy lesz a baj. Még nagyobb lesz, ha a hirtelen abszolút kulcsember benyomását keltő Song megsérül, mert Fabregas helyett még ott van a poetikusan ifjú Wilshere, RVP helyett mondjuk Eduardo, de igazán hatékony középpályás labdaszerző nincs más a keretben.
Érdemes volt megvenniük: Wenger megkönnyíti a dolgunkat, összesen egy embert hozott eddig, az Ajaxból a belga középhátvéd Thomas Vermaelent, úgyhogy nem kell válogatni. Egy meccs alapján tényleg jó vétel volt.
Megbánják, hogy elengedték: A MCitybe nagy pénzekért távozott két, khm, nagyágyú, Adebayor és Touré közül egyértelműen az utóbbi fog jobban hiányozni. Ha nem is az ideális 11-ből, hanem amikor mondjuk ketten sérültek, egy meg el van tiltva a védelemből és Silvestre melegít a kezdővel.

4. MANCHESTER CITY
Ne legyen igazam, de ez az előérzetem. Akármekkora büdös paraszt is lett Mark Hughesból most, hogy ő költi az olajmilliárdokat, látszik, hogy nem ész nélkül építi a csapatot. Elzavarta a pályán kívül nagyon kártékonynak tartott Elanót, erősíti a védelmet és a középpályát is, nem csak csatárokat vesz ötösével. Hughes tudja, hogy Ireland legalább olyan fontos játékosa, mit Robinho, s ha az elején jönnek az eredmények, meglátásait nem is fogja kétségbevonni a tulajdonos képviselője. Ha nem jönnek, úgyis kivágják a létező legrövidebb úton.
Érdemes volt megvenniük: Gareth Barry a világ bármely csapatának motorja lehetne, most már reméljük, hogy itt megtalálja két évvel ezelőtti formáját.
Megbánják, hogy elengedték: Klassz lett volna látni, ahogyan a walesi válogatott Chad Evansből stabil PL-játékos érik, de hát nem ilyen időket élünk a Városi Stadionban. Irány a Bramall Lane!

3. LIVERPOOL FC
Történelmi távlatból visszanézve minden bizonnyal azt látjuk majd, hogy a 2008/2009-es volt az a szezon, amelyben a Liverpool meg tudta volna nyerni végre a bajnokságot. Semminek nem kellet volna máshogy történni, csak a Stoke és a Fulham ellen otthon kellett volna rúgni egy-egy gólt (segítek: mindkét 0-0-s meccsen játszott az amúgy tényleg kiváló Fernando Torres). Erősítés azóta nem volt, viszont a Liverpool is megtapasztalta, milyen a mai labdarúgóvilágban kiscsapatnak lenni és gyakorlatilag tehetetlenül végignézni, hogyan viszi el egy erőszakos behemót a megtartani szándékozott, fontos játékost. A búbánatos első meccshez képest még optimista is a dobogós előrejelzés.
Érdemes volt megvenniük: Az Arbeloa helyére érkezett Glen Johnson minőségi cserének tűnik. Mondjuk ötször annyiba is került, mint amennyit a Madrid fizetett a spanyol jobbhátvédért.
Megbánják, hogy elengedték: Nyilván Xabi Alonso. Van egy csomó statisztika arról, hogy tulajdonképpen ő volt a Liverpool lelke: ha játszott, sokkal gyakrabban nyertek, mint ha nem.

2. CHELSEA FC
Játékosról játékosra nézve biztosan az övék a legerősebb keret az idei PL-ben, tele van ijesztően erős és kellemetlenül ügyes, hétpróbás profival. Minden további nélkül lehetnek bajnokok, de az ember valahogy azt látja maga előtt, hogy december van, Birmingham és eső, és Carlo Ancelotti díszpufajkába burkolódzva, némán nézi, ahogy fiai az istennek se tudnak egy gólt se bepasszírozni az amúgy kiesésre álló McLeish-alakulatnak. Az ilyesmin pedig, mint fentebb láttuk, bizony el tud úszni a cím.
Érdemes volt megvenniük: Zhirkov/Zsirkov/Csirkov mindenkire jó benyomást tett a tavalyi Eb-n, bár a PL-hez kissé tyúkmellűnek tűnik.
Megbánják, hogy elengedték: Michael Mancienne csak kölcsönbe ment Wolverhamptonba, de ezt sem könnyű megérteni. Talán Ancelottinak tényleg gátlásai vannak, ha 28 évesnél fiatalabb emberrel kell beszélnie.

1. MANCHESTER UNITED
Inkább kizárásos, mint bármi egyéb alapon, szóval persze, alakulhat ez nagyon másképp is. Annyi biztos, hogy a MU hasonlíthatatlan módon képes elegyíteni a protestáns munkaerkölcsöt a bravúrstiklikkel, az ifjútörököket az öreg walesiekkel, a lyukrafutós kombinációs játékot a klasszikusan kombattáns brit erényekkel. Azért ha Wayne Rooney kiesik valamiért, sok jóra nem számíthatnak.
Érdemes volt megvenniük: Michael Owent meg se kellett venni, csak úgy jött. Az elmúlt fél évtizede nem sikerült túl jól, nem is volt rokonszenves sem az, ahogy a Madridba igazolt, se az, ahogy eltartott kisujjal csinálta végig a Newcastle-i időszakot. De akkor is ő rúgta azt az eszméletlen gólt az argentinoknak és akkor is ő generációja legnagyobb csatártehetsége. Drukkoljunk neki.
Megbánják, hogy elengedték: Tény, Federico Macheda elég impresszíven mutatkozott be a múlt szezon végén, de egy két potenciális góllövőjét (C. Ronaldót és Tevezt, ugyebár) elvesztett keretben lehetett volna helye Fraizer Campbellnek is.

HÁT ÍGY LÁTJUK MOST. NYILVÁN MINDEN MÁSKÉPP LESZ AZ ŐRÜLET SZEZONJÁBAN, DE ANNÁL JOBB! DON'T STOP THE MADNESS!

Kasztrendszer lett a Premier League-ből. A bajnoki címért maximum 3 csapat lesz versenyben, a 4 BL-helyre 5-nek van reális esélye. Előre meg lehet mondani, hogy melyik 3 között dől el a 6-8. hely, hogy melyek azok a csapatok, amik nem fognak kiesni, de európai indulást érő helyhez közel se juthatnak. A kiesési harcban lesznek még a legtöbben: a múlt szezont túlélt 2 feljutó és a mostani 3 mellett legalább 3 klasszikusnak számító PL-csapat lehet veszélyben. Attól még izgalmas lesz, és a tét nem egyszerűen az, hogy ki lesz a bajnok. A tét a PL jövője.

Korántsem tartozom blogunk meghatározó, fundamentalista platformjához, de ami ebben az átigazolási időszakban megy, az már nekem is nagyon sok. Nem is egyszerűen a Manchester Citybe lapátolt rengeteg pénz, hanem az, hogy tényleg kezd mindenkinek elmenni az esze. Hajtják az ostoba nyilatkozatláncokat, a sehova nem vezető átigazolási pletykákat, hülyeségeket beszélnek és várják a következő balekot, aki a máshol megkeresett (vagy ellopott, vagy kölcsönvett) dellát beleönti egy-egy csapatba. A legirritálóbbak a két szezonon át húzódó átigazolási nyavalygások: lásd C. Ronaldo és Adebayor, akik a múlt bajnokságot gyakorlatilag ellazsálták (mindegy, hogy szándékosan vagy csak azért mert rossz volt a kedvük), de Gareth Barry sem volt már ugyanaz az oszlopa a Villának, miután eljátszotta a hisztit a Liverpoollal.

TOVÁBBI SZENTSÉGELÉS RÖVIDEN, MAJD CSAPATONKÉNTI ELŐREJELZÉS HOSSZAN! OLVASD EL TE IS, JÓ LESZ!

Amúgy a PL épp nem úszik a pénzben, van csapat, mely deklaráltan a tönk szélén áll, s akik nagy pénzeket kaszáltak az eladásokon, azok is a cégmérleg javítására költenek, nem új balszellőre. A 2009/2010-es évad tétje mégis leginkább ez: Végképp valami szürreális, a való világ logikájától elrugaszkodott Borsfölde lesz az angol futballból (ahol radásul a szerződéseket sem veszi komolyan senki: mint a magyar bajnokság, csak nagyon nagyban), vagy történik valami olyasmi, amitől fejükhöz kapnak a világ mindenféle bégumai és belátják, futballt nem lehet csak pénzért kapni. De az is lehet, hogy lehet.

Szóval a bajnokság nagy sztorija mindenképpen a MCity szereplése: ha beleállnak a földbe, mint mondjuk a Real Madrid Querioz és Luxemburgo alatt (amit tényleg jó volt nézni annak idején hétről hétre, nem is igazán kárörömből, hanem hogy tessék, a hübrisz, az emberi hiúság és nagyarcúság tényleg önmaga büntetése), talán racionálisabb világ köszönt be egy év múlva. Ha BL-helyen végeznek, az őrület spirálja még gyorsabban forog majd tovább.

Ennyit az apokaliptikus jövőképről, most lássuk a Rúgd és fuss! jóslatát a 2009/2010-es PL-szezonra, az általunk várt helyezések fordított csapatsorrendjében:

20. BIRMINGHAM CITY
Brumiék az automata feljutás ellenére sem voltak igazán meggyőzőek a Championshipben, s a csapat komolyan nem erősödött meg a nyáron. Józan edzőjük, Alex McLeish maga sem gondolhatja komolyan, hogy 31 éves, a Rangerstől botrányoktól tépve távozó honfitársa, Barry Ferguson, vagy a nála is idősebb (és blogunk által, lásd a fejlécet, megkülönböztetett rokonszenvvel kísért) Lee Bowyer benn tudja tartani őket.
Érdemes volt megvenniük: Ha meg nem is, de legalább kölcsönvették a ManCitytől az angol válogatott kapus Joe Hartot, aki mindössze 22 éves és blogunk töretlenül bízik benne.
Megbánják, hogy elengedték: Az ír válogatott jobbhátvéd, Stephen Kelly a 2007/2008-as PL egyetlen mezőnyjátékosa volt, aki minden percet végigjátszott. Az idei tavaszt kölcsönadva (Stoke), de főleg sérülten töltötte, most viszont Roy Hodgson szép csendben lenyúlta.

19. STOKE CITY
Már az óvodások is tudják, hogy figyelni kell a bedobásoknál. Ennyi.
Érdemes volt megvenniük: Dean Whitehead. A Sunderlandtől érkezett középpályás a klub egyetlen érdemi igazolása eddig, úgyhogy biztos érdemes volt megvenni.
Megbánják, hogy elengedték: Whitehead a Hullba távozó nigériai, Seyi Olofinjana helyére jött. Meglátjuk, ki csinált jobb boltot.

18. PORTSMOUTH FC
A Pompey afféle játékos-Tescóként üzemelt a nyáron, aki kellett valakinek, az vihette. A klubnak május vége óta új, arab emirátusos tulajdonosa van, de amint David James kapus szomorú blogposztjából kiderül, ettől még nem kezdett pénzesős esni. Ami önmagában nem baj, az viszont igen, ha a világ legerősebb bajnokságában 19 ember az első csapat kerete és nem lehet tudni, hogy ki az edző.
Érdemes volt megvenniük: Az ír Steve Finnan egykor ún. alapember volt a Fulhamben és a Liverpoolban. Az Espanyolból jött vissza - szabadon igazolhatóként, másra itt nem tellik. 33 éves, de a remény hal meg utoljára.
Megbánják, hogy elengedték: Glen Johnson élete legjobb formájában játszott tavasszal.

17. BURNLEY FC
A helyezést a szívünk súgja. Owen "George Clooney" Coyle csapata szakmai és emberi okokból is megérdemel minden pozitív érzelmet, s tavaly a ligakupában azt is bemutatták, hogy PL-klubokkal is pariban tudnak lenni. Rém alacsony a költségvetésük (és büszkék rá), minek következtében általában őket tippelik a jósok az utolsó helyre. A bajnokságot egy hatpontos meccs elvesztésével kezdték - mi mégis hiszünk az újabb csodában.
Érdemes volt megvenniük: Bár a Burnley - főleg otthon - szarta a gólokat a múlt szezonban, igazán termékeny csatáruk nem volt. Coyle ezért költött az ő szintjén elképesztő 3 millió fontot a Hibernian 26 éves játékosára, Stephen Fletcherre. Halvány az esély arra, hogy a 156 Hibs-meccsén 43 gólt szerző skót válogatott beválik a PL-ben, de a remény stb.
Megbánják, hogy elengedték: Még mindig nem tudjuk, hogy min/miért akasztotta össze a bajuszt olyan súlyosan Király Gábor és Owen Coyle, hogy a magyar válogatott kapus hosszú hónapokon át a cserepadra sem ülhetett le. A szomorú sztorinak mindenesetre hivatalosan is vége van.

16. HULL CITY
Ugyancsak széles körben kedvelt mint hullajelölt, de mi látjuk a tigrisekben a lehetőséget, hogy stabilizálják magukat valahol a múlt bajnokság elején látott zseniális, illetve az azt követő infernális forma között. A brit sajtó szinte egyhangúan elkönyvelte, hogy Phil Brown éretlen a PL-re, de mi nem írunk le ilyen könnyen egy szakembert, aki annak idején történelmet csinált a feljutással. És meglátta az Európa-klasszist Halmosi Péterben.
Érdemes volt megvenniük: Hullt elég sokan nem tartják elég vonzó helynek, Brownt több kiszemeltje lerázta azután, hogy klubjukkal már le volt zsírozva az ügylet. Frazier Campbell és Bobby Zamora helyett így a tejfelesszájú amerikai csatár, Jozy Altidore (milyen név már ez?) kölcsönvétele hivatott enyhíteni a gólínséget.
Megbánják, hogy elengedték: Rendben, Dean Windass 40 éves, de nem maradhatott volna mondjuk játékos-másodedzőként? Ha Michael Turner is elmegy Sam Ricketts után, nagy a baj hátul, pláne, ha Sol Campbell végül nem igazol ide.

15. BOLTON WANDERERS
Talán mert gyermekkori gombfocibajnokságunkban a Bolton volt az örök utolsó, talán mert rémálmaimban kísért Ivan Campo arca és játékmodora, talán mert a stadionjuk egy cipőről van elnevezve, talán mert itt született Sam Allardyce hamis legendája, ki tudja? Mindenesetre szolídan kitartó ellenszenvvel figyelem a Bolton működését és kimondottan örülnék, ha mennének a Charlton után a harmadosztályba. De nem fognak: az igénytelenül középszerű Megson idén is benntartja igénytelenül középszerű csapatát.
Érdemes volt megvenniük: Zat Knight és Sam Ricketts épp ide való: nem túl rossz, nem túl jó, fel se jutunk, ki sem esünk.
Megbánják, hogy elengedték: Hm, nincs ilyen, Megson őrzi azt a keveset, amije van.

14. WOLVERHAMPTON WANDERERS
Testületileg vártunk tőlük még meggyőzőbb teljesítményt a Championshipben, de így sem volt kérdéses, hogy az övék a bajnokság legjobb csapata, és némi hozzáadott értékkel ezúttal megkapaszkodhat a PL-ben. Sportújságos közhellyel szólva a legnagyobb erősítést a megkérdőjelezhetetlen tehetségű csatár, Sylvan Ebanks-Blake megtartása, illetve a Chelsea-hez tartozó fiatal szuperhátvéd, Michael Mancienne újbóli kölcsönvétele jelenti.
Érdemes volt megvenniük: A legutóbbi szerb bajnokság legjobbjának választott góllövő középpályás, a 26 éves Nenad Milijas lehet a nagy fogás. (A Sky az első fordulóban a vereség ellenére a meccs emberének választotta.)
Megbánják, hogy elengedték: Mick "Merlin" McCarthy eladta honfitársát, az ír U21-es válogatott csatár Stephen Gleesont az MK Donsnak.

13. BLACKBURN ROVERS
A Mark Hughes-féle Blackburn ellen senki nem szeretett játszani (talán a Larisszát kivéve), kőkemény, de gyakran nem unalmas társaság volt. A múlt szezon aztán a pusztulásé volt, amiben messze nem szegény Paul Ince-é a felelősség nagyja. Sam Allardyce kinevezése jelzi, hova lőtte be ambícióit a klub: oda, ahol esetleg lehet Európa Liga-helyezésről beszélni, de igaziból mindenki boldog, ha nem kell a kiesés miatt idegeskedni.
Érdemes volt megvenniük: A francia válogatott hátvéd, Gael Givet bevált, fél év kölcsön után szerződtek vele.
Megbánják, hogy elengedték: Roque Santa Cruz a múlt bajnokságban nem pörgött a topon, de nem véletlen, hogy Hughes olyan nagyon akarta újra maga mellé.

12. WEST HAM UNITED
Jó szeme volt a Hammers-igazgatóságnak, amikor az olasz U21-válogatott másodedzőjében meglátta a megbízható PL-menedzsert. A Chelsea-nél félistenként tisztelt Gianfranco Zola egykori csapattársát, Steve Clarke-ot hívta el másodedzőnek korábbi klubjától - az olasz személyiségének varázsáról tanúskodik, hogy Clarke el is jött, pedig az olajosok nyilván jobban fizettek, mint a WHU. Mely csapatból az izlandi tulajdonosokat földhöz vágó válság közepette is ún. stílusos középcsapatot rakott össze az edzőpáros. Idén ugyanezt várjuk tőlük.
Érdemes volt megvenniük: Az igazolások közül, khm, kiemelkedik az 1,93 magas kapus, Kurucz Péter, akit fél év kölcsön után négy évre szerződtetett a West Ham az Újpesttől.
Megbánják, hogy elengedték: Nincs megegyezés a napon száradt dingószarhoz hasonlatos keménységű hátvéddel, Lucas Neill-lel, aki 2007 óta a West Ham csapatkapitánya volt. Az ausztrál talán a Sunderlandbe megy, de még az is lehet, hogy végül megelégszik alacsonyabb fizetéssel, és marad.

11. WIGAN ATHLETIC
A Swansea-ban intézménynek számító spanyol menedzser, Roberto Martinez szerződtetése ihletett húzásnak bizonyulhat, főleg egy olyan csapatnál, mely immár rendszeresen a klasszikus brit erények és néhány obskurus dél-amerikai spíler elegyítésével ér el a maga szintjén jó eredményeket.
Érdemes volt megvenniük: A MUnitednek értékesített Valencia örökét az Espanyoltól érkezett Jordi Gomeznek kell átvennie. A katalán középpályás a múlt bajnokságot Martinez keze alatt, a Swansea-ban töltötte kölcsönadva, szeptemberben az ő megpattanó szabadrúgásával nyertek a Hattyúk az ősellenség Cardiff elleni derbyn.
Megbánják, hogy elengedték: Valencia nyilván hiányozni fog valamennyire, de az eladása kiváló üzlet volt. Az angol U21-es válogatott Lee Cattermole-ért kapott 6 millió se jön rosszul, de a hajtós középpályás lehetett volna a jövő Wiganjének meghatározó játékosa.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK A FELSŐHÁZ CSAPATAIVAL!

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

 

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

 

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.

 

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.

Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!

 

Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.

A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.

A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne. 

A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

A kapuban magától értetődően a szezon legrosszabb kapusa áll. Nyolcmillió fontot fizetett ki érte a rosszemlékű Ramos-Comolli duó, ami mondani sem kell, hogy elképesztően nagy pénz egy kapusért, pláne egy olyanért, akinek egy sima beadás lehúzása is problémát jelent. Számolni se lehet a kabaréba illő jeleneteket, amiket a méltán népszerű Hernyó szerencsétlenkedése okozott a Spurs védelmében, és hiába játszik meggyőzően Piszkos Harry csapata, ha közben folyton attól kell félniük a fiúknak, hogy minimum hárommal kell többet rúgni, mert Gomes bármikor egymaga felhozhatja az ellenfelet.

Igen, tudjuk, Belletti azok közé tartozik, aki annyira nem rossz, sőt, lőtt is pár nagy gólt már idén, ettől függetlenül nem tud meggyőzni bennünket arról, hogy nélkülözhetetlen lenne. Tipikusan az európai futballarisztokrácia kisinasa, aki pályafutása nagy részét úgy töltötte, hogy sztárcsapatok cserepadján üldögélt. Most ezt teszi a Chelsea-ben, ahol ő csak egy a hozzá hasonló, bosszantóan céltalan zsoldosok közül, de ettől még előlünk nem rejtőzhet el.

Egy öregedő és lassú középhátvéd, aki annak köszönheti szerencséjét, hogy ingyen volt tavaly, azóta pedig hiába mentek meccsek a hibáin, nem lehetett elzavarni, ami mutatja, mekkora káosz van Newcastle-ban. Cacapáról nyilvánvaló volt, hogy túl a pályafutása zenitjén soha az életben nem fogja felvenni a Premiership ritmusát, és kevesebb, mint másfél év alatt sikerült elhomályosítania Titus Bramble, a Szarkák addigi bakikirálya emlékét. Röviden: Cacapa csapnivaló védő, és semmi keresnivalója Angliában.

Róla már az érkezésekor megírtuk a magunkét, és nem is tudott ránk cáfolni. Gilberto rögtön bemutatkozásán, a PSV Eindhoven elleni UEFA-kupa negyeddöntőn rúgatott egy gólt az ellenféllel, és hiába kapta le Juande Ramos a szünetben, a meccs elment, a Spurs pedig a visszavágón ugyan nyert, de mégsem volt elég a továbbjutáshoz. Gilberto aztán kapott még pár meccset, de nélkülözhetetlenségét egyszer sem tudta bizonyítani, és remélhetőleg már csak idő kérdése, amikor – a sok haszontalan Comolli-szerzeménnyel együtt – ’Arry ajtót mutat a brazilnak.

Rafa Benitez az utóbbi két évben végre megvalósítani látszik régi tervét, melynek keretében az Internazionale angol megfelelőjét faragja a Liverpoolból. Vagyis egy-két kivétellel középszerű dél-amerikai vagy ibériai importcikkek, nézhetetlenül unalmas játék és saját nemzetbeli játékos csak mutatóban van a csapatban. Fabio Aurelio amikor éppen nem sérült, akkor legjobb esetben is egy tucatfutballista benyomását kelti, és ugyan van egy veszélyes bal lába, de védekezni már jóval kevésbé tud. Az, hogy most állandó kezdő a csapatban, nem azt jelenti, hogy olyan jó, hanem azt, hogy vetélytársa, az olasz Dossena még nála is sokkal rosszabb.

Elképzelhető, hogy lesz, aki úgy gondolja, hogy Fabio Aurelióval szemben igazságtalanok voltunk (egyébként nem), de hogy nem lesz épeszű ember, aki Lucas Leiva védelmére keljen, az száz százalék. Azt, hogy Benitez mégis mit lát ebben a súlytalan, haszontalan és ellenszenves kis primadonnában, még a spanyol edző legvérmesebb hívei sem értik, és a liverpooli szurkolók türelme fogytán is van vele szemben. Nem véletlenül, hiszen bárki tudná ezt a teljesítményt produkálni a tartalékcsapatból. Ha van iskolapéldája a FELESLEGES brazil játékosnak Angliában, akkor az Lucas Leiva.

Denilson nagyjából hasonló szerepet tölt be a Hetvenéves Vénasszony csapatában, mint Lucas Leiva a Liverpoolban. Elvileg védekező középpályást játszik, ami csak azért érdekes, mert ütközni, labdát szerezni nem nagyon tud, viszont ez még elnézhető lenne, ha legalább egyvalami lenne, amiben jobb az átlagnál, de ilyenről Denilson esetében nem nagyon tudunk. A pehelysúlyú brazil középpályás útját eladott labdák és megakasztott saját akciók szegélyezik, és csak a jóisten (meg a Hetvenéves Vénasszony) tudja, hogy ez miért jó bárkinek is.

8 Anderson (Manchester United)

A Premiership egyik leghülyébb külsejű futballistája tavaly nyáron óriási tehetségként beharangozva jött együtt a portugál Nanival, de egyelőre egyikük sem mutatott ebből túl sokat. Nem azt mondjuk, hogy Anderson reménytelen és kutyaütő futballista, de azért nézzük meg, hogy egy 18 millió fontba került labdarúgóról van szó, ehhez képest eddig egyetlen gólja sincs, pedig állítólag támadó középpályásról beszélünk, mégis rossz nézni, amikor megpróbál kapura lőni. Egyébként lehet, hogy sokat fut, meg szorgalmas, de hogy neki feltétlenül csillagászati összegekért kéne futballoznia a világ állítólagosan legjobb csapatában? Na ne vicceljünk.

Őt ugyan szükségből igazolta szezon közben a Chelsea, amikor Essien kiesése miatt hirtelen szükség lett egy védekező középpályásra, Mineirónak pedig éppen nem volt csapata, ráadásul brazil is volt, úgyhogy Scolarinak nem kellett több. Mindezek ellenére érkezése óta mégis csak alig pár percet játszott, ami csak egyet jelenthet: hogy teljességgel felesleges.

Iskolapéldája annak, hogy attól, hogy valaki az orosz bajnokságban sorozatban rúgja a gólokat, még nem kellene rekordösszeget fizetni érte. Jo – ez is milyen komolytalan név már? – eddig 18 millió fontért összesen egy bajnoki gólt rúgott (a Portsmouth ellen), az se számított sokat, hiszen követte még további öt a társaktól. Most viszont már a cserepadra sem fér oda, és ahogy a City ambícióit elnézzük, túl sok szerepe a jövőben sem lesz. (Ha már City: természetesen Robinhót is egy túlértékelt törpének tartjuk, de ő legalább lőtt néhány gólt, amivel ha nem is bizonyította, hogy tényleg olyan sokat ér, de feleslegesnek nem nevezhető.)

Még egy vicces rekordigazolás. Alfonso Alvest csaknem 13 millió fontért hozta az anyagiakban annyira nem dúskáló Middlesbrough a télen Hollandiából, ahol lehet, hogy számolatlanul rugdosta a gólokat, de mint annyiszor, most is kiderült, hogy a Premier League kicsit más szint. Tavasszal hosszú hetekig kellett várni, amíg végre beköszönt, és a végére még úgy is tűnt, mintha belelendült volna, ehhez képest idén eddig van csatár létére két darab akciógólja, viszont cserébe rengeteg ziccert kihagyott. Ha ezt a mutatót egy angol fiatal produkálja, sokan legyintenek, hogy hát igen, gyenge a brit utánpótlás, de egy brazilnál biztos csak átmeneti üzemzavarról lehet szó. Lehet, hogy így van, mindenesetre örülnénk, ha Alves és a haverjai is inkább valahol a kontinensen ügyeskednének a jövőben.

A múlt héten két dolog is bizonyítást nyert: egyrészt, hogy a futball mégiscsak egy igazságos játék, másrészt, hogy vannak még tündérmesék. Mivel szerda este a Chelsea nem nyerte meg a régóta áhított nagyfülű serleget, így nem valósulhatott meg Roman Abramovics nagy álma, hogy övé legyen Európa legjobb klubcsapata. Ha a Chelsea végre-valahára megnyerte volna a legrangosabb európai kupát, akkor ráadásul minderre Moszkvában került volna sor, ami lássuk be azért tényleg túlzás lett volna. Persze a szőnyeg szélében megbotló John Terryt borzasztóan sajnálom, és legnagyobb meglepetésemre az is kiderült, hogy Abramovics amúgy lehet, hogy egy vicces alak (arra gondolok ahogy hüledezve a szívéhez kapkodott a tizenegyesrúgások alatt), azonban mindez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy a Man Utd helyett mégis a Chelsea-nek kellett volna nyernie a Bajnokok Ligáját. Másrészt pedig mi más lenne, ha nem tündérmese, hogy a Hull, azaz a legnagyobb olyan angol (vagy európai?) város futballklubja, amelyik sosem szerepelt az elsőosztályban és kilenc éve még a futball ligából is majdnem kipottyant, két veterán játékosa, Nicky Barmby és Dean Windass vezérletével, akik ráadásul mindketten a város szülöttei, megnyeri a play-off döntőjét egy csodagóllal és feljut a Premiershipbe?

 

A Championship play-off döntője egyébként nagyjából már az első félidő 38. percében eldőlt, amikor a meglóduló Barmby passzával az egyébként visszataszítóan nyegle Fraizer Campbell egy-két pimasz csel után az alapvonalig táncolt, majd jobb belsővel a tizenhatos vonalára emelte vissza a labdát, ahol Dean Windass érkezett és kapásból bevágta a kapu bal oldalába a labdát. Miután az intenzív sikoltozás után próbáltam megnyugodni rögtön az jutott eszembe, hogy ilyen gólokat az ember a gimiben rúgat az osztály sztárjával az iskolabajnokságban, mikor kapásra felemeli a szabadhoz leállított labdát és mindeközben azt sziszegi, hogy "Kúrd fel a jobb fölsőbe!" De rögtön ezután arra is gondoltam, hogy ilyen ihletett pillanat sem történik mindennap és ilyen tökéletes gólt utoljára nagyjáből akkor láttam, amikor azon a csodálatosan izgalmas nyáron a Gascoigne-Sheringham-Shearer hármas tökéletes hülyét csinált a teljes holland védelemből.

A minden szombat éjszakát az őrszobán töltő dokkmunkásra emlékeztető Dean Windass (aki futballista pályafutása során, miután kőművesként és fagyasztott zöldség csomagolóként is kereste a kenyerét, az Aberdeennél, a Bradfordnál, mindkét sheffieldi csapatnál és a Borónál is megfordult) ezzel a góljával valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szülővárosa végre levethesse magáról a legnyomasztóbb angol város címkéjét, amit a kiugró munkanélküliségi rátára, a szombat esti kocsmai bunyókra és a tinédzser terhességek magas számára tekintettel aggatnak rá előszeretettel.

Kicsit aggasztó ugyan, hogy a Tigrisek menedzsere, Phil Brown mialatt a játékosok még a Wembley gyepén ünnepeltek már kijelentette, hogy megfelelő recepttel rendelkezik ahhoz, hogy a csapat túlélje a frissen feljutott klubok számára egyre nehezebb első idényt a Premiershipben. A Hugh Laurie-t idéző őrült tekintetű menedzser természetesen a Bolton Wanderersre gondolt, ahol az azóta egyelőre állástalanul tengődő "Big" Sam Allardyce segítőjeként dolgozott hosszú éveken keresztül. Ebből az időszakból nemcsak a biztonsági főnökre emlékeztető hedszett, hanem a gépiesen szervezett futball és a feleslegessé váló, kiöregedett külföldi sztárok iránti furcsa vonzalom is bekerült a tarisznyájába. Szinte meg sem lepődtem, amikor a történelmi diadal másnapján a Hull Cityt a feljutást követő első erősítésként a Boltontól frissen kiebrudalt Ivan Campóval hozta hírbe a brit sajtó.

Mikor többen még mindig azon bosszakodunk, hogy a Bolton idén valahogy megúszta a kiesést, úgy tűnik sajnos, hogy máris egy újabb Bolton rémképe kezd körvonalazódni a Premiershipben. De valahogy most még ez sem akadályozott meg abban, hogy meglett családapa létemre több napon keresztül arról ábrándozzak, hogy reggel a hálószobából kibotorkálva egy csodálatosan csillogó narancssárga mezt találok majd a kanapén, a hátán egy nagy 9-es számmal és Windass felirattal.

„Valószínűleg el kell adnunk majd néhány játékost, és veszünk is pár újat. Kellene néhány védő, meg középpályás – a középpálya a kulcs.” Okos megállapítás, és az ember hajlamos lenne hamar napirendre térni felette, ha ezt bármelyik futballedző nyilatkozza, ám amikor mindezt egy korrupcióval és az emberi jogok lábbal tiprásával vádolt thaiföldi ex-miniszterelnök mondja, akkor bizony felkapja a fejét.

Márpedig a fenti mondatokat Thaksin Shinawatra, a Manchester City tulajdonosa mondta a szájával, és ez már önmagában kiverte nálunk a biztosítékot, de az igazi vicc az, hogy mindezt annak kapcsán volt képes kijelenteni, hogy nem nagyon cáfolta a bulvárhírt, mely szerint nyáron könnyen repülhet Sven-Göran Eriksson a City kispadjáról. Tény, hogy itt a blogon nem szoktunk kesztyűs kézzel bánni Sexy Svennel és szedett-vedett kompániájával, de azért ez mégiscsak egy vicc.

Emlékezzünk: a Manchester City tavaly majdnem kiesett, és a nyáron a szurkolók által csak Frank Sinatrának nevezett tulaj tényleg sok-sok pénzt ölt bele a csapatba, amely ennek megfelelően feljebb is lépett egy kategóriát, és most már kiesőjelöltek helyett a biztos középcsapatok közé tartozik. Ha Thaksin komolyan gondolta volna, hogy a Cityvel megcélozhatja a Fat Fourt és a BL-t, akkor mondjuk beletesz a klubba kétszer ennyi pénzt – és még ez se lett volna biztosíték, hiszen olyan a világon nincs, hogy egy csapat a semmiből betörjön az elitbe.

Ha Frankie Boy megkérdez bennünket múlt nyáron, mi akkor is megmondtuk volna neki, hogy a maximum egy hetedik hely, amit a City ezzel a napok alatt összedobált kerettel elérhet. Sőt, ha már így szóba elegyedtünk, akkor azt is megmondtuk volna, hogy latin-amerikai ballasztok és más kontinentális hulladék helyett olyan játékosokat is vásárolhatott volna, akik nem pukkadnak ki három hónap után. (Vicces, hogy Sexy Svent pont a City erőn felüli szezonkezdése buktathatja meg, a mester túl magasra tette a lécet az irreálisan jó rajttal…)

De igazából most nem is ez a lényeg, legyen az a City baja, hogy Bianchival meg Geovannival próbálta meg ijesztgetni a Fat Fourt – mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy az neki tetszik. A baj sokkal inkább az, hogy a Thaksinhoz hasonló despota tulajdonosoknál talán senki nem ártott többet a Premier League-nek, de tényleg, még a hetvenéves vénasszony sem okozott ennyi kárt az angol futballnak. Látszólag logikátlan, ki tudja, milyen üzleti érdekekhez igazodó játékosügyletek, funkciótlan, de legalább drága játékosimportok, és persze a tulajok kénye-kedve szerint elkergetett edzők, ezt köszönhetjük nekik.

Thaksin persze mondhatja, hogy a saját pénzéből nem keveset fektetett bele a klubba, és azt csinál vele, amit akar. Mi pedig mondhatjuk, hogy ne csodálkozzon, ha pofára esik, hiszen egyik pillanatról a másikra még soha, senki nem csinált klassziscsapatot, de legszívesebben azt mondanánk neki, hogy húzzon haza Thaiföldre, álljon a bíróság elé és örüljön neki, ha mégsem kötik fel. És vigye magával Abramovicsot, Hickset, Gillettet, Romanovot meg az összes többi szemétládát, és akkor a világ is, és az Egyesült Királyság is egy boldogabb hely lenne.