Rúgd és fuss!

Ugye titeket is fárasztanak a filmek mostanában? Mi már csak azokat a filmeket szeretjük, amikben futballszurkolók verekszenek stílusos melegítőkben, és közben jobbnál jobb zenék szólnak. Szerencsénkre idén két ilyen film is kijön gyors egymásutánban, úgyhogy most örülünk.

Az egyik ilyen az Awaydays címet kapta, és már májusban be is mutatták. A film Kevin Sampson azonos című regényén alapszik, és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik Liverpool környékén. A főszereplő, Paul Carty csatlakozik egy Tranmere Rovers-szurkolókból álló casual különítményhez, a tagok őrült kúl cuccokat hordanak és őrült kúl frizurájuk is van, és egyáltalán nem mellesleg őrült kúl zenéket hallgatnak. A film nemcsak a futballhuliganizmus hőskorának, de a posztpunk-korszaknak is emléket állít, úgyhogy a bunyók alatt Ultravox, Magazine, Joy Division szól egyebek között. Nincs vita, ezt a filmet látni KELL!

A másik már ennyire nem tűnik jónak, de természetesen azt is megnézzük. Nemcsak az béna, hogy The Firm címmel már volt egy híres film, hanem feltűnik a film körül az a Nick Love is, aki a Football Factory-t is jegyezte, és ahhoz képest a trailer alapján nem látni, mi újat tud mondani, arról pedig nem is beszélve, hogy a soundtrack is kommerszebb. De azért biztos lesz benne néhány vicces momentum.

Javában tart minden idők legvulgárisabb átigazolási szezonja, amely azért örömöt is hozott a Rúgd és fuss! szerzőinek, nem csak bosszúságot és újabb félelmeket. Mert hát ki az az agyalágyult, akit egy kicsit is érdekelnek az angol futball dolgai és nem örül annak, hogy ez az ember többé már nem az Egyesült Királyságban fogja rontani a levegőt?? Az már viszont sokkal aggasztóbb, hogy az érte kapott nem kevés pénzt kikre fogják majd elkölteni, és félő, hogy ismét funkciótlan idegenlégiósok sora érkezik majd a kontinensről vagy Dél-Amerikából. Szögezzük le gyorsan, hogy a látszat ellenére nem képviseljük azt az ortodox álláspontot, hogy az angol csapatokban kizárólag brit játékosoknak kellene focizniuk, azzal viszont már sokkal inkább bajunk van, ha az idegenlégiósok száma beteges méreteket ölt és a menedzserek teljesen felesleges külföldiekkel pakolják tele a csapatokat. Természetesen nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évekre, amikor csapatonként legfeljebb két (később már három) idegenlégiós szerepeltetése volt megengedett, kétkedve bár, de üdvözöltük a Football League által bevezetett új szabályt, sőt sokakkal ellentétben a nemzetközi szövetség javaslatára sem mondanánk valószínűleg nemet. És hogy ezt be is bizonyítsuk, most megemlékezünk azokról a külföldi játékosokról, akik a legnagyobb hatással voltak az angol futballra: lássuk tehát az öt (plusz egy) legkultikusabb idegenlégióst!

1. Ossie Ardiles & Ricky Villa

Legfeljebb skótok, írek vagy walesiek jelenthették az "idegenlégiósokat" az angol ligában egészen 1978-ig, amikor feloldották az addig érvényben lévő korlátozást, így onnantól kezdve minden klub két külföldi játékost igazolhatott. Az új szabályoknak köszönhetően elsőként érkezett meg Londonba a frissen világbajnoki címet szerzett argentin válogatott két tagja, Osvaldo Ardiles és Ricardo Villa, akiket az akkor meglepő módon a másodosztályban vitézkedő Tottenham Hotspur menedzsere, Keith Burkinshaw szerzett meg. Jogosan merül fel azonban a kérdés: mit keresett két világbajnok az angol másodosztályban? Érdekes módon a Sheffield Utd akkori menedzsere, Harry Haslam volt a leginkább fogékony az új idők szavára és dél-amerikai kapcsolatán (aki állítólag nem más volt, mint Antonio Rattín!) keresztül több argentin játékost is próbált becserkészni: egy fiatal tehetséget, bizonyos Diego Maradonát kevesebb, míg Ardilest és Villát nagyobb sikerrel. A Sheffield United azonban nem tudta volna kifizetni az átigazolási díjat, így Haslam beajánlotta őket két vagyonosabb londoni klubnak, az Arsenalnak és a Spursnek. Több se kellett Burkinshaw-nak, aki azonnal Buenos Airesbe repült, hogy aláírja a szükséges papírokat és mihamarabb bemutathassa egzotikus szerzeményeit a White Hart Lane-en, akiket az első meccsükön az argentínai vébén megszokott módon papírfecni-esővel (papelitos) fogadtak. A két játékos angliai sorsa azonban valahogy mégsem alakult ugyanúgy: bár sokan féltették a madárcsontú Ardilest a kemény angol védőktől, és a masszív Villának sokkal nagyobb sikert jósoltak, mégis Ardiles lett a Spurs egyik legmeghatározóbb játékosa egészen a nyolcvanas évek közepéig. Hiába lőtte Ricky Villa minden idők egyik legszebb kupadöntőn szerzett gólját 1981-ben a Man City ellen, és hiába hordtak a szurkolók Villa arcát ábrázoló pólót (a végtelenül cikis Che Guevara-pólók mintájára), Ardiles sokkal nagyobb sztár volt Észak-Londonban, nem véletlenül jutott neki főszerep Chas & Dave legendás, az 1981-es kupagyőzelem alkalmára írt dalában (a szurkolók egyébként máig röhögnek Ardiles kiejtésén, ahogy 1:57-nél azt énekli: "Tot-ting-ham"). A Spurs a legtetszetősebben futballozó gárda volt akkoriban az angol bajnokságban többek között Ardiles kiismerhetetlen cseleinek és váratlan húzásainak köszönhetően, és rövid időn belül középcsapatból kétszeres kupagyőztes vált a londoni alakulatból. A falklandi konfliktus miatt Ardiles ugyan kényszerből egy évet a Paris Saint Germainnél kölcsönben töltött, de visszatérve szinte ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, sőt 1984-ben győzelemig vezette a Spurst az UEFA-kupában (ekkor Villa már nem játszott a klubnál). Később, a kilencvenes évek első felében visszatért a Spurshöz, azonban menedzserként már nem járt akkora sikerrel, mint játékosként (pedig általában öt támadóval (!!!) a kezdőben küldte pályára a csapatát), és kicsit több mint egy év múlva menesztették is.

2. Eric Cantona

"Felhajtott gallér, egyenes hát, kidüllesztett mellkas; úgy ment ki pályára, mintha övé lett volna az egész kibaszott stadion", Roy Keane jellemezte így Cantonát az önéletrajzi könyvében, pedig ha valaki, akkor Keano nem szokott feleslegesen dobálózni a dícsérő szavakkal. Korántsem indult viszont minden ilyen zökkenőmentesen Eric Cantona számára Angliában: miután gyakorlatilag az összes létező dél-francia klubnál megfordult, mindenkivel összeveszett, akivel lehetett (Henri Michel korábbi szövetségi kapitányt egyszerűen csak szarzsáknak nevezte egy tévés interjúban) és szinte állandóan eltiltották, az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja az egészet és kiszáll, de Michel Platini javaslatára végül elment szerencsét próbálni Angliába, és így került egyhetes próbajátékra a Sheffield Wednesday-hez. A Baglyok akkori menedzsere, Trevor Francis azonban egy héttel meg akarta hosszabbítani a kialkudott próbajátékot, hogy igazi füvön is kipróbálhassa Cantonát. Emberünk persze azon nyomban megsértődött és meg sem állt Leedsig, ahol Howard Wilkinson tárt karokkal várta, ugye mondani sem kell, mindenféle próbajáték nélkül. A Leeds United Cantona érkezését követően megnyerte a bajnokságot, de ez nem feltétlenül az öntörvényű franciának volt köszönhető, aki leginkább csereként lépett pályára, bár fontos gólokat is szerzett. Nem sokáig tartott azonban a boldogság, ugyanis Canto hamar összekülönbözött a menedzserrel és egy véletlen telefonhívásnak köszönhetően (ahol Wilkinson a védő Denis Irwin után érdeklődött, Ferguson pedig csak úgy blöffből rákérdezett, hogy Cantonát vihetné-e egymillióért?) máris Manchesterben találta magát. És a történet igazából innen kezdődött, ugyanis Cantona szinte azonnal letette a névjegyét, és ezúttal tényleg neki köszönhetően a Man Utd huszonöt (!) év után először megnyerte a bajnokságot, sőt egy év múlva duplázott is. Nem túlzás azt állítani, hogy Cantona nélkül a Manchester United nem lenne az ami most, de legalábbis a menedzserét nem Alex Fergusonnak hívnák, az tuti. Minden a legcsodálatosabban alakult (na persze a szokásos balhékat és kiállításokat leszámítva), Eric tényleg ekkora király volt, de mindez 1995 januárjáig tartott, amikor a Man Utd a Selhurst Parkba látogatott és miután kiállították, egy tökéletesen kivitelezett karaterúgással gyakorlatilag lerúgta egy őt sértegető néző fejét. Amíg Cantonát 120 nap közmunkára ítélték és 9 hónapra eltiltották a futballtól, a Manchester United szépen elbukta a bajnokságot (a Blackburn ellenében), sőt a kupadöntőt is (az Everton ellen). Igazából mindenki arra számított, hogy az affért követően Cantona elhagyja majd Angliát és visszatér Franciaországba, de Ferguson meggyőzte, hogy maradnia kell. Maradt, és újra bajnoki címhez segítette csapatát (pedig karácsonykor még tízpontos hátránya volt a manchesterieknek King Kev Newcastle-jável szemben), és a kupát is magasba emelhette, ráadásul külföldi csapatkapitányként először. A következő évben Ferguson már az egész idényre Cantonára bízta a kapitányi karszalagot és a fiatalok (Beckham, Scholes, Butt és Neville) istápolását. A bajnoki cím most sem maradt el (Cantona ötször lett bajnok Angliában hat év alatt), az európai kupaszereplés azonban megint szarul sült el, így mindenki legnagyobb meglepetésére Cantona az idény végén bejelentette, hogy visszavonul. Meglepő, de a Manchester már csak Cantona visszavonulását követően tudta megnyerni a Bajnokok Ligáját, és a francia válogatott is nélküle lett világbajnok. "Nagyon büszke vagyok, hogy a szurkolók még mindig éneklik a nevemet, de félek, hogy holnap majd egyszercsak abba fogják hagyni. Félek tőle, mert szeretem. És általában félünk attól, hogy minden, amit szeretünk, egyszer el fogjuk veszíteni", nyilatkozta Canto nem olyan régen. Mi viszont biztosak vagyunk abban, hogy Eric Cantona nevét még akkor is skandálni fogja az Old Trafford közönsége, amikor már senki sem fog emlékezni egy tenyérbemászó pofájú portugálra.

3. Dennis Bergkamp

Ha létezik külföldi futballista, akinek valószínűleg előre meg volt írva, hogy Angliában kell igazán nagy karriert befutnia, akkor Bergkamp feltétlenül az. Az ugye köztudott, hogy a szülei a korábbi aranylabdás Denis Law (az egész család állítólag őrült Manchester United szurkoló volt akkoriban) után keresztelték el Dennisre (viszont csak a két "n"-es változatot engedték anyakönyvezni), családilag szinte minden nyarat Angliában töltöttek, és a többi kissráccal ellentétben neki nem Pelé, Maradona, vagy Cruyff, hanem a Spurs pengés középpályása, Glenn Hoddle volt a kedvence. Na ugye? De az angliai szerződésre egy kicsit még várni kellett. Bergkamp mint oly sokan, az Ajax híres utánpótlás-akadémiájának volt a növendéke, és rögtön a későbbi KEK-győztes csapatban mutatkozhatott be 1987-ben a nagyok között. Bár egy év múlva már szinte állandó helyet követelt magának az amszterdami csapat kezdőjében, a nagy győzelemmel végződött Európa-bajnokságon még nem fért be a holland keretbe. De erre sem kellett már sokáig várni, mivel miután bajnok és UEFA-kupa győztes lett az Ajax-szal, első nagy világversenyére készülhetett 1992-ben, ahol a holland válogatott címvédőként lépett pályára a svédországi Eb-n. A hollandok ugyan a későbbi győztes ellen kiestek az elődöntőben, de Bergkamp egyáltalán nem okozott csalódást, bár az ő gólja sem volt elég a döntőbe jutáshoz. Ezek után mindenkit meglepett, hogy Bergkamp többek között a Milan és a Barcelona ajánlatát visszautasítva lett az Inter játékosa, ahol Jürgen Klinsmann pótlására szemelték ki. Két évet maradt Milánóban, de az is maga volt a pokol: egyedüli előretolt éket játszattak vele, és bár ígéretet tettek arra, hogy a csapat játékstílusát rá fogják szabni, ez végül sohasem történt meg. Ekkor jelentkezett be érte az Arsenal, és azonnal szerződtette is a hitehagyott hollandot Bruce Rioch menedzser, akinek Bergkamp leigazolása volt talán az egyetlen említésre méltó húzása az Arsenalnál eltöltött szezonja alatt. Bergkamp ekkor viszont már jóval óvatosabb volt, és a szerződésébe a következő két klauzulát is belefoglaltatta: a klub ígéretet tesz arra, hogy kizárólag amolyan hátravont középcsatár szerepkörben fogják szerepeltetni, valamint leigazolnak rajta kívül még egy középpályást is. És az Arsenal ezt be is tartotta, hiszen Bergkamp a kedvenc posztján, azaz félig-meddig irányítóként, félig-meddig csatárként játszott (legalábbis Ian Wright mögött), és David Platt személyében egy középpályás is érkezett a klubhoz. Az üzlet azonban még így is nehezen indult be, mivel Bergkamp csak a nyolcadik meccsén talált be a hálóba, ám onnantól kezdve már ment minden, mint a karikacsapás. Volt olyan, hogy Bergkamp egy Leicester elleni idegenbeli mérkőzésen szerzett mesterhármasa végzett a BBC Match of the Day Hónap gólja szavazásán az első, a második és a harmadik helyen is! Ezzel egyidőben a csapat is elkezdett nyeregetni ezt-azt, Cantona visszavonulása után például rögtön bajnokságot és kupát is, sőt a 2001-2002-es szezonban még a triplázás is sikerült, amikor egyébként Bergkamp minden idők egyik legszebb gólját szerezte, tökéletes hülyét csinálva a görög Dabizasból, amit nem érdemtelenül még a szezon góljának is megválasztottak. Bergkamp azonban csakúgy, mint Cantona soha nem tudott európai kupát nyerni a klubjával, ami egyrészt egy balszerencsésen elvesztett tizenegyespárbajon, másrészt valószínűleg azon is múlhatott, hogy közismert repüléstől való irtózása miatt csak olyan meccsekre ment el a csapattal, ahová autóval vagy vonattal is könnyedén el lehetett jutni. Ennek ellenére Dennis Bergkamp és az Arsenal sorsa kisértetiesen forrt egybe, nemcsak azért, mert 11 évig volt az észak-londoniak játékosa, 424 meccsen 120 gólt szerzett és 166 gólpasszt adott, hanem mivel utolsó hivatalos meccse Arsenal-mezben a legendás Highbury búcsúztatója is volt egyben, valamint a búcsúmeccse pedig az első meccs, amit az Ágyusok az új stadionjukban, az Emiratesben játszottak. És valljuk be őszintén, kell ennél több, hogy valakiből igazi legenda váljon?

4. Peter Schmeichel

Amikor a dán óriást a kilencvenes évek elején leszerződtette a Manchester United, az angol csapatok enyhén szólva nem nagyon dúskáltak klasszis kapusokban. Gondoljunk csak arra, hogy a Manchesternél Gary Bailey, Jim Leighton és Les Sealey voltak az elsőszámú hálóőrök Ferguson alatt, és tegyük a szívünkre a kezünket: mire emlékszünk belőlük? Bailey a jóságosan együgyű frizurája, Leighton a hiányos fogsora és a potyái, Sealey pedig a korai halála miatt marad emlékezetes, de még véletlenül sem a bravúros védéseik miatt. Valószínűleg ezért gondolhatta Ferguson, hogy hiába a friss európai kupagyőzelem, ha angol bajnokot és az évtized meghatározó alakulatát akarja faragni a csapatából, akkor a régi recepthez kell folyamodnia, azaz vennie egy klasszis kapust. De mit is tudhatott az ember 1991 nyarán Schmeichelről? Legfeljebb azt vehette észre, hogy hosszú idő után a dán válogatott összeállítása nem valamelyik Rasmussen nevével kezdődik, vagy, ha előszeretettel böngészgette a statisztikákat, még talán azt is, hogy az UEFA-kupában az elődöntőig jutott Bröndby kapusát a szezon tizedik legjobb kapusának választották meg. Fergusonnak azonban ennyi bőven elég volt: az egyébként is ravasz tárgyalási trükkjeiről híres menedzser potom félmillió fontért szerezte meg a már 28 éves kapust, amit később előszeretettel nevezett az évszázad üzletének, Schmeichelt magát pedig a valaha volt legnagyobb kapusok egyikének. Ha az első szezonjában még nem is sikerült az igazi áttörés a Manchesterrel (a bajnokságot nem, de a ligakupát sikerült megnyernie a MU-nak), a kontinens különböző strandjairól összetrombitált dán válogatott tagjaként megnyerte az Európa-bajnokságot, sőt a világ legjobb kapusának is megválasztották az elődöntőben bravúrral hárított tizenegyes, a későbbiekben védjegyévé váló, egy kézzel történő beadás lehúzásai, és egyéb bravúros védései miatt. A következő szezonban azonban már a bajnoki cím sem maradt el: többek között a 22 kapott gól nélkül befejezett bajnoki meccsnek köszönhetően hosszú idő után lett újra Anglia bajnokcsapata a Manchester United. A nagy öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1994 januárjában, röviddel azután, hogy ismét a világ legjobb kapusának választották meg Schmeichelt, egy Liverpool elleni bajnokin 3-0-s vezetés ment el rajta, sőt a meccs után még neki állt feljebb, úgyhogy Ferguson kirúgta a renitens kapust. A skót menedzser azonban saját és a Manchester United szerencséjére meggondolta magát és kibékült kapusával, így folytatódhatott az igazi sikersorozat: a Vörös Ördögök az évtized hátralévő részében kettő kivételével az összes bajnoki címet besöpörték, ami nem kis mértékben Schmeichel fantasztikus védéseinek, valamint annak volt köszönhető, hogy a Manchester United abból a 398 mérkőzésből, ahol az óriás dán őrizte a hálóját 180 alatt nem kapott gólt. Ámde Schmeichel nemcsak a kapusbravúrjai miatt marad emlékezetes. Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor egy meccs ráadás perceiben járunk, és a hátrányban lévő csapat szöglethez jut, azt várjuk, hogy a kapus hatalmas sprintet levágva odaérjen a tizenhatos elé, hátha majd zavart tud okozni a védelemben, és esetleg majd bepattan róla a hálóba a labda. Aki miatt ez egyáltalán az eszünkbe jut, az természetesen nem más, mint Peter Schmeichel, hiszen a dán kapuson kívül ilyen kiélezett helyzetben nem sokan szereztek gólt. Az egyik utolsó manchesteri mezben lejátszott mérkőzésén ugyanígy előrebaktatott, mikor már minden veszni látszott, hiszen a Bayern München Basler első félidőben szerzett szabadrúgásgóljával (amihez egy pocsékul felállított sorfal is kellett) 1-0-ra ment a legendás 1999-es BL-döntő utolsó perceiben. Két percen belül két szögletet kavarodás utáni góllal (meg lehet nézni itt, ahogy Schmeichel az elsőnél elöl téblábol, majd a második után emlékezetes módon cigánykerekezik) a manchesteriek azonban fordítani tudtak és ezzel történelmet írtak, mivel angol klub addig sosem tudta ugyanabban a szezonban megnyerni a bajnokságot, a kupát és a legrangosabb európai kupát is. Ezek után lehet csodálkozni azon, hogy az angol válogatott új mezének népszerűsítésére többek között Peter Schmeichelt, mint az angol futball egyik legnagyobb hatású idegenlégiósát kérték fel?

5. Paolo Di Canio

Csakúgy, mint Cantona legalább egy féltucat klubnál fordult meg pályafutása során, csakúgy, mint Cantona a balhéiról legalább annyira híres volt, mint a góljairól, és csakúgy, mint Cantona hazáján kívül sokkal nagyobb karriert futott be. Paolo Di Canio szinte mindegyik nagy olasz klubnál (Lazio, Juventus, Napoli, Milan) megfordult, mégis Angliában lett belőle igazi sztár. Miután összekülönbözött mindegyik edzőjével, valamint nagyjából az olasz futball összes prominens figurájával (valószínűleg ennek köszönhetően sohasem lépett pályára az olasz válogatottban) nem nagyon volt maradása Olaszországban, és kapva kapott a Celtic ajánlatán. Mivel a brit futballban a hozzá hasonló fenegyerekek nemhogy nem számítottak kivételesnek, hanem éppenséggel teljesen megszokottnak, azt leszögezhetjük, hogy Di Canio nem tett rossz lóra a szigetországba szerződéssel. Sőt, máris az első skóciai idényében annyi gólt rúgott és olyan jól ment neki a játék, hogy a szezon legjobb játékosának is megválasztották, és ahogy az lenni szokott: azonnal tolongani kezdtek érte a klubok a határ déli oldaláról, de az akkor még elsőosztályú Sheffield Wednesday-hez történő szerződése mögött igazából persze az húzódott meg, hogy összeveszett a Celtic elnökével, aki ígérete ellenére nem volt hajlandó új szerződést kínálni neki. Di Canio a Baglyoknál is ott folytatta, ahol Skóciában abbahagyta: termelte a gólokat, a csapat gólkirálya lett és természetesen a szurkolók isteníteni kezdték. A nagy boldogság azonban megint nem tartott sokáig, ugyanis a következő bajnokság elején egy Arsenal elleni meccsen miután szerinte jogtalanul kapott piros lapot, odament a bíróhoz, Paul Alcockhoz, hogy magyarázatot kérjen a szigorú döntésre. Miután a bíró magyarázata valószínűleg nem elégítette ki, magától értetődő módon két kézzel felborította Alcock bírót. „Máig nem értem hogyan borulhatott fel ilyen kis lökéstől”, nyilatkozta már jóval az esetet követően, mivel az egy római szegénynegyedben felnőtt Di Canio gyaníthatóan nagyobb ellenálláshoz volt szokva. Di Canio 11 meccses eltiltást kapott az ámokfutása miatt, a viszonylag súlyos büntetésben nyilván az is szerepet játszhatott, hogy az őt a pályáról történő levonulása közben folyamatosan cukkoló Arsenal-balhátvédet, Nigel Winterburnt egy árnyék-öklössel kergette el. Mivel a klub illetékesei nem nyújtottak megfelelő jogi segítséget a játékosnak, Di Canio úgy döntött, hogy már nem is lép többet pályára a Baglyok mezében, pedig ígéretet tett a szurkolóknak, hogy eltiltása után visszatér és jobb lesz, mint valaha. Ebben a nem túl egyszerű helyzetben lépett elő Harry Redknapp, hogy segítő kezet nyújtson a közellenségnek kikiáltott olasz támadónak: a hírhedt nehézfiúkat előszeretettel foglalkoztató Piszkos Harry a West Ham menedzsereként szerződést kínált neki. Di Canio legjobb évei következtek, ugyan soha nem nyert semmilyen trófeát, de rögtön az első kelet-londoni idényében a Wimbledon ellen szerzett kapásgólja lett az első a BBC Év gólja szavazásán. A bírókkal ugyan továbbra sem volt felhőtlen a viszonya, példa erre az, hogy egy Bradford ellen végül 5-4-re (!!!) megnyert meccsen leült a gyepre és nem volt hajlandó folytatni a játékot, mert úgy vélte, a bíró ellene fúj. Piszkos Harry azonban értett emberünk nyelvén és valahogy rábírta, hogy álljon szépen fel, ne kérjen cserét, mert a csapatnak szüksége van rá (Di Canio végül természetesen főszerepet játszott a hősies győzelemben). Redknapp később megtette csapatkapitánynak, de egyéb trükköket is bevetett Di Canio megszelidítésére: állítólag, ha az olasz pocsék hangulatban érkezett meg a tréningre, megbundázta a kispályás meccseket („Fogadjunk, hogy ma Di Canio csapata fog nyerni!”), hogy a magából kivetkőző olasz ne verje szét az öltözőt. Di Canio fordulatokban amúgy sem szegény karrierje azonban még egy igazán meglepő eseményt tartogatott: 2001-ben elnyerte a FIFA Fair Play díját, mivel egy Everton elleni meccsen, ahelyett, hogy mellre vett volna egy beadást és a tőle megszokott módon a kapuba zúdította volna a labdát, két kézzel lehúzta azt, mivel az Everton kapusa kifordult térddel feküdt a földön. Saját bevallása szerint azért tette mindezt, mert az angol sportszerűség szelleme még az ő deviáns természetére is ekkora hatással volt. Azonban miután Piszkos Harry távozott a Kalapácsosoktól, Di Canio számára is megváltozott egy-két dolog: az új menedzserrel, Glenn Roederrel már nem jött ki valami jól, kikerült a csapatból, és bár az utolsó fordulókban szerzett fontos győzelmeket érő gólokat, a West Ham kiesését ő sem tudta megakadályozni. Ekkor odébbállt Alan Curbishley Charltonjához, akiket az ötvenes évek óta elért legjobb helyezésükhöz segített hozzá, a szezon végén azonban mégis elhagyta Angliát és visszatért kedvenc klubjához, a Lazióhoz, ahol még két évig gyönyörű gólokkal és fasiszta karlendítésekkel hívta fel magára a figyelmet. Miután Alan Curbishley egy éve otthagyta a West Ham Unitedet, úgy volt, hogy az Upton Park egykori közönségkedvence lehet az új menedzser. A Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára azonban végül egy másik olaszra esett a választás.

Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Pearce lehet, hogy döntőbe vezette ezt a csapatot, de sajnos pont ugyanolyan gyávának és töketlennek tűnt, mint mentora, Szexi Sven. Eleve képes volt két csatárt (!) jelölni egy 23-as keretbe (ez eggyel kevesebb támadó, mint amennyit a jogosan támadott Eriksson vitt ki magával három éve a németországi vb-re), és történetesen mindkettő kipontozódott a svédek elleni mozgalmas elődöntőn. Úgyhogy a döntőre ott maradt egy szem csatárnak Theo Walcott, akiről sok minden jót lehet mondani, csak pont azt nem, hogy használható lenne csatárként. Innentől kezdve már csak abban lehetett bízni, ami a korábbi meccseken is sikert hozott az angoloknak: a szögletekben és a szabadrúgásokban, de hát sorozatban ilyen taktikával azért nem szokott meccset nyerni senki. Walcott súlytalanul kínlódott elöl, és hiába volt mellette két jó szélső (Milner és Johnson), ha egyszerűen középen nem volt senki, akit érdemes lett volna keresni a labdákkal.

Az első pár perc reményteljes angol akciói után aztán a németeknek is leesett, hogy itt nincs mitől tartani, és miután kiismerték az angol védelem leggyengébb pontját, gyorsan rúgtak is róla egy gólt. Anglia válaszként ugyanolyan veszélytelenül passzolgatott a kezdőkörben, mint azelőtt, de akkor még lebegett valami halovány esély, hogy majd a szünetben Psycho leordítja a fejüket, és akkor majd... majd. Hát nem tette. Egyetlen változtatása az volt, hogy az egyik indiszponált védő helyett beküldött egy másikat, a támadójátékhoz nem nyúlt. Úgyhogy maradt elöl három súlytalan fiú, mögöttük meg három középpályás sarabolt reménytelenül, de mielőtt bárki is elkezdhetett volna reménykedni bármiben, az eltiltott Joe Hartot helyettesítő kapus, Scott Loach bakizott egy akkorát, amekkorát csak angol kapus tud sorsdöntő szituációban, és ezzel el is dőlt a meccs.

Anglia ekkor egy kicsit elkezdett küzdeni: Lee Cattermole lőtt egy kapufát (csaknem egy órát kellett várni az első angol kapuralövésre), James Milner pedig parádés cselek után gólpasszt adott Adam Johnsonnak, de ő csak ki tudta hagyni azt a ziccert is. És ennyi volt. Az angolok egyre kevesebb meggyőződéssel mentek előre, a németek pedig olyan könnyedén mentek át a fellazuló védelmen, mint Guderian páncélosai Észak-Franciaországon. Csak idő kérdése volt az újabb német gól, de a két főbűnös, Cranie és Loach gyorsan összehozta ezt is, a negyedik után pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi elég is lesz - fizettünk és elmentünk kurválkodni a Gödörbe.

Persze jól tudjuk, hogy az utánpótlás-tornák lényege úgysem a trófea, hanem az, hogy minél több játékost adjanak majd a felnőtt csapatnak. A döntőben látottak alapján azonban nem tudom, ki az, akinek Walcotton kívül van minimális esélye arra, hogy Capello felfigyeljen rá. Az ezer éve U21-es Milnernek talán, meg a döntőt kihagyó Hartnak és Agbonlahornak úgyszintén, de a többiekből csak ugyanaz a töketlenség látszott, amit már megszoktunk az angol válogatottól. Még annyit, hogy a döntőbe kerülés azért nagy eredmény, hiszen ez igazság szerint nem volt egy túl erős csapat. Csak néhány játékos, aki kora alapján befért volna, de ilyen-olyan okok miatt hiányzott: Aaron Lennon, Tom Huddlestone, Matt Derbyshire, Cameron Jerome, Steven Taylor, Danny Welbeck, Sylvan Ebanks-Blake, David Wheater, Matty Fryatt. Nélkülük egy szárnyaszegett, fásult, súlytalan csapatot láttunk a döntőben, megfejelve egy vérlázítóan impotens edzővel, és a nagyrészt ügyes törökökből és afrikaiakból álló német válogatottnak így nem is volt nehéz dolga. A csapat nagyobbik része még utánpótláskorú marad két évig, a többieket viszont sanszos, hogy nem nagyon fogjuk már látni a háromoroszlános mezben.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

Az idei szezonban megint minden a szokásos módon alakult: ismét elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, és márciusig komolyan hittünk abban, hogy végre érdemes odafigyelni a Premier League-re is. Akkor azonban szinte pár nap leforgása alatt eldőlt, hogy idén is ugyanaz a négy csapat lesz az első, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt. A kiesők kiléte mondjuk izgalmas volt, főleg, hogy a Newcastle-t végre utolérte a végzete, meg a Borót is, bár itt is az volt feltűnő, hogy legalább még ugyanennyi, elképesztően gyenge teljesítményt nyújtó csapat megérdemelte volna a kiesést "a világ legjobb bajnokságának" csúfolt Premier League-ből.

Úgyhogy maradjunk csak a jó öreg Football League-nél, amely ismét szolgált izgalmakkal, drámával, egyéniségekkel és Igazi Férfiakkal! A Championship idén ugyan nem volt annyira őrült, mint tavaly, de a Wolves féltávnál hiába kezdett botladozni, a Birmingham és a Reading még a Farkasokat is alulmúlta, elképesztő izgalmak között hullott ki a play-off mezőnyéből a Cardiff, és a fél világot maga mellé állítva jutott fel a Burnley. Kiesni három nagy múltú klub esett ki, míg a League One-ból a Leeds továbbra sem képes kikeveredni, ezért szomorúak is vagyunk. De itt álljunk is meg, hiszen most szakítunk azzal a hagyománnyal, hogy az egyes osztályokat külön-külön tárgyaljuk, hanem ömlesztve tálaljuk a szezon érdekességeit. Ki lőtte a szezon gólját? Mi volt a szezon legviccesebb gólöröme? Ki az év menedzsere? Az összes kérdésre itt a válasz!

A szezon legjobb csapata
Természetesen a Wolverhampton Wanderers, és nem csak azért, mert mi már előre megmondtuk. Mick "Merlin" McCarthy számára nyilvánvaló volt, hogy ez lesz az ő make or break szezonja a Farkasokkal: az első évben a várakozásokat jelentősen túlszárnyalva a play-off elődöntőjéig jutott a csapatával, egy évvel később a várakozásokat jelentősen alulmúlva nem sikerült az első hatba bejutniuk. Harmadszorra már nem hibázhatott, és nem is tette: szinte végig vezetve juttatta fel a Farkasokat. Na jó, ez így leírva egyszerűbbnek tűnik, mint ahogy valójában történt, hiszen egészen karácsonyig a Wolves parádézott, sok szurkolója szerint az ötvenes-hatvanas évek aranykora óta nem volt ilyen jó csapata a Wolverhamptonnak, mint ez a mostani, fiatal, lelkes gárda. Karácsonytól azonban jött a formahanyatlás és a sérülés, és volt a télen egy elképesztő szériája is a Wolvesnak, amikor 11 meccsből mindössze egyet sikerült megnyernie, és bizony tényleg csak a vetélytársak impotensségének köszönhették, hogy a döcögős második félév ellenére is sikerrel jártak. Meg különben is, tudjuk jól, hogy az a jó csapat, amelyik nemcsak parádézva, hanem szenvedve is tud nyerni, márpedig januártól ezek a srácok ritkán parádéztak, viszont még így is relatíve sokszor nyertek. Na erről beszélünk.

A szezon legjobb játékosa
Nem nagyon lehet vita abban, hogy a Football League legjobb és legértékesebb játékosa, a Wolves 23 éves csatára, Sylvan Ebanks-Blake volt az idén, ahogy azt a Rúgd és fuss! egyébként éppen egy évvel ezelőtt szinte megjósolta. Ő képviseli azt a típusú játékost, amilyennek az eszményi csatárt elképzeli az ember: függetlenül a csapat és a társak formájától egyszerűen mindig ott van és gólt lő. Amikor az addig feltartóztathatatlanul menetelő Wolves karácsony táján elkezdett botladozni, akkor is Ebanks-Blake (vagy ahogy a szurkolók írják: SEB) góljai vitték előre a már-már összeomlani látszó Farkasokat, sőt, a QPR ellen is az ő gólja döntött stílszerűen a feljutásról. Nagyon kíváncsiak vagyunk, mire viszi majd a Premier League-ben, mert az biztos, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy ott se valljon szégyent.

A szezon legszebb gólja
Az év gólját a harmadosztályú Swindon Town csatára, Simon Cox lőtte a Walsall ellen 3-2-re megnyert mérkőzésen januárban. Vitatkozni nincs mit róla, csodálatos gól, főleg egy akkor még 21 éves csatártól. Cox amúgy is a szezon egyik felfedezettje: 29 góljával a teljes Football League legeredményesebb játékosa, holtversenyben a Bristol Rovers csatárával, Rickie Lamberttel. Cox idei parádés szezonja is lehet, hogy hozzájárult ahhoz, hogy Steve Coppell bedobta a törülközőt, és a szezon végén felállt a Reading kispadjáról, hiszen tavaly nyáron könnyedén lemondott a csatárról, akit a Swindon most vélhetően busás haszonnal fog nyáron továbbadni. Jegyezzük meg tehát ezt a nevet: Simon Cox!

A szezon menedzsere
Amikor 2007 végén a Burnley menesztette a masszívan unalmas Steve Cotterillt, meglepő módon egy skót másodosztályú csapat, a St. Johnstone menedzserét, Owen Coyle-t hozta a helyére. Bár állítólag Alex McLeish ajánlotta, mégsem vártunk tőle túl sokat, noha már elsőre rendkívül megszerettük, amikor megláttuk, hiszen egyértelműen úgy néz ki, mint George Clooney groteszk változata. Coyle aztán összekapta a Burnley-t, de azért a feljutásról rajta kívül nem nagyon álmodozott senki. Főleg, amikor a Bordók pocsékul kezdték az idei szezont: először csak az ötödik fordulóban sikerült nyerniük, ám utána nem is nagyon akartak megállni. Stílusos, kimondottan látványos futballt játszva meneteltek nemcsak a Championshipben, hanem Premier League-csapatokkal szemben is helytálltak mindkét kupában, pedig Clooney, izé, Coyle játszatta a legkevesebb játékost az egész mezőnyben. A play-offban már egész Anglia a Burnley-nek és a Coyle-nak drukkolt, meg is lett az eredménye. És akkor azt még nem is mondtuk, hogy ő az egyetlen ember az angol futballban, aki smiley-kat ír sms-ben.

A szezon vészkapusa
Régi nagy idolunk, Dean Windass újra bebizonyitotta, hogy őt bizony nem akármilyen fából faragták! Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi Championship play-off döntőn szerzett mesés góljára, de ha lehet idén az Oldham kölcsönjátékosaként még azt a bravúrt is túlszárnyalta. Történt ugyanis, hogy egy sötét februári estén a listavezető Leicester otthonában kiállították az Oldham kapusát, és mivel jó angol szokás szerint nem ült cserekapus a kispadon, így Windassnek kellett magára húznia a kapusmezt és beállni a kapuba a második félidő elején, amikor a meccs 0-0-ra állt és a hazaiak éppen tizenegyeshez készülődtek. Az Oldham akkori menedzsere, John Sheridan szerint Windass úgy mutatott a kapuban, mint egy törpe, viszont a Leicester ítéletvégrehajtóját, Matty Fryattet még így is sikerült megigéznie, aki ha egy hajszállal is, de mellérúgta a büntetőt. Deano a továbbiakban is lehúzva tartotta a rolót és annyira meggyőzően pótolta az elsőszámú hálóőrt, Greg Fleminget 40 percen keresztül, hogy még a forduló válogatottjába is beválasztották, persze ezúttal kapusként!

A szezon legviccesebb gólöröme
Legyünk őszinték: kinek nincsen végtelenül elege már a cumizós, a gyermekringatást imitáló, vagy a szögletzászlónál bután csipőt riszáló gólörömökből? Valószínűleg így gondolta ezt a Burnley szélsője, Robbie Blake is, aki a Coventry ellen szerzett gólját meglepő módon ünnepelte meg: letolta a gatyáját kivillantva így a tűzpiros, “BAD BEAT BOB” feliratú feszes alsógatyáját, majd elkezdte riszálni a seggét! És hogy mit is jelent a bugyin lévő felirat? Valami pókerben használt kifejezés arra, ha egy nyerő lapot tartó kéz végül elbukja a partit. Azt hozzá kell tenni, hogy a mezőny rendkívül erős volt, gondoljunk csak a Millwall-támadó, Jason Price karvalyorros ünneplésére, vagy még inkább a Bournemouth kocsmai bunyót imitáló koreográfiájára Lee Bradbury Grimsby Town ellen szerzett gólját követően.

A szezon legköcsögebb klubtulajdonosa
Na azon, hogy ki a legellenszenvesebb klubtulajdonos egy pillanatig sem kellett törnünk a fejünket. Flavio Briatore nem csak azzal érdemelte ki ezt a címet, mert béna kéküvegű szemüveget hord és cikis csajokkal jár meccsre, hanem mert megváltoztatta a klub címerét, át akarja neveztetni a stadiont, 50 fontra emelte a jegyárakat, egy fél csapatnyi menedzsert fogyasztott el kicsit több mint másfél év alatt, és nemcsak hogy beleszól az összeállításba, hanem szinte kizárólag felesleges latin tinédzserek leigazolására ad pénzt. Mi igazából csak a QPR-drukkereket sajnáljuk, mert az tuti, hogy így valószínűleg nem lesz egyhamar újra elsőosztályú klub a Parkőrökből.

A szezon legvalószínűtlenebb menekülése
Tegye fel a kezét, aki egy kicsi esélyt is látott arra egészen februárig, hogy a Doncaster Rovers nem retúrjeggyel zuhan vissza a League One-ba egy évvel a bravúros feljutása után! Pedig igazából annyira nem meglepő ez, hiszen a Championshipben szerencsére még nem feltétlenül a klubtulajdonosok pénztárcája dönt, hanem elég egy tehetséges edző, és itt az eredmény. Sean O'Driscoll munkája már a tavalyi, Leeds elleni play-off meccsen is meglátszott, a gyengébb erőkből álló Donny abszolút megérdemelten verte a tanácstalan Fehéreket, és aztán ugyanez a szellemes, rövidpasszos játék a Champóban is érvényesült, bár beletelt pár hónap, amíg a játékosok akklimatizálódtak a viszonyokhoz. Addig egyfolytában kieső helyen tanyáztak, ám aztán tél közepén elkezdték gyűjteni a pontokat, és senki sem tudta megállítani őket, így a Doncaster - gyaníthatóan a mezőny legolcsóbb keretével - már hetekkel a befejezés előtt biztos bennmaradónak számított, a többieknek pedig maradt az irigységgel vegyes csodálkozás.

A szezon felfedezettje
Sokan itt Fabian Delph nevét látnák szívesen, de a Leeds United valóban tehetséges középpályásáról már a tavalyi szezon alapján is tudni lehetett, hogy belőle bizony egyszer lesz valaki, nemhiába próbálta rátenni a kezét a Hetvenéves Vénasszony és Sir Alex Ferguson is. Mi azonban, többek között azért is, mert Delph már tavaly is bizonyított, sokkal inkább Ross McCormackre tesszük le a voksunkat, aki oroszlánrészt vállalt a Cardiff ugyan fájdalmas véget érő, de összességében remek szezonjában. A bajnokság elején még hiányoltuk a vérbeli gólvágókat a csapatból, és utólag most már bevallhatjuk, hogy igazából nem nagyon fűztünk komoly reményeket McCormack leigazolásához sem (bár ebben a Rúgd és fuss! szerzői nem feltétlenül értettek egyet). A skót centerről ugyan bíztató híreket lehetett olvasni még a Motherwell csatárjaként, de arra senki sem számított, hogy sokáig még a gólkirályi címért is versenyben lesz, mint ahogy arra sem, hogy a Cardiff pedig gyakorlatilag 42 fordulón keresztül legalább play-off helyen fogja nyomni. A Cardiff ugyan megmagyarázhatatlanul kipukkadt a szezon végére, de amit láttunk McCormackből az bizony nagyon meggyőző volt: hatalmas fizikai erő, agilitás, gyorsaság, és pontos, gyilkoserejű lövések mindkét lábbal. Nem véletlen, hogy sorban állnak érte a kérők, így vele jövőre akár még a Premier League-ben is összefuthatunk, bár mi egy ilyen találkozásnak a Cardiff mezében örültünk volna a legjobban.  

A szezon legjobban öltözött menedzsere
A Swansea (és ha minden igaz jövőre a Wigan) menedzsere, Roberto Martínez joggal pályázhatna a José Mourinho távozásával megürült ügyeletes piperkőc helyére. A Special One remek szabású lódenkabátjával, hatalmas sálaival és laza eleganciájával magasra tette a mércét, amit bizony egy olyan országban, ahol például a Crystal Palace menedzsere, Neil Warnock selyemfényű melegítőnadrágot hord alkalmi félcipővel, nem valószínű, hogy egyhamar túl fognak szárnyalni. Spanyol Bob azonban megpróbálkozott ezzel: előszeretettel mutatkozott a 2006-os vébé homoszexualizáló német szövetségi kapitány-duójához hasonlóan szűkített szabású fehér ingben (de sajnos nem felgyűrt ujjal), de a lóden-vonalat is követi, hiszen remekbe szabott kétsoros felöltőjében is többször láttuk az oldalvonal mellől magyarázni. Viszont nem ártana jövőre felturbózni azt a ruhatárat Spanyol Bob: ami esetleg még menőnek, vagy akár kúlnak tűnik a doncasteri Keepmoat Stadionban, az nem fetétlenül az a Stamford Bridge-en. Mi előre szóltunk!  

A szezon legnagyobb visszatérője
Pont egy évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy a Leicester kiesésével Matty Fryatt karrierjének végleg lőttek, hiszen a három éve az angol futball egyik legnagyobb ígéretének kikiáltott támadó vagy sérült volt, vagy a kispadot koptatta, vagy ha netán pályára lépett semmi maradandót nem nyújtott. Fryattnek azonban még kitartó rajongóit is sikerült meglepnie az idei szezonban, ugyanis a tavalyi három góljával ellentétben idén huszonhétszer zörgette meg a hálót, és lett ezzel a Rókák vezéregyénisége a feljutásért vívott harcban. Egy ilyen szezon után kérőkből ugye sosincs hiány, de Matty Fryatt jövőre valószínűleg még a Championship-szezonnak nagy reményekkel nekivágó Leicester játékosa marad, és talán sikerül végleg bebizonyítania, hogy nem ő lesz az angol futball következő teljesen elkallódott tehetsége.

A szezon legelátkozottabb klubja
Nem is volt olyan régen, amikor a Charlton Athleticet úgy emlegették, mint a legjobban működtetett klubot egész Angliában. Hogy mégis mire alapozták mindezt? Többek között arra, hogy a menedzser, Alan Curbishley több mint tíz éve volt a klub menedzsere, az igazgatótanács (amelyben szokatlan módon a szurkolók egy képviselője is helyet kapott) tagjai mindenben támogatták menedzserüket és nem szerepeltek az újságok címoldalán, prudens gazdálkodás volt jellemző a klubra, nem vásároltak sztárokat, hanem az alsóbb osztályokból szereztek tehetséges játékosokat vagy éppen sajátnevelésű fiatalokat építettek be a csapatba. Egyszóval minden olyan volt mint a mesében. Egészen 2006 májusáig, amikor Curbs távozott a klubtól: onnantól kezdve gyakorlatilag a Charlton el van átkozva. Elsősorban elkapkodott menedzseri kinevezések, elhibázott játékospolitika és ki tudja még mi minden vezetett odáig, hogy a Charlton először a Premier League-ből, majd szégyenszemre idén a Championshipből is kiesett. Ami igazán elgondolkodtató az az, hogy egy-két rossz vezetői döntés gyors egymásutánban bőven elegendő ahhoz, hogy egy klub sorsát megpecsételjék.

A szezon legmeglepőbb mezszíne
Magunk is meglepődtünk, amikor az akkor még akár a feljutásra is esélyes Oldham Athletic a megszokott kék-fehér szerelés helyett rikító rózsaszín mezben lépett pályára egy szeles március eleji hétfő estén a Leeds United ellen a Boundary Parkban. A szemet bántó pink mezt a hazaiak a pálya szomszédságában található Royal Oldham Hospital mellrák elleni adománygyűjtő akciójának megsegítésére öltötték magukra, mondanunk sem kell, hogy a vendégszurkolók legnagyobb örömére.

A szezon leggólerősebb testvérpárja
Kicsit értetlenül álltunk azelőtt tavaly augusztusban, amikor Steve Coppell a távozó Dave Kitson helyére Noel Huntot szerezte meg a Dundee Unitedtől, akiről legfeljebb annyit lehetett tudni, hogy a Reading loboncos hajú szélsőjének, Stephen Huntnak a testvéröccse. Noel és Stephen ugyan előtte még sohasem játszottak egy klubnál (nem úgy, mint a Neville-fivérek vagy Ferdinandék), de hamar kiderült, hogy a vasárnap délutáni focikat a parkban nem felejti el egykönnyen az ember: a két Hunt vezérletével és góljaival (összesen húsz gól fűződik a nevükhöz) nagyon ment a Readingnek, és ha tavasszal nem sérül le Noel, akkor a második helyet valószínűleg játszi könnyedséggel szerezték volna meg a Királyiak.

A szezon új felfedezett menedzsere
Andy Scott 29 évesen, szívproblémák miatt hagyta abba a futballt 2001-ben, és hat évvel később került vissza egykori klubjához, a Brentfordhoz, mint másodedző. 2007 decemberében azonban az addigi menedzsert, Terry Butchert elküldték az anyagi gondokkal küzdő klubtól, és maradt egyedül Scott, aki előbb csak ideiglenesen, majd a jó eredmények után véglegesen átvette a Méhek irányítását. Első teljes szezonjában egyből meg is nyerte a bajnokságot: a Brentford magabiztosan jutott fel a League One-ba, pedig az utolsó nyolc meccset úgy élte túl a csapat, hogy négy csatára is kórházban volt. Scott nem az a lelkizős fajta, tavaly nyáron is elküldött kapásból hat állandó kezdőjátékost, és most, a megnyert szezon után is ajtót mutatott további kilencnek. Meg nem alkuvó, szívós, önfejű edző, akiről még sokat fogunk hallani.

A szezon legnosztalgikusabb menedzseri kinevezése
A szezon feléhez érve kiderült, hogy tavaly a Premier League-ből a leggyengébb eredménnyel kipottyant Derby County-ba Paul Jewell sem tudott életet lehelni. A vezetőség ekkor gondolt egy merészet és azt a Nigel Clough-ot nevezték ki menedzserré, aki a Kosok egykori pályáján, a Baseball Groundon tanulgatott focizni a csapat akkori sztárjától, Dave Mackay-tól, amíg apja, a fiatal sármőr Brian Clough a másodosztály alján szerénykedő vidéki klubból angol bajnokot faragott öt év leforgása alatt. Nigelnek azonban ennél nagy valószínűséggel nehezebb dolga lesz, a vezetőség szerintünk bőven megelégedne azzal, ha apjához hasonlóan a második teljes szezonja végén bajnokként juttatná fel a Derby County-t az elsőosztályba.

A szezon legszomorúbb menedzseri búcsúja
Graham Turnerről már megírtuk egyszer, hogy személyes hősünk, héroszunk, aki előtt nem győzzük elégszer megemelni a keménykalapunkat. Igaz, a Herefordot egyszemélyben tulajdonosként, elnökként és managerként vezényelő Turner csapatának kiesését sajnos helyesen jósoltuk meg, bár akkor még azt írtuk, hogy "remélhetőleg a kiesés sem szegi majd a kedvét", ebben viszont sajnos tévedtünk. Miután a Bikák kiesése biztossá vált a League One-ból, Turner lemondott a manageri tisztségéről, bár elnökként még velünk marad. Mindennél többet árul el róla, hogy managerként 13 év alatt mindössze három (!) játékosért fizetett pénzt, és a tönk szélén levő klub pénzügyeit is rendbe rakta, miközben zömmel kölcsönjátékosokból épített csapattal jutott vissza a Conference-ből előbb a negyed-, majd a harmadosztályba. Mr. Turner, egy igazi Férfit ismertünk meg önben, további sok sikert!

A szezon legfájdalmasabb bukása
Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a Rúgd és fuss! szerette a Luton Town csapatát, de azért az számunkra is evidenciának tűnt, hogy a klub a Football League oszlopos tagja, hiszen az volt az elmúlt 89 évben megszakítás nélkül. Három évvel ezelőtt még egy szimpatikus, sokra hivatott csapata volt a Championshipben, egy komoly idolunk, Mike Newell vezetésével, most pedig kiestek a League Two-ból is. Ehhez sorozatos ostoba húzások kellettek a mindenkori vezetőség részéről, amik oda vezettek végül, hogy előbb tavaly vontak le tíz pontot a klubtól (ami a League One-ból történő kiesést is eredményezte), majd az idei szezon előtt harmincat (!), ami gyakorlatilag már augusztusban eldöntötte a kiesés kérdését. Hogy mit csinált a Luton? Nem omlott össze, hanem FÉRFIKÉNT, összeszorított foggal küzdve halt meg, úgy, hogy idény közben még megnyerték a League One és Two csapatai számára fenntartott kupasorozatot, a Johnstone's Paint Trophyt is. Vissza is fognak térni.

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

Azt viszont gyorsan le kell szögezni, hogy itt egyáltalán nincsen szó véletlenről vagy szerencséről, a Burnley feljutása igenis megalapozott és megérdemelt volt. Gondoljunk csak arra, hogy ősszel szexi támadófutballt bemutatva ütötték ki a ligakupából a Fulhamet, az Arsenalt és a Chelsea-t, és a döntőtől is csak pár perc választotta el őket a Spurs ellen, ugyanakkor a nagy kupamenetelés, mint oly sokszor, esetükben nem ment a bajnoki szereplés rovására: a Burnley egy rövid időszak kivételével gyakorlatilag végig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázott. Pedig Owen Coyle menedzser a liga legsoványabb keretével (összesen csak 23 játékos lépett pályára a szezonban) nyomta végig a többfrontos szezont, ráadásul úgy, hogy a Burnley-nél idén az angol klubok közül csak a Manchester United játszott le több meccset.

A rájátszásba érve azonban már sejthető volt, hogy a tavalyi tündérmese után idén is valami hasonlóval kell számolni, ugyanis a Burnley remek játékkal és főleg szépségdíjas gólokkal verte ki Readinget és jutott be a play-off döntőjébe, ahol a sokak szerint jóval esélyesebb Sheffield United várta a Clooney-hasonmás Coyle tanítványait. A meccs előtt azonban a Pengék menedzsere, Kevin Blackwell nem győzte hangsúlyozni, hogy a feljutás igazi esélyese nem ők, hanem a Burnley, mivel remek sorozaton vannak túl és különben is oda-vissza megverték őket a bajnokságban. Az ilyesfajta nyilatkozatokon azonban a gyakorlott újságolvasó azonnal átlát, és tudja, hogy azok legfeljebb az ellenfél elaltatását szolgálják. Mi is így gondoltuk egészen addig, amíg meg nem láttuk a csapatok összeállítását: a Sheffield öt középpályással és egy szem előretolt csatárral, a kevésbé fajsúlyos Craig Beattie-vel kezdte a meccset, míg Owen Coyle ragaszkodott a megszokott 4-4-2-höz és támadószellemű csapatot küldött pályára (viszont meglepetésre a rongylábú, örök tehetség, az egyre lányosabb külsejű Chris Eagles csak a kispadon kapott helyet). Ennek megfelelően a Burnley abszolút uralta a játékot, egyérintős passzokkal érkeztek fel a Sheffield kapuja elé, ahol egymás után alakítottak ki veszélyes helyzeteket, és a vezető gólra sem kellett sokáig várni: a nagy munkabírású Wade Elliott egy félpályás szólót követően gyönyörűen csavart 20 méterről a kapu jobb oldalába. A Sheff Utd továbbra sem tudott mit kezdeni ellenfelével, sőt, még helyzetig sem jutottak el, csak egy vitatott, ám meg nem adott büntetőig (amit a stúdióban ülő szakkomentátorok, a répaszínűre szolizott arcú Kevin Phillips, az érthetetlen skót akcentusú Billy Davies és az örökifjú Peter Beagrie egyöntetűen nem találtak tizenegyest érdemlő szabálytalanságnak). A Burnley azonban simán elintézhette volna a meccset, ám egyik helyzetüket sem tudták gólra váltani, de végül is ez már teljesen mindegy volt.

A Burnley a legkevésbé sem számít divatos klubnak és így nincsenek szurkolói a sztárvilágból sem, az egyedüli ismert drukker is a politika egyik szürke eminenciása, Alastair Campbell, aki Tony Blair stratégiai tanácsadójaként vált ismertté. A tegnapi meccs után azt mondta, hogy ez a diadal "sokkal nagyobb dolog, mint Maradonával együtt pályára lépni egy jótékony célú futballmeccsen 72 ezer ember előtt". És ezzel bizony maximálisan egyet tudunk érteni.

Harangoztunk már be filmet itt a blogon, amivel nem is lőttünk mellé, hiszen a Damned United tényleg a legklasszabb focitémájú film, bár ugye a mezőny sem valami erős. Viszont a Rúgd és fuss! egyik jelenleg is a Cannes-i Filmfesztiválon tartózkódó szerzője kitörő lelkesedéssel számolt be a balos brit realista filmművészet legnagyobb alakjának, Ken Loachnak (aki lakóhelye, Bath futballcsapatának vérmes szurkolója és egyben részvényese is!) az új filmjéről, amelyben az angol futball máig legnagyobb hatású idegenlégiósa, Eric Cantona egy plakátról lejőve ad filozófikus életvezetési tanácsokat egy szintén Eric nevű manchesteri postásnak, akinek az élete egyre kilátástalanabb és egyre lejjebb csúszik. Cantónak nem ez az első próbálkozása a filmezéssel, de ha minden igaz, ezért az összes korábbit megbocsájtjuk majd neki! Ooh aah Cantona, say ooh aah Cantona!

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.

Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!

Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.

A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.

A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne. 

A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Több mint egy évvel a közelgő világbajnokság előtt nagyon úgy tűnik, hogy Anglia is ott lesz Dél-Afrikában (bár tény, hogy az angol válogatottról van szó, úgyhogy bármi megtörténhet még, de most induljunk ki a jobbik verzióból). Fabio Capello csapatának minden sorban akad világklasszis futballistája, egyedül a kapusposzton nincs ilyen. Vajon lesz-e Angliának addig mindenki által elfogadott kapusa?

Régen persze ez sem így volt. A világbajnok csapat kapusát, Gordon Bankset például a mai napig a valaha volt legnagyobb kapusegyéniségek között tartják számon, és csak kicsit marad el tőle egykori ifjú riválisa, Peter Shilton is. Bár alig egy évvel a ’66-os vb után Banksnek az akkor 17 éves Shilton miatt kellett távoznia klubcsapatától, a Leicestertől, egészen az 1972-es autóbalesetéig vitathatatlanul ő maradt az angol válogatott kapusa, és ebben a periódusban történt ugyebár minden idők legnagyobb védése is az első mexikói világbajnokságon. Banks kényszerű visszavonulása után úgy tűnt, hogy az alig 23 éves Shilton hosszú időre kibérelheti magának a válogatott kapusposztját, de nem így történt: csaknem egy évtizeden keresztül versengett Ray Clemence-szel, a Liverpoollal trófeák tucatjait nyerő kapussal, és bár Brian Clough (aki a Nottingham Forestnél volt Shilton edzője 1977 és 1982 között) szerint védence minden szempontból sokkal jobb volt Clemence-nél, a kapitány, Ron Greenwood nem így gondolta. Tény, hogy Clemence trófeagyűjteménye káprázatos, és nem is volt rossz kapus (ma például mit nem adnának érte sokan…), de nem volt olyan legendás egyéniség, mint Shilton, pályafutásából hiányoznak a legnagyobbakra jellemző kacskaringók is.

Peter Shilton viszont az utolsó világklasszis angol kapus volt: ugyan mi már csak jóval harminc fölött láttuk védeni, de még akkor is képes volt nagy bravúrokra, de igazából ő tipikusan nem volt bravúrkapus, hanem egyszerűen mindig oda helyezkedett, ahová a labda ment, ilyen egyszerű. Azon a háron vb-n, ahol ő védte az angol válogatott kapuját, 17 meccsen mindössze tíz gólt kapott (és ebből is egy ugyebár Isten kezének tudható csak be). Klasszisát mutatja, hogy még negyvenévesen, 1989-ben is ötödik lett az Aranylabda-szavazáson, olyannyira neki volt köszönhető akkori klubcsapata, a Derby County ötödik helye, meg persze akkor már válogatottság-rekorder is volt. Arra is emlékezhetünk, hogy a ’90-es vb sokat emlegetett elődöntőjében a németek ellen Shilton mind az öt tizenegyesen rajta volt, de mindig egy kicsi hiányzott, pedig igazi hősként vonulhatott volna vissza a válogatottságtól, ha megfog egy német büntetőt (bár a fritzek könyörtelenségét ismerve ez már önmagában is óriási dolog lett volna).

Visszavonulása óta egy igazán karakteres angol kapus volt, a bajszos tengeri medve, David Seaman. Az ő és Shilton regnálása közötti átmeneti időszakot Chris Woods töltötte ki, aztán jött Seaman és ott volt 1996 és 2002 között valamennyi világ- és kontinenstornán. Igazán emlékezetes azonban csak az első, hazai pályán megvívott Eb volt: itt Seaman tizenegyeseket fogott és bekerült a torna álomcsapatába is. Utána is helytállt többé-kevésbé, viszont 2002-ben csúnyán hibázott Ronaldinho emlékezetes freak góljánál, majd utána pár hónappal szögletből kapott gólt a macedónok ellen, és ez lett az utolsó szereplése a válogatottban. Seaman helyét nem nagyon kérdőjelezte meg senki egészen a 2002-es vb-ig, de nem azért, mert világklasszis kapus lett volna, hanem mert egyszerűen nem volt más. Persze akárcsak Clemence, ugyanúgy egy fiatalabb Seaman is gond nélkül beférne a mai angol válogatottba, hiszen jó kapus volt ő, csak pont az a plusz hiányzott belőle is, ami mondjuk Banks vagy Shilton esetében megvolt. Valahol az is jellemző, hogy Seaman pályafutásának két legtöbbet emlegetett momentuma a már említett Ronaldinho-gól, illetve Nayim félpályás emelése az Arsenal-Zaragoza KEK-döntőn 1995-ben.

Mindenesetre Seaman 2002-ben ment, és azóta megint csak nincs egyértelműen legjobb kapus Angliában. David James volt az utód, aki ugyan már sokkal érettebb és jobb kapus, mint fiatalkori, bakikat egymásra halmozó énje, mégis sokaknak ő mindig is Calamity James marad. 2004-ben ő védett a portugáliai Eb-n, ahol nagyot nem hibázott, de mégsem tudott sokat segíteni a csapaton. Sexy Sven két évvel később lecserélte őt Paul Robinsonra, aki Jameshez hasonlóan helytállt ugyan, de amikor nagy szükség lett volna a bravúrra a tizenegyeseknél, akkor hiába várták tőle is. Most ismét James tűnik a befutónak, de nézzük meg, kik közül.

David James (szül. 1970)

Ha valaki, ő igazán sajnálhatja Steve McClaren kinevezését három éve: Jamo ugyanis élete formájában védett a tavalyi idényben, nagy részt vállalt a Portsmouth kupagyőzelmében is, és még az is lehet, hogy ha ott van Anglia a tavalyi Eb-n, akkor végre nemzetközi szinten is mutatott volna valamit, de hát ezt már soha nem tudjuk meg. Az biztos, hogy James össze sem hasonlítható a kilencvenes évekbeli önmagával, lehiggadt, fantasztikus bravúrokra képes, mi több, őrült kúl pasi is, de azért nem véletlen, hogy a Pompey-ban véd és már nem mondjuk a Liverpoolban. Sőt, ebben az idényben ismét kapott néhány csúf potyát, és könnyen lehet, hogy a most 39 éves kapus ennél már nem lesz jobb jövőre sem. Úgyhogy az, hogy övé lesz-e az 1-es mez Dél-Afrikában, nem is csak rajta, hanem trónkövetelőin is múlik majd.

Robert Green (1980)

Igen, ő volt az, aki egy kirúgás közben sérült meg lehetetlen módon a 2006-os vb egyik felkészülési meccsén, azóta viszont a West Ham kapusaként teljes joggal van ott a keretben. Elég sokat kellett várnia – nem véletlenül jegyezte meg Alan Curbishley, hogy úgy látszik, Greennek be kéne festenie a haját, hogy még feltűnőbb legyen –, de végül tavaly visszakerült a keretbe, és momentán biztos No. 2 James mögött. Green mellett szól, hogy egyedüliként az angol kapusok közül igazi tizenegyes-ölő hírében áll, és ez tudjuk, mennyit jelenthet manapság. Egyébként sem lehet vele szemben sok kifogás, ha csak az nem, hogy nincs mondjuk Casillas vagy Buffon szintjén. Ebből egyenesen következik, hogy nem ártana egy jobb csapatban is kipróbálnia magát a vb-ig.

Ben Foster (1983)

Ő bezzeg a világ legjobbnak tartott csapatában játszik – a probléma csak az, hogy elég ritkán. Edwin Van Der Sar mögött persze nem szégyen a padon ülni, de sajnos korántsem biztos, hogy a holland távozásával automatikusan Foster lesz majd az utód. Őt Sir Alex Ferguson 2005-ben fedezte föl, amikor kölcsönben védett a Wrexham csapatában, és egymillió fontot fizette érte a Stoke Citynek. Foster utána kölcsönben két rendkívül sikeres évet húzott le a Watfordban: az elsőben feljutottak a Premier League-be, a másodikban pedig ugyan kiestek, de Foster nem vallott szégyent, a csapat legjobbja volt. Azóta viszont nem volt szerencséje a sérülésekkel, és az utóbbi két szezonban alig védett pár meccset, bár legutóbb a Liga-kupa döntőjében kivédte a Tottenham szemét. Nagyon úgy néz ki, hogy valamit ki kell találnia neki is jövőre, mert egyelőre Van Der Sar nem akar félreállni, kispadról meg nehéz lesz a válogatott kapujába állni, pedig az adottságai megvannak hozzá, hogy nagy kapus legyen egyszer.

Joe Hart (1987)

Egy újabb kapus, aki szép jövő előtt áll, de momentán mégis csak második számú kapus a klubjában. Sőt, Shay Given még évekig képes lesz klasszis kapusteljesítményre a Manchester Cityben, úgyhogy Joe Hartnak is bizony tovább kellene állnia. Pedig eddig igazi villámkarrier volt az övé: 18 évesen már elsőszámú kapus volt a negyedik ligás Shrewsburyben, és 2006 nyarán el is vitte a City. Második idényében nemcsak, hogy kiszorította a kapuból a svéd válogatott Isakssont, de alig 21 évesen be is mutatkozhatott a válogatottban, Trinidad és Tobago ellen. Aztán jött az újabb idény, meg a sok pénz, vele együtt a hülyeség és Robinho, és hirtelen minden nehezebb lett: Hartot is megtalálták a kritikus hangok, miután a City csak bukdácsolt idén. Mark Hughes válaszul megvette a liga egyik legjobb kapusát elé, és Hartnak nyáron fontos döntést kell majd hoznia, ha ott akar lenni jövőre Dél-Afrikában.

Paul Robinson (1979)

Lehet, hogy vele az a baj, hogy túl fiatalon volt élete formájában. Robinsonra akkor figyelt fel a világ, amikor 2000-ben, alig 21 évesen ugrott be a sérült Nigel Martyn helyére a Leedsben, és a Barcelona elleni 1-1-es BL-meccsen szabályosan kivédte Rivaldóék szemét. Akkor úgy tűnt, hogy Robbo személyében ismét van egy potenciális világklasszis angol kapus, de azóta nem úgy tűnik, hogy így lenne. Pedig egészen 2006-ig felfelé ívelt a karrierje: a Leeds kiesése után a feltörekvő Tottenhambe ment, és kiszorította Jamest is a válogatottból. A németországi vb-n ugyan mindössze két gólt kapott öt meccsen, de aztán mégsem tudott segíteni, amikor nagy szükség lett volna rá. Azóta pedig horror: Gary Neville öngólja Zágrábban, majd egy sereg védhető gól a Spursben, ahonnét tavaly nyáron végül el is engedték. A Blackburnben egyelőre nincs vele gond, jót tett neki a környezetváltozás, de ahhoz, hogy komolyan szóba kerüljön a neve a válogatottnál, ismét a csaknem egy évtizeddel ezelőtti önmagát kéne felélesztenie.

Chris Kirkland (1981)

Talán Kirkland az emblematikus angol kapus: szimpatikus, kicsit riadt arcú fiatalember, aki ugyan ügyes, meg minden, de valahogy mégsem tudjuk neki elhinni, hogy ő a megoldás, esetében például azért nem, mert karrierjéből kb. 3 évet sérülésekkel töltött. Ebben a társaságban is övé a legsérülékenyebb kapus cím. Kirkland különösen még liverpooli játékosként szedett össze egyfolytában sérüléseket, bár a Wigan kapusaként sem volt képes eddig egy szezont sem lehúzni egészségügyi problémák nélkül. Ez nagyjából meg is pecsételte a sorsát, pedig ha éppen nincs semmi baja, akkor általában nincs vele gond, sőt, kiemelkedő produkciókra is képes. Mégis, akárcsak a Blackburnben vagy a Portsmouthban, ugyanúgy a Wiganben sem könnyű világklasszis kapussá válni.

Scott Carson (1985)

Na és vele mi lesz? Két éve még úgy tűnt, lehet belőle valami, de most csak az valószínűsíthető, hogy jövőre követi csapatát a Championshipbe, és nem fognak kapkodni utána a többiek. Pedig a leedsi nevelésű kapus még nem volt húszéves, amikor már BL-meccsen védett a Liverpoolban, és ugyan Reinát nem tudta kiszorítani, de minden évben egyre jobb csapatok vitték el kölcsönbe. Az Aston Villánál például olyan jó volt, hogy Steve McClaren be is állította a válogatott kapujába a horvátok elleni sorsdöntő meccsen, és kapott is rögtön egy csúnya leventególt, az angolok pedig lemaradtak az Eb-ről. Múlt nyáron megvette a West Brom, és sokáig a csapata legjobbja volt, de aztán ott is jöttek a hibák, mostanra egész sok összegyűlt belőlük, úgyhogy momentán nem ő a legkeresettebb angol kapus. Persze fiatal még, de most úgy véljük, 2010 még túl hamar lesz neki.

Joe Lewis (1987)

A 21 éves kapust tavaly ismerték meg a legtöbben, ekkor hívta be Capello az akkor negyedosztályú Peterborough kapusát a Trinidad és Tobago ellen készülő keretbe. Játszani nem játszott, de azért akkor is nagy dolog volt. Lewist a Norwich csapatából vásárolta meg az idén már harmadosztályú Peterborough, mely könnyen lehet, hogy jövőre már a Championshipben játszik. Lewis jelenleg az U21 keretében sincs bent, sőt, klubcsapatát is hozta egy-kétszer kellemetlen helyzetbe kapusként, de ő van olyan kiugró tehetség, hogy egyszer majd robbantson. Bár gyaníthatóan az nem a következő egy évben lesz.

Alex Smithies (1990)

És a legifjabb. A Huddersfield 19 éves kapusa a télen szilárdította meg a helyét klubjában, és azóta élvonalbeli megfigyelők vizslatják hétről-hétre. Még az is lehet, hogy jövőre olyan klubban fog játszani, melyből lesz esélye kitörni, és fiatalon berobbanni, bár ez igencsak meseszerűen hangzik. Nekünk az a tippünk, hogy fogunk még hallani róla (látni ugyebár nem láttuk még), de az még kicsit odébb van.