Rúgd és fuss!

Anglia szombat esti fellépése nem csak azért marad igazán emlékezetes, mert az angol támadók nagyjából 90 százaléka sérült le (a helyzet komolyságát az is mutatta, hogy a brit lapok már Michael Owen esetleges beválogatását is megpendítették), és ennek ellenére egyébként remek támadójátékkal és gyönyörű gólokkal nyert, hanem mert a játékosok hivatalosan első alkalommal futottak ki a Wembley gyepére az új tervezésű háromoroszlános dresszben. Úgy véljük, hogy ezúttal volt értelme a titkolózásnak és az érdeklődés felcsigázásának (több hónapja már meg lehetett rendelni az új mezt, gyakorlatilag azt sem tudva hogyan fog kinézni), mert a futballtörténelem egyik legkúlabb mezét sikerült megalkotni az angol válogatott számára. A fanyalgók mondhatják azt persze, hogy mi a különleges egy olyan mezben, ami leginkább egy háború előtti teniszpólóra hasonlít, de nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mi kúl és mi nem kúl. A piros névfelirat és szám a háton telitalálat, akárcsak a karcsúsított szabás. Az igazán kúl nyilván az volna, ha kizárólag hosszúujjú változata lenne az új meznek, és akkor el lehetne kerülni az olyan bénaságokat, hogy például John Terry úgy néz ki, mint egy nagyranőtt óvodás, mert két mérettel kisebb mezt választott magának.

Az ugye nem kérdés, hogy az új mez az angol válogatott valaha viselt öt legmenőbb mezének egyike, de lássuk azt is, melyik a többi négy!

Sokunk számára ez a mez szinte egyet jelent az angol válogatottal, ugyanis a nyolcvanas években hosszú ideig kizárólag ebben az Admiral márkájú, 160 százalék poliészter felsőben lehetett látni az angolokat (például 1981 tavaszán a Népstadionban), ami a csodálatos vizuális élmény mellett a játékosok számára nagyjából olyan lehetett, mintha nejlonzacskóból szabott trikóban kellett volna rohangálniuk kilenven percen át, ami lássuk be, nem lehetett annyira kellemes.

A futballmezek egyik legnagyobb klasszikusa, ami egy kicsit néha pont ezért már kellemetlen is, de nincs olyan vérmes angol szurkoló, aki nem akart valaha ilyen mezt, aki nem vett magának ilyen mezt, akinek nem ajándékoztak ilyen mezt, vagy ne akarna beszerezni ilyet magának. És ez bizony nem csak amiatt van, mert Bobby Moore egy ilyen mezben emelte magasba a Rimet-kupát.

Szinte az egyedüli angol válogatott mez, amelyen nem a szív felett, hanem középen található a háromoroszlános címer. Nem olyan nagyon különleges mez ez, de a sötétkék gallér, a kék szögletes névfelirat a háton, és legfőképpen a csapat, amelyiknek meg kellett volna nyernie a 96-os Európa-bajnokságot teszik az egyik legemlékezetesebbé.

Abban ugye megállapodhatunk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója nem kedvezett a futballmezeknek, ugyanis egy rakás csapat nagyon ronda cuccokban focizott akkoriban. Ez alól az angol válogatott sem volt kivétel (ne felejtsük el a funkciótlan gombot a gallér alatt!), ugyanis az itáliai vébére készült mezen sikerült a karrészre ügyesen odacsempészni a gyártó cég logóját etruszk sormintának álcázva. Az összképet a mezhez járó fürdőnadrágszerű sort még tovább rontotta, de kit érdekelt mindez akkoriban, amikor Anglia a világbajnokság legjobb csapata volt, és nagyjából mindenki olyan mezt akart magának, mint amilyet Gazza viselt!

Nemrégiben itt a blogon üdvözöltük az Aston Villát, mint azt a csapatot, amelyik végre egy kis izgalmat csempészhet a Fat Four által már lassan tizenöt éve uralt Premier League küzdelmeibe. Ezt megelőzően utoljára nagyjából az ezredforduló környékén hozott lázba minket ennyire angol klubcsapat, amelyik a Villához hasonlóan jellemzően fiatal brit (és ír) játékosokból építkezett, és megalkuvást nem ismerő támadófutballal szerzett híveket magának. Szinte már-már a feledés homályába merül, hogy a Leeds United miután 2000-ben bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, egy évvel később még nagyobb meglepetésre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott, ahová többek között a Deportivo La Corunát, a Barcelonát, a Milant és a Laziót is kiverve jutottak el. A Leeds azonban ugyanolyan gyorsan bukott alá, mint ahogyan szinte a semmiből jött elő, és lett két idényen keresztül is meghatározó európai kupacsapat. A klub azóta az angol harmadosztályban (League One) vitézkedik, miután már kétszer is csődöt jelentett, ami egyébként éppen az egy évtizeddel ezelőtti túlköltekezés és az azt elősegítő pénzügyi blöff eredménye. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a Leeds United azóta el van átkozva, de az már talán nem ennyire szembeötlő, hogy 2001. május 2-án az Elland Road gyepére az akkoriban a fénykorát élő Valencia ellen kifutó játékosoknak néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen tönkrement a karrierje miután szétesett a csapat, és lassanként mindannyian elhagyták a klubot.

Mark Viduka: az ausztrál középcsatár, akit egy időben még a Barcelona, a Liverpool és a Manchester United is le akart szerződtetni, a kiesést követően végül a Borónál kötött ki, ahol három nagyszerű, de sérülésekkel tarkított évet töltött, és a neve szinte egybeforrott a klubjáéval. Ezután Big Sam első igazolásaként Newcastle-be került, de a várakozással ellentétben a Szarkák nem sokszor léphettek pályára a papíron izgalmasnak tűnő Owen-Viduka csatárkettőssel, mivel Viduka többet volt sérült, mint maga Michael Owen. Ez pedig nem kis szó.

Danny Mills: a kopasz jobbhátvéd miután elhagyta a Leeds Unitedet gyakorlatilag alig szerepelt első osztályú bajnoki meccsen, leszámítva a Man Citynél töltött első szezonját, pedig a 2002-es ázsiai vébén még minden percet a pályán töltött az angol válogatott tagjaként (amihez azért lássuk be, Gary Neville sérülése is kellett). Három éve folyamatosan kölcsönjátékosként izzít különböző kluboknál: járt már a Hullnál, nevelőegyesületénél, a Charltonnál, legutoljára pedig a Derbynál, de sorozatos sérülései miatt bizonyításra sehol nem volt túl sok alkalma.

Nigel Martyn: a mindig vidám, mackós kapus a Bajnokok Ligája menetelést követően már nem sok időt töltött az Elland Roadon, mivel mögötte a padon egy sajátnevelésű tehetség mocorgott helyet követelve magának a kezdőben, bizonyos Paul Robinson. Martyn ekkor elkerült az Evertonhoz, ahol még ráhúzott három szezont, és ha a nyolcvanas években nem Neville Southall védte volna a liverpooli kékek kapuját, a Goodison Park legnagyobb kapuslegendája válhatott volna belőle, hiszen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Everton 2005-ben a negyedik helyen zárta a bajnokságot.

Rio Ferdinand: gyakorlatilag két okból is kakukktojás az egykori csapatkapitány: szinte az egyedüli tagja az akkori csapatnak, akinek a karrierje nem kezdett azonnali mélyrepülésbe miután elhagyta a klubot, valamint a Leedsnek sikerült drágábban eladnia, mint amennyiért vették, pedig ha valami, akkor ez nem nagyon volt jellemző az akkori klubvezetésre. Rio számára azóta is minden remekül alakult, kivéve talán azt a két esetet, amikor a 2004-es Európa-bajnokságot doppingvétség miatt ki kellett hagynia, és amikor az angol válogatott csapatkapitányi karszalagjáért folytatott versenyt elbukta John Terry ellenében.

Ian Harte: az ír balhátvéd (akinek nagybácsikáját, a jobbhátvéd Gary Kelly-t átmeneti időre Danny Mills szorította ki a kezdőből) a remekbeszabott szabadrúgás-góljai miatt vált elsősorban az Elland Roand egyik kedvencévé, de védekezésben nem volt soha nagyon erős, emiatt már akkoriban is sokan kritizálták. Állítólag a Milan és a Barcelona is vitte volna egy időben, de valahogy ezekből az üzletekből nem lett semmi, és Harte végül 2004 nyarán a spanyol elsőosztályba frissen feljutott Levantéhoz igazolt. De ekkor már nem volt a régi, mivel a 2002-es világbajnokság spanyolok elleni nyolcadddöntőjében kihagyott tizenegyes állítólag teljesen kikészítette. Az ő története a legszomorúbb talán, mivel a spanyol kaland után a Sunderland és a Blackpool sem tartott igényt a még mindig csak 31 éves védő szolgálataira, így januárban majdnem a skót St Mirrenhez igazolt, de végül az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ügynöke szerint azért, mert egykori klubjától, a Leedstől kapott ajánlatot.

Alan Smith: ha van eltékozolt futballista karrier, akkor az övé minden bizonnyal az. De hol csúszhatott minden ennyire félre? A Leeds szurkolói nyilvánosan elátkozták, amikor a klub sajátnevelésű játékosaként az ősi rivális Man Unitedhez igazolt, ahol Ferguson mindvégig a védekező középpályás posztján játszatta, és meg volt győződve róla, hogy megtalálta személyében Roy Keane utódát. Az egykori gólvágó azonban nem lubickolt új szerepkörében, kikerült a csapatból, sőt sérülések is hátráltatták, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, amikor 2007 nyarán a Newcastle-hez szerződött. Azon viszont már egyre többen, hogy azóta egyszer sem sikerült megzörgetnie a hálót.

Lee Bowyer: a Bajnokok Ligája szezon alatt úgy tűnt, hogy Bow akár még nagy játékos is lehet, pedig furcsa módon pont akkor játszott élete formájában, amikor gyakorlatilag a bíróságról esett be az edzésekre és a meccsekre, a klub ugyanis nem tiltotta el a sikeres szereplés érdekében, miután csapattársával, Jonathan Woodgate-tel laposra vertek egy pakisztáni diákot. Bowyert ugyan végül felmentették, de a karrierje megbicsaklott: a Kieron Dyerrel való bunyóján kívül nem sok emlékezetes történt vele, hacsak az nem, hogy korábban miután idény közben eligazolt a West Hamhez ki is esett velük, pedig többek között Jermaine Defoe, Joe Cole, Michael Carrick és Glen Johnson is a csapat tagja volt. Mostanában kölcsönjátékosként a Birmingham City középpályáját erősíti, és nagyon bízik az automata feljutásban.

Olivier Dacourt: a Leeds díszfranciája először kölcsönbe, majd véglegesen Olaszországba távozott, ahol az AS Roma, majd az Internazionale csapatainál is megfordult. Ő is azok közé a francia játékosok közé tartozik, akik, ha nincs a Bosman-szabály, akkor soha a büdös életben nem hagyják el a Ligue 1 valamelyik klubját. Annak nincs kedvünk utánanézni, hogyan is alakult a karrierje Olaszországban, de nem nagyon válthatta meg a világot az tuti, mert miután elhagyta a Leeds Unitedet nem sokszor került a válogatott közelébe. A télen nagy meglepetésünkre azonban visszatért Angliába, de azóta is leginkább a Fulham kispadján ücsörög.

Dominic Matteo: O'Leary menedzser éppen a BL-szezon előtt igazolta a Liverpoolnál hosszú éveket lehúzó hátvédet, talán éppen Ian Harte helyére, de végül belső védőként került a csapatba, ahol remek párost alkotott az ifjú Ferdinanddal. Matteo első meccsét a Leeds mezében a Milan ellen játszotta, ráadásul két hónappal később a San Siróban lejátszott visszavágó mérkőzésen éppen az ő fejesgólja jelentette a Leeds továbbjutását az első csoportkörből. Matteo a Leeds csapatkapitánya lett miután Rio Ferdinand Manchesterbe igazolt, de a 2004-ben bekövetkezett kiesés utáni nyáron ő is távozott: a Blackburnhöz szerződött. A sérülések azonban őt sem kerülték el, és az első szezon után már gyakorlatilag alig tudott pályára lépni. Jelenleg a Stoke alkalmazásában áll, de ebben az idényben még egyszer sem játszott.

David Batty: az egykori angol válogatott középpályás a kilencvenes évek mindegyik nagyravágyó csapatánál megfordult: szülővárosa csapatával, a Leeds-szel bajnokságot nyert 1992-ben, csakúgy mint három évvel később a Blackburn Roversszel, de mindez a Newcastle-lel már nem jött össze. Sokan szinte mégis csak azért emlékeznek rá, mert a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával Graeme Le Saux-val. A nem pusztán a heves természete miatt a leedsi legendához, Billy Bremnerhez hasonlított játékos aztán karrierje vége felé visszatért az alakulóban lévő fiatal Leeds Unitedhez, ám miután a menedzser, David O'Leary elhagyta a süllyedni kezdő hajót, már nem nagyon lépett pályára, mivel összekülönbözött az őt követő menedzserekkel (Terry Venables, Peter Reid és Eddie Gray), és 2004-ben visszavonult.

Harry Kewell: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a csapat másik ausztrálja, miután elszerződött a Liverpoolhoz bepótolta mindazt, amit korábban a Leeds-szel elmulasztott, a Liverpool sikereiből azonban mégsem nagyon vette ki a részét: a heroikus isztambuli BL-döntőt gyakorlatilag nélküle nyerték meg, mivel a huszadik perc tájékán sérülten lebotorkált a pályáról, sőt az egy évvel később megrendezett legendás West Ham elleni kupadöntő második félidejének elején is le kellett cserélni. Állandó sérülései miatt szinte alig tűnt fel valakinek, hogy azóta még egyszer klubot váltott, azt aztán meg pláne nem sokan tudják kapásból megmondani, hogy jelenleg melyik csapatban is játszik. Segítünk: a Galatasarayban.

Azonban nemcsak a játékosok vannak azóta elátkozva (Gary Kelly-t, Michael Bridgest, és a norvég Eirik Bakkét nem is említettük), hiszen a menedzserük, az egykoron a brit futball legtehetségesebb fiatal menedzserének kikiáltott David O'Leary (akiről még videójátékot is neveztek el akkoriban) is csak keresi magát a Leedsnél eltöltött csodálatos évek óta. Igaz, hogy az Aston Villánál is megfordult, de a Birminghamben lehúzott két szezon (egy 10. és egy 16. hely) nem nagyon öregbítette a hírnevét. Legtöbbször ír szövetségi kapitány jelöltként merül fel a neve időről-időre, de leginkább mégis szakkomentátorként bukkan fel.

A futballszurkolók élete normális esetben is tele van frusztrációval, be nem teljesült álmokkal, mi-lett-volna-ha kezdetű kérdésekkel. Akit azonban az angol futball szippantott be, arra fokozottan igaz mindez – már persze ha nem csak Thierry Henry vagy Cristiano Ronaldo színrelépése után kezdett hirtelen érdeklődni a Premier League iránt. Az angol futballt ugyanis 1985 és 1990 között olyan büntetéssel sújtották az európai focibürokraták, amely ugyan egyáltalán nem oldotta meg a huliganizmus problémáját, viszont cserében évekkel vetette vissza az angol klubfutballt. 1985-ig az angol klubok túlzás nélkül uralták Európát, főleg a hetvenes évek közepétől kezdve: a Liverpool, a Nottingham Forest és az Aston Villa gyakorlatilag kibérelték a BEK-et az angoloknak, 1977 és 1985 között csak két olyan év volt, amikor nem ők nyertek. A másik két kupában ugyan nem volt ilyen hegemónia, de ezekben is rendre jól szerepeltek az angol csapatok, úgyhogy 1985-ben sem véletlenül Anglia vezette az UEFA rangsorát, mely a kupacsapatok eredményeit összesítve alakult ki.

Sokat lehetne még beszélni a Heysel-tragédia következményeiről (itt van hozzá néhány adalék), és az angol futballra gyakorolt hatásáról, de most inkább koncentráljunk a büntetés áldozatai közül azokra, akik talán a legnagyobbat szívták. Vagyis azokra a klasszis futballistákra, akik 1985 és 1990 között voltak erejük teljében, ám nem nagyon volt alkalmuk arra, hogy tudásukat nemzetközi szinten is megmutassák, leszámítva a válogatott meccseket, melyek már akkor sem tükrözték mindig a játékosok valós képességeit. Ha megnézzük az aranylabda-rangsorok és más hasonló szavazások eredményeit, láthatjuk, hogy az adott év BEK (vagy BL)-sorozata mindig keményen rányomja a bélyegét. Hogy tudhatta volna meg a világ abból az angolok számára katasztrofális 1988-as Európa-bajnokságból, hogy John Barnes akkoriban a világ egyik legnagyobb játékosa volt? Vagy Bryan Robsont talán azon pár vb-meccs alapján kellett volna megítélni, amiket a sérülései engedélyeztek neki ’86-ban vagy ’90-ben? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Mégis, ha az adott korszakot nézzük, általában Gullit és Van Basten, Matthäus és Brehme, Baresi és Vialli neve merül föl, mint meghatározó játékosoké, míg az angolok közül egyedül Gary Linekert érte utol a megérdemelt hírnév, köszönhetően egy jól sikerült világbajnokságnak. Ezután azonban neki is külföldre kellett mennie, hogy kupameccseket játszhasson, és bár az utolsó évében Johan Cruyff megmagyarázhatatlan okokból kirakta a jobb szélre, egész jól helyt is állt Barcelonában. De kik voltak azok, akiknek nem jött össze ilyen jól minden? Szerintünk öt játékos volt a Heysel-tragédia legnagyobb vesztese, de azért még rajtuk kívül is érdemel említést minden idők legerősebb Evertonjának legfőbb erőssége, a Stevens-Steven jobbszárny; a Spursben rekordmennyiségű gólt termelő Clive Allen; a korszak legtehetségesebb angol csatárának számító Tony Cottee; a George Graham-féle Arsenal esze, Alan Smith; vagy éppen a Liverpool fáradhatatlan ír középpályásai, Ray Houghton és Ronnie Whelan. De nézzük az öt legjobbat!

Több mint négy hónap telt el azóta, hogy szezonelőzetesünkben áttekintettük a Championship mezőnyét, esélyeket latolgattunk és megpróbáltuk a végeredményt is megjósolni. Alig pár fordulóval túl az idei szezon felén azonban már biztosan leszögezhető: olyan nagy tülekedés, mint a tavalyi idényben volt az első két helyért idén már biztosan nem lesz, ugyanakkor a kiesés elkerüléséért megint elkeseredett harc várható majd. A klubok jelenlegi helyezése sorrendjében vesszük számba a csapatokat, de arra mindenki mérget vehet, hogy május végére a tabella szépen össze fog még kutyulódni.

A Wolverhampton első helyében biztosak voltunk már a bajnokság kezdetekor és nagyon úgy tűnik, hogy hálistennek ezzel a tippünkkel nem fogunk pofára esni. Pedig nem ment minden ilyen simán: a csapat játékának meghatározó szélsői (Kightly és Jarvis) egyszerre dőltek ki egy hónapra, és semelyik közvetlen vetélytársukat sem tudták legyőzni. A Farkasok ennek ellenére meggyőző, hétpontos előnnyel léptek át az újévbe (többek között az egyenletes teljesítményüknek köszönhetően), aminek bizony elegendőnek kell lenni a bajnoki címhez, hacsak nem tizedeli meg a csapatot egy újabb sérüléshullám, vagy a legkapósabb játékosokat nem szipkázzák el a már csak a téli erősítésben bízakodó Premiership-klubok. Az már viszont más kérdés, hogy a Premiershipben mire megy majd McCarthy a meglehetősen fiatal és elsőosztályú tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező bandájával.

A Reading viszont lássuk be sokkal jobban teljesít, mint ahogy azt gondoltuk, amikor nem annyira meggyőződésből, hanem inkább csak a tisztesség kedvéért adtuk oda nekik az egyik play-off helyet. A remek szereplés zálogai a Hunt testvérek és a gólokat hármasával szóró ír válogatott csatár, Kevin Doyle. Férfiasan bevalljuk, hogy Noel Huntban nem nagyon láttuk a nyáron a Stoke-hoz távozó Dave Kitson utódát, de Steve Coppellnek ezúttal is sikerült egy újabb nyuszit előhúzni a cilinderből. Ha Doyle és a loboncos hajú Stephen Hunt maradnak, nem kell talán nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: a Reading a következő idényt már egy osztállyal feljebb kezdi majd meg.

Szeptemberben még úgy tűnt, hogy a  Birmingham City nem fog sűrűn pontokat hullajtani, de aztán valahogy mégsem jöttek a győzelmek, sőt kellemetlen hazai vereségek is kezdtek becsúszni. Valahogy elmaradni látszanak a gólok, annak ellenére, hogy a liga legerősebb csatársora áll McLeish menedzser rendelkezésére. Egy pár hete még azt írtuk volna, ha esetleg az automatikus feljutás nem jön össze a Kékeknek, akkor az bizony a gyengécske középpályán fog múlni. Sir Alex Ferguson egykori tanítványa azonban mintha hallgatott volna a Rúgd és fuss! tanácsára, és pár nap leforgása alatt megszerezte kölcsönbe Hameur Bouazzát (Fulham), Scott Sinclairt (Chelsea) és Lee Bowyert (West Ham)! Kiváncsian várjuk, hogy a friss igazolásokkal sikerül-e majd felrázni a téli álomba szenderedő Kékeket. 

Minden egyes forduló után rácsodálkozunk, hogy a Sheffield United még mindig a rájátszást érő helyek valamelyikén tanyázik, és ez így volt szinte végig az idény eddigi részében. A Pengék ugyanis a várakozásokhoz képest elég visszafogottan szerepelnek, amit az is bizonyít, hogy több alkalommal is három ponttal távozhattak a vendégek a Bramall Lane-ről és januárig szinte sohase sikerült sorozatban meccseket nyerniük. Meglepő módon és a sheffieldi melegközösség legnagyobb bánatára azonban túladtak a csapat sztárján, James Beattie-n, aki tavaly a gólok 40 százalékát szerezte. Ilyet pedig nem csinál olyan csapat, amelyik komolyan veszi magát és a feljutási szándékait, mégha anyagi megfontolások is húzódnak meg a döntés mögött.

Azt gondoltuk már szeptemberben is, hogy a Preston olyan gyengén, mint tavaly nem fog még egyszer szerepelni, de abban nem hittünk, hogy komoly esélyesei lesznek majd a rájátszásnak. Ezzel szemben egy ígéretes szezonkezdet, majd egy gyatra folytatás után úgy tűnik, hogy kirobbanthatatlanok a Liliomfehérek rájátszásból. Semmi trükk, semmi csillogás, kevés gól, mégis a legutóbbi tizenegy meccsből nyolcat (többek között a Birmingham és a Wolves ellenit is!) hoztak Alan Irvine tanítványai. Na erről beszélünk.

Ezzel el is érkeztünk az idei szezon két legnagyobb meglepetéscsapatához, aki természetesen nem más, mint a Cardiff és a Burnley. Mindkét csapatot alulértékeltük az idény elején, szégyelljük is magunkat érte. A Cardiff sorozatban hozza a meccseit, ami nagymértékben a klub új csatárának, a gólkirályi címért is versenybe szálló Ross McCormacknek (ugye mi megmondtuk előre, hogy figyelni kell a skótra!) köszönhető. Öröm volt nézni, hogy volt olyan meccs, ahol egyenesen három és fél támadó is egyszerre volt a pályán: Jay Bothroyd, Ross McCormack, Michael Chopra és Wayne Routledge, kár hogy utóbbiak közül Routledge már a QPR-é, Choprát pedig visszarendelték a Sunderlandhez. Azonban még így is nagy a bizakodás a Ninian Parkban! A Burnley mindenkit meglepve remek játékkal és Chris Eagles vezényletével menetelt a bajnokságban és a ligakupában egészen addig, amíg Piszkos Harry Tottenhamje át nem gázolt rajtuk az elődöntő első meccsének második félidejében. Azóta valahogy nem találják a ritmust és kellemetlen vereségekbe szaladnak bele sorozatban. Most fog igazán kiderülni, hogy Owen Coyle mennyire rátermett menedzser és össze tudja-e rántani a jelenleg hitehagyott, de helyenként látványos egyérintős futballt bemutató csapatát.

Kifejezetten kajánul mosolyogva nyugtázunk minden hírt, ami az új londoni butik-klub, a QPR kudarcairól szól. Márpedig ilyenből van elég, és nagyon úgy néz ki, hogy idén sem fog összejönni a feljutás. Gyakorlatilag nincs olyan döntés a klubnál, ami a rokonszenvünket feltámasztaná irányukban, bár az új menedzser, Paolo Sousa első intézkedéseként hazaküldött egy pár haszontalan latin fiút. Már ez is valami. Ellenben a Swansea úgy tűnik nem tett rossz lóra sem Martínezzel, sem a spanyoljaival: magunk is meglepődünk azon, hogy szinte nincs olyan csapat, amelyik el tudná látni a bajukat. Pedig azt hittük, hogy a csapat meghatározó játékosa, Ferrie Bodde idényeleji kidőlésével ki fog pukkadni a Hattyúk lufija. Úgy tűnik, hogy egyelőre nem, sőt.

Neil Warnock viszont újabb csodát visz véghez, hiszen a Crystal Palace-tól idén még legelvakultabb szurkolók sem vártak semmi izgalmasat. A keret eléggé közepes, de a Palace utánpótlásakadémiája újabb és újabb tehetségeket dob ki, és úgy tűnik, hogy ez Warnock elszántságával jól összekeverve nem is olyan rossz elegy. Az Ipswichtől azonban jóval többet vártunk, de egyelőre a szezon legnagyobb csalódását okozzák. Kiváncsian várjuk meddig tart ki a türelem a Traktoros Fiúk menedzserével, Jim Magiltonnal szemben, aki funkciótlanul cserélgeti csapatát, érthetetlen okokból tesz be és hagy ki játékosokat. Ennél még az is jobb volt, amikor a tavalyi szezon első felében legalább minden hazai meccsüket kivétel nélkül megnyerték.

A Sheffield Wednesday idén hálistennek egyelőre elkerüli a kiesőzónát, ami nagyban annak köszönhető, hogy az idényt nem hat vereséggel kezdték, mint ahogyan tavaly. De egyáltalán nem tűnnek meggyőzőnek, ami nem is meglepő, mivel meccsenként legfeljebb egy gólt szerezve nehéz hozni a győzelmeket. Azzal a tippünkkel viszont, hogy a Coventry lesz az idény egyik meglepetéscsapata jól mellétrafáltunk. Pedig minden adott volt ehhez: megerősített keret, fiatal, ambiciózus menedzser és dagadó pénztárcájú tulajdonos. Akadtak ugyan meglepő győzelmek is, de valahogy nem sikerült egy megbízható formát állandósítaniuk az Égszínkékeknek. A középpálya motorja, Jay Tabb viszont a Readinghez távozott, és helyette igazából még ki sincs nézve senki, úgyhogy a nagy áttörés egyelőre még várat magára. Talán jövőre?

Mondtuk, hogy idén a Bristol City nem fog már a meglepetés erejével hatni, de arra sem gondoltunk, hogy ennyire ritka vendégek lesznek az első tízben. Tehetséges kis csapat a Bristol, aki egy jobb napján akár még a legjobbakat is elkaphatja, de Nicky Maynard egyelőre nem elég érett arra, hogy igazi vezérként hétről-hétre győzelemre vigye a csapatot.

A futottak még kategóriába tartozik a Plymouth, a Barnsley és a Blackpool is, akik közül még bármelyik csapat bajba kerülhet. Mi azt tippeltük, hogy kettő közülük ki is fog esni (a Plymouth és a Blackpool). Viszont nagyon úgy tűnik, hogy hiába ment el Simon Grayson menedzser a Leedshez, a Blackpool továbbra is a másodosztályban képzeli el a jövőjét, ugyanis két csatárt is hoztak kölcsönbe télen: régi jó ismerősünket DJ Campbellt a Leicestertől, és a minden magyar futballrajongó egyetlen reménységét, Németh Krisztiánt a Liverpool tartalékból. Na de mit is várhatunk annak a városnak a klubjától, ahol évente több turista fordul meg, mint Görögországban és a vendégágyak száma messze felülmúlja a portugáliaiakét? Ami viszont a Plymoutht és a Barnsley-t illeti, előbbi egy meglepő kezdést követően kifáradni látszik, utóbbi meg nem nagyon csillogtatja a tavalyi erényeit. Ez pedig akár még sokba is kerülhet nekik idén.

Nemrégiben váltott menedzsert a sokkal jobb sorsra érdemes Nottingham Forest, Norwich és Derby is. A dolog pikantériája az, hogy a Foresthez az a Billy Davies ment, aki először feljutott a PL-be a Derby-val, majd onnan csak azért nem pottyant ki velük, mert még idejében leváltották, a Derby pedig az egykori Forest-játékost, Nigel Clough-ot nevezte ki menedzserré, akinek az apja, Brian Clough a Leeds Uniteddel ellentétben mindkét csapatot a bajnoki címig vezette. Ja, és ha valaki nem tudná ez a két klub egyébként ősi riválisai egymásnak. A lényeg azonban az, hogy valami mindkét csapatnál megmozdulni látszik, a Forest például nagy valószínűséggel elkerüli a veszélyzónát, nagymértékben a Davies alatt elért győzelmeknek köszönhetően, és lefogadjuk, hogy a Derby is meg fog indulni felfelé a tabellán, főleg, hogy a két évvel ezelőtt még Ashley Younggal egy napon említett Giles Barnes végre felgyógyult hosszadalmas sérüléséből. A Norwichnál, ahogy az előbb vagy utóbb várható volt egyébként, elfogyott a levegő Glenn Roeder körül: a klub és a szakember búcsút vettek egymástól. Távol álljon tőlünk, hogy tréfálkozzunk Roederen, de legközelebb akkor fog csapatot irányítani, amikor leül otthon a számítógépe elé egy egy egész éjjelen át tartó Championship Football Manager partira. Utóda, Bryan Gunn (a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján legendássá vált Norwich kapusa) örökölt egy egyáltalán nem béna, de kicsit összecsuklott társaságot, amivel ebben az évben (megint!) a biztos bennmaradás kiharcolása lehet csak a cél.

A Watford idei mélyrepülése benne volt a pakliban, az már viszont kevésbé, hogy a menedzser Aidy Boothroyd és az elnökség is távozni fog még karácsony előtt. Mint mindig, ha nagy baj van, Sir Elton nevét kezdték el suttogni a Vicarage Road környékén. Az egykori tulajdonos, majd tiszteletbeli elnök (éppen azért mondott le erről a címéről, mert felháborítónak találta, ahogy a klubot vezették) talán még hajlandó is lenne újra szerepet vállalni a szíve csücskét jelentő klubnál, aminek itt mindannyian nagyon örülnénk. De egyelőre semmi ilyesmiről nincsen szó, ehelyett minden-idők-leggyatrább-angol-szövetségi-kapitányát (aki egyébként a klub legsikeresebb időszakában volt a Watford menedzsere) kínálták meg egy igazgatósági hellyel. És ez bizony nem sok jóval kecsegtet.

A kiesőjelöltek közül a Doncaster becsületesen megtesz mindent, hogy emelt fővel búcsúzhasson a másodosztálytól (mert azt, hogy a végén bennmaradnak, senki sem gondolhatja komolyan), a Southamptonnak meg úgy néz ki, hogy szerencséje sincs. A sikertelenség miatt pár napja lemondott a szigorú tekintetű holland szakember, Poortvliet, és helyét eddig az utánpótlásért felelős honfitársa, Mark Wotte vette át. Utánpótláskorú csapat, utánpótlás szakemberrel, ebből nem tudjuk, hogy mi fog kisülni, de azt tudjuk, ha valamit nagyon szeretnénk, az az, hogy a Szentek csodával határos módon kerüljék el a kiesést. A tökutolsó Charlton pedig egész egyszerűen el van átkozva, amióta Alan Curbishley elhagyta a klubot. Az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő londoni klub gyakorlatilag sorozatban elveszti minden meccsét, a csapatba szinte bárki bekerülhet, és az Alan Pardew-t váltó, egyébként tehetséges menedzser, Phil Parkinson karrierje hasonlóan fog alakulni, mint Glenn Roederé, ha nem vigyáz, és a Charlton pedig ki fog esni. Nem kedveljük a dél-londoni klubot, de valahogy ezt még mi sem kívántuk nekik.

Kevesen tudják, hogy az angol futball valaha élt egyik legnagypofájúbb menedzsere, Brian Clough a Derby és a Forest mellett a hetvenes évek egy másik nagy (ha nem a legnagyobb) klubjánál is tevékenykedett: bizony-bizony, miután a Leeds United sikereinek kovácsát, Don Revie-t az angol válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki 1974 nyarán, helyét legnagyobb riválisa, a Derby County korábbi menedzsere, Brian Clough vette át. Clough regnálása azonban nem volt hosszúéletű, hiszen a munkábaállását követő negyvennégy nap múlva már ki is rúgták. Ezt a sűrű negyvennégy napot meséli el David Peace nagysikerű fiktív regényében, amelynek feldolgozásából már a film is elkészült Michael Sheen (akiről eddig azt hittük, hogy a legtökéletesebb színész Tony Blair eljátszására, de kiderült, hogy még ennél is tökéletesebb Brian Clough szerepére!) főszereplésével. A filmet ugyan még az Egyesült Királyságban is március végén mutatják be a mozikban, idehaza meg valószínűleg sohasem, az előzetes már összeállt, és ez alapján annyit mondhatunk, úgy tűnik, hogy megszületett az első igazán klassz focitémájú film! Mindannyian nagyon várjuk már!

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

Egyik nagy példaképünk, a francia So Foot futballmagazin legutóbbi számában egy John Cleese-zel készült miniinterjúra bukkantunk, és legnagyobb meglepetésünkre a Hülye Járások Minisztériumának egykori tanácsnoka ugyanazt gondolja a futballal kapcsolatban egyes dolgokról, mint a Rúgd és fuss! szerzőinek 50 százaléka. Történelmi pillanat ez a Rúgd és fuss! életében, ugyanis ezen felbátorodva gyorsan kölcsönkértük és lefordítottuk magyarra a rövid, ám annál tanulságosabb interjút.

Ön Bristolból származik, hogy lesz valaki inkább Bristol City, mint Bristol Rovers drukker?

Jó kérdés. A barátaim fele a City-nek, a másik fele pedig a Roversnek szurkol. A City pályája közelebb volt hozzánk, de igazából minden 1953-ban kezdődött, amikor az első meccsemet láttam az Ashton Gate-en, és szó szerint elbűvölt ez a csapat. Nagyon sokáig követtem az eredményeiket, szinte minden szombaton kimentem a meccsükre, főleg amikor Angliában éltem. Aztán egy kicsit eltávolodtam az egésztől, és utoljára a Bristolt egy new yorki bárban láttam, amikor tavaly a Championship playoff döntőjében játszottak. Reggel kilenckor kellett felkelnem, hogy lássam őket 1-0-ra kikapni. Ez lehervasztott egy kicsit.

Barack Obama West Ham-drukker...

(közbevág) West Ham??? Nem is tudtam! Én is drukkoltam nekik egy pár éve, amikor fantasztikus csapatuk volt. Ott játszott Rio Ferdinand, Joe Cole, Michael Carrick, Frank Lampard...Nagyon izgalmas klub volt akkoriban, aztán rettenetes csalódást okoztak. Elkezdtek szlovákokat, cseheket, íreket, franciákat, afrikaiakat és olaszokat igazolni, és akkor azt mondtam magamnak: "De hiszen ennek semmi köze sincs a West Hamhez!" És onnantól fogva már nem érdekeltek többé.

Úgy véli, hogy túl sok a külföldi a Premier League-ben?

Nincs bajom azzal, hogy legyen néhány külföldi. Amikor fiatal voltam, Európa egyik legjobb csapata a Real Madrid volt. Ott játszott ugye Puskás és Di Stefano, de a csapat többségét spanyolok alkották. Azt gondolom, hogy korlátozni kellene a külföldiek számát, mert így gyakorlatilag a klubok elvesztik az identitásukat. A gólok után a játékosok mostanság a mezüket és rajta a klub címerét csókolgatják..., amit rettenetesen képmutató dolognak tartok.

Fabio Capello az angol szövetségi kapitány. Mit gondol erről?

Ez egyáltalán nem bosszant fel, ami sokkal inkább érdekel, még az eredményeknél is jobban, az az, hogy újra elkezdjünk játszani.

Melyik futballista fért volna be a Monty Pythonba?

Trevor Brooking, aki még Keegan idejében játszott. Baloldali középpályás volt, fantasztikus spíler, talán a legintelligensebb játékos, aki valaha megfordult a zöld gyepen. Egyébként a Monty Python tagjai közül Eric Idle szereti a focit, én szeretem a focit, Terry Gilliam valószínűleg még sohasem hallott róla, Michael Palin romantikus vonzalmat táplál a Sheffield (a Wednesday és nem a United) iránt, Terry Jones pedig walesi, úgyhogy fogalma sincs róla.

Egyszer azt mondta, hogy a futballt a jazzhez lehetne hasonlítani. Kifejtené ezt bővebben?

Az improvizáció miatt. Mostanság Santa Barbarában élek, és érdekes megfigyelni, ahogy az amerikai játékosok próbálnak fejlődni, úgy, hogy mindeközben amerikai futball vagy baseball pályákon játszanak. Az van, hogy az amerikai futballban az edzők szerepe elképesztően meghatározó: az akciók nagyon rövidek és az edzők 6-7 másodpercenként üvöltözik be a pályára az utasításaikat. A futballban az edző szerepe sokkal kevésbé domináns, a játékosok hosszú időszakokon keresztül magukra vannak utalva, ami arra sarkallja őket, hogy improvizáljanak, egy kicsit úgy, mint a jazz zenészek. És ez így van, még akkor is, ha manapság egy kicsit egy kaptafára megy minden: felzárkózás, beadás középre, majd jön a másik oldal...tényleg kezd egy kicsit unalmas lenni.

Nagy az öröm most a Football League-ben, miután az alsóbbosztályú angol klubok (vagyis a Championship, valamint a League One és Two csapatai) elsöprő többséggel elfogadták azt a szabályt, hogy a jövő szezontól kezdve minden csapatnak minimum négy saját nevelésű játékost kell neveznie a meccsekre leadott tizenhatos keretbe. Lord Mawhinney, a 72 futballklubot tömörítő Football League elnöke szerint történelmi eseményről van szó, és végre a fiatal játékosok is megmutathatják a tehetségüket. Örülnek a klubelnökök, Prestontól Peterborough-ig, sőt, az utóbbit vezető Barry Fry már kijelentette azt is, hogy remélhetőleg hamarosan a Premier League is átveszi a példájukat.

Mi ebben annyira már nem volnánk biztosak. De a lényeg az, hogy ha mégis átvennék a szabályt a hájfejű klubok, akkor sem változik semmi. A megfogalmazás értelmében ugyanis minden olyan játékos saját nevelésűnek minősül, aki a 21. születésnapja előtt már minimum három évvel igazolt játékosa volt egy angol klubnak. Igen, ez azt jelenti, hogy a Hetvenéves Vénasszony olcsó belga-kongói importtinédzserei is saját nevelésűek, és innét már nem kell nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy bizony ez a szabály nem fogja megreformálni a sokat szidott angol utánpótlásnevelést.

Ezt azonban így idáig csak egy ember merte kimondani: úgy van, az örök rebellis, Mike Newellről van szó. Newell még a Luton managereként sok ellenséget szerzett magának, amikor nyíltan beszélt a játékosvásárlásban mindennapos kenőpénzekről, és a játékosügynökök kártékony hatásáról. Most is hamar tett róla, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba. "Hiszem, ha látom" - nyilatkozta a Grimsby jelenlegi managere. "Ennek a döntésnek semmilyen hatása nem lesz az alsóbb osztályú futballra, szerintem ez csak egy PR-húzás a Football League részéről." Ennyi. Vannak emberek, akik soha nem tudnak semminek örülni, mindenben csak a rosszat látják, és ráadásul általában ezeknek az embereknek igazuk is van.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

Nem mondható azonban, hogy Robin Friday karrierje úgy indult volna, mint a karikacsapás: miután gyerekkorában több londoni klub kölyökcsapatát is megjárta, 16 évesen már a börtönben kötött ki, majd szabadulását követően igazi foglalkozás után nézve az építőiparban kezdett el dolgozni, azonban egy alkalommal a tetőről lezuhanva fennakadt az emelő darun, és a kampó gyakorlatilag felnyársalta a fenekén keresztül. Akkori csapatának, az amatőr Hayesnek azonban nem kellett sokáig nélkülöznie extravagáns sztárjátékosát, mivel Friday csodával határos módon egész hamar felgyógyult a horrorisztikus balesetéből.

Friday-re már ekkoriban jellemző volt, hogy meccsek előtt a pályához legközelebbi kocsmában melegített és gyakorlatilag csak a kezdő sípszóra futott be. Vagy néha még akkor sem: olyanra is volt példa, hogy a Hayes tíz emberrel kezdte a meccset, mondván a Vadember majd megérkezik, ha felhörpintette az utolsó sörét is. Így is lett, csak akkor már húsz perce ment a meccs, amikor Friday csaprészegen kibotorkált a gyepre. Az ellenfél játékosai érthető módon fittyet se hánytak a részeg középcsatárra, aki szinte csak kóválygott egész meccs alatt, amíg persze a mérkőzés egyedüli gólját meg nem szerezte. Na de mit is várhat az ember valakitől, aki mellbimbói fölé a "MILD" és a "BITTER" szavakat tetováltatja?

Robin Friday hétköznap tetőfedőként dolgozott, cigizett, piált és drogozott, rockkoncerteken lógott, majd szombatonként focizott kicsit. Ruhatárát szinte kizárólag a Kensington Market standjairól szerezte be (persze egy darab valahogy mindig a kezéhez ragadt), amely a hetvenes évek elején London teljes hippilakosságát látta el extravagáns ruhadarabokkal. Friday karika fülbevalót hordott és csak farmerban, krokodilbőr csizmában, pólóban és prémgalléros bokáig érő kabátban volt hajlandó mutakozni. De nem csak ruhái miatt számított különcnek, hanem amiatt is, mert egy tizenhat éves színesbőrű lányt vett feleségül, ami mondani sem kell, hogy Enoch Powell Nagy-Britanniájában a legkevésbé sem volt egy szokványos dolog. 

Szóval ezt az embert szerződtette le 1974 januárjában, az akkoriban a negyedosztályban vitézkedő Reading menedzsere, a korábbi ír válogatott futballista, Charlie Hurley. Friday szinte az első meccsétől fogva az Elm Park kedvencévé vált: semmilyen taktikai utasítást nem tartott be soha, a legkiszámíthatatlanabb dolgokat művelte a labdával, és persze csodaszámba menő gólokat szerzett. Volt köztük olyan, amikor szinte több métert vízszintesen repülve fejelt a hálóba, mindenkit kicselezve sarkazott a kapuba, vagy a kapu elé lehasalva fejjel gurította át a gólvonalon a labdát. De mind közül a legemlékezetesebb egy Tranmere ellen szerzett találata volt, amikor a labdát negyven méterre, a kapunak háttal állva mellre vette, dekázott néhányat, majd félfordulatból bombagólt ragasztott a jobb felsőbe (egyes szemtanúk szerint, ha a lövés nem akad be, a labda valószínűleg kettétörte volna a kapufát).

Friday azonban nem csak a pályán volt sztár: egyik legnagyobb kunsztja az volt, amikor farmerjának zsebeit kifordította, a lehúzott sliccén keresztül pedig kidugta a farkát és így járkált körbe-körbe a kocsmában; ezt hívta elefántozásnak. Nem volt véletlen, hogy a klub egy süket öregember lakása felett szerzett neki albérletet, így nem lehetett probléma abból, ha reggel háromkor a lemezeit üvöltette, üres sörösüvegeket hajigált, vagy éppen csajok sikongattak a hálószobájában. Az is sokat elárul Friday életmódjáról, hogy beköltözése után az első dolga volt a lakás falait feketére festeni, hogy belőve hazatérve ne rémüljön majd halálra az óriási giccses tapétamintáktól.

Mindezek ellenére Friday csapata legjobbja volt (szinte az összes elsőosztályú klub menedzsere leruccant Readingbe, hogy megcsodálja játékát, de az életmódjáról szóló pletykák miatt szerződést soha senki nem ajánlott neki) és második (első teljes) szezonjában a Reading ki is harcolta a régóta áhított feljutást. Az egyedüli problémát talán csak az jelentette, hogy miután az ellenfél védői az egész meccs alatt faragták a sípcsontvédőt elvből nem viselő Friday-t, így néha elborult az agya és a begyűjtött piros lapok miatt havonta kellett a szövetség fegyelmi bizottsága elé járulnia. A harmadosztályban azonban már nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerette volna, elmaradtak a gólok, szaporodtak a kiállítások és a balhék, és mentora, a menedzser Charlie Hurley végül úgy döntött, hogy elengedi sztárját a másodosztályú Cardiffhoz.

Új klubjánál minden ment tovább a megszokott vágányon: miután Londonban csak peronjegyet váltva szállt fel a vonatra, a cardiffi pályaudvaron azonnal lekapcsolta a vasúti rendőrség, és a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Rögtön az első meccsén azonban sikerült belopni magát a walesi szurkolók szívébe, mivel a Bobby Moore-ral felálló Fulhamből szinte egymaga csinált tökéletes hülyét, két gólt is szerzett, majd a világbajnok angol csapat kapitányának zacskóit is megmasszírozta, aki ezek után dühödten üldözte végig a pályán a meccs alatt.

Friday azonban egyre kiszámíthatatlanabbá vált, góljai nem maradtak el ugyan, de gyakorlatilag alig tudott már pályára lépni sorozatos eltiltásai miatt, és botrányai is állandósultak. Általában csak egy nejlonzacskóval a kezében érkezett edzésre és meccsre is, amiből mindig egy üveg száraz Martini kandikált ki (az üveget egyszer egy idegenbeli meccsre tartva a buszon majdnem a klub egyik vezetőjének a fején törte szét), vagy éppen a szálloda halljában a biliárdasztalon meztelenül állva játszott célbadobósdit a golyókkal.

Az utolsó felvonás 1977 októberében jött el (kicsivel több mint két és fél évvel readingi bemutatkozását követően), amikor a Cardiff a Brighton otthonában szerepelt. Egy bizonyos Mark Lawrenson (a későbbi ír válogatott, Liverpool-bekk és BBC-szakértő) egész meccs alatt mást sem csinált, mint ott rúgta Friday-t, ahol csak érte. A Vadember azonban megelégelte ezt és kegyetlenül fejbe rúgta a földön fekvő védőt. Azonnali kiállítás. Friday levonult a pályáról, lezuhanyzott, átöltözött (persze előtte még azért bement a hazai öltözőbe, megkereste Lawrenson táskáját és a biztonság kedvéért egy jó nagyot szart bele), és még a mérkőzés lefújása előtt elhagyta a stadiont. Soha többé nem tért vissza profi futballistaként a pályára.

Robin Friday 26 évesen hagyta abba a futballt és 38 évesen vitte el egy szívroham. Mivel akkoriban még nem nagyon közvetítettek tévén meccseket, főleg nem az alsóbb osztályokból, nem maradt fenn szinte semmilyen felvétel cseleiről és góljairól, fénykép is csak nagyon kevés. Az viszont nem lehet vitás, hogy ő volt a legnagyobb futballista, akit senki sem látott.