Rúgd és fuss!

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

JVC - Arsenal

Az egyik legkorábbi mezreklám volt az Arsenalé, ami az ember emlékezetében összekapcsolódik a George Graham által fémjelzett korszakkal, amikor az Ágyúsok hosszú idő után először elkezdtek nyeregetni ezt-azt. Például 1989-ben a bajnokságot az utolsó másodpercben lőtt Michael Thomas-góllal. Természtesen akkor is a JVC szerepelt a játékosok mezén, mint ugye akkor is, amikor évekkel később Dennis Bergkamp megérkezett a Highburybe. Talán nem véletlen, hogy amióta a japán elektronikai cég logója helyett egyéb szponzorok neve került az Arsenal mezére, már a csapat is egyre kevésbé rokonszenves?

HOLSTEN - Tottenham Hotspur

A Spurs óriási szolgálatott tett a magyar embernek, ugyanis bizonyítást nyert, hogy a német sörgyár nevében nem szerepel "I" betű! Különben önmagában is menő volt, hogy egy csapat mezén sörreklám szerepeljen, pláne, hogy ahhoz a sörhöz akkoriban még hozzá is lehetett férni. Az meg külön szívderitő volt, hogy a számítástechnika világába tett négy szezonos kitérő után az észak-londoni klub visszatért a megszokott sörhöz. Az már más kérdés, hogy a korábbi sikerek és a szemet gyönyörködtető támadófutball nem tért vissza a White Hart Lane-re, így három szezon után úgy látszik örökre elváltak a Spurs és a Holsten útjai.

SHARP - Manchester United

Egykor az volt az érzésünk, hogy a Man United mezén amíg világ a világ a japán elektronikai konszern neve fog szerepelni. Azonban mint mindennek, egyszer ennek is vége lett: 2000-ben jött a Vodafone és visszautasíthatatlan ajánlattal tett pontot egy 18 (!!!) éves gyümölcsöző együttműködés végére. Még belegondolni is szédítő: a MU mezszponzora már akkor a SHARP volt, amikor a Videoton kiverte őket az UEFA-kupából 1985 tavaszán, és David Beckham és barátai is még SHARP feliratú mezben emelték magasba a nagyfülű serleget 1999-ben! Nem véletlenül nevezik a szurkolók a Man United legsikeresebb korszakát úgy, hogy "The Sharp Years".

NEC - Everton

A liverpooli kékek ugyan az első sikerüket nem NEC-feliratú mezben érték el, ugyanis a nagy menetelés kezdetét jelentő 1984-es kupadöntőben az Everton mezén még a bizarr hangzású HAFNIA szerepelt (ami állítólag egy hűtőszekrénymárka, de erre azért nem vennénk mérget), de utána tíz éven keresztül le sem jött a bűvös három betű a dresszről. Az ember akkoriban csak sejtette, hogy itt valami elektronikai cuccról lehet csak szó, és mindenét odaadta volna egy NEC gyártmányú 60 perces magnókazettáért.

Carlsberg - Liverpool

Meglepő, hogy a Liverpool klasszikus szponzorának logója pont a nagy sikereket követően került fel a mezre: amikor a csapat sorban nyerte a bajnokságokat, hazai és európai kupákat a nyolcvanas években, Dalglish és társai Crown Paints (festék) és Candy (mosógép) feliratú mezekben feszítettek. Ugyan az egyik leghosszabban tartó együttműködés az, ami a Liverpool és a dán sörfőzde között jött létre 1992-ben, nagy sajnálatunkra azonban a jövő szezontól már a gyarmati időket idéző nevű Standard Chartered Bank neve és logója fog a Liverpool mezén díszelegni.

Erkölcsi kötelességünk, hogy ha a kinevezésekor már olyan lelkesen kiálltunk George Burley, a Szexisten mellett, akkor emlékezzünk meg a bukásáról is. A skót válogatott kapitánya ugyanis a múlt szombati, Wales elleni csúfos, 3-0-s vereség után távozni kényszerült, ami igazából bennünket se lepett meg. A cardiffi teljesítményben ugyanis nem az volt a leginkább elgondolkodtató, hogy egy tartalékos, gyengécske walesi csapat egy félidő alatt lazán vágott hármat a skótoknak, hanem az, hogy a játékosok mennyire nem voltak képesek harcolni a kapitányukért, és az első walesi gól után szabályosan feladták a meccset. Ez pedig beszédes, hiszen a skótokról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ne harcolnának a halálukig, ritkán.

Bár itt a Rúgd és fuss!-on nem igazán szeretjük a gazdag tulajdonosuk által felfuttatott, felkapaszkodott csapatokat, a Peterborough előtt fejet kellett eddig hajtanunk. A Posh („Puccosok”) becenévre hallgató, és eddig nem sok emlékezeteset produkáló klubot 2006 őszén vette meg egy ír ingatlanmágnás, Darragh MacAnthony, és elég sok pénzt ölt bele, de nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a Peterborough két év alatt két osztályt lépett felfelé, és idén már a Championshipben kezdte az idényt, noha két éve ilyenkor még a League Two-ban nyomta. A Posh szimpatikus módon nem külföldi varázslókban bízott, hanem az angol alsóbb osztályok tehetségei közül mazsolázva épített ütőképes csapatot, a menedzser pedig Sir Alex Ferguson fia, Darren lett.

A mindenkit meglepő tavalyi feljutás után azonban jött a borítékolható megtorpanás, amihez persze az is hozzájárult, hogy a Championship azért sokkal erősebb liga a League One-nál, itt már komoly a különbség a két liga között. A Peterborough nem is nagyon bírta a tempót, és a zömmel fiatal, alsóbb osztályokban szocializálódott játékosokból álló csapat az utolsó helyen fordult a novemberbe, bár nem túlzottan leszakadva. MacAnthony azonban úgy döntött, hogy valamit lépni kell, ezért Darren Ferguson vitte el a balhét a csapat rossz szereplése miatt, és távozni kényszerült. A lépés nem volt túl népszerű, a szurkolók nagyobbik része pontosan tudta, hogy Fergusonnak nagyon sokat köszönhet a klub, és úgy érezték, két ilyen év után igazán érdemelt volna még egy kis türelmet, de nem így történt. Ferguson tehát ment, a helyére pedig nem egy nagy név, hanem Mark Cooper érkezett az ötödosztályú Kettering csapatától.

Bár Ferguson menesztésével mi sem értettünk egyet, Cooper szerződtetése továbbra is azt a Peterborough-t mutatja, amit megszerettünk: nem a nagy nevek bűvöletében és nem is az egzotikumban bíznak, hanem edző- és játékos-szinten is a feltörekvő tehetségekben. A Posh keretében alig található máshonnét ismert játékos, a Norwichtól vett utánpótlás válogatott kapuson, Joe Lewison kívül mindenki itt szerzett nevet. Így a skót B válogatottban már bemutatkozó 24 éves balszélső, George Boyd az ötödosztályú Stevenage csapatától érkezett; a gólerős, 25 éves Craig Mackail-Smith a Dagenham & Redbridge-től, míg ékpárja, Aaron McLean (26) a Grays Athletictől. A 21 éves középpályásra, Paul Coutts-ra a skót sokadosztályú Cove Rangersnél figyeltek fel, a 22 éves Chris Whelpdale-re a Billericay Townnál, és a sor még folytatható. Idén év közben elhozták már a Grimsby Town védőjét, Ryan Bennett-et, aki 19 évesen (!) már klubja kapitánya volt, illetve egy másik védőt, Scott Griffiths-t is (24, szintén Dag & Red).

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Olvasóink jól tudják, hogy az angol futballból távolról sem csak a Premiershipre korlátozódik figyelmünk, és nem állunk meg a Championshipnél sem, úgyhogy gyorsan nézzük meg, mire számítunk idén a harmadosztályban. Előrebocsátanánk, hogy alig maradt olyan edző, aki tavaly ilyenkor is ugyanazon a kispadon ült. Ez is mutatja, milyen öldöklő küzdelem folyik a League One-ban.

A jelek egyelőre arra utalnak, hogy a tavalyi és főként a tavalyelőtti őrült kiszámíthatatlanság az idén nem ismétlődik meg a Championshipben, ahol a kiesett Premier League-csapatok tényleg komolyan gondolják, hogy vissza szeretnének jutni. És mi köze ennek a League One-hoz? Hát az, hogy ott is ugyanez várható. A frissen kiesett Charlton és a harmadik éve itt szerencsétlenkedő Leeds hét forduló után azonos pontszámmal, négy pont előnnyel várják a folytatást, és igazából meglepődnénk, ha bárki komolyan bele tudna még szólni a vetélkedésükbe.

AUTOMATIKUS FELJUTÓK:

A Charltonnál bölcs döntés volt, hogy nem rúgták ki a nyáron azt a Phil Parkinsont, akivel kiesett ugyan a csapat, de csak a hülye gondolhatta azt, hogy az elmúlt évek számos hibás döntését a Rúgd és fuss! egyik kedvenc fiatal managerén kell leverni, aki most már a saját kedve szerinti kerettel vághatott neki a szezonnak. Ugyan be kellett áldozni egy-két jó játékost (például a középhátvéd Mark Hudsont a Cardiffnak), de sikerült megtartani a 17 éves szupertehetséget, Jonjo Shelvey-t, és maradt a gólerős középpályás, Nicky Bailey is. Melléjük érkezett még néhány, ezen a szinten erősítést jelentő futballista is, úgyhogy a csapat erős, valami nagy tragédiának kéne történnie ahhoz, hogy ne sikerüljön a visszajutás.

Nagyjából ugyanezeket mondhatjuk el a Leedsről is, nem feledve, hogy tavaly is rájuk tettünk, aztán jól ráfáztunk. Most viszont olyan magabiztosan és határozottan hozza az eredményeket, ahogy tavaly egyszer sem tette, és ez nagymértékben köszönhető annak, hogy a Blackpooltól egy szinttel lejjebb váltó manager, Simon Grayson is végrehajthatta az általa szükségesnek tartott változtatásokat a keretben. A nagy tehetség Fabian Delph-et ugyan elvitte az Aston Villa, de így legalább sikerült megtartani a liga leggólerősebb csatárát, Jermaine Beckfordot, aki idén sem állt le a gólgyártással. Grayson gyakorlatilag újjáépítette a védelmet, de hozott új embert a középpályára is, ám az egyik legjobb húzása az, hogy felrázta azt a Bradley Johnsont, aki már tavaly úgy tűnt, hogy elmegy a csapattól, most viszont középpályás létére egyre-másra szállítja a fontos gólokat. Nagy kedvencünk, a trükkös skót szélső, Robert Snodgrass is nagy formában játszik, úgyhogy ha most sem jutnak fel a Fehérek, akkor tényleg beleülünk a hüvelykujjunkba.

PLAY-OFF:

A play-off helyekért már nagyobb a versengés, jóval nehezebb megtippelni a rájátszást elérő négy csapat kilétét. Tavaly ugyan beégtünk a Huddersfielddel is, mégis azt gondoljuk, hogy a Terrierek idén már nem hibáznak. Tavaly Stan Ternant hiába vásárolt jól, csapnivalóan szerepelt a csapat, és nem is csoda, hogy a télen mennie kellett, hogy jöjjön a helyére az új edzőgenerációt képviselő egykori Newcastle-középpályás, Lee Clark. A keret alaposan kicserélődött, de jött egy sereg szépreményű fiatal (köztük az Ipswich 19 éves csatára, Jordan Rhodes és a Watford tehetsége, a húszéves Theo Robinson), valamint a liga egyik legjobb védője, a Southendtől érkezett Peter Clarke. Ők, kiegészülve a Huddersfield hagyományosan jó utánpótlásából kikerült ifjakkal, nagyon jó csapatot alkothatnak.

Őrületesen jól indult a Colchester szezonja: egy hetest rúgtak a Norwichnak idegenben, mire a Kanárik bosszúból elvitték a managert, Paul Lambertet, úgyhogy edző után kellett néznie a Colchesternek, de nem biztos, hogy rosszul jártak a cserével. Aidy Boothroyd ugyanis már bizonyított, amikor a Watfordot felvitte a Premier League-be, és biztosan tanult a hibáiból. Itt van aztán az első osztályban éveket lehúzó csatár, Kevin Lisbie, de nagy fogásnak tűnik az is, hogy kölcsönben itt játszik a Watford szépreményű ír középpályása, John-Joe O’Toole. A rajt jól sikerült, sem az edzőcsere nem kavart be, sem pedig az, hogy a klub rekordigazolása, Steven Gillespie (tavaly érkezett 400 ezer fontért a Cheltenhamből) eddig egy percet sem játszott, úgyhogy miért mehetne minden így tovább?

Annak idején még Paul Ince vitte fel a League One-ba az MK Donst, de aztán elcsábította a Blackburn, a folytatást ismerjük. A helyére érkező Roberto Di Matteónak majdnem sikerült újabb osztályt ugrania, de ebben a Scunthorpe megakadályozta őket szerencsére, igaz, az olasz edzőt így is elvitte a West Brom, úgyhogy Ince visszakulloghatott, hogy folytassa a munkát. A Franchise FC szimpatikusnak továbbra sem szimpatikus, bár a játékoskerettel sok bajunk nem lehet, hiszen sok a szigetországi fiatal, közülük a húszéves csatárra, Sam Baldockra kell leginkább odafigyelni, de tetszenek nekünk az igazolások is: a csatár Jermaine Easter (Plymouth) és a középhátvéd David McCracken (Wycombe) igazi erősítést jelenthet, a play-offra jó lesz a csapat.

Az utolsó fennmaradó play-off helyre azért bekúszhat egy meglepetéscsapat, bár akik figyelik a League One eseményeit, azok tudhatják, hogy a Southend nagyon masszív csapat, még úgy is, hogy nincs sok pénz a klubnál. Van viszont a kitűnő edző, Steve Tilson, aki lassan kipróbálhatná magát egy jobb csapatnál is, bár ha minden igaz, jövőre már új stadionba költözik a Southend, ami több nézőt és pénzt hozhat a konyhára. Mindenesetre a liga egyik legmegbízhatóbb csatára, Lee Barnard maradt, az ő góljaival beszemtelenkedhetnek a Rákászok az első hat közé.

ODAÉRHETNEK MÉG:

Először nem túl bátran a Norwichot tippeltük volna a hatodiknak, de ott inkább a konszolidáció szezonja lesz ez. A Kanárik pocsékul indultak, és ugyan a Colchester elleni 1-7 után kirúgott Bryan Gunn helyére érkező egykori skót válogatott középpályás, Paul Lambert személye garancia lehet arra, hogy szép lassan összekapja magát a szebb napokat is látott csapat, de ahhoz idő kell. A keret nem gyengült lényegesen, sikerült néhány olyan játékost igazolni, akik már ismerik a ligát, de csak magunkat tudjuk ismételni: idő, idő, idő.

Tavaly mi kiejtettük volna a Bristol Roverst, de nekik eszük ágába sem volt kiesni, most pedig olyan jól kezdték a szezont, ahogy már emberemlékezet óta nem, és akár még meglepetést is okozhatnak, de a Southamptonhoz távozott Rickie Lambert rengeteg gólja akkor is hiányozni fog. Meglepetés volt a javából, amikor tavaly elküldték a Hartlepool kipróbált menedzserét, Danny Wilsont, aki most a Swindon csapatával mutathatja meg, hogy igazságtalanul bántak el vele. Bár olyan hatalmas klasszisokat nem igazoltak, és eladták a csatárreménység Simon Coxot is, de Danny Wilsonnak egyszer már kijöhet a lépés. A feljutók közül a Gillinghamet és a Brentfordot is viszi a lendület, egyikük akár még szerencsével be is csúszhat az egyik play-off helyre: két karakteres, feltörekvő manager (Mark Stimson és Andy Scott), az előbbinél ráadásul van a kanadai Simeon Jackson személyében egy csatár, akiért már most sorban állnak a kérők. Végül itt van még a Millwall, amely a tavalyi hősies menetelés után kicsit másnaposan kezdte a szezont, de Kenny Jackett össze fogja kapni a csapatot, főleg, hogy sikerült megtartani a keresett amerikai középhátvédet, Zak Whitbreadet is.

FUTNAK MÉG:

Kimaradt egy nagynevű klub a feljutásra esélyes csapatok közül, és ez a májusban a Championshipből kihulló Southampton, mely ráadásként mínusz tíz ponttal kezdte a szezont, miután fizetésképtelenül fejezte be az előzőt. Jött egy új svájci tulajdonos, managernek pedig Alan Pardew, aki elhozta Rickie Lambertet ugyan, de az első évben a büntetésnek köszönhetően a bennmaradás lesz az elsődleges cél. Az Oldham tavaly szerintünk esélyes volt a feljutásra, ehhez képest nem így történt, és még John Sheridant is elzavarták egy katasztrofális vereség után (2-6 az MK Dons ellen), utódja Dave Penney, akinek nem lesz könnyű dolga, bár a lojális balszélső, Chris Taylor egyelőre maradt, pedig talán a legjobb a posztján a ligában. A Walsall, a Carlisle és a Hartlepool azok a csapatok, melyekről semmi extra nem jut az eszünkbe, és amelyektől biztos középszert várunk, de ide sorolhatjuk a Brightont is – egyébként ennél a négy csapatnál is edzőváltás volt tavaly óta (újabb jele annak, hogy megőrült a világ), de meglepődnénk, ha idén bármelyik is rájátszást érő hely környékére keveredne, kiesni meg csak nem fognak.

FÉLHETNEK:

Félni a kieséstől az Exeternek kellhet, bár szerintünk megússzák, a két év alatt két osztályt ugró csapatnak most inkább meg kéne kapaszkodnia, de Ashley Tisdale képes erre. A Leyton Orient évek óta késélen táncol, végül ott is edzőcsere történt, és most Geraint Williams lesz az, aki éppen, hogy, de benntartja a csapatot.

KIESNEK:

Kiesők? Az újoncok közül szerintünk csak a Wycombe lesz az, mert Peter „Unalmas” Taylor pont azt a régi edzőgenerációt képviseli, amit a másik három feljutó csapat menedzserei éppen tolnak félre. Kiesik a Stockport is, amely örülhet, ha nem jelent csődöt év végéig, a Tranmere pedig azért, mert a hülye tulajdonosok megérdemlik a sorsukat: nyáron kirúgták Ronnie Moore-t, mert nem érte el a play-offot (nem is lett volna reális elvárás), a helyére pedig idehozták John Barnest, akiről már mondtuk, hogy imádtuk, mint játékost, de edzőként egy katasztrófa, ezt az eredmények is mutatják. Végül kiesik a Yeovil is, mert egyszer már eltörik az a korsó.

Amikor ezt a blogot elkezdtük írni, az angol válogatott éppen lemaradt az aktuális kontinenstornáról, ráadásul még szövetségi kapitánya sem volt. A dolgok tehát nem néztek ki valami túl jól, és ezen az újonnan kinevezett külföldi kapitány sem segített, akinek a személyét enyhén szólva nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel. A folytatás is igazolni látszott bennünket, hiszen nem történt semmilyen érdemleges változás sem a csapat összetételében, sem játékfelfogásában, már ha egyáltalán lehetett valami olyasmiről beszélni. Ellenben nagy versengés folyt a csapatkapitányi karszalagért, ami fontosabbnak látszott még az alkalmazott taktikánál is. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy ugyanaz a koncepciótlan, középszerű, kiszámítható játék lesz továbbra is jellemző az angol válogatottra, amelyet az előző években a korábbi két szövetségi kapitány alatt tapasztalt az ember. És bizony mekkorát tévedtünk!

Az angolok nélkül megrendezett Európa-bajnokság után lejátszott VB-selejtezők azonban ránk cáfoltak, ugyanis Fabio Capello több olyan változtatást hajtott végre, ami egy csapásra megváltoztatta a korábban végtelenül öntelt, de egyben nyomasztóan töketlen csapat játékát. Az igazi fordulópontot természetesen a zágrábi mérkőzés jelentette, ahol Capello két meglepőt is húzott: egyrészt reaktiválta a mindenki által többször leírt Emile Heskey-t, másrészt volt mersze az érinthetetlen David Beckham helyett egy kisfiút, Theo Walcottot a kezdőbe tenni. Mindkét húzása tökéletesnek bizonyult, ugyanis Anglia rég nem látott látványos játékkal verte tönkre a horvát válogatottat. Ekkor derült ki, hogy Capello teljesen tisztában van azzal, mit kell tennie ahhoz, hogy az egyébként egyénileg remek játékosokból álló angol válogatottból igazán ütőképes csapatot hozzon létre, ami ugye az elődeinek egy-két meccs kivételével nem nagyon sikerült.

Először is rájött arra, hogy Rooney számára meg kell találnia a tökéletes szerepet, ahol a lehető leginkább tudja hozni magát. Tévesen Capello is sokáig egy szem előretolt csatárként játszatta, vagy párban egy hozzá nagyon hasonló kaliberű támadóval (Defoe, Owen), de időközben rájött arra, hogy Rooney csak szenved ebben a szerepkörben. Rooney ugyanis nem arra való, hogy háttal a kapunak az előreívelt labdákat megtartsa, hanem éppen az, hogy a valaki más (ez lett Heskey) által megtartott, kiverekedett és továbbpasszolt labdával lendületből megiramodjon a kapu felé. A döntés helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Wayne Rooney már kilenc gólnál tart a sorozatban.

Capello sikeresen birkózott meg azzal a szinte lehetetlennek tűnő feladattal is, hogy az angol futball két legjobb középpályását egyszerre tudja pályára küldeni, hogy azok ne ütközzenek folyton egymásnak, és ne kárhoztassa az egyiket kizárólag védekezőfeladatok ellátására. Tökéletesen működik a gépezet: hol az egyik, hol a másik megy előre, de valaki mindig visszazár a helyükre, aki Lampard esetében Barry, míg Gerrard helyére Rooney szokott visszajönni, vagy Ashley Cole tolódik feljebb. A legutolsó meccsen mindketten két gólt szereztek, ez ugye önmagáért beszél.

Eközben igazán nehéz döntéseket is meg tudott hozni, mint például amikor szép csendben kitette David Beckhamet a kezdőből, és mindezt úgy, hogy amikor a pályára küldi az utolsó öt-tíz percre, Beckham őszinte mosollyal áll az oldalvonal mellett, miközben Capello a hátát paskolja. Vagy például legutóbb, amikor nem engedett a közvélemény nyomásának, és nem tette be az egyébként élete formájában lévő Jermaine Defoe-t a horvátok elleni kezdőcsapatba, hanem kitartott erőcsatára, Emile Heskey mellett.

Egy nappal azután, hogy Anglia kijutott a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra, a brit sajtó természetesen már arról beszélt, hogy Anglia a világbajnoki cím esélyese. Mi maradjunk viszont egyelőre annyiban, hogy úgy néz ki, Angliának van egy csapata, amely természetesen még korántsem tökéletes, de legalább rendelkezésre áll még kilenc hónap a vébéig, hogy Capello rendbetegyen ezt-azt. Például addig Robert Greenben tudatosítani kellene, hogy ő az elsőszámú kapus, Glen Johnsonnak meg kellene tanulnia védekezni, a hosszantartó sérüléséből visszatérő Joe Cole-nak helyet kell valahogy csinálni a csapatban, valamint kitalálni valamit arra az esetre, ha netán Emile Heskey megsérülne.

A nagysikerű Premier League-beharangozónk után szokás szerint kitérünk az angol futball második vonalára is, ahol az idei szezonban 15 (!) egykori elsőosztályú klub száll harcba a feljutásért. Igen, nem tévedés a szám, ugyanis az elmúlt három idényben a kilenc kieső közül csak egy csapat tudott azonnal visszajutni (a Birmingham City meg amúgy sem számít, mert ők mindig kiesnek és mindig feljutnak), a többiek viszont sem egyből, sem azóta. Azonban nemcsak emiatt lesz érdemes az új szezonban figyelemmel kísérni a Championship küzdelmeit, hanem mert többek között az is ki fog derülni, hogy az előbb említett 15 klub egyike, a Premier League-ből a tavalyi idény végén kipottyant Newcastle United visszakapaszkodik az elsőosztályba, megragad a második vonalban, vagy éppenséggel a szintén nagymúltú Leeds United sorsára jut. Az alábbiakban olvasható a Rúgd és fuss! legfrissebb Championship-kalauza, amelyből kiderül, kik jutnak fel egyenes ágon, mely klubok érnek el a playoff-ig, kik maradnak le róla, milyen csapatok alkotják a népes középmezőnyt, valamint kiket veszélyeztet majd a kiesés réme. Sőt, a poszt végén azt is eláruljuk, hogy milyen játékosokra lesz érdemes majd különösen odafigyelni! 

AUTOMATIKUS FELJUTÓK:

Middlesbrough. Ha van klub, amelyre igaz lehet az a közhely, hogy jót fog tenni neki a kiesés, akkor a Boro egyértelműen az. Ha másért nem, csak azért is, hogy meg lehessen szabadulni az idők folyamán a klubhoz került felesleges külföldiektől (Midót gyorsan elpasszolták, Tuncay Sanli is eligazolt, és nem akarjuk elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, hogy Afonso Alves meg sem áll Katarig!). Az egyébként tehetséges brit fiatalokból (David Wheater, Adam Johnson, Josh Walker) álló kerettel rendelkező Borót tartjuk a bajnokság titkos esélyesének, főleg, ha még egy szezononként 20 gólos átlagot szállítani képes csatárt tudna igazolni Gareth Southgate, bár az is lehet, hogy végül nem is lesz rá szüksége, ha a nyáron leigazolt Leroy Lita visszatalál pár évvel ezelőtti formájához.

Sheffield United. Talán az egyedüli klub a feljutásra esélyesek közül, amelyik kívülről-belülről ismeri a Championshipet, annak összes buktatójával együtt. Ugyan papíron gyengébbnek tűnhet a csapat a tavalyinál (a Spurs elvitte Naughtont, a rengeteg kölcsönjátékos pedig mind visszatért eredeti klubjához), amelyik a play-off döntőjében bukott el a Burnley ellen, de talán jóval egységesebb lett a gárda. A legfontosabb azonban mégis az, hogy James Beattie távozása után a csatársorban keletkező űrt sikerült betölteni: a nagy reménység Ched Evans az őt mellőző Man Citytől a Pengékhez igazolt. Az egyedüli bökkenő kapusposzton lehet, ugyanis a nyár elején drogügybe keveredett Paddy Kenny helyére az állítólag tehetséges, de nem sok meccstapasztalattal rendelkező Mark Bunn érkezett a Blackburntől.

PLAY-OFF:

West Bromwich Albion. A nyáron a Celtichez távozott Tony Mowbray nem hagyott könnyű örökséget utódjára, a tavalyi idényben az MK Donst a League One osztályozós helyéig vezető Roberto Di Matteóra. Az egykor még a Rúgd és fuss! által is nagyra tartott menedzser ugyanis a trendnek megfelelően európai tucatáruval töltötte fel a csapatát, aminek meg is lett az eredménye. Di Matteónak azonban még így is rettenetesen erős keret áll rendelkezésre, amelyet eddig ügyes igazolásokkal (Joe Mattock és Simon Cox) egészített ki. Ami esetükben az automatikus feljutás ellen szólhat, az a gyenge lábakon álló, könnyen összezavarható védelem.

Cardiff City. A tavalyi bajnokság nagy vesztese új lendülettel vághat neki az idei bajnokságnak, ugyanis a leginkább egy logisztikai raktárbázisra hasonlító régi pályájuk, a Ninian Park helyett a nem valami eredeti névre keresztelt új városi stadion, a Cardiff City Stadium (azaz a Stadiwm Dinas Caerdydd) lett a klub új otthona. Ami a csapatot illeti, a tavalyi keretből csak Roger Johnson (Birmingham City) és Paul Parry (Preston NE) távoztak, viszont Joe Ledley és a tavalyi szezon felfedezettje, Ross McCormack is maradt a klubnál. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Dave Jones menedzser visszavásárolta Michael Choprát a Sunderlandtől, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy az idei szezon még a tavalyinál is jobban fog sikerülni.

Newcastle United. Nem tartozunk azok közé akik kárörvendően azt vizionálják, hogy a Szarkák a Leeds United sorsára jutnak, bár mondjuk sokat javítana a helyzeten, ha a klub tulajdonlása körüli elhúzódó tárgyalások lezárulnának végre, megtudnánk ki lesz a menedzser, és az is kiderülne, hogy a játékosok közül ki megy és ki marad. Ha csapat gerincét (Steven Taylor, Kevin Nolan, Alan Smith, Nicky Butt, és mondjuk Joey Barton) együtt lehet tartani, akár még a bajnoki cím is szóbajöhetne, de azt sem szabad elfelejteni, hogy idén mindenki a Newcastle skalpját akarja majd megszerezni és a lelkesedés is elfogyhat ám novemberre.

Bristol City. Ellentétben a brit szakírók többségével, mi úgy véljük, hogy a Vörösbegyek a tavalyi lagymatagabb idény (második szezon szindróma!) után újra a két évvel ezelőtti erényeiket fogják csillogtatni. Erre minden esély meg is van, hiszen Gary Johnson menedzser remek igazolásokkal frissített fel minden csapatrészt: leigazolta Dean Gerken kapust a Colchesterből, a védelem tengelyébe Lewin Nyatanga jött a Derbyből, a középpályára elhozta a skót válogatott Paul Hartley-t a Celticből, a csatársorba pedig az Ipswichtől eltanácsolt Danny Haynes és David Clarkson (aki Ross McCormack korábbi csatártársa volt a Motherwellnél) érkezett.

ODAÉRHETNEK:

Ipswich Town. A tavalyi szezon végén még úgy tűnt, hogy új időszámítás kezdődik Kelet-Angliában: miután biztossá vált, hogy a rájátszás megint túl messze van a Traktoros Fiúknak, tudatosan a következő idényre gondolva Roy Keane-t nevezték ki menedzserré. Ekkor még mindenki nagyon bizakodó volt, de Keano nyáron gyakorlatilag minden sajátnevelésű fiatalt (Danny Haynes, Jordan Rhodes, Billy Clarke) elzavart a klubtól és helyükre (az örök tehetség Lee Martin és Priskin Tamás, valamint egykori Sunderland-játékosai kivételével) szinte kizárólag ismeretlen íreket igazolt, majd jól összerúgta a port két meghatározó játékosával, Owen Garvannal és Jon Steaddel is. Nem túl biztatóak tehát az előjelek, az egyszer biztos. Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.

Nottingham Forest. Billy Davies teljesítette amiért leszerződtették, ugyanis egy nehéz szezon végén végül is minden probléma nélkül benntartotta a Forestet. A nehezebb feladat most következik és ezzel tisztában is van a menedzser, amit az is bizonyít, hogy a Forest volt a legaktívabb az átigazolási piacon a másodosztály klubjai közül. Jól csengő nevek érkeztek nyáron a City Groundra (Chris Gunter, Dexter Blackstock, David McGoldrick, Paul McKenna, Dele Adebola), már csak egy ütőképes csapatot kell összerakni belőlük. Ha ez elég hamar sikerül, a Forest még bármire is képes lehet, ez nem vitás.

Leicester City. Sokat elárul a jelenlegi Leicesterről, hogy Milan Mandaric tulajdonos szokásával ellentétben nem váltott menedzsert, és Nigel Pearson végigdolgozhatta a tavalyi szezont. A stabilitásnak meg is lett az eredménye: a Rókák egy évvel a kiesésük után magabiztosan, bajnokként jutottak vissza a másodosztályba. A keret egyben maradt (a tehetséges balhátvéd, Joe Mattock távozása az egyedüli fájdalmas veszteség), sőt még erősítés is érkezett a Walkers Stadiumba a Donny egykori játékmestere, Richie Wellens, és gólerős csatárok, Paul Gallagher (Blackburn) és Martyn Waghorn (Sunderland) személyében. Ha egy újabb feljutás nem is, de egy igazán klassz szereplés benne van a pakliban.

Crystal Palace. Izgalmas szezonnak nézhetnek elébe a Palace hívei, ugyanis (amellett, hogy a klub tulajdonosát hálistennek még mindig Simon Jordannek hívják) a korábbi évekkel ellentétben meghatározó játékosokat sikerült Warnock menedzsernek Dél-Londonba csábítania: egyrészt egy évre kölcsönbe jött a West Hamtől a fiatal támadó, Freddie Sears, másrészt a középpályára érkezett a karrierjét megmenteni igyekvő egykori utánpótlás-válogatott, Darren Ambrose a szomszédvár Charltontól. És hogy ez mire lesz elég? Egy rájátszás körüli helyre szerintünk mindenképpen.

KÖZÉPMEZŐNY:

Reading. Most már végképp kijelenthető, hogy a Readingnél lezárult egy korszak: miután az őrülten jó pingpongjátékos hírében álló Harpo is továbbállt, talán már csak megjegyezhetetlen nevű skandinávok maradtak a klubnál a korábbi Premier League-ben vitézkedő csapatból és ugyebár a Királyiak menedzserét sem Steve Coppellnek hívják már. Az előző szezon végén távozó Coppell helyére a klub korábbi utánpótlásedzője, Brendan Rodgers jött, akitől gyakorlatilag a csapat újjáépítését várja a klubvezetés. Hiába tartjuk jó szakembernek Rodgerst, ez nem fog egyhamar sikerülni, az idei szezonban legalábbis tutira nem.

Coventry City. Tavaly jól mellétrafáltunk azzal, hogy az idény meglepetéscsapatának jósoltuk az Égszínkékeket. Nos, most biztosan nem fogunk ebbe a hibába esni, egyrészt azért, mert meghatározó játékosok távoztak (Jay Tabb, Daniel Fox és Scott Dann), másrészt azért, mert a Coventry igazán kétarcú csapat, bárkit meg tud lepni, hogy aztán a következő fordulóban katasztrófális teljesítménnyel kapjon ki. Reméljük viszont, hogy régi nagy kedvencünk, Freddy Eastwood idén magára fog találni, éppen ideje lenne már.

Queens Park Rangers. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a QPR nemhogy a Premier League, de még a Championship meghatározó alakulatává sem fog válni egyhamar. Azt rebesgették, hogy a milliárdos tulajdonosok képviselője, Flavio Briatore hátralépett és nem fogja már többé kézivezérléssel irányítani a csapatot. Ennek ellentmondani látszik az, hogy az új menedzser, az Ipswich-csel megbukó Jim Magilton igazi fejbólintó jános hírében áll, és az is, hogy az új szerzemények között meglepően nagy az olasz játékosok aránya, amiben nem hisszük, hogy Magilton keze lenne. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távra költözött be a középszerűség a Loftus Roadra.

Derby County. Nigel Clough megérkezése ugyan elhozta a várva várt stabilitást a Pride Parkba, de ezenkívül nem nagyon látjuk, hogy mit is akar valójában csapatával az egykori angol válogatott támadó. Vannak ugyan ügyes fiatalok (Giles Barnes, Miles Addison), akik miatt akár szeretni is lehetne a Kosokat, de valahogy hiányzik valami, amitől igazán felkapnánk a fejünket. Nincsenek hősies győzelmek, de nagy zakók sem, tehát valószínűleg idén is marad a középmezőny, hacsak Rob Hulse nem kezdi el hármasával szórni a gólokat.

Preston North End. A tavalyi szezonban óriási meglepetésre a rájátszásba beosonó klub még egyszer ugyanazt a trükköt nem fogja tudni megcsinálni, annál is inkább, mert elvesztette csapatkapitányát (McKenna ugye a Foresthez igazolt) és nem is nagyon jött senki, talán csak Paul Parry a Cardifftól. Viszont mindennél fontosabb, hogy a rendkívűl rokonszenves Alan Irvine menedzser példamutató módon nemet tudott mondani a WBA megkeresésére, és maradt a Prestonnál. Önmagában már csak ezért is kijárna egy jó szereplés a Liliomfehéreknek, de sajnos, mint mondtuk ez idén nem nagyon fog összejönni.

Sheffield Wednesday. A Baglyok legnagyobb sikere ebben az idényben az volt, hogy megtartották a legjobb csatárukat, Marcus Tudgay-t, akit Owen Coyle és a Burnley kitartóan csábítgatott. Különben nagyon sok izgalom nem történt, hacsak az nem, hogy Brian Laws menedzser szokásához híven megint ingyen szerzett meg jópár Championship-szinten kipróbált játékost (Tommy Miller, Darren Purse, Darren Potter, Luke Varney). Viszont legnagyobb sajnálatunkra az új idényt végre sérülés nélkül kezdő Franny Jefferst átadólistára tették a ligakupában előadott ámokfutása miatt. Ha van klasszikus középcsapat ebben az osztályban, amelyik nem nagyon szól bele a feljutásba, de a kiesés veszélye is messzire elkerüli, akkor a Sheff Wed feltétlenül az. És ezzel nagyjából mindent elmondtunk róluk.

Swansea City. Elsőre úgy tűnhet, hogy hiába ment el a kultikus menedzser, Roberto Martínez a Wiganhez, minden marad a régiben. Ugyanis a klubvezetés nem akart változtatni a jól bevált recepten: Spanyol Bob helyére egy szintén piperkőc fiatal menedzsert hoztak az Ibériai félsziget túloldaláról. Paulo Sousa (hiszen őróla van szó) eddig nem nagyon hívta fel magára a figyelmet egyébbel, mint azzal, hogy hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül! Az egykori közönségkedvenc, Lee Trundle visszacsábítása és Craig Beattie leigazolása azonban ügyes húzás volt, talán pont ezzel fogják elkerülni a Hattyúk a veszélyzónát, ami egyébként pár héttel ezelőtt még bőven kinézett nekik.

Blackpool. Az, hogy végül a Blackpoolról nem az utolsók között ejtünk szót, szinte kizárólag az új menedzsernek, Ian Holloway-nek köszönhető. A csúfos véget ért leicesteri kitérő után a humoros beszólásai miatt is népszerű Ollie egy év pihenőre vonult, hogy aztán újult erővel vágjon vissza a menedzseri képességeiben kétkedőknek! És ennek bizonyítására a lehető legjobb helyen kötött ki, ugyanis a Blackpool pont az a csapat, amelyik nincs eleve kiesésre ítélve ugyan, de egy hosszú szezon alatt bármi előfordulhat. Holloway érkeztével azonban máris friss szellő fújdogál a Tengerparton, amit az újonnan érkezett játékosok (Charlie Adam, Billy Clarke, Jason Euell és Hameur Bouazza) és a leigazolásukra előteremtett jelentős források is jeleznek.

VESZÉLYBE KERÜLHETNEK:

Doncaster Rovers. Minden azt támasztaná alá, hogy a Donny idén már nem fogja megúszni a kiesést, hiszen a nyár folyamán két legjobb játékosát is elengedte a rokonszenves Sean O'Driscoll (Matt Mills a Readingnél, míg Richie Wellens a Leicesternél folytatja). Azonban a Rúgd és fuss! egyik szerzője meggyőzött minket arról, hogy a stílusos futballt játszó Doncaster a tavalyihoz hasonló bravúrral fogja kivívni a bentmaradást. És ezek után O'Driscoll az átigazolási időszak utolsó perceiben előhúzott egy nyuszit a cilinderből, és egy évre kölcsönbe leigazolta Billy Sharpot! A Donny-nak  gólokra lesz szüksége, Sharpnak meg állandó játéklehetőségre, hogy visszanyerhesse két évvel ezelőtti formáját. Tökéletes párosítás!

Peterborough United. A nagy menetelés idén meg fog szakadni, ugyanis a Puccosok nem valószínű, hogy két egymást követő feljutás után egy harmadikat fognak az idei szezon végén ünnepelni. Meg hát az tényleg túlzás lenne, ha jövőre a Premier League-ben két Ferguson nevű menedzser lenne (egyszer ugyan már megígértük, hogy soha többet nem mondjuk el újra, de nem tudjuk kihagyni mégsem: a Peterborough menedzsere, Darren Ferguson ugyanis Sir Alex fia!!!). Ami miatt úgy gondoljuk, hogy a Peterborough megkapaszkodik a másodosztályban (hiszen más nem is lehet idén a klub célja), az a tehetséges kapusa (Joe Lewis), összeszokott támadószekciója (Aaron McLean és Craig Mackail-Smith), valamint klubigazgatója, aki nem mellesleg az angol futball egyik legnagyobb suttyója (Barry Fry).

Scunthorpe United. Ha a Vas igazi szurkolói volnánk, akkor semmi pénzért nem cserélnénk mondjuk egy Chelsea-drukkerrel. Hiszen van-e annál izgalmasabb egy futballszurkoló életében, mint hogy az egyik idényben azért drukkolni, hogy a csapat feljusson egy osztállyal feljebb, míg a következő idényben (ha a feljutás sikerült) a bentmaradást kiszurkolni? Pont ez vár idén megint a Scunny-ra, de a két évvel ezelőtti szerepléssel ellentétben, ez most sikerülni is fog. És, hogy mi a garancia minderre? A még mindig az ápolt technikatanár-imidzzsel operáló gyúróból lett menedzser, Nigel Adkins és az ifjú gólzsák, Gary Hooper! Hajrá Vas!

KIESŐK:

Plymouth Argyle. Hiába vásárolta fel nyáron egy japán befektetőkből álló konzorcium a devoni klubot, ez egyelőre nem járt a keret megerősítésével, hiszen senki nem gondolhatja komolyan, hogy a vén Carl Fletcher igazi erősítést jelent (bár a kapitányi karszalagot egyből nekiadták, mivel nyilván nála csak a menedzser Paul Sturrock idősebb a csapatnál), Alan Gow vagy Bradley Wright-Phillips már sokkal inkább, bár utóbbi még a szezon kezdete előtt kidőlt a sorból. Hol van már az az idő, amikor a Zarándokokat osztályozós helyre vártuk, és a védelem tengelyében egy Vadállat ijesztgette az ellenfél támadóit? Valamiért az az érzésünk, hogy idén sajnos már nem tudnak megmenekülni a Zarándokok.

Watford. Még belegondolni is furcsa, hogy a Lódarazsak három éve a Premier League-ben tolták, két éve osztályozót játszottak, míg tavaly szimplán beleszürkültek a másodosztály középmezőnyébe. A tavalyi szezon előtt már éreztük, hogy nem sok örömre lesz ok a Vicarage Roadon, de most még annál is durvább a helyzet. Idén ugyanis már nem jár a klubnak az ún. parachute payment (a PL-ből kiesett klubok két évig részesednek a tévés jogdíjakból), minden épkézláb játékosukat kiárusították (Tommy Smith, Priskin Tamás, Jobi McAnuff és Mike Williamson), és a tavalyi szezont megmentő menedzsert, Brendan Rodgerst a legkisebb költség elvét követve a klub korábbi játékosa, Malky Mackay váltotta. És hogy mindez hová vezet? Szerintünk bizony a kieséshez.

Barnsley. A Korcsok gyakorlatilag mindig az utolsó fordulóban menekülnek meg a kieséstől, a két évvel ezelőtti kupabravúrra, és főleg az epizódszereplésre a Premier League-ben 1997-ből  már szinte senki sem emlékszik. Nyáron úgy tűnt, hogy a walesi menedzser, Simon Davey megtisztítja a keretét (amelyben volt olyan idő, hogy a világ szinte minden országát képviselte egy labdarúgó), sőt a tavalyi súlyos koponyasérüléséből felépült kanadai csatár, Iain Hume mellé leigazolta ékpárnak Andy Gray-t a Charltonból. A vezetőséget azonban ez sem győzte meg, és a gyatra szezonkezdet miatt már ki is rúgták a menedzsert. De vajon mire számítottak?

* * *

AKIKRE ÉRDEMES LESZ ODAFIGYELNI:

Adam Johnson (22, Middlesbrough). Ha valakinek, neki igazán jól jött, hogy Stewart Downing végül hosszas huzavona után elhagyta nevelőegyesületét és a Villához igazolt, hiszen mostantól nem vitás, hogy ő fog fel-alá rohangálni a Boro középpályájának bal oldalán. És ez az ami nagyon jól megy neki: kiismerhetetlenül cselez, hajszálpontosan ad be, és nem mellesleg gólokat is tud lőni. Bár sok elemző úgy véli, hogy Downing távozásával túl nagy felelősség hárul majd Johnsonra, ha pótolni akarja az egykori közönségkedvencet, de nekünk szilárd meggyőződésünk, hogy nemcsak az U21-es angol válogatott szélső, hanem végül a Boro is jól fog járni a váltással.

Freddie Sears (19, Crystal Palace). Nagyjából másfél évvel ezelőtt meggyőződéssel vallottuk, hogy Freddie Sears az isten, amikor a West Ham United mezében élete első felnőtt meccsén előrevetődő fejesből szerzett gólt 5 perccel a pályára lépését követően. Tavaly szeptemberben aztán az őt mélyvízbe dobó Alan Curbishley-nek elege lett az egészből, az új menedzser pedig David Di Michele vagy Diego Tristan személyében sokkal inkább öregecske kölcsönjátékosoknak szavazott bizalmat. Éppen itt az ideje, hogy megmutassa mit is tud valójában, amire remek lehetősége lesz Neil Warnock tehetséges ifjoncokból álló csapatában, ahol a teljes szezont kölcsönben tölti.

Nicky Maynard (22, Bristol City). Abban biztosak voltunk, hogy nem a tavalyi lesz az igazi szezonja a Crewe Alexandra egykori csatárának, az idei viszont már sokkal inkább. Az egyik legfontosabb angliai utánpótlásnevelő klub utolsó híres növendéke (ugye az Alexnél kezdett többek között David Platt, Danny Murphy és Dean Ashton is) az idei bajnokságnak jócskán felfrissített kerettel nekivágó Bristol City esze és gólfelelőse is lesz egyben. Amíg tavaly ez a szerep túl sok volt neki, idén észből is akad rajta kívül még (Paul Hartley) és a gólszerzés felelőssége sem egyedül az ő vállát fogja nyomni (David Clarkson, Danny Haynes): ez bőven elég ok ahhoz, hogy ez legyen Maynard áttörés-szezonja.

Ched Evans (20, Sheffield United). Ha egy normális világban élnénk, akkor a Manchester City csatársora a hétvégén így állt volna fel a Pompey ellen: Sturridge-Evans. De mivel egyáltalán nem élünk normális világban, az előbb említett fiatalemberek közül már egyik sem a manchesteri kékek játékosa. Amíg azonban Daniel Sturridge úgy döntött, hogy sok pénzért csírájában fojtja el a karrierjét, és elmegy a kispadra (vagy még oda se) a Chelsea-hez, az egyébként walesi válogatott Evansnek volt annyi bátorsága, hogy az állandó játéklehetőségért a második vonalba szerződjön. Volt már akinek ez bevált, mi mindenestre nagyon szurkolunk neki.

Gary Hooper (21, Scunthorpe United). A Vas ügyeletes gólvágóira mindig érdemes odafigyelni (gondoljunk csak Billy Sharpra, Andy Keogh-ra, vagy később a helyükre érkező Martin Patersonra) és ez idén sem lesz másként. Hooper rögtön az első idényében 30 gólt szerzett és nagy szerepet játszott abban, hogy a Scunthorpe egy év után visszajutott a Championshipbe. Azt jósoljuk, hogy a mostani szezonban is rengeteg fog majd múlni rajta: az ő góljai tartják majd benn a Vast, aztán persze majd elviszi egy nagyobb klub őt is, ahogyan az már csak lenni szokott.

A Dining Guide evésipari szakportál felkérésére elkészítettük a Rúgd és fuss! tízparancsolatát meccsnézős kocsmák üzemeltetői számára. Tessék: itt van, a DG sportbár-ajánlata alatt.

EZ A MÁSODIK RÉSZ! AZ ELSŐ RÉSZ ITT VAN! HA NEM OLVASOD EL AZ ELSŐ RÉSZT, NEM FOGOD ÉRTENI A MÁSODIKAT!

10. FULHAM FC
Amint arra blogunkban korábban részletesen kitértünk, ha lenne futballcsapat, melynek Michael Caine a menedzsere, akkor az a Fulham lenne. Világlátott Hodgson mester kicsit régimódi, de nagyon hatékony kis társaságot rakott össze, mely a bajnokságban talán nem ismétli meg a múlt szezonbeli csúcshelyezést (7.), de marad a felsőházban.
Érdemes volt megvenniük: Mint már volt róla szó, Stephen Kelly személyében stabil bekk érkezett. Nagyon jól jöhet az is, hogy a brit futball középosztályának legtúlértékeltebb alakját, Jonathan Greeninget több nekifutásra sem sikerült elhozni a West Bromtól. (Pedig A Nemzet Zoltánja biztosan örült volna a régi harcostárs felbukkanásának. Nem.)
Megbánják, hogy elengedték: A kultuszhős német hátvéd, Moritz Volz fél évet Ipswichben töltött kölcsönben; mostanra végképp kitelt a becsülete.

9. SUNDERLAND AFC
A Fekete Macskák ugrani készülnek a Fény Stadionjában. Roy Keane menedzsert a nála egy generációval korábbi Ferguson-tanítványra, Steve Bruce-ra cserélték, akiről már több helyen kiderült, hogy tud egy adott keretből az elvárhatónál épp eggyel jobb eredményt kihozni, viszont vélhetően nem idegbeteg. A Sunderland a MCity és a Tottenham mellett tulajdonképpen a PL egyetlen olyan csapata, mely nagyobb tételben érdemi játékosokat igazolt, ráadásul egyelőre úgy néz ki, hogy a magyar válogatott Fülöp Márton az első számú kapus; figyelünk rájuk.
Érdemes volt megvenniük: Az angol U21-es Fraizer Campbell lábában garantáltan ott a bugi, 3 félért alkalmi vétel volt, de - mint a Wigannél már volt szó róla - minden bizonnyal Cattermole is megérte 6-ért. (Az ínyencek kedvéért: Bruce nagyvonalúan az albán és a paraguayi válogatott kapitányát is megvette, csupa  tekintélyes harcos között tolja majd a mi Marcink.)
Megbánják, hogy elengedték: Bruce ragaszkodott a keret értékeihez, a Keane-érát - és egy klasszikus Manchester Unitedet - jelképező Dwight Yorke távozása pedig elkerülhetetlen volt.

8. TOTTENHAM HOTSPUR
A Tottenhamhez nemhogy egyre közelebb kerülne a 4. hely, mely Martin Jol fénykorában még a horizonton csillogott, hanem egyre messzebb. Jóslatunk konzervatív, de az angol sajtó hangadóival együtt mi is úgy érezzük, hogy ezen a szezonkezdeten a jó öreg Piszkos Harry menedzserben nem a dörzsölt szakelemet kell észrevenni, hanem a kiscsapatok specialistáját, aki bő negyedszáézad alatt egyetlen csapatával sem jutott 50%-os mérleg fölé. (Megjegyzés: A jóslat-tabellát még az első forduló előtt összeállítottuk, majd férfiasan nem módosítottunk rajta, miután a Spurs gond nélkül letolta a pályáról a Liverpoolt.)
Érdemes volt megvenniük: A Sheffield United és az angol U21-es válogatott 20 éves jobbhátvédje, Kyle Naughton okos, hosszú távú befektetés.
Megbánják, hogy elengedték: 'Arry nagytakarítást csinált a keretben, még némi pénzt is beszedett, s nyilván úgy gondolja, hogy elég embere van a középpálya közepére. Mégis igen könnyen eljöhet a nap, amikor hiányozni fog a Sevillába igazolt Didier Zokora. Nem mindig találta a helyét a pályán, de sokat futott, szorgalmas volt, lelkes és megbízható.

7. ASTON VILLA
A Villa keretéből, brit szakírók kedvenc szavával élve, hiányzik a "mélység", amit úgy kell érteni, hogy nincs elég minőségi emberük ahhoz, hogy négy versenyben érdemben részt vegyenek. O'Neill menedzser tavaly úgy próbálta áthidalni a problémát, hogy az UEFA-kupát gyakorlatilag feladta, amivel tragikus bakot lőtt: a Villa soha többé nem tudott felpörögni, s a szinte biztosnak látszó, történelmi 4. hely helyett még az 5-et is elszedte előlük a lelőhetetlen Everton. Az átigazolási szezon a már egy évvel ezelőtt hiszterizálódott kulcsember, Gareth Barry lelépésével indult (365 meccset játszott a Villában), ami nem lepett meg senkit, mégis baljóslatú köddel vonta be a Villa Parkot.
Érdemes volt megvenniük: A Leedstől megszerzett, szupertehetségnek kikiáltott középpályás, Fabian Delph tényleg nagy játékos lehet. De nem az idén: még csak 19.
Megbánják, hogy elengedték: Barrynek mennie kellett, ezt hagyjuk is, de szintén komoly veszteség a közelmúlt másik csapatkapitánya, a dán Martin Laursen kiesése a védelemből. Persze őt sem küldték: sérülése miatt volt kénytelen visszavonulni, a karszalagot pedig Martin O'Neill kedvenc bolgár labdarúgója örökölte meg.

6. EVERTON
David Moyes menedzser csapata kisebb csodát tett az elmúlt bajnokságban: eleve nagyon szűk kerettel, sok sérülttel, a szezon nagy részében kinevezett csatárokkal játszva tartotta meg az 5. helyet. Abban, hogy 6-nak jósoljuk őket, még így is benne van viszont az érzelmi töltet: a tavalyi sikerre építeni kéne (mármint beszerezni néhány komoly új játékost), de egyelőre ennek nyoma sincs. Pedig a stollverkosoknak nem csak a bajnokságban kéne újra megmutatni, hogy a csapatszellem és a szervezettség mennyit ér a fociban, hanem arra is fel kéne hívniuk a világ figyelmét, hogy ha egy angol csapat végre egyszer komolyan veszi a kisebbik európai kupát (most Európa Liga), akkor meg is tudja nyerni azt.
Érdemes volt megvenniük: Moyes tavaly az átigazolási időszak utolsó pillanatában, drága pénzért hozta Fellainit. Akkor kiröhögték, mára irigylik érte - a fészekhajú belga a múlt PL legjobb újonca volt. Kár, hogy egyelőre ő az Everton utolsó érdemi igazolása. (Az Amerikából jött Anton Peterlinről mi sem tudunk sokkal többet annál, mint hogy nagypapája nagyon híres szlovén fizikus volt.)
Megbánják, hogy elengedték: Arra tippelünk, hogy Lescott végül csak el fog menni a MCitybe. És mivel a tragikus szombati 1-6-ról mindenkinek az jut eszébe, hogy nem fordulhatott volna elő, ha a válogatott hátvéd nem destabilizálja lelkileg a csapatot, még az is lehet, hogy a rajongók most már ezt vélik a kisebbik rossznak.

5. ARSENAL GUNNERS
Az Everton fent említett brutalizálása után magától értetődő lenne dobogóra vizionálni Arsene Wenger ifjoncait, de konzervatív bloggerként úgy véljük, a mégoly szép és eredményes játék sem feledteti a tényt, hogy ez az Arsenal mennyire törékeny konstrukció. Talán a PL egyetlen másik csapata sincs ilyen mértékben kiszolgáltatva néhány játékosa egészségi és lelki állapotának: ha a nem éppen páncéltérdű, viszont igen öntörvényű Fabregas vagy Van Persie hosszabb időre kimarad, vagy éppen elmegy a kedvük a futballtól, nagy lesz a baj. Még nagyobb lesz, ha a hirtelen abszolút kulcsember benyomását keltő Song megsérül, mert Fabregas helyett még ott van a poetikusan ifjú Wilshere, RVP helyett mondjuk Eduardo, de igazán hatékony középpályás labdaszerző nincs más a keretben.
Érdemes volt megvenniük: Wenger megkönnyíti a dolgunkat, összesen egy embert hozott eddig, az Ajaxból a belga középhátvéd Thomas Vermaelent, úgyhogy nem kell válogatni. Egy meccs alapján tényleg jó vétel volt.
Megbánják, hogy elengedték: A MCitybe nagy pénzekért távozott két, khm, nagyágyú, Adebayor és Touré közül egyértelműen az utóbbi fog jobban hiányozni. Ha nem is az ideális 11-ből, hanem amikor mondjuk ketten sérültek, egy meg el van tiltva a védelemből és Silvestre melegít a kezdővel.

4. MANCHESTER CITY
Ne legyen igazam, de ez az előérzetem. Akármekkora büdös paraszt is lett Mark Hughesból most, hogy ő költi az olajmilliárdokat, látszik, hogy nem ész nélkül építi a csapatot. Elzavarta a pályán kívül nagyon kártékonynak tartott Elanót, erősíti a védelmet és a középpályát is, nem csak csatárokat vesz ötösével. Hughes tudja, hogy Ireland legalább olyan fontos játékosa, mit Robinho, s ha az elején jönnek az eredmények, meglátásait nem is fogja kétségbevonni a tulajdonos képviselője. Ha nem jönnek, úgyis kivágják a létező legrövidebb úton.
Érdemes volt megvenniük: Gareth Barry a világ bármely csapatának motorja lehetne, most már reméljük, hogy itt megtalálja két évvel ezelőtti formáját.
Megbánják, hogy elengedték: Klassz lett volna látni, ahogyan a walesi válogatott Chad Evansből stabil PL-játékos érik, de hát nem ilyen időket élünk a Városi Stadionban. Irány a Bramall Lane!

3. LIVERPOOL FC
Történelmi távlatból visszanézve minden bizonnyal azt látjuk majd, hogy a 2008/2009-es volt az a szezon, amelyben a Liverpool meg tudta volna nyerni végre a bajnokságot. Semminek nem kellet volna máshogy történni, csak a Stoke és a Fulham ellen otthon kellett volna rúgni egy-egy gólt (segítek: mindkét 0-0-s meccsen játszott az amúgy tényleg kiváló Fernando Torres). Erősítés azóta nem volt, viszont a Liverpool is megtapasztalta, milyen a mai labdarúgóvilágban kiscsapatnak lenni és gyakorlatilag tehetetlenül végignézni, hogyan viszi el egy erőszakos behemót a megtartani szándékozott, fontos játékost. A búbánatos első meccshez képest még optimista is a dobogós előrejelzés.
Érdemes volt megvenniük: Az Arbeloa helyére érkezett Glen Johnson minőségi cserének tűnik. Mondjuk ötször annyiba is került, mint amennyit a Madrid fizetett a spanyol jobbhátvédért.
Megbánják, hogy elengedték: Nyilván Xabi Alonso. Van egy csomó statisztika arról, hogy tulajdonképpen ő volt a Liverpool lelke: ha játszott, sokkal gyakrabban nyertek, mint ha nem.

2. CHELSEA FC
Játékosról játékosra nézve biztosan az övék a legerősebb keret az idei PL-ben, tele van ijesztően erős és kellemetlenül ügyes, hétpróbás profival. Minden további nélkül lehetnek bajnokok, de az ember valahogy azt látja maga előtt, hogy december van, Birmingham és eső, és Carlo Ancelotti díszpufajkába burkolódzva, némán nézi, ahogy fiai az istennek se tudnak egy gólt se bepasszírozni az amúgy kiesésre álló McLeish-alakulatnak. Az ilyesmin pedig, mint fentebb láttuk, bizony el tud úszni a cím.
Érdemes volt megvenniük: Zhirkov/Zsirkov/Csirkov mindenkire jó benyomást tett a tavalyi Eb-n, bár a PL-hez kissé tyúkmellűnek tűnik.
Megbánják, hogy elengedték: Michael Mancienne csak kölcsönbe ment Wolverhamptonba, de ezt sem könnyű megérteni. Talán Ancelottinak tényleg gátlásai vannak, ha 28 évesnél fiatalabb emberrel kell beszélnie.

1. MANCHESTER UNITED
Inkább kizárásos, mint bármi egyéb alapon, szóval persze, alakulhat ez nagyon másképp is. Annyi biztos, hogy a MU hasonlíthatatlan módon képes elegyíteni a protestáns munkaerkölcsöt a bravúrstiklikkel, az ifjútörököket az öreg walesiekkel, a lyukrafutós kombinációs játékot a klasszikusan kombattáns brit erényekkel. Azért ha Wayne Rooney kiesik valamiért, sok jóra nem számíthatnak.
Érdemes volt megvenniük: Michael Owent meg se kellett venni, csak úgy jött. Az elmúlt fél évtizede nem sikerült túl jól, nem is volt rokonszenves sem az, ahogy a Madridba igazolt, se az, ahogy eltartott kisujjal csinálta végig a Newcastle-i időszakot. De akkor is ő rúgta azt az eszméletlen gólt az argentinoknak és akkor is ő generációja legnagyobb csatártehetsége. Drukkoljunk neki.
Megbánják, hogy elengedték: Tény, Federico Macheda elég impresszíven mutatkozott be a múlt szezon végén, de egy két potenciális góllövőjét (C. Ronaldót és Tevezt, ugyebár) elvesztett keretben lehetett volna helye Fraizer Campbellnek is.

HÁT ÍGY LÁTJUK MOST. NYILVÁN MINDEN MÁSKÉPP LESZ AZ ŐRÜLET SZEZONJÁBAN, DE ANNÁL JOBB! DON'T STOP THE MADNESS!

Kasztrendszer lett a Premier League-ből. A bajnoki címért maximum 3 csapat lesz versenyben, a 4 BL-helyre 5-nek van reális esélye. Előre meg lehet mondani, hogy melyik 3 között dől el a 6-8. hely, hogy melyek azok a csapatok, amik nem fognak kiesni, de európai indulást érő helyhez közel se juthatnak. A kiesési harcban lesznek még a legtöbben: a múlt szezont túlélt 2 feljutó és a mostani 3 mellett legalább 3 klasszikusnak számító PL-csapat lehet veszélyben. Attól még izgalmas lesz, és a tét nem egyszerűen az, hogy ki lesz a bajnok. A tét a PL jövője.

Korántsem tartozom blogunk meghatározó, fundamentalista platformjához, de ami ebben az átigazolási időszakban megy, az már nekem is nagyon sok. Nem is egyszerűen a Manchester Citybe lapátolt rengeteg pénz, hanem az, hogy tényleg kezd mindenkinek elmenni az esze. Hajtják az ostoba nyilatkozatláncokat, a sehova nem vezető átigazolási pletykákat, hülyeségeket beszélnek és várják a következő balekot, aki a máshol megkeresett (vagy ellopott, vagy kölcsönvett) dellát beleönti egy-egy csapatba. A legirritálóbbak a két szezonon át húzódó átigazolási nyavalygások: lásd C. Ronaldo és Adebayor, akik a múlt bajnokságot gyakorlatilag ellazsálták (mindegy, hogy szándékosan vagy csak azért mert rossz volt a kedvük), de Gareth Barry sem volt már ugyanaz az oszlopa a Villának, miután eljátszotta a hisztit a Liverpoollal.

TOVÁBBI SZENTSÉGELÉS RÖVIDEN, MAJD CSAPATONKÉNTI ELŐREJELZÉS HOSSZAN! OLVASD EL TE IS, JÓ LESZ!

Amúgy a PL épp nem úszik a pénzben, van csapat, mely deklaráltan a tönk szélén áll, s akik nagy pénzeket kaszáltak az eladásokon, azok is a cégmérleg javítására költenek, nem új balszellőre. A 2009/2010-es évad tétje mégis leginkább ez: Végképp valami szürreális, a való világ logikájától elrugaszkodott Borsfölde lesz az angol futballból (ahol radásul a szerződéseket sem veszi komolyan senki: mint a magyar bajnokság, csak nagyon nagyban), vagy történik valami olyasmi, amitől fejükhöz kapnak a világ mindenféle bégumai és belátják, futballt nem lehet csak pénzért kapni. De az is lehet, hogy lehet.

Szóval a bajnokság nagy sztorija mindenképpen a MCity szereplése: ha beleállnak a földbe, mint mondjuk a Real Madrid Querioz és Luxemburgo alatt (amit tényleg jó volt nézni annak idején hétről hétre, nem is igazán kárörömből, hanem hogy tessék, a hübrisz, az emberi hiúság és nagyarcúság tényleg önmaga büntetése), talán racionálisabb világ köszönt be egy év múlva. Ha BL-helyen végeznek, az őrület spirálja még gyorsabban forog majd tovább.

Ennyit az apokaliptikus jövőképről, most lássuk a Rúgd és fuss! jóslatát a 2009/2010-es PL-szezonra, az általunk várt helyezések fordított csapatsorrendjében:

20. BIRMINGHAM CITY
Brumiék az automata feljutás ellenére sem voltak igazán meggyőzőek a Championshipben, s a csapat komolyan nem erősödött meg a nyáron. Józan edzőjük, Alex McLeish maga sem gondolhatja komolyan, hogy 31 éves, a Rangerstől botrányoktól tépve távozó honfitársa, Barry Ferguson, vagy a nála is idősebb (és blogunk által, lásd a fejlécet, megkülönböztetett rokonszenvvel kísért) Lee Bowyer benn tudja tartani őket.
Érdemes volt megvenniük: Ha meg nem is, de legalább kölcsönvették a ManCitytől az angol válogatott kapus Joe Hartot, aki mindössze 22 éves és blogunk töretlenül bízik benne.
Megbánják, hogy elengedték: Az ír válogatott jobbhátvéd, Stephen Kelly a 2007/2008-as PL egyetlen mezőnyjátékosa volt, aki minden percet végigjátszott. Az idei tavaszt kölcsönadva (Stoke), de főleg sérülten töltötte, most viszont Roy Hodgson szép csendben lenyúlta.

19. STOKE CITY
Már az óvodások is tudják, hogy figyelni kell a bedobásoknál. Ennyi.
Érdemes volt megvenniük: Dean Whitehead. A Sunderlandtől érkezett középpályás a klub egyetlen érdemi igazolása eddig, úgyhogy biztos érdemes volt megvenni.
Megbánják, hogy elengedték: Whitehead a Hullba távozó nigériai, Seyi Olofinjana helyére jött. Meglátjuk, ki csinált jobb boltot.

18. PORTSMOUTH FC
A Pompey afféle játékos-Tescóként üzemelt a nyáron, aki kellett valakinek, az vihette. A klubnak május vége óta új, arab emirátusos tulajdonosa van, de amint David James kapus szomorú blogposztjából kiderül, ettől még nem kezdett pénzesős esni. Ami önmagában nem baj, az viszont igen, ha a világ legerősebb bajnokságában 19 ember az első csapat kerete és nem lehet tudni, hogy ki az edző.
Érdemes volt megvenniük: Az ír Steve Finnan egykor ún. alapember volt a Fulhamben és a Liverpoolban. Az Espanyolból jött vissza - szabadon igazolhatóként, másra itt nem tellik. 33 éves, de a remény hal meg utoljára.
Megbánják, hogy elengedték: Glen Johnson élete legjobb formájában játszott tavasszal.

17. BURNLEY FC
A helyezést a szívünk súgja. Owen "George Clooney" Coyle csapata szakmai és emberi okokból is megérdemel minden pozitív érzelmet, s tavaly a ligakupában azt is bemutatták, hogy PL-klubokkal is pariban tudnak lenni. Rém alacsony a költségvetésük (és büszkék rá), minek következtében általában őket tippelik a jósok az utolsó helyre. A bajnokságot egy hatpontos meccs elvesztésével kezdték - mi mégis hiszünk az újabb csodában.
Érdemes volt megvenniük: Bár a Burnley - főleg otthon - szarta a gólokat a múlt szezonban, igazán termékeny csatáruk nem volt. Coyle ezért költött az ő szintjén elképesztő 3 millió fontot a Hibernian 26 éves játékosára, Stephen Fletcherre. Halvány az esély arra, hogy a 156 Hibs-meccsén 43 gólt szerző skót válogatott beválik a PL-ben, de a remény stb.
Megbánják, hogy elengedték: Még mindig nem tudjuk, hogy min/miért akasztotta össze a bajuszt olyan súlyosan Király Gábor és Owen Coyle, hogy a magyar válogatott kapus hosszú hónapokon át a cserepadra sem ülhetett le. A szomorú sztorinak mindenesetre hivatalosan is vége van.

16. HULL CITY
Ugyancsak széles körben kedvelt mint hullajelölt, de mi látjuk a tigrisekben a lehetőséget, hogy stabilizálják magukat valahol a múlt bajnokság elején látott zseniális, illetve az azt követő infernális forma között. A brit sajtó szinte egyhangúan elkönyvelte, hogy Phil Brown éretlen a PL-re, de mi nem írunk le ilyen könnyen egy szakembert, aki annak idején történelmet csinált a feljutással. És meglátta az Európa-klasszist Halmosi Péterben.
Érdemes volt megvenniük: Hullt elég sokan nem tartják elég vonzó helynek, Brownt több kiszemeltje lerázta azután, hogy klubjukkal már le volt zsírozva az ügylet. Frazier Campbell és Bobby Zamora helyett így a tejfelesszájú amerikai csatár, Jozy Altidore (milyen név már ez?) kölcsönvétele hivatott enyhíteni a gólínséget.
Megbánják, hogy elengedték: Rendben, Dean Windass 40 éves, de nem maradhatott volna mondjuk játékos-másodedzőként? Ha Michael Turner is elmegy Sam Ricketts után, nagy a baj hátul, pláne, ha Sol Campbell végül nem igazol ide.

15. BOLTON WANDERERS
Talán mert gyermekkori gombfocibajnokságunkban a Bolton volt az örök utolsó, talán mert rémálmaimban kísért Ivan Campo arca és játékmodora, talán mert a stadionjuk egy cipőről van elnevezve, talán mert itt született Sam Allardyce hamis legendája, ki tudja? Mindenesetre szolídan kitartó ellenszenvvel figyelem a Bolton működését és kimondottan örülnék, ha mennének a Charlton után a harmadosztályba. De nem fognak: az igénytelenül középszerű Megson idén is benntartja igénytelenül középszerű csapatát.
Érdemes volt megvenniük: Zat Knight és Sam Ricketts épp ide való: nem túl rossz, nem túl jó, fel se jutunk, ki sem esünk.
Megbánják, hogy elengedték: Hm, nincs ilyen, Megson őrzi azt a keveset, amije van.

14. WOLVERHAMPTON WANDERERS
Testületileg vártunk tőlük még meggyőzőbb teljesítményt a Championshipben, de így sem volt kérdéses, hogy az övék a bajnokság legjobb csapata, és némi hozzáadott értékkel ezúttal megkapaszkodhat a PL-ben. Sportújságos közhellyel szólva a legnagyobb erősítést a megkérdőjelezhetetlen tehetségű csatár, Sylvan Ebanks-Blake megtartása, illetve a Chelsea-hez tartozó fiatal szuperhátvéd, Michael Mancienne újbóli kölcsönvétele jelenti.
Érdemes volt megvenniük: A legutóbbi szerb bajnokság legjobbjának választott góllövő középpályás, a 26 éves Nenad Milijas lehet a nagy fogás. (A Sky az első fordulóban a vereség ellenére a meccs emberének választotta.)
Megbánják, hogy elengedték: Mick "Merlin" McCarthy eladta honfitársát, az ír U21-es válogatott csatár Stephen Gleesont az MK Donsnak.

13. BLACKBURN ROVERS
A Mark Hughes-féle Blackburn ellen senki nem szeretett játszani (talán a Larisszát kivéve), kőkemény, de gyakran nem unalmas társaság volt. A múlt szezon aztán a pusztulásé volt, amiben messze nem szegény Paul Ince-é a felelősség nagyja. Sam Allardyce kinevezése jelzi, hova lőtte be ambícióit a klub: oda, ahol esetleg lehet Európa Liga-helyezésről beszélni, de igaziból mindenki boldog, ha nem kell a kiesés miatt idegeskedni.
Érdemes volt megvenniük: A francia válogatott hátvéd, Gael Givet bevált, fél év kölcsön után szerződtek vele.
Megbánják, hogy elengedték: Roque Santa Cruz a múlt bajnokságban nem pörgött a topon, de nem véletlen, hogy Hughes olyan nagyon akarta újra maga mellé.

12. WEST HAM UNITED
Jó szeme volt a Hammers-igazgatóságnak, amikor az olasz U21-válogatott másodedzőjében meglátta a megbízható PL-menedzsert. A Chelsea-nél félistenként tisztelt Gianfranco Zola egykori csapattársát, Steve Clarke-ot hívta el másodedzőnek korábbi klubjától - az olasz személyiségének varázsáról tanúskodik, hogy Clarke el is jött, pedig az olajosok nyilván jobban fizettek, mint a WHU. Mely csapatból az izlandi tulajdonosokat földhöz vágó válság közepette is ún. stílusos középcsapatot rakott össze az edzőpáros. Idén ugyanezt várjuk tőlük.
Érdemes volt megvenniük: Az igazolások közül, khm, kiemelkedik az 1,93 magas kapus, Kurucz Péter, akit fél év kölcsön után négy évre szerződtetett a West Ham az Újpesttől.
Megbánják, hogy elengedték: Nincs megegyezés a napon száradt dingószarhoz hasonlatos keménységű hátvéddel, Lucas Neill-lel, aki 2007 óta a West Ham csapatkapitánya volt. Az ausztrál talán a Sunderlandbe megy, de még az is lehet, hogy végül megelégszik alacsonyabb fizetéssel, és marad.

11. WIGAN ATHLETIC
A Swansea-ban intézménynek számító spanyol menedzser, Roberto Martinez szerződtetése ihletett húzásnak bizonyulhat, főleg egy olyan csapatnál, mely immár rendszeresen a klasszikus brit erények és néhány obskurus dél-amerikai spíler elegyítésével ér el a maga szintjén jó eredményeket.
Érdemes volt megvenniük: A MUnitednek értékesített Valencia örökét az Espanyoltól érkezett Jordi Gomeznek kell átvennie. A katalán középpályás a múlt bajnokságot Martinez keze alatt, a Swansea-ban töltötte kölcsönadva, szeptemberben az ő megpattanó szabadrúgásával nyertek a Hattyúk az ősellenség Cardiff elleni derbyn.
Megbánják, hogy elengedték: Valencia nyilván hiányozni fog valamennyire, de az eladása kiváló üzlet volt. Az angol U21-es válogatott Lee Cattermole-ért kapott 6 millió se jön rosszul, de a hajtós középpályás lehetett volna a jövő Wiganjének meghatározó játékosa.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK A FELSŐHÁZ CSAPATAIVAL!