Rúgd és fuss!

Az már egyaltalán nem újdonság, hogy az angol futball szereplői általában, és mind közül legfőképpen a szövetség illetékesei rendszeresen a legnagyobb bénaságokat képesek elkövetni (elég csak Sexy Sven különböző sejkekkel való ál-alkudozására, Steve McClaren kapitányi kinevezésére, a kapitányi karszalagért folytatott bugyuta versengésre, a Nagy Szexbotrányra, a lehallgatási ügyre, vagy éppen Lord Triesman legutóbbi gaffjára gondolni), de a mai majomcirkusz minden képzeletet felülmúlt. Az előzetes elképzelések szerint Fabio Capello ma hirdette volna ki hivatalosan a világbajnokságra utazó 23 fős keretét miután azzal a hét játékossal, akik nem tagjai az utazó keretnek személyesen közli a döntését. Itt azonban egy kis hiba csúszott a számításba, mivel az egyik kimaradó játékost sehogysem tudta elérni telefonon (vajon ki lehetett az és mit csinálhatott?), így nagyjából az átigazolási szezon utolsó óráira emlékeztető találgatás vette kezdetét, sőt egyes újságírók az információikat szinte azonnal közzétették twitter-oldalaikon, amiket az ember vagy elhitt vagy nem, amíg helyi idő szerint délután négy órakor ki nem derült a végleges névsor.

Kapusok (David James, Robert Green, Joe Hart):

Itt ugye nagyon sok változásra nem lehetett számítani, a nevek eleve tudottak voltak, legfeljebb az nyitott még, hogy június 12-én ki áll majd a kapuba. Capello azt nyilatkozta, hogy mindegyik kapusnak egyenlő esélye van, de valahogy mi mégis úgy gondoljuk, hogy a számkiosztásnál Robert Greennek fog jutni az egyes számú mez (ezzel alig több mint egy éve még ki is egyeztünk volna), de ma már mégis leginkább azt kívánjuk, hogy bárcsak ne lenne igazunk és egy vagány húzással, a bravúrjairól és remek tánctudásáról méltán híres Joe Hart kezdjen az USA ellen.

Hátvédek (Jamie Carragher, Ashley Cole, Rio Ferdinand, Glen Johnson, Ledley King, John Terry, Matthew Upson, Stephen Warnock):

Na itt viszont már igazán súlyos gondok vannak. Ki gondolta volna valaha, hogy egy angol válogatott legingatagabb csapatrésze éppen a védelem lesz? És manapság sajnos éppen erről van szó. Talán az jellemzi legjobban a helyzetet, hogy élete legnyomorultabb tavaszát átvészelő Ashley Cole visszatérése jelenti az egyedüli pozitívumot. Nincs jobbhátvéd (Glen Johnsonban meccsenként egy kapott gól mindig benne van és Carragher behívása sem tölt el nyugalommal egyetlen épeszű embert sem), a középhátvédek (Rio Ferdinand és John Terry) teljesen formán kívűl és elképesztő hibaszázalékkal nyomják végig a meccseiket. Ezek után tényleg komolyan foglalkoztat valakit az, hogy Baines vagy Warnock lesz Ashley Cole cseréje?

Középpályások (Gareth Barry, Michael Carrick, Joe Cole, Steven Gerrard, Frank Lampard, Aaron Lennon, James Milner, Shaun Wright-Phillips):

Annak csak örülünk, hogy ma reggel az orvosi stáb úgy döntött, hogy Gareth Barry egészséges és így részt vehet a világbajnokságon, hiszen ő Capello egyik alapembere volt a selejtezőkön (minden mérkőzésen játszott) és egyébként mi is jóval nyugodtabbak vagyunk, ha a pályán van. És itt el is érkeztünk a legnagyobb csalódáshoz: Capello úgy döntött, hogy nem viszi ki Adam Johnsont a világbajnokságra. Jinky (azaz Cselgép) nem azért volt a titkos favoritunk, mert a most befejeződött Championship-szezon legnagyobb sztárjának tartottuk tavaly szeptemberben (hol volt akkor még a Man City és a válogatott), hanem tényleg úgy gondoltuk, hogy ő lehet a meglepetésember, a titkos fegyver, aki bejön, mindenkit kicselez és a beadásából egyből gól születik. Ráadásul ballábas szélső, amilyen ugye az angol válogatottnál emberemlékezet óta nem fordult elő. Ehelyett még csak nem is Walcott (akinek a karrierje tényleg megtorpanni látszik) lett a tagja a keretnek, hanem az az SWP, akit egyébként épp Johnson szorított ki tavasszal a City kezdőjéből. És ha valaki mégis azt gondolná, hogy Adam Johnson helyett Capello Joe Cole mellett tette le a voksát, annak innen üzenjük, hogy bizony ez egy nagy baromság.

Csatárok (Peter Crouch, Jermain Defoe, Emile Heskey, Wayne Rooney):

Ami a csatárokat illeti, itt sem történt semmi meglepő, hacsak nem vesszük komolyan a siránkozókat, akik azt hitték, hogy Emile Heskey helyett Darren Bent kap majd helyet az utazók között. Erről egyrészt egyszer már bővebben kifejtettük a véleményünket itt, másrészt minden ellenkező hiresztelés ellenére az angol válogatott két csatáros rendszerben fog felállni, ahol bizony Heskey-nek mindig is kulcsszerep jutott. Majd esetleg ha nem sikerül gólt lőni a hetvenedik percig, akkor jöhet a villámléptű Defoe, és ha a nyolcvanötödikig sem, akkor a nagy beteg test, azaz Peter Crouch. És abban továbbra is csak reménykedni lehet, hogy Wayne Rooney nem fog megsérülni, vagy nem állíttatja ki magát feleselegen.

Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.

Az első sokk akkor ért bennünket, amikor előző nap átvettük a jegyeinket, amiből kiderült, hogy a Football League vendégei között helyeznek el bennünket egy semleges szektorban („No club shirts”), illetve az, hogy hivatalosak vagyunk a meccs előtti ünnepélyes fogadásra is, ahol viszont „smart” dresscode van érvényben („no jeans & trainers”). Ez utóbbi nem kis pánikot keltett és több órás kétségbeesett rohangálást az Oxford Streeten, de végül is abszolváltuk a feladatot, sőt, mint később kiderült, túl is aggódtuk a problémát.

„Ez a környék itt totál Afrika, az ember nem is gondolná, hogy Londonban van” – mutatott ki a taxisofőr a Wembley felé menet másnap, és nem is vitatkoztunk vele, főleg, hogy ahogy a stadion fölötti védjegyszerű ív közeledett, egyre több narancs- és kékmezes szurkolót láttunk az út mentén. A stadionhoz érve még több lett belőlük, és még csak el sem kellett választani őket, jól megfértek egymással keveredve is. Kicsit akklimatizálódtunk, majd a Bobby Moore szobornál levő bejáraton bejutottunk a stadionba, amely onnantól kezdve sokkal inkább emlékeztetett egy szupermodern konferenciaközpontra, mint egy futballpályára, kivéve, hogy megtaláltuk kiállítva azt a bizonyos felső kapufát, amelyről Sir Geoff Hurst mindent eldöntő lövése a gólvonalra pattant ’66-ban.

A fogadás helyszínéül szolgáló különteremben mind a hat, idén play-offot játszó ligacsapat neve és fotómontázsa kint volt a falon (a League 1 és 2 rájátszásaira most hétvégén kerül majd sor), és ugyan reménykedtünk, hogy a rendkívül igényes műsorfüzet mellé megkapunk ajándékba néhány megfigyelőként részt vevő híres edzőt is, de sajnos sem Piszkos Harry, sem Moyes mester nem volt ott a helyszínen. Szpottoltuk viszont Nigel Adkinst, a Scunthorpe-ot bravúrral a másodosztályban tartó managert, a mellettünk levő asztalnál pedig Sean O’Driscoll, a remek idényt záró Doncaster Rovers managere lapátolta a salátát. Náluk is jobban örültünk annak, hogy a Cardiff játékosa, Gyepes Gábor feleségét, Póth Diána műkorcsolyázónőt is kiszúrtuk, akivel egy liftben is utaztunk. Nem is akart hinni a fülének, amikor magyar szót hallott, majd közösen szidtuk a magyar sportcsatornát, amiért csak felvételről adja a meccset, és a végén még utánunk is szólt, hogy aztán a Cardiffnak drukkoljunk ám. Lehet, hogy akkor még nem is tudta, hogy Gyepest nem nevezte edzője a cserepadra sem.

Jegyünk a stadion „cardiffi” részébe szólt, még ha nem is szurkolókkal ültünk egy szektorban, hanem a játékosok családtagjaival és igen, feleségeivel-barátnőivel. Ez utóbbi már önmagában élmény volt, hiszen mikor néz meccset együtt az ember Ross McCormack csajával, aki egyébként „a szegény ember Victoria Beckhamje” imitációját igen hitelesen adja elő? Na ugye! Azt pedig már nem is mondjuk, hogy Londonban ottlétünk alatt végig sokkal jobb idő volt, mint idehaza, egy felhőt nem láttunk az égen, itt pedig örültünk, hogy árnyékba szólt a jegyünk, hiszen a délutáni nap alaposan telibe kapta a Wembley szerencsétlenebb részén tartózkodó blackpooliakat. Mondani sem kell, hogy csaknem teltház volt, és szükséges pufferzóna miatt voltunk csak 82 ezren. Óriási hangulat, amit még az sem tudott elrontani, hogy egy Coldplay-számra vonultak ki a csapatok, minket pedig meg is osztott a párosítás, hiszen ketten a Blackpool, ketten pedig a Cardiff sikerének szurkoltunk.

Az első félidő ráadásul olyan focit hozott, amiről nem is álmodtunk, lévén, hogy az elmúlt évek play-off döntői általában ideges, egygólos meccseket hoztak, amikre rányomta a bélyegét a csaknem százmillió fontos tét. Hát itt nem: rögtön az elején Michael Chopra egy kapufával indított, majd nem sokkal később kapott Peter Whittinghamtől egy álompasszt, és az ilyen helyzeteket pont ő nem szokta kihagyni: 1-0 a Cardiffnak! Alig négy perccel később egy kissé talán túl szigorúan megítélt szabadrúgást kap a Blackpool, és a csapat sztárja, Charlie Adam olyan tökéletesen kanyarítja a pipába, mint … (és most mindenki tegye ide a kedvenc rúgótechnikájú világsztárját). 1-1. Közben a Cardiff erőcsatára, Jay Bothroyd sérülés miatt lekéredzkedik, ami nem jó jel, és kezdi is átvenni az irányítást a Blackpool, mégis egy újabb zseniális Whittingham-passz után a Cardiff örülhet: Joe Ledley kapja az indítást és be is rúgja, 2-1. Ugyanannyi idő telik el, mint az első gól után, amikor újra válaszol a Blackpool: egy beívelésre Marshall kapus ritka szerencsétlenül mozdul ki, és egy kísérletet még mentenek a gólvonalon álló védők, Gary Taylor-Fletcher fejesét viszont már nem: 2-2. Mi, akik a Cardiff sikeréért szorítunk, reménykedünk, hogy a szünetig nem is változik már az eredmény, mert sokkal veszélyesebb a Blackpool, amely könnyedén játssza át a walesiek középpályáját, de hiába, egy újabb védelmi bizonytalanság végén a veterán Brett Ormerod lő gólt, 3-2. És még mindig nincs vége a félidőnek, Whittingham bal lába újra megvillan, Darcy Blake fejel… gól! Felugrunk, de a mellettem ülő Cardiff-szurkoló férfi megütögeti a vállam és a partjelzőre mutat: les, marad a 3-2. Öt érvényes és egy érvénytelenített gól, plusz két kapufa (a Blackpoolnak is volt egy) egy félidőn belül – kell ennél több?

A szünetben nagy nehezen szerzünk sört a büfében, de azzal nem engednek ki a lelátóra, úgyhogy a felét bent kell hagynunk, de inkább ez, minthogy lemaradjunk egy újabb gólról. Kicsit azonban csalódnunk kell, mert a második félidő már nem olyan őrült, ugyanakkor nem kevésbé izgalmas. Chopra megint lő egy kapufát az előttünk levő oldalon, de a Cardiff csak rövid időre tudja rákényszeríteni akaratát a Blackpoolra, amely kifejezetten ügyes, rövidpasszos játékot játszik, és hiába áll jóval gyengébb erőkből papíron a Cardiffnál, érezhető, hogy ma ők a jobbak. Remekül tartják a labdát, a védelmük magabiztos, míg a Cardiff csak helyzetecskékig jut: a csereként beállt McCormack lő az oldalhálóba, és nagyjából ennyi is. A Cardiffnak még arra se futja, hogy a végén olyan istenesen beszorítsák a Blackpoolt, mintha fel is adnák a végére, hiába a négy perc hosszabbítás.

A stadion túlsó felén hatalmas ünneplés kezdődött, miközben szomorú cardiffiak ültek magukba roskadva körülöttünk, és hiába nem játszott Gyepes, még Póth Diána sem bírt a könnyeivel, mi is kicsit elszomorodtunk, de hamar a pályára figyeltünk inkább, ahol a legviccesebb angol edző, Ian Holloway legényei a Fratellis Chelsea Dagger című számára locsolták egymásra a pezsgőt. A kopasz edzőnek eddig is voltak stílusosan futballozó csapatai (QPR, Plymouth), két éve azonban ő sem tudta megállítani a Leicester zuhanórepülését, ami kicsit rontott a renoméján, úgyhogy most mindenkinek megmutatta, hogy a leginkább kiesőjelöltként emlegetett Blackpoolt feljuttatta a Premier League-be. Ráadásul úgy, hogy támadó 4-3-3-as felállásban játszottak, és a védelmi megingások ellenére is nyilvánvaló volt, ez a mai az ő napjuk. Bár mostanában rendre az underdog csapatok nyerik a play-offot (Burnley, Hull), úgyhogy ezek ismeretében pénzt is tettünk volna akár a Blackpoolra, mert annyira nem volt veszítenivalója a csapatnak.

Ellenben a Cardiffnak sokkal inkább: nem elég, hogy a csapat rendre elbukik a sorsdöntő pillanatokban – tavaly például egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottak a play-offot játszó első hat helyezett közé –, elég komoly pénzügyi nehézségekről is cikkeztek az újságok mostanában, úgyhogy el lehet képzelni, mit jelentett volna a csapatnak a Premier League. Nem jött össze, és ugyan egy maláj befektetőcsoport a klub hóna alá nyúl, mégsem vennénk rá mérget, hogy meg tudják tartani a sztárjaikat (Chopra, Bothroyd, Whittingham és az a Ledley, akinek le is jár a szerződése), akikkel Premiership-csapatokat is hírbe hoztak már. Dave Jones viszont remek edző, és ha nem lehetetlenítik el a munkáját a pénzügyi nehézségek (a legfrissebb hírek szerint egyébként nem fogják), akkor jövőre bármi lehet abban a Championshipben, ahol most nem lesz új Newcastle.

És miközben a Dave Clark Five Glad All Overjére még a Wembley legendásan rossz talaján megsérülő Gary Taylor-Fletcher is bemankózik a többiek közé ünnepelni (ki gondolná róla, hogy a programfüzet szerint ő „Chocaholic Fletch”, akinek a szobája minden edzőtáborban olyan, mint egy édességbolt?), elkezdünk gondolkodni, hogy mi is lesz a Blackpool sorsa jövőre. Elsőre nyilván arra jutunk, hogy ahogy jöttek, úgy mennek is, a Cardiffnak több sansza lett volna. De aztán jobban belegondolunk, és a fene tudja. Holloway fogadkozik, hogy támadó focit fognak játszani, bárki legyen is az ellenfél, és hogy az ő „working class” csapata majd a seggére ver az elkényeztetett milliomosoknak, az ilyesmit pedig nagyon is szeretjük. Már most megy a hiszti a Blackpool stadionja, a jelenleg 12 ezres befogadóképességű Bloomfield Road miatt, hogy egyáltalán megfelel-e a PL standardjeinek, de hát könyörgünk, miért ne felelne? Hol van az előírva, hogy csak luxusstadionokban lehet játszani, amikor csak zöld gyep kell, két kapu, egy öltöző, lelátó és szevasz. Valamelyik blackpooli játékos azt is hozzátette ehhez, hogy John Terry panaszkodott a Wembley-re, mint a legrosszabb talajú pályára, amin valaha is játszott – várjuk meg, mit fog majd szólni, amikor karácsonykor játszik a Bloomfield Roadon. A klubban húsz százalékos tulajdonrésze van egy narancssárga öltönyös lett üzletembernek, Valeri Belokonnak, míg a többségi tulajdonos, Owen Oyston éveket ült börtönben nemi erőszakért. Minden adott tehát, hogy a nagycsapatok szurkolói utálják a Mandarinokat, főleg, hogy mindenki keverni fogja őket a Blackburnnel. És akkor még Sir Stanley Matthewsról nem is beszéltünk, úgyhogy jövőre hajrá Blackpool!

Most viszont kanyarodjunk vissza május 22.-re, amikor is a meccs utáni fogadáson még elcsípjük a Wigan managerét, „Spanyol” Bob Martinezt a fehér striciöltönyében, hazafelé pedig együtt veszünk metrójegyet régi haverunkkal, Nigel Adkinsszel – lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, hogy igen: a British Airways sztrájkja miatt egy nappal csúszik a hazautunk, ami azt jelenti, hogy pont kimehetnénk az Anglia-Mexikó barátságos meccsre a Wembleybe, két nappal később. Hamar kiderül azonban, hogy az összes jegy elkelt, és ugyan a meccs napján találunk eladó jegyet 110 fontért, azért 36 ezer forint egy ratyi barátságos meccsért még az őrülteknek is sok. De nem is baj, láttuk a Wembley-t így is, benne egy nagyszerű meccset, fantasztikus hangulattal, ami akkor se forgott veszélyben, amikor hazafelé egy metrókocsiban utaztunk szópárbajt vívó cardiffi és blackpooli szurkolókkal, és amikor előbbiek kicsit heveskedni kezdtek és elkezdtek dörömbölni a szerelvény tetején, egyből jött is pár rendőr, és csend lett. Valahogy egy pillanatra sem volt benne a levegőben, hogy ezt a szép napot elronthatná bármi is.

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.

Fabio Capello értelmes kérdéseket tett fel az Anglia-Egyiptom meccsen, de részben értelmezhetetlen, részben direkt ijesztő válaszokat kapott, továbbá néhány olyat, amiből baj lehet, ha komolyan veszi. A győzelem megvolt, de az este legfeljebb abban a tekintetben volt megnyugtató a jövőre nézve, hogy tényleg, az új piros (elvben idegenbeli) mez baromi jól néz ki.

Majdnem két évvel ezelőtt, Capello kapitánysága kezdetén siránkoztunk itt az amerikaiak elleni győzelem után, de a továbbiak nem úgy alakultak, ahogyan az a mérkőzés előrevetítette: Capello talált egy játékot és egy csapatot, az angol válogatott pedig rég nem látott, élvezetes magabiztossággal nyerte meg selejtezőcsoportját. Aztán viszont jött néhány sérülés és néhány ún. magánéleti probléma, és a szerda esti Wembley-meccs ijesztően hasonlóra sikerült, mint a 2008. májusi. Játékosonként értékelünk.

Robert Green: Végig ő védett, ami azt jelzi előre, hogy a vb-n ő lesz az első számú kapus (a Rúgd és fuss! kollektívája által favorizált Joe Hart és a hajviseletbeli menőséget új és új magasságokba emelő David James rovására). Sajnos, hogy semmi nem derült ki róla, gyakorlatilag nem volt játékban.

Wes Brown: Ő sokkal jobb játékos, mint amilyennek (a Fabien Barthezzel alkotott sok évvel ezelőtti Stan & Pan-páros néhány alakítása miatt) általában elkönyvelik. Most is rendben volt (bár volt néhány kellemetlen passza), de az egyáltalán nincs rendben, hogy a keretben momentán ő az egyetlen hivatásos jobbhátvéd. (És akkor még bele se mentünk abba, hogy voltaképpen ő sem az a klasszikus, felfutó-beadó brit szélsőhátvéd.)

John Terry: A mostanihoz hasonló tabloid-cunamik idején mindenkit fenyeget a belemagyarázás veszélye, de ennek ódiumát is vállalva ki kell jelentenünk: John Terry, a pillér, a kőszikla, szét van esve. A felezővonal környékére tett reménytelen, egyben életveszélyes kirándulásait elnézve blogunk keményvonalas szekciója egyenesen azt követelte, hogy inkább maradjon ki az utazó keretből. (Ami nyilván nem fog megtörténni.)

Matthew Upson: A két középső védő közül ő keltette az összeszedettebb benyomást, leszámítva azt az apróságot, hogy az egyiptomi gól száz százalékban az ő hibája volt. Ha tudnánk helyette jobbat mondani, őt is legfeljebb a cserepadon látnánk szívesen, de az a szomorú helyzet, hogy a középhátvédek is elfogytak: King és Woodgate már nem lesz teljes értékű játékos soha, Ferdinandról senki nem tudja, hogy sérülése után mire képes, Lescott pedig máig nem szedte össze magát a nyári átigazolási hiszti után. (A tömeggyilkos Shawcrosst meg Capello sem gondolja komolyan.)

Leighton Baines: Többnyire olyan arcot vágott, mint aki azt sem tudja, hol van, de összességében első válogatottságnak ez megfelelt: tette a dolgát, nagy hibája nem volt. Végig játszott, ami azt jelezheti, hogy Capello mellette döntött balhátvédben Warnock rovására. (Miközben nyilván imádkozik, hogy Ashley "Öngyilkos Leszek" Cole a vb idejére fizikailag és lelkileg is felépüljön.)

Gareth Barry: Fél éve úgy nézett ki, hogy Capellónak van hat-hét teljesen fix embere - és ennyire bármilyen csapatot fel lehet építeni. Mára ebből három maradt, ami enyhén szólva karcsú. Barry nem volt látványos, de csak adott egy gólpasszt és egyébként is úgy játszott, hogy teljesen egyértelmű legyen a helye a kezdőben.

Steven Gerrard: A meccs nagy részében kínlódott, de ahogy Barry megkérdőjelezhetetlen, Gerrard is az. Néhány megmozdulással, ahogy mondani szokás, most is igazolta klasszisát, ugyanakkor valahogy látszott a mozdulatain a nyomorult Liverpool egész elszomorító szezonjának minden frusztrációja.

Frank Lampard: A láthatatlan embert ezúttal nem mentette semmi. Gyakorlatilag minden megmozdulása katasztrófa volt, a lövések és a passzok egyaránt. Bíztató, hogy Capello lehozta a szünetben, mert ebben az állapotban semmi hasznát nem veszi a csapat.

Theo Walcott: Kevés, kevés, kevés. Walcott volt a Capello-féle reneszánsz kabalája, súlyos formahanyatlása éppoly jelentőségteljes, mint a horvátok elleni szuperprodukciója volt. Egy szép megmozdulása volt, egyébként eltűnt, fennakadt, elrontotta.

Jermain Defoe: A korábban Capellótól megszokott kisember+nagyember csatárpáros helyett Capello két ékkel kezdett - vagy a fene tudja. Defoe annyira nem csinált semmit, hogy ki sem derült, mi a terv, hogy lenne egymáshoz képest elképzelve a két csatár. A félidő végén legalább labdába ért már a tizenhatoson belül, de egyértelmű volt, hogy le kell hozni. Magas (a legmagasabb!) ember jött a helyére, ezzel talán vége is a kísérletnek. ("I wanted to see today what happens with Rooney and Defoe. I know what happens when Rooney is with Crouch and Heskey and Carlton Cole. It is important for the World Cup to see how they can play together" - köszönjük, Don Fabio.)

Wayne Rooney: Napjaink legjobb és legjobb formában levő angol labdarúgója ezúttal nem csinált csodát. Az első félidőt taktikai zsákutcában töltötte, a másodikban már voltak érdemi megmozdulásai, de ez a meccs nem róla szólt. Természetesen nem kérdés, hogy Barry és Gerrard mellett ő az, akinek mindenképpen - jöjjön pokol vagy árvíz - játszania kell.

Michael Carrick: Nagy esélyt kapott azzal, hogy a szünetben ő állhatott be Fat Frank Lampard helyére, de nem igazán élt vele. Több poszton bevethető, megbízható játékosként nyilván biztos kerettag, de lehetne több is annál, mint hogy ő az, akit be lehet küldeni jobbhátvédnek, ha nagy gáz van.

Peter Crouch: Egy félidő, két gól az Afrika-kupa győztese ellen - ez a robotember estéje volt. Ott lesz Dél-Afrikában, és még az is lehet, hogy a kezdőcsapat tagjaként (pedig a Tottenhamban sem stabilan az), hiszen minden jel arra vall, hogy kell egy labdalefejelő, magas ember az angol támadósorba ahhoz, hogy működni kezdjenek a dolgok, Heskey pedig messze van a csúcsformától. Mindkét gólnál bizonyította, hogy tényleg, amilyen hülyén mozog, olyan ügyes tud lenni a labdával, jól és gyorsan reagál a játékhelyzetekre (ebből a szempontból mindegy is, hogy a második gólja lesről született). Csak azt a pillanatot tudnánk feledni, amikor, még az első gólja előtt, felugrott fejelni az ellenfél tizenhatosán belül, aztán kétségbeesetten nézett, hogy miért fújt a bíró, hát nem ő tehet arról, hogy a bekk feje beszorult a hóna alá. Tisztességes, igyekvő fiú Crouch, kifejezetten jó a válogatottbeli gólaránya (37 meccsen 20 gól), de továbbra sem érezni rajta, hogy a nagy ellenfelek elleni reménybeli nagy meccseken, mondjuk Németország, Spanyolország, Argentína ellen elég lenne az, amit ő tud.

Shaun Wright-Phillips: Gól és gólpassz bő fél óra alatt: SWP a meccs másik nyertese. Ha Lennon nem épül fel (és/vagy Walcott nem javul fel radikálisan), mehet Dél-Afrikába; ő legalább megragadta a lehetőséget. De ahogy Crouchot túl sokszor láttuk már szabálytalanul felugrani, Wright-Phillipset is túl sokszor láttuk teljesen értelmetlenül rohangászni fel-alá a szélen. Ne legyen igazunk, de nehéz elképzelni, hogy a tulajdonképpen még mindig beváltatlan ígéret SWP éppen egy vb-n tudjon szintet lépni.

James Milner: Az igazi reménysugár, húsz percben előadva. Első érdemi megmozdulása gólt hozott, és egy pillanat alatt kiderült, milyen az, amikor egy középpályás nem tökörészve igazgatja a labdát, hanem dinamikusan, technikásan, kreatívan megy előre. A Villában már látszott, hogy Milner középen még jobb, mint a szélen, és ez az előadás is nagyon impresszív volt. Ha Capellónak van vér a pucájában, Fat Frank Lampard helyett Milnerrel kezd a vb-n.

Carlton Cole: A Nemzetközi Sportújságíró Szakmai Kamara Futballblogger Tagozata alapszabályának megfelelően ide csak ezt írhatjuk: Eggyel gyarapította válogatottságai számát.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.

1. Múlt: Az angol futballban mindig is fontosak volt a tradíciók, és nekünk is sokat számít, mennyire patinás egy adott klub, miket ért el a múltban és mennyire hű a hagyományaihoz. Sose tagadtuk, hogy közelebb áll a szívünkhöz az első bajnokságot 1889-ben megnyerő Preston North End, mint mondjuk egy gyökértelen Milton Keynes Dons.

2. Jövő: Még ennél is fontosabb az utánpótlás. Milyen már, hogy vannak klubok, amelyeknek nincs saját akadémiájuk, és deklaráltan az olcsó külföldi importra vannak berendezkedve, az utánpótlás-nevelésre meg magasról tesznek. Mi is rájuk!

3. Tömegbázis: Bár Angliában nincsenek Stadler FC vagy Volán szintű szörnyszülött csapatok, amikre a kutya se kíváncsi, azért nem mindegy, hogy Leedsben egy harmadosztályú meccsre is kétszer annyian mennek ki, mint Wiganben egy első osztályúra. Ugyancsak hazai példa, de itthon is utáltuk, amikor a fél NB1 budapesti volt, az se volt jó senkinek.

4. Játékospolitika: Kinek jó az, ha egy csapat éveken át mindenféle koncepció nélkül vásárol futottak még játékosokat külfölről, leginkább a gyors haszonszerzés reményében? A cél meg éveken át csak annyi, hogy ne essünk ki. Nagyon nem díjazzuk az ilyet.

5. Játékszemlélet: Mert azért nekünk sem mindegy, hogy egy csapat akar-e legalább támadni, vagy minden meccsén beparkol a busszal a kapu elé és szevasz.

20. Portsmouth

Múlt: Az aránylag későn alapított Portsmouth sikeres klub lett a negyvenes-ötvenes évekre, bár igazi legendás csapata sosem volt, az ötvenes évek végén meg gyakorlatilag négy évtizedre eltűnt a színről. De azért volt mit lábbal tiporni az elmúlt évben. 3

Jövő: Utánpótlás-akadémia van, Harry Redknapp óta, bár az eredményei nemigen érezhetők – még ebbe a mostani hulladék csapatba se nagyon fér be a fiatalok közül senki. 2

Tömegbázis: A Pompey-szurkolókra tényleg senkinek nem lehet egy rossz szava sem, lelkes tábor az övéké. Más kérdés, hogy a Fratton Parkot nem lenne nehéz megtölteni, de még ez sem sikerül mindig. 3

Játékospolitika: Kapkodás, tűzoltás, pénzé tett sztárok, csőd. 1

Játékszemlélet: Ilyen szedett-vedett csapattal még jó, hogy nincs ilyen, bár becsületükre legyen mondva, nem estek szét. 2

Összesen: 11

19. Bolton Wanderers

Múlt: Az 1874-ben született klub a Football League alapítója volt, bár igazán komoly szerepet sosem játszott, leszámítva pár kupagyőzelmet. Az ötvenes évek vége óta a klub jobbára csak vegetál és liftezik, és akkor rendesek vagyunk, hiszen a Reebok Stadiumért nem is vontunk le pontot. 4

Jövő: Academy van, de ebből Kevin Nolan óta egyelőre még nem sokat profitált az első csapat. 2

Tömegbázis: Greater Manchesternek lassan annyi Premier League-csapata lesz, mint Londonnak. Szükséges ez? Nyilván nem, és ez a nézőszámon is megmutatkozik. Ráadásul a Bolton-szurkolók általában csak akkor hallatják a hangjukat, ha utálni kell a managert. 1

Játékospolitika: A nemrég jött új manager, Owen Coyle egyelőre az elődje, Gary Megson által összerakott kerettel dolgozik, aminél van sok ellenszenvesebb is a ligában, ez már nem Big Sam állatkertje. 3

Játékszemlélet: Ugyebár a Bolton Allardyce alatt Anglia egyik leggyűlöltebb csapata volt, Megson alatt meg szimplán kilátástalanul unalmas. Coyle-nak lesz dolga elég, ha a Burnley-nél látott támadófocit akarja ide is. 2

Összesen: 12

18. Burnley

Múlt: Még egy ligaalapító klub, amely egészen a hetvenes évek közepéig nagyon is rajta volt a futballtérképen, nyert bajnokságot és még az európai kupákban is vitézkedett. Azóta meg semmi, egészen mostanáig. 4

Jövő: Owen Coyle sok fiatalt hozott, van a keretben nem egy saját nevelésű játékos is, vagyis a jövő akár szép is lehet. 3

Tömegbázis: A klubnak a legkisebb város ad otthont a Premier League-ben idén képviselt települések közül, viszont ehhez képest dicséretesen sokan járnak meccsre. 3

Játékospolitika: Coyle szigetországiakra építette csapatát, amely az egyik legszimpatikusabb volt a ligában, de utóda, Brian Laws is ebben a szellemben folytatta tovább. 4

Játékszemlélet: A Burnley hazai pályán bárkire veszélyes, idegenben meg szinte senkire. Legalábbis Coyle alatt így volt, Laws saját stílusa pedig még nem látszik. 3

Összesen: 17

17. Hull City

Múlt: A klubnak több mint száz évet kellett várnia a megalakulásától kezdve, hogy végre az első osztályban játszhasson, és az a száz év bizony csak a legritkább esetben szólt a Hullról, bár a tigriscsíkos mezük a kilencvenes évek elején tényleg unikum volt. 2

Jövő: Academy nincs, de van pár saját nevelés a keretben, közülük Tom Cairney még a kezdőcsapatba is bejátszotta magát. 2

Tömegbázis: Hull népes és lelkes északi város, kevés az üres folt a 25 ezres KC Stadium nézőtérén. 3

Játékospolitika: Phil Brownnak néha lasszóval kell összefogdosni a játékosokat, mert a jelek szerint kevesen akarnak „Fishing Townban” játszani, de Bullard vagy Hunt megszerzése mutatja, hogy ambíció azért van. 3

Játékszemlélet: Küzdenek ugyan a Tigrisek, de kevés emlékezetes húzásuk volt idén. 2

Összesen: 12

16. Wigan Athletic

Múlt: Na ne vicceljünk. A Wigan a klasszikus felkapaszkodott újgazdag csapat. 1

Jövő: Academy nincs, saját nevelésű játékos Leighton Baines óta a keret közelébe se került. 1

Tömegbázis: Nem sokaknak tűnne föl, ha kiesne ez a csapat, el vannak arrafelé foglalva túlságosan is a rögbivel. Meg különben is, Greater Manchester. 1

Játékospolitika: Roberto Martinez nem sokat tesz azért, hogy szerethető csapat legyen a Wigan – zsoldosok Latin-Amerikából és a spanyol bajnokságból, hiányoznának bárkinek is? 1

Játékszemlélet: Az tény, hogy a Wigan-meccsek ritkán fulladnak unalomba, nem is játszik feltétlenül rossz futballt a Wigan, de ettől még simán ki is eshetnek. 3

Összesen: 7

15. Wolverhampton Wanderers

Múlt: Ligaalapító klub, bajnoki címek és kupagyőzelmek, Billy Wright, győzelem tévés meccsen a Puskás-féle Honvéd ellen, UEFA-kupadöntő – a Wolves igazi legendás csapat, világszerte sok szurkolóval, még akkor is, ha az utóbbi 30 év nem éppen róluk szólt. 5

Jövő: A Wolves utánpótlás-nevelése hagyományosan erős, és ugyan a mostani csapatban kevés a saját nevelés, Robbie Keane vagy Joleon Lescott nem a klubon múlott, hogy nem játszanak már itt. Egyébként meg így is dicséretesen sok a brit és ír fiatal a keretben. 3

Tömegbázis: A 28 ezres Molineux szinte minden meccsen tele van, itt tényleg jobban szeretik a focit a rögbinél. 4

Játékospolitika: Mick „Merlin the Magician” McCarthy példaértékűen építkezett korábban, kár, hogy idén megtorpant, és elkezdett kapkodni. 3

Játékszemlélet: A tavaly Championshipet nyerő Wolves olyan látványos futballt játszott, amilyet évtizedek óta nem láttak a Molineux-ben, idén viszont nincs önbizalom, defenzív és riadt játék van, és csak ritkán villan meg a tavalyi mágia. 2

Összesen: 17

14. West Ham

Múlt: Hát ezt a csapatot végképp nem kell bemutatni senkinek. És lehet, hogy nem nyert bajnokságot, meg sokszor kiesett, de Bobby Moore vagy Trevor Brooking csapata nélkül nem az igazi a Premier League. 5

Jövő: A West Hamé Anglia egyik, ha nem a legsikeresebb futballakadémiája, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan játékosokat adott a világnak, mint Rio Ferdinand, Frank Lampard vagy Joe Cole. A mostani keretben is sok a saját nevelés. 5

Tömegbázis: A West Ham vérmes szurkolóiról mindenki tudja, hogy hozzátartoznak a klub történetéhez, meg is töltik az Upton Parkot rendszeresen. 5

Játékospolitika: Ez visszavezethető ugyan a pénzügyi nehézségekre is, de a West Ham a középszer foglya lett az utóbbi egy-két évben, és ebben azért szerepe van Gianfranco Zolának is, akit valamiért imádnak a buta angolok, akik Alan Curbishley-t ennél sokkal jobb eredményekkel is utálták. 2

Játékszemlélet: A West Ham hagyományosan jó támadófocit játszik, és valami ilyesmivel próbálkozik Zola is, de mondjuk közepes sikerrel. 3

Összesen: 20

13. Sunderland

Múlt: A Sunderland a hőskorszak igazi nagy csapata volt, amely az ötvenes évek óta viszont már nem tölt be olyan fontos szerepet. Azért eredményei voltak azóta, még ha csak elvétve is, a Roker Parkért pedig kár. 4

Jövő: A futballakadémia az utóbbi években lett igazán meghatározó, és éppen most törhet át egy generáció a közeljövőben, közülük Jordan Henderson már gyökeret is vert a nagycsapatban, őt követhetik még többen is. 3

Tömegbázis: A Stadium Of Light a harmadik legnagyobb befogadóképességű stadion idén a Premier League-ben, és az átlagosan 40 ezer szurkoló az észak-angolokra jellemző vehemenciával ordibálja végig a meccset. 5

Játékospolitika: Roy Keane ugyebár telepakolta írekkel a csapatot, míg most Steve „Hájfejű Mank Geci” Bruce egy elég sokra hivatott csapat gerincét alakította ki, amelyben kulcsszerepet kapnak az angol fiatalok is. 4

Játékszemlélet: A Fekete Macskáknak még nincs igazán kiforrott stílusuk, ha kijön a lépés, bárki ellen képesek jól játszani, most viszont hetek óta csak szerencsétlenkednek. Lesz ez jobb is. 3

Összesen: 19

12. Blackburn Rovers

Múlt: Igen, a Blackburn is Football League-alapító, amely a harmincas évekig hozzá is tette a magáét az angol futballtörténelemhez, utána több mint hatvan év szünet, hogy aztán Jack Walker milliói hozzásegítsék a klubot egy bajnoki címhez 1995-ben. 3

Jövő: Academy van, de ahol Sam Allardyce kezében van a gyeplő, ott csak a legritkább esetben támaszkodnak a fiatalokra, de a Blackburn sosem az utánpótlásáról volt híres. 1

Tömegbázis: A Blackburnre híresen kevesen voltak kíváncsiak 15 éve is, most pedig pláne. 1

Játékospolitika: Big Samnek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje a liga legellenszenvesebb trógereit. Diouf, Chimbonda, meg a holt fölösleges Michel Salgado, és még az Arsenalnál is kevesebb angol - ehhez tényleg csak gratulálni tudunk. 1

Játékszemlélet: Már Mark Hughes, sőt elődje, Graeme Souness idején is népszerűtlen volt a Blackburn durvasággal határos játékstílusa, akkor Allardyce Boltonja volt a testvércsapat. Úgyhogy, ha lehet mondani, a legmegfelelőbb ember jött Blackburnbe, akinek annyira ellenszenves a mindenkori csapata, hogy az valahol már szimpatikus tulajdonság. 2

Összesen: 8

11. Stoke City

Múlt: A Premier League legrégebbi klubja (1863!), természetesen ligaalapító is, aztán Sir Stanley Matthews és Gordon Banks, ezek nagy dolgok, még akkor is, ha a Stoke nem nyert soha bajnokságot, csak majdnem. 4

Jövő: A Stoke akadémiája ha nem is messze földön híres, de legalább van már egy ideje, és van is pár fiatal a keretben. 2

Tömegbázis: A Britannia Stadiumba nem véletlenül érkeznek remegő lábbal az ellenfelek, ez a leghangosabb közönség a ligában, és a 28 ezer ember majdnem mindig szavatolható a lelátón. 4

Játékospolitika: Tony Pulis szerencsére kigyógyult abból a betegségéből, amikor másfél éve válogatás nélkül kétméteres szenegáliakat hozott a klubhoz, egészséges egyensúly van a keretben a külföldiek és a szigetországiak között. 3

Játékszemlélet: Igen, még ezen a blogon is volt rá példa, hogy a Stoke játéka és Rory Delap bedobásai közé egyenlőségjelet tettek, pedig idén fehéren-feketén kiderült, hogy ez nem igaz. A Stoke amellett, hogy távolról sem csak az általunk amúgy csodált Parittyaemberre támaszkodik, saját karakteres stílussal rendelkezik, remek szélsői vannak, semmi baj nincs velük. 4

Összesen: 17

A táblázat alsó fele tehát ideális esetben így fest majd májusban:

11. West Ham
12. Sunderland
13. Stoke City*
14. Wolverhampton Wanderers
15. Burnley
16. Hull City*
17. Bolton Wanderers
18. Portsmouth
19. Blackburn Rovers
20. Wigan Athletic

(*egyenlő pontszám esetén a valódi tabellán elfoglalt helyezés döntött)

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Az évtized végefelé szokás különböző listákat készíteni az elmúlt tíz év legfontosabb eseményeiről, és mivel ahogy azt olvasóink is észrevehették, itt a blogon egyrészt a múltba visszatekinteni is szeretünk, másrészt listákat is előszeretettel állítunk össze, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és összeírtuk azt a tíz dolgot, amelyek szerintünk az elmúlt évtizedben az angol futball legfontosabb eseményeinek számítottak, vagy legalábbis nagy jelentőséggel bírtak.

1. Michael Owen aranylabdája

Michael Owen volt az első angol futballista, aki a France Football Aranylabda-szavazásán az első helyen végzett 1979 óta, amikor Kevin Keegan másodszor nyerte el egymás után a díjat. Sokan azonban máig azon kárognak, hogy soha nem nyerte meg a legjobb Európában játszó játszó játékosnak ítélt díjat ennyire jelentéktelen játékos, mint Owen. Ezek az emberek azt felejtik el csupán, hogy Michael Owen a 2000-2001-es szezonban számolatlanul rúgta a gólokat, csapatával mindent (FA kupa, Ligakupa, UEFA-kupa, Európai Szuperkupa) megnyert abban a szezonban, ahol csak elindultak, kivéve a bajnokságot, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az év meccsén szinte egyedül végezte ki az angolok ősellenségeinek számító németeket a müncheni Olimpiai Stadionban. Ez meg bőven elég az első helyhez, akkor meg pláne, ha egyébként a második helyen Raul, a harmadikon pedig Oliver Kahn végez.

2. A Wembley lebontása

A szövetség egyszercsak úgy döntött, hogy az angol futball jelképének számító nemzeti futballstadiont bezáratja, leromboltatja és a helyére egy új, korszerű stadiont építtet, ezúttal futópálya nélkül  Az már a sors furcsa fintora, hogy az utolsó Wembleyben megrendezett meccsen a németek nyerni tudtak egy távoli Didi Hamann szabadrúgásgóllal, ami így Kevin Keegan szövetségi kapitányi búcsúját is jelentette egyben. Ha jelentős késéssel ugyan, de 2007-re elkészült az új Wembley (a kezdeti tervek ellenére a legendás ikertornyok megtartása nélkül), ahol az angol válogatott 1-1-es döntetlenre végzett a brazilokkal, és Keegan után már a harmadik szövetségi kapitány (az átmenetileg kinevezett Peter "Unalmas" Taylor és az öt évet lehúzó Sexy Sven után) ülhetett a padon, igaz már ő sem sokáig.

3. Germany 1 England 5

Ebben az évtizedben játszotta az angol válogatott a története talán egyik legdicsőségesebb mérkőzését, amely méltó megbosszulása volt mindennek, amit a németek műveltek azt megelőzően, úgy általában is, de legfőképpen az angolokkal. Ez a meccs  nagyjából három dolgot jelentett: újra van remény a vébére kijutásra (és annál talán sokkal többre is egyszer!), Owen és Heskey felélesztették az angol futball legszebb hagyományait a klasszikus csatárkettősükkel, és felbukkant a válogatottban egy zseni, akiről akkoriban még senki sem sejtette, hogy az, aki természetesen nem volt más, mint a védekező középpályás posztján tündöklő Steven Gerrard. És akkor az ember egyáltalán nem szégyellte magát azért, hogy minden angol gól után egy Franciaországban dolgozó ismeretlen angol segédmunkással összeölelkezve ugrándozik egy zsúfolásig telt lyoni pubban.

4. David Beckham Szupersztár

David Beckhamről lehet azt gondolni, hogy alapvetően egy ügyetlen futballista, aki mást nem is tud, csak beadni és szabadrúgást lőni (szerintünk egyébként ennyi pont elég), vagy csak szimplán egy köcsögnek tartani, akinek mindennél fontosabb az, hogy milyen frizurát viseljen, vagy éppen milyen újabb tetoválást válasszon magának, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy ő a leghíresebb futballista a világon. Mindezt ráadásul úgy érte el, hogy soha nem választották meg a legjobb játékosnak sem Angliában, sem Európában, sőt egyáltalán semmilyen komolynak számító egyéni díjat nem zsebelhetett be soha. Amit azonban elért, az az, hogy gyakorlatilag nincs olyan termék, amelyet ne reklámozott volna, szinte minden számottevő divatlap címlapján ott díszelgett a fotója, parfümöt kreáltak neki, a világon a legtöbb mezt az ő nevével adták el, és ki tudja még mi minden fűződik a nevéhez. Mindez természetesen nem jöhetett volna össze neki, ha például húsz évvel korábban születik, kevésbé jóképű, és nem egy karrierje csúcsán lévő popsztárt vesz feleségül. De azt mindezek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy David Beckham idén a negyedik világbajnokságára készül, és talán soha senki nem küzdött annyit az angol válogatott sikeréért az elmúlt 20 évben, mint ő.

5. Money, money, money

Hogy hol is kezdődött minden? Talán ott, amikor kiderült, hogy Roy Keane végül elfogadta a Man Utd új ajánlatát, így végül nem szerződött el Milánóba az Interhez, és mindezt potom 50 ezer fontos heti fizetés ellenében. Akkor még szinte mindenkit sokkolt az értelmetlenül nagy összeg, manapság viszont már a másodosztályban is lehet ennyi pénzt keresni. Igen, azóta megváltozott egy-két dolog, ami többek között egy szibériai férfinak volt köszönhető. A teljes ismeretlenségből előbújva 2003 nyarán ugyanis Roman Abramovics megvásárolta a Chelsea Football Clubot, és rettenetes mennyiségű pénzt kezdett játékosvásárlásra költeni. A folyamat megállíthatlan lett: új tulajdonosok kezébe került a Man United és a Liverpool is, sőt ha minden igaz, akkor az Arsenal is egy tengerentúli üzletember kezébe kerül, akinek megérzéseink szerint valami súlyos titok lappang a múltjában. Innentől már nem volt nagy lépés, hogy különböző olajsejkek (szaudiak vagy emírségekbeliek, nem teljesen mindegy?) kezdtek el focisat játszani. És hogy mindez jót tesz-e az angol futballnak? Hát nyilván nem.

6. A Fat Four dominanciája

Eleinte ugye volt a 90-es évek második felét végignyerő Manchester United, akikhez csatlakozott az Arsenal, majd az évtized elején a Chelsea és a Liverpool is, és nagyjából ez a négy klub határozza meg azóta is a Premier League bajnoki címért folytatott küzdelmeit. Nagyjából ekkortájt kezdett elege lenni az embernek az angol elsőosztályú klubfutballból, ami egyébként egybeesett azzal, hogy itthon először lehetett élőben követni a meccseket, így az sem véletlen talán, legfeljebb szánalmas, hogy az angol foci hazai rajongói leginkább a Fat Four közül választanak maguknak csapatot. Mindenesetre 2004 óta egy alkalmat leszámítva nem végzett másik klub a bajnokság első négy helyén, sőt azóta ketten közülük a Bajnokok Ligáját is megnyerték. Nem véletlen, hogy sokan tartják unalmasnak az angol bajnokságot, ahol már október-novemberre leszűkül a bajnoki címért való versenyfutás két-három csapatra (és ráadásul mindig ugyanazokra a csapatokra!), és figyelmüket inkább az angol második vonal küzdelmei felé fordítják.

7. Az Arsenal tisztán külföldiekből álló kerete

Lehmann, Lauren, Toure, Cygan, Clichy, Pires, Vieira, Edu, Reyes, Bergkamp, Henry (cserék: Almunia, Senderos, Flamini, Fabregas, Van Persie), a Hetvenéves Vénasszony ezt a keretet nevezte a 2005. február 14-én lejátszott Crystal Palace elleni bajnoki meccsre. Hogy mi a furcsa ebben az összeállításban? Hát természetesen az, hogy egyetlen brit játékos sem szerepel benne. Ja, hogy ez már előfordult hat évvel korábban is? Igen, a Chelsea ugyan 11 külföldivel lépett pályára Southamptonban, de legalább a padon sajátnevelésű angolok ültek (Jody Morris, Jon Harley és John Terry), és ha nincs a sok sérülés, akkor a kezdőbe is befért volna legalább három (Le Saux, Wise és Sutton). Wenger ezzel szemben legfeljebb csak kettőt nevezhetett volna, akik közül az egyik megbetegedett, a másik meg nyilván sérült volt, vagy éppen szokásához híven hisztizett. És ha mindez nem lett volna elég, az évtized utolsóelőtti napján újabb rekordot állítottak fel: két angol csapat mérkőzésén egyetlen angol játékos sem szerepelt a kezdőcsapatokban, a menedzserek sem szigetországiak, és ugye mondanunk sem kell, hogy természetesen a tulajdonosok sem azok.

8. A Championship - a világ legizgalmasabb bajnoksága

Amíg a jöttment újgazdagok megcsinálták az elitligájukat és elnevezték Premiershipnek, majd később Premier League-nek, az angol futball alsóbb osztályait tömörítő Football League elöljárói sem tétlenkedtek ám. A 72 klubot tömörítő liga osztályait ügyes marketingfogással átnevezték (így lett a First Divisionből a sokkal előkelőbb csengésű Championship), szereztek egy tőkeerős szponzort, egységes mezfeliratozást alkalmaznak, sőt a labdákat is a klubok színeinek megfelelően gyártják, amit pár éve egy klassz reklámmal is megtámogattak. Ellentétben a Premier League-gel, amelyet ugyanaz a négy klub ural majdnem egy évtizede, a Championship végeredményét előre megjósolni teljességgel lehetetlen, bárki megnyerheti a bajnokságot, és bizony bárki ki is eshet, és ha még ez sem lenne elég, a szezon végén őrülten izgalmas rájátszásban dől el a harmadik feljutó klub kiléte. Nem mellesleg a Championship a világ legnézettebb másodosztályú bajnoksága, amelynek a nézőszámai meghaladják például a Serie A-meccsekéit, és több tévétársaság is élőben adja a mérkőzéseket fordulóról-fordulóra. Vagyunk egy páran, akik az elmúlt évtizedben szívesebben követték a másodosztály küzdelmeit, ahol sokkal inkább meg lehet találni azt a fajta angol futballt, amibe az ember nagyjából 25 évvel ezelőtt visszavonhatatlanul beleszeretett.

9. WAGs

Korábban is divat volt focistákkal mutatkozni, járni, vagy szimplán csak kefélni velük, az viszont már sokkal inkább az elmúlt évtizedre jellemző, hogy viszonylag ismert sztárocskák választanak pasit maguknak a futballisták közül (az egyedüli kivétel talán Billy Wright, aki az egyik Beverley-nővért vette feleségül, a kor híres énekes triójának egyik tagját). Popsztárok, modellek, topless modellek és hivatásos konzumnők lettek a futballisták női, elegendő anyagot szolgáltatva a szaftos sztorikat amúgy sem nélkülöző brit bulvársajtónak, sőt még tévésorozatot és tévés vetélkedőműsort is ihletett az új jelenség. A csúcspont azonban a 2006-os vébé alatt jött el, ahol a feleségek és barátnők bandába verődve járták Baden Baden méregdrága üzleteit, ha nem vedeltek valahol, vagy neadjisten éppen a lelátókon pózoltak miközben pasijaik a pályán focizni próbáltak. Az angol válogatott csúfos kudarcát sokan az ő túlzott jelenlétüknek tulajdonítják, ami még egyszer nem fordulhat elő, ugyanis a szigorú Fabio Capello (ellentétben vén kujon elődjével) nyilvánvalóvá tette, hogy a feleségek és barátnők jelenléte Dél-Afrikában nemkívánatos.

10. Chelsea-Manchester United, BL-döntő 2008

Két angol csapat a legrangosabb európai kupa döntőjében? Ha ez 10 évvel ezelőtt történik, akkor talán még lázba is jöttünk volna. De őszintén bevalljuk, hogy mi mostanában már egyáltalán nem követjük figyelemmel ezt a majomcirkuszt, ahol azt sem lehet tudni, hogy hány csapat jut be a csoportküzdelmekbe, azt meg aztán végképp nem, hogy kik is konkrétan a résztvevők. De ez most mindegy is, ilyen ugyanis korábban még soha nem fordult elő, hogy angol házi döntőt rendezzenek a Bajnokok Ligájában. A meccsre egyébként már nem nagyon emlékszünk, talán csak arra, hogy Ronaldo be is lőtt és ki is hagyott egy tizenegyest, Abramovics meglepő módon viccesen kapkod a szívéhez a tizenegyespárbaj alatt, és John Terry ahelyett, hogy belőtte volna a mindent eldöntő büntetőt (és ezzel Abramovics álmát valóra váltotta volna, ráadásul hazai pályán, Moszkvában!) a rúgás pillanatában elcsúszott és a labdát estében a kapufát is érintve mellé vágta.

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.