Rúgd és fuss!

Amikor már pont úgy nézett ki, hogy Avram "Őshüllő" Grant túléli ezt a nehéz időszakot a West Ham élén, egyszerre bedobja a BBC a hivatalosan még meg nem erősített hírt: az izraeli managert Martin O'Neill váltja a szombati, Arsenal elleni meccs után. Először is, az ötlet jó. O'Neill remek edző, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Villa teljes összeomlása a nyári távozása után. Grant leginkább olyan volt, mint a szegény ember Rafa Beniteze, aki a kupákban bárkit ki tud ejteni az elképesztően defenzív csapataival, de a körmérkőzéses nyeréskényszert nem neki találták ki. A West Ham hajója nagyjából azóta süllyed, hogy Alan Curbishleyt 2008 nyarán kiutálták az akkori tulajdonosok: sem a súlytalan Zola, sem pedig a tehetetlennek tűnő Őshüllő nem tudott mit kezdeni a csapattal. Utóbbi az idény elején hozott egy rakás középszerű játékost, közülük csak Piquionne volt, aki úgy, ahogy bevált, és a West Ham csak akkor kezdett elindulni felfelé, amikor Grant az olyan saját nevelésű fiatalokhoz nyúlt helyettük, mint Freddie Sears vagy Junior Stanislas. A Newcastle elleni öt-nullás vereséget azonban velük se tudta elkerülni a csapat, és úgy látszik, ez volt az utolsó szög Grant koporsójába is.

Amivel itt vitatkozni lehetne, az időzítés, hiszen azóta a West Ham előnyt szerzett a Birmingham ellen a Carling kupa elődöntőjében, továbbment az FA kupában, és sokan mártírnak fogják tartani a kirúgásra amúgy bőven rászolgált Őshüllőt, aki kezdettől fogva a kiesőzónában tanyázott többre hivatott csapatával. Mindez csak azt vetíti előre, hogy O'Neillnek nem lesz könnyű dolga a tulajdonos pornóbárókkal: Sullivan és Gold egyáltalán nem biztos, hogy megteremtik hosszú távon azokat a feltételeket, amiket Randy Lerner nem tudott az Aston Villánál. Mindazonáltal O'Neill egy harcos és sikeres csapatot fog formálni a West Hamből, efelől semmi kétségünk nincs, kérdés, hogy mennyi ideje lesz erre.

Legutóbbi bejegyzésünk óta sem csillapodik a managerkeringő Angliában, szedjük össze gyorsan, mi minden történt Roy Keane menesztése óta a Football League-ben!

Maradjunk is az Ipswichnél, ahol gyorsan meglett Keano utódja, a két éve munkanélküli Paul Jewell személyében. A 46 éves Jewell (a képen) eddig két bravúrnak köszönheti edzői hírnevét: a kilencvenes évek végén a Bradford csapatát vitte fel 77 év után újra az első osztályba, ráadásul sikerült is bent tartania az első évben, majd ugyanezt vitte véghez a Wigannel, mely azóta is a Premier League-ben szerepel. A nagyfejű liverpooli továbbá egyik csapattal sem esett ki, hiszen a Bradford első PL-szezonja után (melyet az idióta klubelnök csalódásnak minősített, amiért csak 17. lett a klub) lemondott, míg a Wigant a második PL-évad után hagyta ott, mert úgy érezte, mindent kihozott a csapatból. Azóta viszont egy rosszul sikerült húzás megtépázta kissé a hírnevét. Az, hogy vele esett ki a Derby a Premier League-ből három éve, az senkit se lepett meg, hiszen reménytelen helyzetben, bevallottan a Championshipre készülve vette át a Kosokat Billy Daviestől, de ott is folytatódott a szenvedés és 2008 karácsonyára már nyilvánvaló volt, hogy ebből egyhamar nem lesz visszajutás. Jewell lemondott és most az Ipswichnél mutathatja meg, hogy ez csak kisiklás volt.
Szerintünk: Egy esélyt mindenképpen érdemel, mindenesetre a csapat az Arsenal ellen megmutatta, hogy nem reménytelen eset.

Ennél jóval bátrabb húzás, hogy a Crystal Palace a klub élő legendáját, a semmilyen komoly edzői tapasztalattal nem bíró Dougie Freedmant nevezte ki managernek. A 36 éves Freedmanről itt már írtunk egyszer, és fontos róla megjegyezni, hogy összesen tíz évet töltött el a Palace-nél játékosként, ahol csatárként 330 meccsen 95 gólt szerzett. Ő tavaly március óta segédedzőként dolgozott a klubnál, ahol George Burley távozása miatt ürült meg a kispad január legelején.
Szerintünk: Kétféleképpen is elsülhet, de lehet, hogy pont erre az új lendületre várt a Palace.

Még nem jelentették be hivatalosan, de mindenki tudni véli, hogy Eddie Howe, a Bournemouth managere egy osztállyal feljebb, a Burnley kispadján folytatja. Howe-ról itt már megírtuk, hogy a legtehetségesebb fiatal edzőnek tartják Angliában, aki még mindig csak 33 éves, és mivel a Bournemouth kitűzött célját, a bennmaradást már gyakorlatilag most elérte, azt se lehet mondani, hogy cserbenhagyja a Cseresznyéket.
Szerintünk: Lehet, hogy még túl korai ez neki, de igazából nem sok okot látunk rá, hogy ne sikerülne neki a jóval komolyabb anyagi lehetőségekkel bíró Burnley-nél, ami a Bournemouth-nál.

Darren Fergusont december végén rúgták ki a Prestontól, és most visszamegy oda, ahonnét alig több mint egy éve kellett távoznia: igen, az ifjabbik Ferguson lesz ismét a Peterborough managere. Ne feledjük, ő volt az, aki két feljutást is produkált a Posh-sal, bár most, hogy Darrag MacAnthony tulajdonos elzárta a pénzcsapot, sokkal nehezebb dolga lesz, ha megint a Championshipbe akar jutni. Gary Johnsonért pedig kár, de most rosszkor volt rossz helyen.
Szerintünk: Van az a mondás a folyóról, meg hogy kétszer nem szokás belelépni, lehet, hogy ez most se hülyeség.

A Crystal Palace-hoz hasonlóan a Charlton is egy nemrég visszavonult klublegendát kért fel managernek: Chris Powell, az egykori ötszörös angol válogatott balhátvéd legszebb éveit a Charltonnál töltötte, de előtte és utána is sok klubban játszott, még tavaly tavasszal, negyvenévesen is pályára lépett a Leicesterben. Most ő lett Phil Parkinson utódja, és Paul Ince mellett jelenleg ő a másik fekete manager a teljes Football League-ben.
Szerintünk: Ez is mélyvíz a javából, de valamiért bízunk Powellben.

A Bristol Roversnél David Penney váltotta Paul Trollope-ot. A 46 éves Penney hozta fel annak idején a Doncastert előbb a negyed-, majd a harmadosztályba, ahonnét aztán a Darlington kispadjára ült át, az anyagi gondok sújtotta klubbal viszont nem ért el hasonló eredményeket. 2009-ben az Oldham következett, de egy év után mennie kellett, fő indokként a csökkenő nézőszámokat hozták fel.
Szerintünk: Egy nagy dobás még van Penney-ben, bár nem biztos, hogy pont a Gázfejekkel.

Végül a negyedosztályú Aldershot menesztette Kevin Dillont, aki ugyan tavaly a playoffba vitte a csapatot, idén viszont mindössze 22 meccsből hatot nyert meg. Utódja az egykori Wimbledon- és Bolton-csatár, a most 42 éves Dean Holdsworth lett, aki tavaly a Newport County csapatát vitte fel a Conference legmagasabb osztályába, most pedig playoff-helyen hagyta a klubot az eggyel magasabb osztályban küzdő Aldershot kedvéért.
Szerintünk: Hajrá!

Ugyan nem írtunk a meccsről itt a blogon, pedig a szerda esti Carling Cup-elődöntő első mérkőzése pontosan azt hozta, amiért az angol focit igazán szeretni lehet: a nehéz helyzetben lévő, menedzser nélküli másodosztályú Ipswich Town majdnem 30 ezer ember előtt legyőzte a tartalékosnak egyáltalán nem mondható Arsenalt. A Traktoros Fiúk a sikert ráadásul nagymértékben két magyar idegenlégiósuknak, a bravúros védéseket bemutató Fülöp Mártonnak, valamint a győztes találatot szerző Priskin Tamásnak köszönhették.

Az Arsenal csapatkapitánya, Cesc Fabregas a meccs másnapján egy nyilatkozatában a vereség okait az ellenfélben találta meg, "akik csak rögbiszerűen vágták előre a labdákat, amíg mi azt a földön megtartva játszani próbáltuk a futballt". Arra a kérdésre, hogy nem becsülték-e le alsóbbosztályú ellenfelüket (utalva arra, hogy a Chelsea pár napja hét góllal küldte haza az Ipswichet az FA Kupában), azt válaszolta, hogy "a saját szurkolóik előtt nagyon elszántak voltak, ráadásul a pályájuk talaja sem olyan minőségű, mint a Stamford Bridge-en, meglátjuk, mire mennek majd ellenünk az Emiratesben".

Ezzel kapcsolatban a következőket üzenjük innen Fabregasnak: egyrészt az Ipswich pályája, a Portman Road többször kapta meg a legjobb minőségű pályának járó díjat a Championshipben, másrészt az is árulkodó, hogy tegnap este a meccset a Skysports stúdiójában kommentáló Paul Merson és Jamie Redknapp egyöntetűen Priskin megmozdulásait dícsérték, szembeállítva őt az egyébként magát a világ egyik legjobb támadójának tartó Nicklas Bendtnerrel.

Fabregas nem először bizonyítja be, hogy hiába került át a Csatornán túlra 16 éves korában, halvány fogalma sincs úgy általában az angol futballról, annak szellemiségéről vagy hagyományairól. Nagyon reméljük, hogy nyáron a Barcelona már tényleg egy visszautasíthatatlan ajánlattal fog előrukkolni hazacsábítása érdekében, nekünk mindenesetre a legkevésbé sem fog hiányozni.

A minap mutatták be a sajtó képviselőinek az FA új főszponzorát, amely az elkövetkezendő három és fél évben fogja támogatni az angol szövetséget. Az FA több hónap után kötelezte el magát a Vauxhall autógyártó céggel, miután a korábbi támogatójával (Nationwide) nagyképűen nem hosszabbított szerződést, gondolván a világbajnokság után sokkal zsírosabb üzletet köthet majd a remek szereplés eredményeképpen. Nos, a terv nem vált be, de a Vauxhall állítólag még így is többet volt hajlandó áldozni évente az angol futballra, mint azt elődje tette volna, sőt tervei között szerepel a világ legrégebbi futballtornájának, a British Home Championshipnek az életrekeltése is.

Két átigazolási hír, mindkettő kölcsön: David Bentley idény végéig a Birmingham, Wayne Bridge pedig a West Ham játékosa lesz. Nem hinnénk, hogy sor kerülhet arra, hogy bármelyikük komolyabban szóba kerüljön a válogatottnál, de ha mégis, ahhoz játszaniuk kell és erre minden esélyük meglesz az új csapataiknál. Azért az kár, hogy nagycsapatnál egyik se tudott alapemberré válni, és Bridge-ről már mindenkinek csak a volt csaja és John Terry jut az eszébe, Bentleyről meg az, hogy nagy az arca.

A fenti térképről nemcsak az derül ki, hogy Londonban 14 (!!!) futballklub található (sőt 15, ha a Watfordot is londoninak tekintjük, mivel a várost körülvevő M25-ös autópályán belül található), amelyek közül még minket is meglepett egy név, hanem az is, hogy a lakosság melyik csapatnak drukkol a város melyik felében. Itt természetesen nem a trófeavadászokra kell gondolni, vagy azokra a "szurkolókra", akik minden szombat délután a kanapéról szorítanak kedvenc csapatuknak, a Manchester Unitednek.

Mi magunk se vettük észre egyből, de a Fulham még pénteken szép csendben leigazolta Steve Sidwellt, az Aston Villa vörös hajú középpályását, pedig versenyben volt érte a West Ham és a Wolverhampton is. A Kalapácsosok ugyan már mindenben meg is egyeztek vele, azonban mégsem jött össze az üzlet, és egy napig úgy nézett ki, hogy a Farkasok vihetik Sidwellt, de amikor bejelentkezett érte a Fulham is, lehetett tudni, hogy a középpályást visszahúzza a szíve szülővárosába, Londonba. Sidwell az Arsenalban kezdte a pályáját, de ott nem kapott sok lehetőséget, ezért a másodosztályú Readinghez távozott, ahol egy másik ex-Ágyússal, James Harperrel bombaerős középpályás kettőst alkotva mutatta meg a Hetvenéves Vénasszonynak, hogy túl korán írta le őt. A Reading első, szép emlékű Premier League-szezonjában Sidwell egyenesen élete formájában játszott, és mivel nem hosszabbította meg a szerződését, év végén szabadon igazolhatott bárhová. Nem csoda, hogy a fél PL sorban állt érte, Sidders pedig a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor Mourinho tenyerébe csapva a Chelsea-hez távozott.

Ma már bátran kijelenthető, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag kinyírta a karrierjét, hiszen akkor, 25 évesen fényes jövő nézett ki a számára, a szupersztárok csapatában azonban ő csak epizódszereplőnek volt jó. Sidwell örülhetett, ha egyáltalán kapott pár percet csereként, és egyúttal tanmesébe való példát szolgáltatott arra, hogy miért is nem szabad a Chelsea-hez igazolnod, ha nem vagy világsztár. Egy évvel később az Aston Villa nyújtott neki mentőövet, ám az egy év kihagyás sokáig meglátszott a játékán, és a szerencsétlen sérülések sem segítettek rajta, esélye sem volt rá, hogy kitúrja a Petrov, Barry kettős bármelyik tagját. Amikor pedig utóbbi a Manchester Cityhez távozott, akkor Martin O’Neill Milnert hozta be középre, Sidwellnek ott is maradt a kispad. Az idei szezonban még annyit se játszott a Villában, mint a korábbi két szezonban, mert a változatosság kedvéért megint megsérült. Steve Sidwell idén lesz 29 éves, és bár válogatott nyilván nem lesz soha, adott a lehetőség a számára, hogy még egyszer bebizonyítsa, tényleg jó középpályás, a Fulham erre ideálisnak is tűnik.

A hétvégi kupaforduló bőven szolgált meglepetésekkel, elég csak a Burton Albion győzelmére gondolni a Middlesbrough ellen, vagy arra, hogy a szintén negyedosztályú Stevenage simán kiütötte az Alan Pardew alatt egyébként újra formába lendülő Newcastle Unitedet (a meccs végén a pályára berohanó szurkolók egyike pedig a győztes csapat hátvédjét, Scott Lairdet ütötte ki), sőt a League One középmezőnyében tanyázó Notts County Sunderland elleni idegenbeli győzelme is az a FA Cup legszebb hagyományait idézi. A brit sajtó által felkapott legviccesebb sztori is ehhez a meccshez kapcsolódik, de legalábbis a csapatok menedzsereihez, a két egykori csapattárshoz, Steve Bruce-hoz és Paul Ince-hez.

A meccs apropóján ugyanis Bruce felidézte, amikor Ince a nyolcvanas évek végén megérkezett az Old Traffordra, akkor egy szánalmas kelet-londoni gengszter imidzset próbált erőltetni, többek között például "Guv'nor"-nak becéztette magát a West Ham Unitedtől szerződtetett középpályás. Már ezt is mosolyogva fogadták a csapattársai, hát még azt a jelenetet, amikor egy Fergusonnal való összeszólalkozást követően a legközelebbi edzés előtt Ince helyett állítólag egy légpuska csöve kukucskált be az öltőzőajtón: "Jobb lesz, ha leszáll rólam és inkább betesz a kezdőbe szombaton!" szólt a hang az ajtó mögül. Azt nem tudjuk, hogy Ince akciója sikerrel járt-e és Sir Alex a fenyegetés hatására a kezdőcsapatba jelölte-e a fiatal középpályást a következő meccsen, azt viszont igen, hogy az elkövetkező öt évben elképzelhetetlen volt a United középpályája Paul Ince és egy másik őrült, egy bizonyos Roy Keane nélkül.

Az elhamarkodottság vádját is vállalva máris kiosztjuk az FA Kupa harmadik fordulója legjobban öltözött managerének járó díjat. A nyertes pedig nem lehet más, mint Paul Peschisolido, a Burton Albion főnöke!

A League Two-ban jelenleg a tizenkilencedik helyen álló Sörösök managere a csapat sárga-fekete színeivel csíkozott nyakkendőt, galambszürke mellényt, két árnyalattal sötétebb, elegáns öltönyt és barna bőrcipőt választott a Championshipben játszó (nemrég még Premier League-es) Middlesbrough elleni meccshez. És milyen jól tette, hiszen csapata bombameglepetésre, Shaun Harrad két góljával, győzött, és története során először a kupa negyedik fordulójába jutott.

Mr. Peschisolido, ha valaki nem emlékezne rá, ötvenháromszoros kanadai válogatott, 1992 és 2008 között végig angol csapatokban játszott - Birminghamtől Lutonig - csatárként. 2009 májusában ötven jelentkező közül választották ki a Burton manageri posztjára. Mindezidáig egyébként arról volt a leghíresebb, hogy az ő másfél méterről küldött fejesét ütötte ki földöntúli módon David Seaman, amikor bemutatta Élete Legnagyobb Védését (az Arsenal Sheffield United elleni FA-elődöntőjén, 2003-ban). Valamint arról, hogy az ő felesége a csinosnak mondott Karren Brady, aki a Birmingham City igazgatójaként az angol első osztály első női klubvezetője volt (napjainkban pedig a west Ham alelnöke).

A Liverpool honlapján megjelent közleményben a tulajdonos John Henry megköszönte Hodgson erőfeszítéseit. A szezon végéig Kenny Dalglish irányítja a csapatot.